5.

De Soya kapitány atya potyautasként szállt fel a Pacem-rendszerből a H.H.S. Ráguelen. Az arkangyal osztályú cirkáló sokban hasonlított ahhoz a hajóhoz, melynek parancsnokává kinevezték. A Pax Flottában immár Gideon hajtómű néven ismert titkos hajtóművel végrehajtott azonnali ugrás iszonyú örvénye szétroncsolta de Soyát, akit a szokásoktól eltérően nem három, hanem két nap alatt támasztottak fel: a feltámasztó lelkészek vállalták a sikertelen feltámadás járulékos kockázatát, mivel a kapitány atya parancsai nem tűrtek halasztást. De Soya a Pax Flotta Omikron2-Epszilon3 Stratégiai Pozíciós Támaszpontján tért magához, egy élettelen, sziklás bolygó körüli pályán, mely lomhán forgott kint, a sötét űrben az Epszilon Eridanin túli „Régi Környéken”, alig néhány fényévre a Régi Föld hűlt helyétől.

De Soya egy napot kapott, hogy visszanyerje szellemi képességeit, majd komppal átvitték a flotta Omicron2-Epszilon3-i összpontosítási körletébe, százezer kilométerre a katonai bázistól. A darázsjáratot vezető kadét mindent elkövetett, hogy de Soya kapitány atya alaposan szemügyre vehesse új sorhajóját, de Soyát pedig – akarata ellenére – felvillanyozta a látvány.

Az rögtön látszott, hogy a H.H.S. Rafael csúcstechnológiás gyártmány, és az építők végre nem Bukás előtti, újrafelfedezett hegemóniai terveket másoltak, mint azoknál a hajóknál, amiket de Soya a Pax flottájában azelőtt látott. Az űrhajó filigrán formatervezése nem volt valami praktikus vákuumban való manőverezéshez, és túlságosan bonyolultnak tűnt a légkörbe való belépéshez, de mindent egybevetve áramvonalas volt a kialakítása, és halálos fenyegetést sugárzott. A burkolat alakítható ötvözetekből és tiszta, térben rögzített energiamezőkből tevődött össze, ezért a másodperc törtrésze alatt meg tudta változtatni alakját és funkcióját, márpedig ez néhány éve még teljes képtelenségnek tűnt volna. A komp hosszú, komótos röppályán suhant a Rafael előtt, és de Soya végignézhette, amint a hosszúkás hajó lopakodó üzemmódra vált: krómezüst színű külső burkolata matt feketévé sötétült, gyakorlatilag beleolvadt a háttérbe, a sima hajótest számtalan traverzes műszert és lakógubót bekebelezett, csak a fegyverzeti hólyagok és a védőmezőt generáló szondák maradtak kieresztve. A hajó fedélzetén lévő tisztek vagy arra készültek, hogy átkeljenek egy másik rendszerbe, vagy tudomásukra jutott, hogy új parancsnokuk a hajó mellett elvonuló darázzsal érkezik, és fel akartak vágni egy kicsit.

De Soya tudta, hogy nagy valószínűséggel mindkét feltételezése helytálló.

Mielőtt a cirkálót elnyelte volna a feketeség, de Soya észrevette, hogy a gömbbe zárt fúziós hajtóműveket gyöngysorként aggatták fel a középső hajótest tengelye mentén, ahelyett hogy egy csomóba gyűjtötték volna őket, mint régebbi fáklyahajóján, a Boldizsáron. Feltűnt továbbá, hogy a Gideon hajtómű hatszögű szerkezete ezen a hajón nagyságrendekkel kisebb a Rafael prototípusán látott párjánál. A láthatatlanná váló hajón utoljára még fényt látott kiszűrődni a behúzott, áttetsző lakókabinokból és a parancsnoki fedélzet tisztán kivehető kupolája alól. De Soya még a Pacemen olvasta, amit aztán a Pax Flotta főhadiszállásán beoltott RNS-oktatóanyag is megerősített, hogy a tiszta célpontot nyújtó egységek később majd vastagabb, páncélozott felhámot növesztenek, ám ő szeretett messzire ellátni, és örült volna, ha nem sötétülnek el az űrre néző ablakok.

– Mindjárt megérkezünk az Urielhez, uram! – tájékoztatta a kadét.

De Soya bólintott. A H.H.S. Uriel első pillantásra szinte hajszálpontosan megegyezett az új Rafaellel, ám ahogy a pilóta fékezve közelebb kormányozta a darazsat a csatahajóhoz, a kapitány atya kiszúrta az omegapengék tartalék generátorait, a tárgyalógubók ragyogó toldalékait, valamint a kommunikációs antennák átláthatatlan erdejét, melyek szemernyi kétséget sem hagytak afelől, hogy a hadműveleti egység zászlóshajója áll előtte.

– Figyelem, uram, megkezdjük a dokkolást! – szólt a kadét.

De Soya biccentett, és helyet foglalt a másodpilóta gyorsulási ágyán. A hajók násza zökkenőmentesen zajlott, a komp rázkódás nélkül tűrte, hogy a satupofák közrefogják, majd a hajó kiterjessze a burkolatát, és körbefonja a csatlakozóival. De Soya szívesen megdicsérte volna a fiatal kadétot, de a parancsnoki beidegződései erősebbnek bizonyultak.

– Legközelebb próbálja még végrehajtani a dokkolás végső fázisát anélkül, hogy az utolsó másodpercben gázt adna. Szükségtelen erőfitogtatás, amit a zászlóshajó vezérkara rossz néven szokott venni.

A zöldfülű pilóta elkámpicsorodott.

De Soya megveregette a lány vállát.

– Különben szép munka. Gondolkodás nélkül magára bíznám a landolókomp irányítását a hajómon.

A vigasztalan kadét arca máris felderült.

– De jó is lenne, uram! Támaszponton szolgálni… – A lány hirtelen észbe kapott, hogy eljárt a szája, és elharapta a mondatot.

–Tudom – állt de Soya a forgózsilip elé. – Tudom. Egyelőre adjon hálát az égnek, hogy nem kell részt vennie a keresztes hadjáratban.

A zsilipkapu elfordult, és a díszőrség sípszóval üdvözölte a H.H.S. Uriel fedélzetén, mely, ha de Soya kapitány atyának nem csalt az emlékezete, arról az arkangyalról kapta a nevét, aki az Ótestamentumban az angyalok mennyei seregét vezette.

 

Kilencven fényévvel odébb, egy, a Pacemtől alig három fényévre található csillagrendszerben az eredeti Rafael olyan irtóztató erővel robbant be a valós térbe, amely velőt fakasztott volna az emberek csontjából, áthatolt volna a sejtjeiken, mint izzó kés a sugárzó ökörnyálakon, és marékszám szórta volna szét az idegsejtjeiket, mint üveggolyókat egy meredek hegyoldalon. Rhadamanth Nemes és klóntestvérei nem rajongtak az érzésért, de nem kiáltottak fel fájdalmukban, és az arcuk sem torzult el.

– Hol vagyunk? – figyelte Nemes a képernyőn növekvő barna bolygót. A Rafael 230 g-vel csökkenti a sebességét. Nemes véletlenül sem a gyorsulási ágyban hever, hanem az egyik támoszlopba kapaszkodik, akár egy munkába igyekvő, unott ingázó a tömött buszon.

– A Szvobodánál – felelte egyik fivére.

Nemes bólintott, és utána egyikük sem szólalt meg addig, amíg az arkangyal orbitális pályára állt, a komp levált a hajóról, és süvítve repesztett a ritkás légkörben.

– Biztos, hogy itt lesz? – kérdezte aztán Nemes. A halántékából kígyózó mikrofonalak közvetlenül a landolókomp vezérlőpultjára vannak kötve.

– Egészen biztos – nyugtatta meg Nemest az ikernővére.

Bár a Szvoboda otthont adott egy maroknyi embernek, ám a Bukás óta mindenki erőtérkupolák alá húzódott az alkonyzónában, és kezdetleges technológiájukkal sem az arkangyalt, sem a kompot nem tudták észlelni. A Paxnak nem létesített támaszpontokat a rendszerben. A sziklás bolygó napos oldala felforrt, és még az ólmot is cseppfolyósította, míg a sötét oldalán a vékony légkör hőmérséklete fagypont közelébe süllyedt. A haszontalan bolygó felszíne alatt ugyanakkor nyolcszázezer kilométer hosszan kanyarogtak a kereken harmincszor harminc méteres alagutak. A Szvoboda egyike volt a kilenc labirintusbolygónak, amelyeket a Hidzsra hajnalán fedeztek fel, és a Hegemónia korában tártak fel. A Hyperion is e közé a kilenc bolygó közé tartozott. Senki emberfia – élő vagy holt – nem tudta megfejteni a labirintusok vagy a készítőik titkát.

Nemes a sötét oldalon átlavírozott a komppal egy zuhogó ammóniaviharon, egy pillanatra a levegőben tartotta a kompot egy jégszirt előtt, ami kizárólag az infrán és a monitor felnagyított képén látszott, majd behúzta a hajó szárnyait, és bevezette a labirintus szemközti, négyszögletes bejáratán. Az alagút elkanyarodott, majd kilométerekig egyenesen haladt tovább. A mélyradar alattuk még több kusza folyosó jelenlétét mutatta ki. Nemes három kilométert repült előre, az első kereszteződésnél balra fordult, öt kilométeren keresztül délnek tartott, miközben fél kilométerrel a felszín alá ereszkedett, és végül letette a hajót az alagút padlójára.

Az infra csupán egy-két vulkanikus kürtő hőnyomát jelezte, a nagy felbontású kép meg még annyit sem. A radarernyőn megjelenő értékeket látva Nemes összevonta a szemöldökét, majd felkapcsolta a komp külső világítását.

Ameddig a szem ellátott, a messzeségbe vesző, nyílegyenes alagutat vízszintes, kőfalba vájt polcok szegélyezték. Minden kőpolcon egy-egy meztelen emberi test hevert. A polcok és a holttestek végeláthatatlan sorát egy idő után elnyelte a sötétség. Nemes a mélyradar kijelzőjére lesett: az alsóbb szinteket ugyancsak polcok és holttestek barázdálták.

– Menjünk ki! – mondta Nemes fivére, aki Úrligeten kihúzta a lávából.

Nemes nem vacakolt holmi légzsilippel. A kompból kiszökő levegő fülsiketítően dübörgött, majd végelgyengüléses nyöszörgéssé vékonyodott. Enyhe nyomás nehezedett rájuk a barlangban – épp csak akkora, hogy ne kelljen fázist váltaniuk az életben maradáshoz –, de a levegő ritkásabb volt, mint a terraformálás előtti Marson. Nemes személyi szenzora mínusz 162 °C-os kinti hőmérsékletet mért, és egy fokot sem mozdult onnan.

Odakint egy emberi alak várakozott a komp reflektorfényében.

– Szép jó estét! – köszönt Albedo tanácsos. A magas férfi öltözete kifogástalan volt, a pacemi divatnak megfelelő szürke öltönyt viselt. A 75 megahertzes frekvenciasávon kommunikált velük. Albedo arcára ráfagyott a mosoly, ajkai nem mozdultak, fogsora hófehéren világított.

Nemes türelmesen várt három testvérével. Tudta, nem kell több dorgálástól vagy büntetéstől tartania. A Három Szektornak élve és működőképesen kellett.

– A lány, Aenea, visszatért a Pax területére – mondta Albedo.

– Hová? – kérdezte Nemes nővére. Mintha mohóság csendült volna érzelemmentes hangjában.

Albedo tanácsos széttárta a kezét.

– A kapu… – kezdte Nemes.

– Most nem árulkodik semmiről – mosolygott rendületlenül Albedo tanácsos.

Nemesnek nem tetszett, amit hallott. A Hegemónia Világhálójának több évszázados fennállása során a Mag Tudatának Három Szektora hiába próbált megoldást találni arra, hogy az Űr kapuinak használata közben – ezeket az azonnali közlekedést lehetővé tévő interfészeket az emberek távnyelő néven ismerték – ne hagyjanak maguk után modulált neutrínókat a felgyűrődött mátrixban.

– Az Idegenek… – mondta.

– Hogyne, persze – legyintett Albedo, félresöpörve a párbeszéd feleslegesnek ítélt szegmensét. – Ettől még észleljük a kapcsolódást. Meggyőződésünk, hogy a lány is azok között van, akik a régi hálózaton keresztül hazatávoltak a Régi Földről.

– Többen is érkeztek? – kérdezte az egyik hímnemű példány.

– Eleinte csak néhányan, de azóta megnőtt a számuk. A legutolsó adat szerint legalább ötvenen aktiváltak távnyelőket.

Nemes karba fonta a kezét.

– Úgy gondolod, a Másik felszámolja a Régi Föld-i kísérletet?

– Nem – válaszolta Albedo. A legközelebbi polchoz ballagott, és lenézett a meztelen emberi testre. A fiatal lány nem lehetett több tizenhét vagy tizennyolc szabványévesnél. A haja vörösen terült szét a kőtömbön. Fehér zúzmara vonta be krétafehér bőrét és tágra nyílt szemét. – Nem – ismételte meg. – A Szektorok egyetértenek abban, hogy egyedül Aenea csoportja bont sátorfát.

– Hogy akadjunk a nyomára? – kérdezte Nemes nővére, aki nyilván hangosan gondolkodott a 75 megahertzes sávon. – Végigjárhatjuk az összes bolygót, ahová a Hegemónia idején távnyelőt telepítettek, és közvetlenül lekérhetjük az információkat a kapukról.

Albedo helyeslően bólintott.

– Az Idegenek titokban tarthatják, hová távolt a lány – mondta –, de a Mag szinte biztosra veszi, hogy a mátrix gyűrődését nem tudják elrejteni.

Szinte biztosra veszi. Nem vallott az InforMagra, hogy az előrejelzései mellé módosítószót biggyesszen. Nemes elraktározta magában az információt.

– Arra kérünk… – mutatott Albedo Nemes nővérére, majd elhallgatott. – A Mérsékelt Szektor nem adott neked nevet, ugye?

– Nem – felelte Nemes ikertestvére. Fekete haja fehér homlokára tapadt. Pengevékony ajka hírből sem ismerte a mosolyt.

Albedo halkan kuncogott a 75 megahertzes frekvencián.

– Rhadamanth Nemesnek szüksége volt egy névre, különben nem tudott volna beépülni a Rafael emberi legénységébe. Azt hiszem, nem árt, ha titeket is elnevezlek, már csak azért is, mert úgy kényelmesebb lesz nekem. – A nőnemű példányra mutatott. – Szkülla. – Azután előbb az egyik, majd a másik hímneműre bökött. – Gügész. Briareósz.

Egyikük sem reagált a keresztelésre.

– Jól mulatsz, tanácsos? – fonta össze a karját Nemes.

– Igen – felelte Albedo.

A kompból kiszökött levegő kísérteties ködfelhőként kavargott és tekergőzött körülöttük. A keresztségben Briareósz nevet kapó hím így szólt:

– Megtartjuk az arkangyalt, hogy legyen mivel közlekednünk, és elkezdjük átfésülni a Háló egykori bolygóit. Gondolom, először azokat a bolygókat vesszük sorra, amiket érint a Tethys-folyó.

– Igen – felelte Albedo.

Szkülla tűnődve kocogtatta a körmével a kezeslábasára fagyott kérget.

– Négy hajóval negyedannyi idő alatt végeznénk.

– Ez evidens – mondta Albedo. – Azonban több szempontból sem tartom jó ötletnek… Kezdetnek mindjárt azért, mert a Pax nem tud annyi arkangyalt kölcsönadni.

Nemes felvonta a szemöldökét.

– Mióta kér bármit is kölcsön a Mag a Paxtól?

– A pénzük, a gyáraik és az emberi erőforrásaik nélkül nem tudunk hajókat építeni – felelte Albedo monoton hangon. – A második és egyben végső érvem pedig az, hogy szeretném egyben tartani a négyes fogatot, mert előfordulhat, hogy olyan akadályba ütköztök, legyen az élő vagy élettelen, amit egyikőtök sem tudna egymaga leküzdeni.

Nemes nem eresztette le a szemöldökét. Számított rá, hogy a tanácsos célozgatni fog kudarccal végződött úrligeti küldetésére, de mégsem ő, hanem Gügész kérte ki magának a feltételezést.

– Egyet mondj, tanácsos, amit nem tudunk leküzdeni!

A szürke öltönyös férfi megint széttárta a karját. A ködből kinyúló csápok a háta mögött hol eltakarták, hol látni engedték a polcokon derengő testeket.

– A Shrike – közölte.

Nemes megvetően felhorkantott a 75 megahertzes sávon.

– Fél kézzel legyőztem azt a bádogkasztnit – mondta.

Albedo megcsóválta a fejét. Őrült vigyora az istennek sem akart lehervadni.

– Tévedés – felelte. – Nem győzted le. A tőlünk kapott hiperentropikus szerkezettel előreküldted az időben öt perccel későbbre. A kettő nem ugyanaz.

– A Shrike-ot akkor már nem a VI tartja kötőféken? – kérdezte Briareósz.

Albedo utoljára széttárta a kezét.

– A jövő istenei már nem suttognak a fülünkbe, méregdrága barátom. Polgárháború dúl közöttük, és a csatazaj elhallatszik a múltba. Ha azt akarjuk, hogy az istenünk műve még a mi életünkben beteljesedjék, kezünkbe kell vennünk a dolgokat. – A tanácsos végighordozta a tekintetét a négy klóntestvéren. – Mindenkinek világos a parancs?

– Megkeressük a lányt – mondta Szkülla.

– És? – kérdezte a tanácsos.

– Habozás nélkül megöljük – válaszolta Gügész.

– És ha a tanítványai közbeavatkoznak? – Albedo most már úgy vigyorgott, mint egy vadalma, és úgy beszélt, akár egy tanárember karikatúrája.

– Őket is megöljük – felelte Briareósz.

– És ha feltűnik a Shrike? – A mosoly hirtelen lekonyult.

– Elpusztítjuk – jelentette ki Nemes.

Albedo biccentett.

– Van-e még kérdés, mielőtt elválnak útjaink?

– Hány embert tartanak itt? – mutatott Szkülla a polcokra és a testekre.

Albedo tanácsos elgondolkodva megérintette az állát.

– Ezen a labirintusbolygón, az alagútrendszernek ezen a szakaszán tízmilliókat. De rengeteg még itt az alagút. – Azzal ismét elmosolyodott. – És van még nyolc másik labirintusbolygó.

Nemes lassan elfordította a fejét, és a gomolygó ködön keresztül a látható spektrum több különböző szintjén megvizsgálta a zsugorodó polcsorokat. Egyik tetem testhőmérséklete sem haladta meg az alagút levegőjének hőmérsékletét.

– És ez mind a Pax műve – mondta.

Albedo felkuncogott a 75 megahertzes frekvencián.

– Ki másé? – kérdezte. – Ugyan mi haszna származna akár a Tudat Három Szektornak, akár a jövőbeli VI-nknek emberi testek felhalmozásából? – A fiatal lány testéhez sétált, és megkocogtatta jéggé dermedt mellkasát. A barlang ritkás levegőjében nem terjedtek hanghullámok, de Nemes lelki füleivel hideg márványon koppanó körmöket hallott.

– Még valami óhaj-sóhaj? – kérdezte Albedo. – Fontos megbeszélésem lesz.

A négy testvér se szó, se beszéd – néma csend a 75 megahertzen meg a többi frekvencián –, sarkon fordult, és visszamászott a kompba.

 

A H.H.S. Uriel kör alakú taktikai konferencia-központjának helyet adó hólyagban húsz flottatiszt gyűlt össze, beleértve a GIDEON hadműveleti egység összes kapitányát és elsőtisztjét. Az egyik elsőtisztet Hoagan „Hoag” Liebler parancsnoknak hívták. A harminchat szabványéves újjászületett keresztény férfi, akit szülőbolygóján, a Reneszánsz Ifjún kereszteltek meg, a dicső múltra visszatekintő Liebler nemesi család sarja volt. A családi birtok hozzávetőlegesen kétmillió hektárnyi földterületet ölelt fel, amelyet hektáronként jelenleg csaknem öt márka adósság terhelt. Liebler minden szabadidejét az egyház szolgálatának szentelte, hivatásának pedig a Pax haditengerészetét választotta. Mellesleg kém volt, és orgyilkosjelölt.

Liebler érdeklődve pillantott fel, hogy szemügyre vegye új parancsnokát, aki éppen akkor lépett az Uriel fedélzetére. A hadműveleti csoportban – sőt, szinte az egész flottában – mindenkihez eljutott de Soya kapitány atya híre. A hajdani fáklyahajó-kapitány öt szabványévvel korábban pápai tárcsával felhatalmazva – vagyis szinte korlátlan hatalom birtokosaként – részt vett egy titkos projektben, ám később elbukta a küldetését. Persze senki sem tudta, hogy pontosan mivel is bízták meg de Soyát, viszont a tárcsa használatával nem kevés ellenséget szerzett Pax-szerte a flotta tisztikarában. A kapitány atya ezt követő kudarca és eltűnése nyomán rengeteg pletyka kapott szárnyra a tiszti étkezdékben és a legénységi körletekben: az általános vélekedés szerint de Soyát átadták a Szent Hivatalnak, fű alatt kiátkozták, és alighanem ki is végezték.

Erre most kinevezték a Pax flottaarzenáljának egyik legbecsesebb ékkövének, a huszonegy hadrendbe állított arkangyal cirkáló egyikének parancsnokává.

Liebler nem így képzelte el de Soyát. A kapitány atya alacsony volt, sötét hajú, nagy, szomorú szeme inkább illett volna egy vértanúhalált halt szenthez, mint egy csatahajó kapitányához. Aldikacti admirális, a megbeszélést lebonyolító mokány lususi asszony, egyben a hadműveleti egység főparancsnoka, gyorsan bemutatott mindenkit.

– De Soya kapitány atya – mondta Aldikacti, miután de Soya helyet foglalt a szürke, kör alakú helyiség közepén álló szürke, kerek asztalnál. – Ha jól tudom, egyeseket már ismer a körünkben lévő tisztek közül. – Az admirális messze földön híres volt keresetlen egyszerűségéről, míg a csatákban ádáz elszántságról tett tanúbizonyságot.

– Stone kapitány anya régi jó barátom – biccentett de Soya egykori elsőtisztjének. – Hearn kapitány tagja volt a legutóbbi különítményemnek, és Sati és Lempriere kapitányokat is ismerem. Azonkívül abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy együtt dolgozhattam Ucsikava és Barnes-Avne parancsnokokkal.

Aldikacti admirális morgott egy sort.

– Barnes-Avne parancsnok a GIDEON hadműveleti egységben részt vevő tengerészgyalogos és svájci gárdista csapattesteket képviseli – mondta. – Találkozott már az elsőtisztjével, de Soya kapitány atya?

A kapitány atya megrázta a fejét, és Aldikacti bemutatta Lieblernek. A parancsnokot meglepte a kis növésű kapitány atya határozott kézszorítása és a férfi tekintélyt parancsoló tekintete. Lehet, hogy a szeme egy mártíré, gondolta Hoag Liebler, de a pasas parancsoláshoz szokott.

– Jól van, kezdjük! – mordult Aldikacti admirális. – Sati kapitány, tartsa meg az eligazítást!

A következő húsz percben a konferenciahólyag belsejét elhomályosították a holók és az egymásra vetített röppályagörbék. A komlogokat és ’deákokat ellepték az adatok és feljegyzések. Sati halk monológját nagy néha törte csak meg egy-egy kérdés vagy pontosítást célzó közbeszólás.

Liebler maga is buzgón jegyzetelt, és miközben döbbenten álmélkodott a GIDEON hadműveleti egység kolosszális léptékű vállalkozásán, szorgos elsőtiszthez híven lefirkantott mindent, ami lényeges, hátha a kapitány később át akarja nézni.

A GIDEON volt az első hadműveleti egység, amit kizárólag arkangyal osztályú cirkálók alkottak. Hét arkangyalt bíztak meg a művelettel. Még hónapokkal ezelőtt előreküldtek néhány hagyományos, Hawking-osztályú fáklyahajót azzal a paranccsal, hogy várják be az egységet a Határvidéken, és amikor az húsz fényévre a Nagy Fal védőgyűrűjén túl kilép az ugrásból, bocsátkozzanak szimulált harcba. Az első ugrás után azonban a hét hajóból álló hadműveleti egység önállóan fogja végezni a feladatát.

– Párhuzamnak azt tudnám felhozni, amikor Sherman tábornok végigmenetelt Georgián a Hidzsra előtti észak-amerikai polgárháborúban a tizenkilencedik században – mondta Sati kapitány, mire az asztalnál ülő tisztek vadul nyomogatni kezdték a komlogjaik tárcsáját, hogy lehívják az archív hadtörténeti kuriózumot.

– Eddig a Nagy Falnál elterülő senki földjén harcoltunk a Számkivetettekkel – folytatta Sati –, vagy a Pax- és a Számkivetett-tér peremvidékén csaptunk össze. Nagyon ritkán fordult elő, hogy mélyen behatoltunk a Számkivetett-vonalak mögé. – Sati rövid szünetet tartott az eligazításban. – A legmélyebb betörést De Soya kapitány atya különítménye, a MAGI hajtott végre öt szabványéve.

– Kíván hozzáfűzni valamit, kapitány atya? – kérdezte Aldikacti admirális.

De Soya először nem találta a szavakat.

– Felégettünk egy orbitális erdőt – mondta végül. – Nem ütköztünk ellenállásba.

Hoag Liebler a szégyen zöngéit vélte kihallani a kapitány atya hangjából.

Sati elégedetten bólintott.

– Reményeink szerint a mostani bevetés is hasonlóképpen alakul majd. A hírszerzésünk információi szerint a Számkivetettek a véderejük zömét a Nagy Fal gyűrűjéhez vezényelték, így a Paxon túli, gyarmatosított területeik szívében nem kell sok fegyveres ellenállásra számítanunk. Közel háromszáz éven át bekorlátozta őket a Hawking-hajtómű technológiája, elsősorban az határozta meg, hogy hová telepítik a csapataikat, a támaszpontjaikat és a hazai rendszereiket.

Taktikai holók keltek életre a konferenciahólyagban.

– Felettébb közhelyes lesz, amit mondok – folytatta Sati –, de egyelőre a hátországi utánpótlási és kommunikációs vonalak a Paxnak kedveztek, a Számkivetettek viszont hatékonyabban tudtak védekezni a rejtőzködésnek és a nagy távolságoknak köszönhetően. A Számkivetettek országába való mélyebb behatolást jóformán lehetetlenné tette a hadtápvonalaink sebezhetősége, arról nem beszélve, hogy az ellenséges erők a számbeli fölénnyel szembesülve hajlamosak leírni a veszteségeiket, és visszavonulni, az ellentámadást pedig későbbre halasztják, nemegyszer végzetes csapást mérve a Nagy Faltól túlságosan messzire merészkedő csapatainkra. – Sati elhallgatott, és végignézett az asztalnál ülő tiszteken. – Uraim és hölgyeim, ez az időszak véget ért. – Újabb holók úsztak elő, majd szilárdultak meg a levegőben; a GIDEON hadműveleti egységének röppályáját jelző piros vonal a Pax gyűrűjéből indult ki, majd oda is tért vissza, lézerpengeként vágva át a napok között.

– A küldetés célja: megsemmisíteni minden szembejövő Számkivetett-utánpótlási bázist a rendszerben, és minden mélyűri kolóniát – erősödött fel Sati hangja. – Üstökösfarmokat, konzervvárosokat, kacattárakat, tóruszbázisokat, L-ponti bolyokat, orbitális erdőgyűrűket, tenyészaszteroidákat, buborékkaptárokat… egyszóval mindent.

– Beleértve a civil angyalokat? – kérdezte de Soya kapitány atya.

Hoag Lieblert meghökkentette a feljebbvalója kérdése. A Pax Flotta nem hivatalosan „Lucifer angyalaiként”, röviden csak „angyalokként” hivatkozott az űrbeli élethez szabott, génmanipulált mutánsokra. Az ironikus gúnynév az istenkáromlás határát súrolta, és vezérkari fejesek jelenlétében szinte soha nem használták.

– Főleg az angyalokat, kapitány atya – válaszolta Aldikacti admirális. – Őszentsége, Orbán pápa keresztes hadjáratot hirdetett a Számkivetettek sötétben tenyésztett, természetellenes torzszülöttei ellen. A szentatya a „keresztes enciklikában” kimondta, hogy a szentségtörő mutációknak még az írmagját is ki kell irtani Isten világegyeteméből. Nincsenek civil Számkivetettek. Gondot jelent a parancs értelmezése, de Soya kapitány atya?

Az asztal körül ülő tisztek visszafojtott lélegzettel várták de Soya válaszát.

– Nem, Aldikacti admirális. Megértettem őszentsége enciklikáját.

Folytatódott az eligazítás.

– Az alábbi arkangyal osztályú cirkálók fognak részt venni a hadműveletben – mondta Sati. – Őszentsége hadihajója, az Uriel, mint zászlóshajó; a Rafael, a Mihály, a Gábriel, a Ráguel, a Rámuel és a Száriel. A hajók valamennyi esetben ugyanúgy fognak eljárni: a Gideon hajtóművel azonnali ugrást hajtanak végre a soron következő rendszerbe, majd két-három napig lassítanak a rendszerben, hogy elegendő időt hagyjanak a legénység feltámasztására. Őszentsége kegyesen rendelkezésünkre bocsátotta az új kétnapos feltámasztási ciklussal működő bölcsőket… ezek kilencvenkét százalékos megbízhatóság mellett támasztanak fel. Miután ismét feláll a csapásmérő egység, a lehető legnagyobb mértékű rombolást végezzük a Számkivetett-hadseregben és -létesítményeken, majd átkelünk a következő rendszerbe. A helyrehozhatatlan károkat szenvedő hajóinkat hátrahagyjuk, legénységüket áthelyezzük más hajókra a hadműveleti egységben, a cirkálót pedig megsemmisítjük. Minden lehetséges eszközzel meg kell akadályoznunk, hogy a Gideon hajtómű technológiája a Számkivetettek kezébe kerüljön, bár nem mennének vele semmire, hiszen nem részesültek a feltámasztás szentségében. A hadművelet elméletileg nagyjából három szabványhónapot vesz igénybe. Kérdés?

De Soya kapitány atya jelentkezett.

– Mindenkitől elnézést kérek – szabadkozott. – Jó néhány szabványévig nem volt kapcsolatom a külvilággal. Viszont feltűnt, hogy a hadműveleti egység arkangyal osztályú hajóit az Ótestamentumban nevesített arkangyalok után nevezték el.

– Igen, kapitány atya? – sürgette Aldikacti admirális. – Mi a kérdése?

– Máris mondom, admirális. Ha nem csal az emlékezetem, a Bibliában név szerint mindössze hét arkangyal szerepel. Mi a helyzet azokkal az arkangyal osztályú hajókkal, amelyek még nem gördültek le a futószalagról?

A hosszú asztal mellett innen-onnan halk kacarászás kelt. De Soya elégedetten nyugtázta, hogy bevált a terve: oldotta a feszültséget.

Aldikacti admirális mosolyogva válaszolt.

– Isten hozta a tékozló kapitányunkat! Tájékoztatásul közöljük, hogy a vatikáni teológusok átnyálazták Énok könyvét a többi apokrif irattal egyetemben, hátha találnak még olyan angyalokat, akik kinevezhetők „tiszteletbeli arkangyalnak”, és maga a Szent Hivatal engedélyezte e nevek használatát a Pax Flottának. Úgy találtuk… öhm… helyénvalónak… hogy az első körben megépített hét bolygó osztályú arkangyal a Bibliában felsorolt arkangyalokról neveztessék el, hogy lángoló pallosukkal lecsaphasson az ellenségre.

A kuncogás helyeslő mormogássá duzzadt, majd a parancsnokok és elsőtisztjeik halk tapssal nyilvánították ki véleményüket.

Nem érkezett több kérdés. Aldikacti admirális így szólt:

– Ó, és még egy utolsó apróság. Ha meglátják ezt a hajót… – Az asztal közepe fölé egy furcsa külsejű csillaghajó holoképe szökkent fel. A Pax mércéjével kicsinek számító járművet áramvonalasan alakították ki, mintha arra tervezték volna, hogy beléphessen a légkörbe, a fúziós nyílások mellé pedig farokrészt illesztettek.

– Mi ez, valami Számkivetett-vicc? – kérdezte Stone kapitány anya, akit a teremben támadt vidám hangulat mosolyra fakasztott.

– Nem – felelte halkan, monoton hangon de Soya kapitány atya. – Háló korabeli technológia. Privát csillaghajó… magánszemély a tulajdonosa.

Néhány tiszt ezen is jót mulatott.

Aldikacti admirális felkapta a kezét a holón keresztül, mire abbamaradt a nevetgélés.

– A kapitány atya jól mondta – búgta a lususi admirális. – A muzeális, Háló korabeli hajó annak idején egy hegemóniai diplomata tulajdonában volt. – Bosszúsan csóválta a fejét. – Őseinket annyira felvetette a pénz, hogy ajándékba osztogattak hajókat. Na mindegy. A Számkivetettek módosították a Hawking-hajtóművét, lehet, hogy fegyverei vannak, és biztos, hogy veszélyes.

– Mi a teendőnk, ha összefutunk vele? – kérdezte Stone kapitány anya. – Ejtsük zsákmányul?

– Semmiképpen se – felelte Aldikacti admirális. – Ott helyben semmisítsék meg. Lőjék rommá. Kérdés?

Nem volt egy sem. A csoport feloszlott, mindenki visszament a hajójára felkészülni az első átkelésre. A Rafaelre tartó darázsjáraton Hoag Liebler elsőtiszt kedélyesen elcsevegett új kapitányával a hajó felkészültségi szintjéről és a legénység töretlen harci szelleméről, miközben arra gondolt: remélem, nem kell megölnöm őt.