24.

Zuhanok! Vadul kalapáló szívvel tértem magamhoz egy látszólag teljesen más univerzumban.

Lebegtem, nem pedig zuhantam. Először azt hittem, óceánban úszom, sós, pozitív felhajtóerejű tenger felszínén lebegek, mint magzat a szépiaszínű vízben, de hamar feltűnik, hogy nem hat rám a gravitáció, nincsenek hullámok vagy áramlatok, és a környező közeg nem is víz, hanem sűrű, szépiaszínű fény. A hajó? Nem. Roppant, üres, elsötétített, de fénnyel övezett térben találtam magam – az üres, tojásdad alakú, nagyjából tizenöt méter átmérőjű tér pergamenvékony falain beszűrődtek egy izzó nap sugarai, a falakon túl pedig megpillantottam valami rendkívül bonyolult, gigantikus szerves építményt, amely ívelten nyúlt a távolba. Erőtlenül felemeltem a kezemet, megnyomkodtam az arcom, fejem, testem, karom…

Valóban lebegtem. Leheletfinom szíjak pányváztak ki az ívelt belső falhoz. Mezítláb voltam, csak egy puha gyapjútunikát viseltem, amit addig még sosem láttam… pizsama? kórházi köntös?

Az arcom érzékeny volt, új barázdákat tapogattam ki, sebhelyek lehettek. A hajam eltűnt, a fejbőröm felhólyagosodott, forradások húzódtak rajta, a fülem megmaradt, de alig bírtam hozzáérni. A karomon halvány csíkokat vettem ki a tompa derengésben. Felhúztam a nadrágom szárát, és szemügyre vettem ripityára törött lábszáramat. Kemény és gyógyult volt. Óvatosan a bordáimhoz értem: felszisszentem, de sértetlennek tűntek. Hát mégiscsak eljutottam a fedélzeti doktorig!

Észre sem vettem, hogy hangosan beszélek, de egy közelben sodródó sötét alak így felelt:

– Végül igen, Raul Endymion. De előtte több régimódi operációt is végre kellett hajtani… én műtöttelek meg.

Összerezzentem… a szíjak megfeszültek. Ez nem Aenea hangja.

A sötét alak közelebb úszott, mire fokozatosan felismertem a formájáról és végül a hangjáról.

– Rachel – mondtam. A nyelvem kiszáradt, az ajkam kicserepesedett. Krákogva beszéltem.

Rachel közelebb jött, és adott egy összenyomható palackot. Az első cseppek gömbbé álltak össze, és az arcomra fröccsentek, de viszonylag hamar rájöttem, hogyan kell pumpálni ahhoz, hogy nyitott számba ússzanak a cseppek. A víz hűsített, felüdített.

– Két hete infúzióban kapsz folyadékot és táplálékot – magyarázta Rachel –, de jobb, ha rendesen iszol.

– Két hete?! – döbbentem le. Körülnéztem. – És Aenea? Jól van… jól vannak…

– Mindenki jól van – nyugtatott meg Rachel. – Aeneának rengeteg a dolga. Az elmúlt heteket a betegágyad mellett töltötte… vigyázott rád… csak aztán Minmun és a többiek elhívták, ezért megkért, hogy jöjjek be helyette én.

– Minmun? – kérdeztem. Átkukucskáltam a homályos falon. Egy fényes csillag: kisebb, mint a hyperioni nap. Az elképesztő mértani elrendezésű épület, amely a tojásdad szobából nézve szerteágazott. – Hol vagyok? Hogy kerültem ide?

Rachel halkan felnevetett.

– Előbb a második kérdésre válaszolok, az elsőre pár perc múlva megláthatod a választ. Aenea erre a helyre ugrott a hajóval. De Soya kapitány atya, Gregorius őrmester és a másik tiszt, Carel Shan mind ismerték a csillagrendszer koordinátáit. Bár mindhárman eszméletlenek voltak, a negyedik túlélő… Hoag Liebler, a szabadon engedett rab… tudta, hová rejtették ezt a helyet.

Megint a szememet meresztettem a falon keresztül. Az építmény gigantikusnak tűnt: fény és árnyék egymásba fonódó hálózata terjedt tovább minden irányban. Hogyan lehet elrejteni egy ilyen óriási dolgot? És ki képes rá?

– Hogyan értünk oda időben az átkelési ponthoz? – krákogtam. Lekényszerítettem még néhány csepp vizet a kaparós torkomon. – Azt hittem, a Pax rombolói ránk tapadtak.

– Jól hitted – felelte Rachel. – Utol is értek minket. Megsemmisítettek volna, mire eljutunk egy Hawking-meghajtású átkelési ponthoz. Várj… leszedlek a falról! – Rachel feltépte a szíjakat, én pedig szabadon ellebegtem a levegőben. A nulla gravitáció ellenére minden tagom remegett a gyengeségtől.

Megfordultam, hogy rálássak Rachel arcára a szépiafényű félhomályban.

– Akkor mi történt? – kérdeztem.

– Nem keltünk át az űrben – válaszolta a fiatal nő. – Aenea oda vezette a hajót, ahonnan közvetlenül áttávolhattunk ebbe a rendszerbe.

– Áttávoltunk? Találtunk egy aktív távnyelőkaput az űrben? Amilyenen keresztül a hegemóniai HAD-hajók közlekedtek? Azt hittem, mind elpusztult a Bukás során.

Rachel megrázta a fejét.

– Szó sincs távnyelőkapuról. Nem volt ott semmi. Csak egy tetszőleges pont százezer kilométerre a második holdtól. Alaposan megkergettek minket… A Pax hajói egyfolytában megadásra szólítottak fel, és azzal fenyegetőztek, hogy tüzet nyitnak. Végül beváltották a fenyegetésüket… Számtalan irányból csaptak fel az energiasugarak… porfelhő sem maradt volna utánunk, csak szétterjedő gázok… Ám ekkor elértük azt a pontot, ahová Aenea vezényelt minket, és hirtelen… itt termettünk.

Nem kérdeztem meg, hogy hol van az az itt?, inkább az ívelt falhoz úsztam, és megpróbáltam átkukucskálni rajta. A fal meleg volt, szivacsos, szerves, megszűrte a napfény nagy részét. A finoman, szépen megvilágított gubóból emiatt viszont nehezen lehetett kilátni: csupán a magányosan ragyogó csillagot tudtam kivenni, illetve az elképesztő mértani szerkezet kontúrjait.

– Szeretnéd látni, hol vagyunk? – kérdezte Rachel.

– Aha.

– Gubó – szólalt meg Rachel –, átlátszó felületet kérek!

Hirtelen eltűnt a külvilágtól elválasztó fal. Majdnem felordítottam rémületemben, de végül csak kézzel-lábbal hadonászva kerestem egy szilárd helyet, amiben megkapaszkodhatok. Rachel közelebb úszott, és erős kézzel megtartott.

Az űrben voltunk. A gubó egyszerűen megszűnt létezni. Kint lebegtünk az űrben… Vagyis úgy tűnt, mintha lebegnénk, pedig tudtam lélegezni… egy hosszú ág legvégén, amely beletorkollott egy…

Fába… de nem ez a helyes kifejezés. Elég sok fát láttam már életem során. Ez nem tartozott közéjük.

Rengeteget hallottam a régi templomosok világfáiról, láttam a nagybetűs Világfa tönkjét az Úrligeten, és mesélték, hogy Martin Silenus zarándoklatának idején kilométer hosszúságú bárkafák utaztak a csillagrendszerek között.

Nem világfán, még csak nem is bárkafán voltam.

Hajmeresztő legendák szóltak arról – ami azt illeti, Aenea terjesztette őket, szóval valószínűleg nem csak legendák voltak –, hogy valahol fagyűrű övez egy csillagot, fantasztikus, élő fonatokból szőtt abroncs öleli körbe a Régi Föld Napjához hasonló napot. Egyszer megpróbáltam kiszámolni, mennyi szerves anyagot kellene felhasználni ehhez, és arra jutottam, hogy badarság az egész.

Nem fák gyűrűjében találtam magam.

Ami minden oldalról körbevett, befelé görbülve, akkora területet elfoglalva, amit az én bolygóhoz szokott elmém fel sem bírt fogni, ágas-bogas, keresztbe-kasul fonódó, gömbszerű növényi képződmény volt: tíz- vagy százezer kilométer átmérőjű törzsek, kilométer széles ágak, százméteres levelek, isteni szinapszisokként tekergőző gyökérzetek, melyek több száz… nem is, több ezer kilométerre fúrták magukat az űrbe; repkényként felfuttatott, kötegekbe csavarodott ágak nyúltak hol kifelé, hol befelé, amerre a szem ellátott, akkora törzsek, akár a Régi Föld nagy folyója, a Mississippi, apró gallyaknak látszottak a távolban, szülőföldemmel, az aquilai kontinenssel vetekedő méretű fák olvadtak bele ezernyi zsombékba és sűrű növénytakaróba, balra is, jobbra is, felettem és alattam… a megannyi fekete résen és lyukon keresztül megpillantottam az űrt, némelyik hézag nagyobb volt, mint a rönkök és lombok, amelyekben megnyílt… de azokat is benőtte a növényzet… fatörzsek, ágak és gyökerek kapaszkodtak egymásba mindenütt, millió és millió zöld levél fordult a csillag irányába, amely ott ragyogott a légüres térben, pont középen…

Lehunytam a szemem.

– Ilyen nincs – nyögtem.

– Pedig van.

– A Számkivetettek?

– Igen – felelte Aenea barátnője, az Énekek-beli gyerek. – Meg a templomosok. És az ergek. Plusz még… mások is. A hely él, de emberkéz alkotta… és gondolkodik.

– Képtelenség – hitetlenkedtem. – Évmilliókba telne kisarjasztani ezt a… gömböt.

– Bioszférát – mosolygott Rachel.

A fejemet ráztam.

– A bioszféra elavult kifejezés, melyet a bolygókon kialakuló zárt ökoszisztémára használtak.

– Ez is bioszféra – erősködött Rachel. – Csupán bolygó nélkül. Üstökösök, azok vannak, de bolygó egy sincs. – Megmutatta.

A messzeségben, talán több százezer kilométerre, ahol az élő gömb belseje a mozdulatlan vákuumban zöld maszattá homályosodott, hosszúkás fehér sáv kúszott lomhán a fatörzsek közti fekete nyílásban.

– Üstökös – szajkóztam bambán.

– Öntözéshez – felelte Rachel. – Milliónyira van szükségük. Szerencsére az Oört-felhőben több milliárd közül válogathatnak, akárcsak a Kuiper-övben.

Leesett állal bámultam. Fehér foltok pettyezték az űrt, hosszú, foszforeszkáló csóvát eregettek. Néhol törzsek és ágak előtt haladtak el, így fel tudtam mérni a bioszféra léptékeit, méretarányát. Az üstökösök pályáját a növényvilág résein terelik át. Ha ez a rendszer tényleg gömb alakú, akkor kifelé menet ismét átszakítják az élő burkot. Micsoda önbizalomra vall, hogy ezt engedik!

– Mi ez a szoba? – kérdeztem.

– Lakógubó – felelte Rachel –, kórterem funkcióval ellátva. Nemcsak az infúziót, az életjeleidet és a szövetek regenerálódását követi figyelemmel, hanem maga növeszti és gyártja le a gyógyszereket és a szükséges vegyszereket.

Megérintettem a szinte teljesen átlátszó falat.

– Milyen vastag?

– Kábé egy milliméteres – válaszolta Rachel. – De betonkemény. Lepattannának róla még a mikrometeorok is.

– Honnan szereztek a Számkivetettek ilyen anyagot?

– Géntechnológiával csíráztatják ki a magot, utána már magától hajt ki – válaszolta Rachel. – Na, összeszedted magad már annyira, hogy felmenjünk Aeneához, és találkozz az itteniekkel? Régóta várjuk, hogy felébredj.

– Rendben – bólintottam, de rögtön meggondoltam magam. – Nem! Rachel?

A lány némán lebegett. Sötéten csillogott a szeme a túlvilági fényben. Aeneára emlékeztetett.

– Rachel… – hebegtem-habogtam.

Türelmesen várta, hogy folytassam, közben enyhén meglökte a gubó átlátszó falát, hogy szemmagasságba kerüljön velem.

– Rachel, korábban nem sokat beszélgettünk…

– Mert nem kedveltél – felelte a fiatal nő. Szája sarkában mosoly bujkált.

– Nem is igaz… mármint, bizonyos értelemben… de csak azért, mert eleinte sok mindent félreértettem. Aenea öt évet élt le nélkülem… nehéz volt… azt hiszem, féltékeny voltam.

Rachel egyik fekete szemöldöke felívelt.

– Féltékeny, Raul? Kire, rám? Azt hitted, összejöttem Aeneával, amíg távol voltál?

– Hát, nem… vagyis, nem tudom…

Rachel feltartotta a kezét, megkímélve attól, hogy még kínosabb helyzetbe hozzam magam.

– Nem vagyunk együtt – jelentette ki. – Soha nem is voltunk. Aeneában fel sem merült volna. Lehet, hogy Theo eljátszott a gondolattal, de az első pillanattól tisztában volt azzal, hogy Aeneát és engem bizonyos férfiaknak szánt a sors.

Elkerekedett a szemem. Sors?

Rachel megint elmosolyodott. Láttam magam előtt, hogy ugyanígy mosolyoghatott a kislány, akiről Sol Weintraub mesélt a hyperioni énekében.

– Nyugi, Raul. Éppenséggel tudom, hogy Aenea sosem szeretett mást, csak téged. Kislány kora óta. Amikor még nem is ismertétek egymást. Téged választott. – A fiatal nő mosolya megkeseredett. – Bárcsak mindenki ilyen szerencsés lenne!

Mondani akartam valamit, de tétováztam.

Rachel mosolya teljesen lehervadt.

– Ó. Szóval mesélt az egyéves, tizenegy hónapos, egyhetes és hatórás közjátékról?

– Igen. És hogy… – Nem tudtam folytatni. Hülyén éreztem volna magam, ha elbőgöm magam egy erős nő előtt. Sokat veszítenék a szemében.

– Gyereke született? – találta ki Rachel.

Az arcát fürkésztem, mintha csinos vonásai rejtenék a válaszokat.

– Aenea elmondta? – kérdeztem, és úgy éreztem, visszaélek a barátom bizalmával, amikor másból próbálom kihúzni a titkait. De nem bírtam megállni. – Tudtátok akkoriban, hogy…

– Merre jár? – állta Rachel izzó tekintetemet. – Hogy mi történik vele? Hogy megházasodik?

Csak egy bólintásra futotta.

– Igen. Tudtuk.

– Vele voltál te is?

Rachel vonakodott, mint aki mérlegeli, válaszoljon-e a kérdésemre.

– Nem – felelte végül. – A. Bettik, Theo és én közel két évig vártunk a visszatérésére. Addig folytattuk a… térítő munkáját? Küldetését? Lényeg, hogy a távollétében vittük tovább a fáklyát… Elővezettük a tanításait, megkerestük azokat, akik áldozni kívántak, elmondtuk, mikorra várható vissza Aenea.

– Szóval megvolt előre az időpont?

– Napra pontosan – bólintott Rachel.

– Hogy lehet ez?

– Akkor kellett visszatérnie – mondta a sötét hajú nő. – Minden percet kihasznált, amivel nem sodorta veszélybe a küldetést. A Pax másnap üldözőbe vett… Elfogtak volna minket, ha Aenea nem jön haza, hogy eltávoljunk.

Bólogattam, de nem az érdekelt, hogy a Pax közel járt-e az elfogásukhoz.

– Találkoztál… a férfival? – Igyekeztem semleges hangot megütni, de nem sikerült.

Rachel komolyan nézett vissza rám.

– Úgy érted, a gyermekük apjával? Aenea férjével?

Hiába éreztem, hogy Rachel nem akarja megforgatni a tőrt a hátamban, mégis mélyebbre döfött, mint Nemes a karmaival.

– Igen, rá gondoltam.

Rachel megrázta a fejét.

– Egyikünk sem találkozott vele, amikor Aenea elment.

– De tudod, hogy miért tőle akart gyereket? – ütöttem tovább a vasat, akár a főinkvizítor, akit utoljára a Tien-sanon láttunk.

– Igen – felelte Rachel. A szemembe nézett, de nem árult el többet.

– Köze van a… küldetéséhez? – faggattam. A torkom elszorult, a hangom megfeszült. – Meg kellett tennie… valamiért muszáj volt, hogy közös gyerekük szülessen? Valamit mondj, Rachel!

A lány elkapta a csuklómat, és satuba szorította.

– Raul, tudod, hogy Aenea elmagyarázza, ha eljön az ideje.

Kitéptem a karomat, és gúnyosan horkantottam.

– Ha eljön az ideje – morogtam. – Jesszusom, hogy énnekem mennyire elegem van ebből a mondatból! Meg a várakozásból is.

Rachel vállat vont.

– Akkor vond kérdőre Aeneát! Fenyegesd meg, hogy ellátod a baját, ha nem vall színt. Agyonverted Nemest is… Aenea meg sem kottyan majd.

Villámokat szórt a tekintetem.

– Most komolyan, Raul. Ez a ti kettőtök dolga. Én csupán annyit mondhatok: te vagy az egyetlen férfi, akiről valaha beszélt, és, ha jól látom, akit valaha szeretett.

– Honnan a fenéből veszed… – fakadtam ki dühösen, aztán erőt vettem magamon, és elhallgattam. Megveregettem Rachel karját, amitől forogni kezdtem a tengelyem körül. Nehéz mások közelében maradni súlytalanságban anélkül, hogy beléjük csimpaszkodnánk.

– Köszönöm, Rachel – mondtam.

– Indulhatunk a többiekhez?

Nagy levegőt vettem.

– Mindjárt. Át tudod alakítani tükröződő felületté a falakat?

– Gubó! – szólalt meg Rachel. – Kilencvenszázalékos átlátszóság. Magas belső fényvisszaverődés. – Majd hozzám fordult. – Randi előtt megnézed magad a tükörben?

A felületen úgy jelent meg a tükörképem, mint egy sima pocsolyán: nem volt teljesen tiszta és fényes, de ahhoz azért elég, hogy visszaköszönjön egy sebhelyes arcú, kopaszra borotvált Raul Endymion, feje búbja rózsaszínes, mint a csecsemők bőre, szeme körül kék-zöld foltok és lelohadt duzzanatok nyomai, és lesoványodott… csont és bőr. Arcomon és felsőtestemen mintha markáns ecsetvonásokkal húznák ki a csontokat és izmokat. A szemem idegenül csillogott.

– Jesszusom – ismételtem.

Rachel széttárta a kezét.

– A sebészgép jelezte, hogy még egy hétig bent kellene tartanunk, de Aenea nem várhatott tovább. A sebhelyek nem maradnak meg… legfeljebb egy-kettő. Az infúzióban lecsöpögött gyógyszer regenerál. A hajad két-három szabványhét múlva elkezd visszanőni.

A fejbőrömhöz értem. Olyan volt, mint egy rusnya újszülött gyűrött, rendkívül érzékeny popsiját nyomogatni.

– Két-három hét – sóhajtottam. – Remek. Kurva jó.

– Oda se neki – legyintett Rachel. – Szerintem jól áll neked, ami azt illeti. A helyedben maradnék ennél a fazonnál, Raul. Különben is, úgy hírlik, Aenea bukik az idősebb pasikra. És most jó pár évet öregedtél.

– Kösz – morogtam fanyarul.

– Nincs mit – felelte Rachel. – Gubó! Nyiss ajtót! Csatlakozz a nyomás alatt lévő fő szárkapocshoz.

Rachel a levegőben tempózva úszott ki a szétnyíló falon, én pedig követtem.

 

Aenea olyan hevesen ölelt át, amikor beléptem a szobába… gubóba… hogy attól féltem, ismét elrepeszti törött bordáimat. Hasonló hévvel viszonoztam az ölelést.

A nyomás alatti szárkapocsban utazni mindennapos dolog volt… már ha mindennaposnak lehet tekinteni, hogy az ember egy rugalmas, áttetsző, két méter széles csővezetékben száguld hozzávetőleg hatvan kilométer per órával – mindkét irányban gyors oxigénáramlatok segítségével lökték meg a tempózva úszó utasokat –, miközben ismeretlen, javarészt nádszálvékony, kopasz, rendkívül magas emberek suhantak el némán az ellenkező irányba, 120 km/h-t megközelítő sebességgel, centiméterekkel mellettünk. Időről időre eszeveszett tempóban átsüvítettünk egy szárcsomón, mint atomok egy hatalmas szív kamráin és fülcséin, bukfencezve, lábunkkal taposva kerülgettük a többi gyorsuló utast, majd a tucatnyi nyílás valamelyikén elhagytuk a csomót. Percek alatt elvesztettem a tájékozódásomat, de úgy tűnt, Rachel eligazodik a szárkapcsok útvesztőjében – mutatta, hogy halvány, színes csíkok ágyazódnak minden kijárat fölött a növény húsába –, és rövidesen megérkeztünk egy gubóhoz, amely nem volt sokkal nagyobb az enyémnél, de zsúfolásig megtelt kamrákkal, rögzített ülőhelyekkel és emberekkel. Néhányukat – Aeneát, A. Bettiket, Theót, Dordzse Phamót és Lhomo Döndrubot – jól ismertem; másokkal – de Soya kapitány atya, aki láthatóan felgyógyult rettenetes sérüléseiből, papi fekete nadrágot, inget és kollárét viselt, Gregorius őrmester svájci gárdista egyenruhájában feszített – nemrég találkoztam először, és látásból ismertem; megint mások, mint a nyakigláb, vékony, nem e világi külsejű Számkivetettek és a kámzsás templomosok, csodálatosnak, idegennek tetszettek, de azért még belefértek abba a képbe, ahogyan a világról gondolkoztam; illetve akadtak olyanok, akikről sokat hallottam már, de sosem hittem volna, hogy egyszer személyesen fogok találkozni velük: Aenea gyorsan bemutatta nekem a Fa Igaz Hangját, a templomos Het Masteent, valamint a hegemóniai HAD egykori ezredesét, Fedmahn Kassadot. Rachel, vagy az, hogy Aenea édesanyja Brawne Lamia, még csak hagyján, de ez a két ember nem egyszerűen az Énekek testet öltött szereplői voltak, hanem mitikus archetípusok, rég elporladt alakok, akik valószínűleg soha nem is léteztek a világ földhözragadt, hétköznapi, evés/alvás/vécézés ciklusával jellemezhető firmamentumában.

Végezetül olyan személyeket is láttam a zérógravitációs Számkivetett-gubóban, akik egyáltalán nem hasonlítottak az általam ismert keretek közti emberekre: Aenea bemutatott két karcsú, zöld lénynek, Lleeoonn-nak és Ooeeaallnak, két életben lévő sénéchai empatának a Hebron bolygóról – idegen, intelligens lények. Ámulva néztem a bizarr teremtményeket: egészen halvány, cipruszöld árnyalatú bőr és szempár; olyan vékonyak, hogy az ujjaimmal átfoghatnám a derekukat; szimmetrikusak, akár az emberek, két karjuk, két lábuk és egy fejük van, miközben persze egyáltalán nem hasonlítanak ránk; a végtagjaik, összefüggő, tagolatlan vonalaknak tűnnek, nem pedig ízületekkel kapcsolódó csontok és porcok együttesének; széttárt ujjaik, akár egy varangyos béka mellső lába; fejük emberi magzatra emlékeztet, nem pedig egy felnőttre. Zöld arcukon parányi, árnyas gombszemek bújnak meg.

A sénéchai empaták állítólag mind egy szálig kihaltak a Hidzsra kezdetén… Legendákká váltak, még Kassadnál, a katonánál és Het Masteen templomosnál is valószínűtlenebb mesebeli lényekké.

Az egyik legendás zöld alak háromujjú kezével végigsimított kinyújtott tenyeremen.

A gubóban más nem emberi, nem Számkivetett, nem android lények is várakoztak.

Az átlátszó fal mellett ormótlan, zöldesfehér, csaknem két méter széles vérlemezkék úszkáltak – lágy, puhatestű, remegő csészealjak. Láttam már őket korábban… a felhőbolygón, ahol élve felfalt az égi tintahal.

Nem falt fel, M. Endymion, visszhangoztak a fejemben nyelvi áramlatok, csak elvitt máshová.

Telepátia?, gondoltam, félig-meddig a vérlemezkéknek címezve a kérdést. Eszembe jutott, amikor a felhőbolygón megrohantak a szavak/gondolatok, és hogy már akkor eltűnődtem, kitől származhatnak.

Az idegenek helyett Aenea válaszolt.

– Olyan, mint a telepátia – mondta halkan –, de ne gondolj semmi misztikusra. Az akerataelik klasszikus módszerrel tanulták meg a nyelvünket: a zeplen szimbióták érzékelik a hang rezgéseit, az akerataelik pedig alkotóelemeire bontják és kielemzik. Hosszú hatótávolságú, erősen fókuszált mikrohullámú impulzusokkal irányítják a zepleneket…

– A zeplen kapott be egészben a felhőbolygón, ugye?

– Igen.

– Ugyanolyan zeplen, mint amik az Örvényen éltek?

– Aha, ott is, meg a Jupiter légkörében is.

– Azt hittem, mindet levadászták a Hidzsra első éveiben.

– Az Örvényen kihaltak – bólintott Aenea. – A Jupiteren is, jóval a Hidzsra előtt. Te viszont nem a Jupiteren vagy az Örvényen vitorláztál a kajakoddal, hanem egy másik oxigéndús gázóriáson, hatszáz fényévre a Határvidék vonalai mögött.

– Bocs, hogy félbeszakítottalak. A mikrohullámú impulzusoknál tartottál…

Aenea a gyerekkora óta ismert laza legyintéssel válaszolt.

– A lényeg, hogy az akerataelik bizonyos idegrendszeri és agyközpontok precíziós ingerlésével szabályozzák a szimbiózisban együtt élő zeplenek cselekvését. Megengedtük nekik, hogy a mi beszédközpontjainkat is stimulálják, így „hallhatjuk” az üzeneteiket. Ha jól sejtem, nekik ez olyan, mintha egy bonyolult zongoradarabot játszanának…

Értetlenül bólogattam.

– Az akerataelik egyben űrutazó faj – szólalt meg de Soya kapitány atya. – Az eónok alatt több mint tízezer oxigénben gazdag gázóriást gyarmatosítottak.

– Tízezret?! – hüledeztem. Egy pillanatra szó szerint tátva maradt a szám. Az emberiség ezerkétszáz éve járja az űrt, és ez idő alatt tizedannyi bolygót fedeztünk fel és laktunk be.

– Az akerataelik régebben kezdték az ipart, mint mi – mondta de Soya halkan.

A finoman vibráló vérlemezkékre bámultam. Nem láttam rajtuk szemeket, fülük meg egész biztosan nem volt. Vajon hallanak bennünket? Nyilván… hiszen egyikük válaszolt arra, ami a fejemben járt. Gondolatolvasók is, vagy csak ingerelni tudnak?

Míg az idegeneket méregettem, a teremben lévő emberek és Számkivetettek felvették a beszélgetés fonalát.

– A hírszerzési adatok megbízhatóak – mondta a sápadt Számkivetett, akiről később kiderült, Navson Hamnimnak hívják. – Legalább háromszáz arkangyal osztályú hajó gyülekezik a Lacaille 9352-rendszerben. Valamennyi hajó fedélzetén jelen van a Jeruzsálemi vagy Máltai Lovagrend egy képviselője. Semmi kétség, nagyszabású keresztes hadjáratra készülnek.

– Lacaille 9352 – merengett de Soya. – A Keserű Sibiaut. Ismerem a bolygót. Mikoriak az értesülések?

– Húsz órája kaptuk őket – felelte Navson Hamnim. – Az utolsó Gideon-meghajtású futárdrónunk szállította le… A másik két drónt, amit a portyáid során túszul ejtettél, megsemmisítették. Majdnem biztos, hogy a drónt küldő felderítőnket másodpercekkel a futár indítása után bemérték és kilőtték.

– Háromszáz arkangyal – vakarta meg az arcát de Soya. – Ha tudják, hogy tudunk róluk, napokon… akár órákon belül ideugorhatnak a Gideon-hajtóművel. Kétnapos feltámadással számolva három napunk sincs felkészülni a támadásra. Sikerült megerősíteni a védelmet, amíg távol voltam?

Egy másik Számkivetett, aki később Systenj Coredwell néven mutatkozott be, széttárta a karját, jelezvén, „a legkevésbé sem”. Észrevettem, hogy hártyák feszülnek hosszú ujjai között.

– A harcképes hajók többségének a Nagy Falhoz kellett ugrania, hogy megállítsák a LÓFŐ hadműveleti egység előrenyomulását. Elkeseredett harcok dúlnak arrafelé. Várhatóan csupán néhány hajó tér vissza.

– A kémjelentésekből kiderül, hogy a Pax tudja-e, mit rejtegettek itt? – kérdezte Aenea.

Navson Hamnim erre bemutatta Coredwell kézmozdulatának egy másik változatát.

– Nem valószínű. De most már tudnak arról, hogy ez a hely a védekező erőink egyik nagy összevonási területe. Megkockáztatom, talán azt hiszik, hogy csak egy támaszpont a sok közül… amit esetleg egy részleges, orbitális erdőgyűrű övez.

– Tehetünk-e bármit annak érdekében, hogy szétzúzzuk a keresztes haderőt, mielőtt ideugrik? – kérdezte Aenea a teremben összegyűltektől.

– Nem.

A kategorikus válasz a magas férfitól érkezett, akit Fedmahn Kassad ezredesként mutattak be. Erős akcentussal beszélte a hálóbeli angolt. A magas, szikár, de izmos férfi arcát és száját vékony szakáll keretezte. A vén költő Énekekében Kassad viszonylag fiatalnak volt feltüntetve, a velem szemben álló harcos azonban a hatvanas szabványéveiben járt, vagy még idősebb volt, mély árkok húzódtak pengevékony szája és apró szeme körül, sötét bőrét megcserzette a sivatagi napsütés vagy a mélyűr ultraibolya sugárzása, kefehaja ezüstszegecsek erdejeként meredezett.

Mindenki Kassad felé fordult, és várt.

– Mivel de Soya hajója elpusztult – folytatta az ezredes –, mostantól nem tudunk sikeres rajtaütéseket végrehajtani. A maradék néhány Hawking-meghajtású hadihajónk legalább két hónapos időcsúszással ugorhat el a Lacaille 9352-höz, majd onnan vissza. A keresztes arkangyalok addigra egész biztosan eljutnak ide, talán tovább is állnak… mi pedig védtelenek leszünk.

Navson Hamnim elrugaszkodott a gubó falától, és a talpára fordulva megállt Kassad előtt.

– Az a néhány hadihajó egyébként sem nyújtana túl sok védelmet – dúdolta halkan, dallamosan beszélve a hálóbeli angolt. – Ne haljunk meg inkább ütközetben?

Aenea a két férfi közé úszott.

– A legjobb lenne, ha nem halnánk meg – közölte. – És nem hagynánk megsemmisülni a bioszférát.

Pozitív szemlélet, zúgta egy hang a fejemben. De a pozitív szemléletet néha nem támasztják alá a cselekvési lehetőségek felszálló légáramlatai.

– Igazad van – nézett Aenea a vérlemezkékre. – De hátha ezúttal felszáll a légtömeg.

Sok termiket kívánok!, dübörögte a hang. A vérlemezkék a gubó falához úsztak, amely kinyílt előttük. Elhagyták a termet.

Aenea felsóhajtott.

– Mi lenne, ha hét óra múlva találkoznánk az Yggdrasillon, és vacsora mellett folytatnánk a megbeszélést? Talán addigra valakinek eszébe jut egy mentőötlet.

Senki nem ellenkezett. Az emberek, Számkivetettek és sénéchai empaták a semmiből előtűnő ajtókon távoztak.

Aenea odasodródott hozzám, és ismét átölelt. A haját cirógattam.

– Barátom – suttogta. – Gyere velem.

 

A privát lakógubójába vezetett – a mi privát lakógubónkba, közölte Aenea –, amely sokban hasonlított arra a szobára, ahol felébredtem, viszont organikus polcok, fülkék, írófelületek, szekrények és komlogpultok szegélyezték. Áthozták a hajóról néhány ruhámat, és összehajtogatva betették az egyik szekrénybe, a tartalék csizmám pedig egy plasztikgyapot fiókban hevert.

Aenea kivett némi harapnivalót egy hűtőládából, és szendvicseket készített.

– Biztos kiugrik a gyomrod az éhségtől, kedvesem – mondta, miközben a száraz kenyeret szelte. Pakk-kecskesajt került a rögzített, nullgravos konyhapultra, előre csomagolt sült hús, amely bizonyára a hajóról származott, mustárbuborékok és többkupányi tien-sani rizssör. Hirtelen megkordult a gyomrom.

Aenea jó nagy, vastag szendvicseket tett le a tapadós, erős rostszálakból gyártott tálcára, majd fogta az ennivalóját meg egy söröstubust, és a külső fal felé indult. A falban megjelent egy kapu, és lassan szétnyílt Aenea előtt.

– Ööööö… – nyögtem riadtan. Lefordítva: Már megbocsáss, Aenea, de az ajtó az űrbe nyílik. Nem fog szétvetni a belső nyomás, és halunk szörnyet?

Aenea kiúszott a szerves kapun. Vállat vontam, és követtem.

Futóhidak, függőhidak, rögzített lépcsők, erkélyek és teraszok sorakoztak odakint – a kőkemény növényi rostokból álló szerkezetek folyondárként kanyarogtak a gubók, kacsok, ágak és törzsek körül. Levegőt is kaptam: illatozott, mint eső után az erdő.

– Erőtér vesz körül – állapítottam meg. Gondolhattam volna. Elvégre a Konzul özönvíz előtti csillaghajója balkont tudott növeszteni…

Körülnéztem.

– Honnan kap áramot? – kérdeztem. – Napkollektorokból?

– Közvetetten – felelte Aenea. Keresett egy rögzített padot és gyékényfonatot. A parányi, bonyolult szövésű erkélyt nem védte korlát. A roppant, legalább harminc méter széles ág lombsátrat terített szét a fejünk felett, „odalent” pedig a fatörzsek és lombok kusza szövevénye azt súgta belső fülemnek, hogy egy több kilométer magas, kereszteződő, zöld gerendákból épített falon csücsülünk. Ellenálltam a késztetésnek, hogy a rögzített gyékényfonatra vessem magam, és kétségbeesett halálfélelmemben megkapaszkodjak benne. Sugárzó ökörnyál rebbent el a közelben, villás farkú, kis testű madár követte.

– A napfény nagy részét ergek konvertálják át védőmezővé – folytatta a barátom. Miközben a sörét szopogatta, békésen nézelődött a látszólag végtelenbe nyúló lombtakaróra, amely minden oldalról körülvett bennünket; a levelek a tündöklő nap felé fordították zöld lemezeiket. Annyi levegő nem volt, hogy kék égboltot varázsoljon fölénk, de az erőtér polarizálta a napfényt, így ha belenéztünk a csillagba, akkor sem vakultunk meg.

Majdnem kiköptem a kajámat. Nagy nehezen lenyeltem, és így szóltam:

– Ergek? Úgy érted, az aldebarani energiakötők? Hülyéskedsz? Olyan ergekről beszélsz, amilyet az utolsó hyperioni zarándoklatra is elvittek?

– Igen – felelte Aenea. Sötét tekintete rám szegeződött.

– Azt hittem, kihaltak.

– Rosszul hitted.

Meghúztam a söröstubust, és a fejemet csóváltam.

– Tök zavaros ez az egész.

– Meg tudom érteni, drága barátom – mondta Aenea halkan.

– Ez a hely… – Bágyadtan intettem a faágak és levelek planetáris horizonton túl terpeszkedő kuszasága felé, a végtelenül távoli zöldesfekete kupolára a magasban. – Teljes képtelenség.

– Teljesnek azért nem mondanám. A templomosok és a Számkivetettek ezer éve dolgoznak rajta… más, hasonlóan gondolkodó fajok segítségével.

Beleharaptam a szendvicsbe. Isteni volt a sajt és a marhasült.

– Szóval ide menekültek a Bukás után az úrligeti fák ezrei, milliói.

– Egy részük – helyesbített Aenea. – A templomosok jóval azelőtt elkezdtek a Számkivetettekkel együttműködve orbitális erdőgyűrűket és bioszférákat alkotni.

Felfelé hunyorogtam. Szédítő távolságok. A keskeny, több kilométeres mélység fölé türemkedő lombteraszon ülve megfordult velem a világ. Jobbra, a mélyben parányi, zöld gallyféleség ingázott az ágak sűrűjében. Megrezzent rajta a hártyaszerű energiamező, és rádöbbentem, hogy a templomosok mesebeli, alighanem több kilométer hosszú bárkafáinak egyikét látom.

– Szóval sikerrel jártak? – kérdeztem. – Igazi Dyson-gömböt építettek egy csillag köré?

– Távolról sem – rázta meg Aenea a fejét. – Igaz, hogy körülbelül húsz szabványéve összefonódtak a legfőbb fatörzsek indái, technikai értelemben gömböt alkotva, de lyukas, mint az ementáli sajt… néhol több millió kilométerre megszakad a lombozat.

– Kurva jó! – kurjantottam, bár éreztem, fogalmazhattam volna választékosabban is. Megdörzsöltem az arcomat, kezem alatt sercegett a sűrű szakáll. – Két hétig voltam kiütve?

– Tizenöt szabványnapig – pontosított Aenea.

– A fedélzeti doktor általában hatékonyabb ennél – mondtam. Miután elpusztítottam a szendvics maradékát, a tapadós tányért az asztalra tettem, és már csak a sörrel foglalkoztam.

– Általában – értett egyet Aenea. – Rachel biztosan elmondta, hogy viszonylag rövid időt töltöttél a sebészgépben. Az első műtétet ő végezte el.

– Miért?

– Tele voltak a tartályok – felelte Aenea. – Kiolvasztottunk, amint ideértünk, de a doktorba tett három katona ramaty állapotban volt. De Soya egy hétig élet és halál között lebegett. Az őrmester… Gregorius… sokkal súlyosabb sérüléseket szenvedett, mint amennyit elmondott nekünk, amikor a hegytetőn találkoztunk. A harmadik tiszt… Carel Shan… a fedélzeti doktor és a Számkivetettek orvosai megtettek minden tőlük telhetőt, de nem sikerült őt megmenteni.

– Bassza meg! – engedtem le a sört. – Sajnálattal hallom. – Könnyű hozzászokni, hogy a sebészgépek szinte minden bajt orvosolnak.

Aenea áthatóan meredt rám, tekintete felforrósította a bőrömet, akár a szikrázó napsugarak.

– Te hogy vagy, Raul?

– Remekül – feleltem. – Kicsit sajognak a tagjaim. Néha szurkál az oldalam. Viszketnek a sebhelyek. És úgy érzem, mint aki bucira aludta a fejét… de jól vagyok.

Aenea megfogta a kezem. Ekkor tűnt fel, hogy könnyek csillognak a szemében.

– Rohadtul berágtam volna, ha meghalsz – mondta végül elcsukló hangon.

– Én is. – Megszorítottam a kezét, felnéztem, és hirtelen felpattantam; a söröstubus pörögve szállt el az űrbe, és kevés híja volt, hogy nem repültem utána. Egyedül tépőzáras talpú mokaszinom rögzített a teraszhoz. – Azt a kurva! – mutattam felfelé.

A tintahal messziről csupán egy-két méter szélesnek tűnt, de tapasztalatból tudtam – és lassan hozzászoktam az itteni méretekhez –, hogy a látszat csal.

– Az egyik zeplen – mondta Aenea. – Az akerataelik tízezrével dolgoztatják őket a bioszférán. Szén-dioxiddal és oxigénnel telített burokban élnek.

– Ugye nem akar belőlem lakmározni?

– Kétlem – vigyorgott Aenea. – Az a példány, amelyik megkóstolt, valószínűleg szétkürtölte a többieknek, hogy óvakodjanak tőled.

Körülnéztem, hol lehet a söröm, láttam, hogy a tubus száz méterrel alattam sodródik. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy utánaugrom, de aztán meggondoltam magam, és visszaültem a rögzített padra.

Aenea odaadta a saját tubusát.

– Tessék, idd meg! Nekem amúgy is mindig túl sok. – Nézte, ahogy kortyolgatok. – Ha már így leültünk beszélgetni, van még valami kérdésed?

Nagyot nyeltem, és hányavetin legyintettem.

– Nos, történetesen olyan népségbe csöppentem, melyben kihalt fajok, mitikus lények és halott emberek tolonganak. Ezt mivel magyarázod?

– Kihalt fajok alatt a zepleneket, a sénéchaiokat és a templomosokat érted?

– Aha. Meg az ergeket… bár közülük még egyet sem láttam.

– A templomosok és a Számkivetettek régóta mindent megtesznek azért, hogy megvédjék a veszélyeztetett intelligens fajokat, ahogyan a maui-covenanti telepesek próbálták megmenteni a Régi Föld-i delfineket. Először a Hidzsra gyarmatosítóitól, aztán a Hegemóniától, most pedig a Paxtól.

– Na és a mitikus lények meg a halottak?

– Mármint Kassad ezredes?

– És Het Masteen – tettem hozzá. – Valamint, ha már itt tartunk, Rachel. A hyperioni Énekek komplett szereplőgárdája felvonul, az istenért!

– Van egy-két hiányzó – mondta Aenea lágy, szomorkás hangon. – A Konzul meghalt. Duré atya soha nem kelhet életre. És anya sincs többé.

– Sajnálom, kölyök…

Aenea ismét megérintette a kezem.

– Semmi baj. Értem, amit mondasz… Zavarba ejtő találkozni velük.

– Ismerted régebbről is Kassad ezredest vagy Het Masteent?

Aenea megrázta a fejét.

– Anya persze mesélt róluk… és Martin bácsi is kiegészítette pár dologgal azt, amit a költeményében írt. De már a születésem előtt eltávoztak.

– Eltávoztak – ismételtem. – Nem úgy érted, hogy meghaltak?

Megpróbáltam felidézni az Énekek verssorait. A vén költő története szerint Het Masteen, a hórihorgas templomos, a Fa Igaz Hangja nyomtalanul eltűnt a szélvagonról, amivel a hyperioni Fűtengeren keltek át a zarándokok, nem sokkal azután, hogy bárkafája, az Yggdrasill elhamvadt a bolygó körül. A templomos kabinját beterítő vér alapján mindenki arra gondolt, hogy a Shrike ragadta el. A férfi még az erget is hátrahagyta egy Möbius-kockában. Valamivel később, az Időkripták völgyében rátaláltak Masteenre. Nem tudott magyarázatot adni az eltűnésére – csupán annyit árult el, hogy a szélvagonban nem az ő vére ömlött ki –, azt kiabálta, hogy őt a Fájdalom Fája Hangjának szánták… majd kilehelte a lelkét.

Kassad ezredes körülbelül ezzel egy időben tűnt el – nem sokkal azután, hogy belépett az Időkripták völgyébe –, viszont Martin Silenus Énekekében az áll, hogy a HAD ezredese követte fantomszeretőjét, Monetát a távoli jövőbe, mert megjövendölték, hogy ott fog csatában elesni, a Shrike keze által. Lehunytam a szemem, és emlékezetből szavalni kezdtem:

 

Később, a völgy dögletes vérmezején

Moneta és néhány Kiválasztott Harcos,

sebekkel borítva,

a Shrike pusztító hordájától tépve-huzatva

rátaláltak Fedmahn Kassad holttestére,

ki még mindig halálos ölelésbe fonódott

a néma Shrike-kal.

Felemelték, vállukra vették a harcost,

csatában és veszteségben fogant hódolattal

lemosták és letisztogatták összetört testét,

és a Kristálymonolithoz vitték.

Ott fehér márványravatalra fektették a hőst,

fegyvereit lábához helyezték.

A völgyben hatalmas máglya borította

fénybe a levegőt.

Férfiak és nők vonultak fáklyákkal a kezükben

a sötéten át,

mások halk surrogással ereszkedtek alá

a lazúrkék égből,

tündérmasinákon, fénybuborékokban,

energiaszárnyakon szálltak le,

vagy zöld és arany gyűrűkbe csavarva.

Később, midőn felragyogtak a csillagok

Moneta búcsút vett jövendőbeli

barátaitól, és belépett a Szfinxbe.

A tömeg énekelt.

Patkányok iszkoltak a lehullott zászlók alatt

a mezőn, hol hősök estek el,

míg a szél páncéldarabok,

fémpengék és acéltövisek közt fütyült.

Mígnem

a völgyben

az óriási Kripták megremegtek,

aranyszínük bronzzá fakult,

és megkezdték múltba tartó, hosszú utazásukat.

 

– Mikre nem emlékszel! – füttyentett Aenea.

– Nagyanyó nyaklevest adott, ha eltévesztettem – mondtam. – Ne válts témát! Az Énekekből úgy veszem, a templomos és az ezredes is meghalt.

– Meg is fognak halni. Egyszer mind meghalunk.

Vártam, hogy kijöjjön a delphoi jósdából.

– Az Énekek annyit állít, hogy a Shrike elhurcolta valahová… valamikorra Het Masteent – mondta Aenea. – Később, miután visszatért az Időkripták völgyébe, életét vesztette. A költeményből nem derül ki, hogy egy órát volt-e távol, vagy harminc évet. Martin bácsi ugyanis nem tudta.

Sandán méregettem Aeneát.

– Na és Kassad, vele mi van? Az Énekek elég egyértelműen fogalmaz vele kapcsolatban… Az ezredes Moneta után megy a távoli jövőbe, összecsap a Shrike-kal…

– Shrike-ok légiójával, ami azt illeti – korrigált a barátom.

– Ja – válaszoltam. Ezt a részét sosem értettem. – Egymást követik az események… Az ezredes a nő után megy, harcol, meghal, végső nyugalomra helyezik a Kristálymonolitban, amely Monetával elindul vissza a múltba.

Aenea mosolyogva bólogat.

– Monetával és a Shrike-kal – tette hozzá.

Elgondolkodtam. A Shrike legelőször a Kriptákból bújt elő… és valahogy Moneta is vele utazott… szóval annak ellenére, hogy az Énekek egyértelműen kimondja: Kassad a jövőbeli, mindent eldöntő ütközetben elpusztította a Shrike-ot, a rémséges szörny mégis életben maradt, és visszautazott az időben Monetával meg Kassad holttestével…

A szentségit! Szerepel bárhol a költeményben, hogy Kassad halott?

– Martin bácsinak néhol kamuznia kellett a történetben, tudod – magyarázta Aenea. – Rachel elmesélte neki, mi történt, de volt, amit nem értett, és ott élt a költői szabadsággal.

– Ühüm – feleltem. Rachel. Moneta. Az Énekek célozgatott rá, hogy Rachel kisgyerek verziója, aki elkísérte apját, Solt a jövőbe, később Monetaként fog visszatérni. Kassad ezredes fantomszeretőjeként. Akit majd követ a jövőbe, a végzetébe… Mit is mondott pár órája Rachel, amikor megvádoltam azzal, hogy lefeküdt Aeneával? „Az a helyzet, hogy van valakim, egy katona… férfi… akivel ma megismerkedhetsz. Vagyis egy nap majd összejövök vele. Úgy értem… rohadtul bonyolult.”

Az. Belefájdult a fejem. Letettem a söröstubust, és kezembe temettem az arcom.

– Nem ilyen egyszerű – közölte Aenea.

Kilestem az ujjaim között.

– Kifejtenéd?

– Igen, de…

– Tudom – vágtam rá. – Majd máskor.

– Igen – simogatta Aenea a kezemet.

– Miért nem beszélhetünk róla most? – firtattam.

– Mert vissza kell mennünk a gubóba, és elhomályosítani a falakat – felelte.

– Csak nem?

– Csak de.

– És utána?

– Utána – lebegett fel a rögzített gyékényfonatról, és magával húzott – órákig fogunk szeretkezni.