* * * * *

Cathan a könnyű csónak orrában állt, és a parton elterülő úrvárost nézte. Az Isten Szeme ott égett a kikötő felett. Mögötte látszódtak a kupolák és a kertek, az aréna és a Kalapács Csarnok – valamint a Nagytemplom és az Ősmágia Legendás Tornya, egyformán vonzva a tekintetét. Még napokkal korábban, az úton halotta, hogy létrejött a béke a templom és a konklávé között. Most, amikor felnézett a véres ujjú kézre, tudta, hogy igazak a hírek. Istarból eltávozott a mágia.

Hosszú és kemény utat tettek meg Tithiannal Losacrum romjaitól. Gyalog keltek át a Nap Üllőjén, és nem sok híja volt, hogy ott nem hagyták a fogukat. Végül félholtan az éhségtől és szomjúságtól, bronzzá égett bőrrel kiértek Dravinaar sivatagából, és megtalálták a birodalom szívébe vezető utat. Valamennyire visszanyerték az erejüket, és szereztek lovakat. Előző éjjel aztán elértek az Istar-tó déli partján fekvő Odacerába. Hajnalig ott maradtak, majd a napi első révvel elindultak az úrvárosba.

– Otthon – jelentette ki elcsigázottan Tithian, és Cathan mellé lépett. A kis csónak megkerülte a hullámtörő gátat, és a nagyobb kereskedőhajók között besiklott a kikötőbe. – Azt gondoltam, már soha többé nem mondom ezt. Hazaértünk.

Cathan csak bámulta a város szívében tündöklő templomot.

Egy csapat lovag várta őket, amikor odasiklottak a rakparthoz. Cathan viszonozta a tisztelgésüket, miközben kilépett a hajóból, és a gondjaikra bízta a lovakat. Magán érezte az alamuszi tekintetüket, de amikor rájuk emelte fehér szemét, gyorsan másfelé néztek. Sóhajtva Tithianhoz fordult, és félrevonta.

– Most elválnak az útjaink – mondta. – Jó ember vagy, Tithian. Mindig is ez volt rólad a véleményem. Ezt ne felejtsd el, bármi is jöjjön!

Tithian pislogott.

– Uram? Azt hittem…

– Menj! – vakkantott rá Cathan. – Ez parancs.

A fiatalabb lovag egy pillanatig habozott, aztán meghajolt Cathan felé, bár látszott, hogy teljesen össze van zavarodva.

– Paladine vezesse a lépteidet, uram!

– A tieidet is – mondta Cathan, majd sarkon fordult, és Tithiant otthagyva, egyedül indult el az úrvárosba.

A templom előtt akkora tömeg gyűlt össze, mint még soha, és a Fényhozó nevét énekelték. Cathan borzasztóan kimerültnek érezte magát, amikor rájuk nézett. Körbement, az oldalbejárathoz. Az őrt álló lovagok meglepve néztek rá, ahogy a papok is, akik mellett elhaladt, amikor átvágott a templom kertjén. Nem foglalkozott vele, hogy néhányan háromszöget vetettek, és védőjeleket mutattak. Csak a bazilikára szegezte a tekintetét, amelynek a kristálykupolája a templomterület minden épülete felett ragyogott. Belépett, még döbbentebb tekinteteket vonzva magára, ahogy végighaladt a napsütötte folyosókon.

Amikor bement a várószobába, nem állt meg kezet mosni, sem térdet hajtani az isten előtt. Rá sem pillantott az étellel és borral megrakott asztalokra. Egyenesen a bársonyfüggöny felé sietett, határozott léptekkel, amely mögül kihallatszott a birodalmi tanács zsongása. Habozás nélkül félrehúzta a függönyt, és belépett.

Tökéletes csend borult az audienciateremre. Az udvaroncok tátott szájjal meredtek rá. Alig vett róluk tudomást, csak ment előre, a terem másik végébe, ahol a papkirály legbelsőbb tanácsadói álltak egy csoportban. Az egyik oldalon ott állt Quarath, Lord Olin pedig a másikon – Cathan szája megrándult, amikor észrevette, hogy a férfi a főtábornagyi skarlátvörös köpenyt viseli. Ott volt még az új első fiú és első leány, valamint a többi főpap is.

Középen pedig…

Beldinas felállt az aranytrónról, fényben fürödve; a Miceram lánggyűrűként ragyogott a feje körül. Kinyújtotta a karját.

– Lord Cathan! – szólalt meg a papkirály. – Örülök, hogy életben maradtál.

Cathan kihúzta magát, üres szeme meg sem rebbent.

– Közel sem annyira, mint én, szentség! – mondta feszült hangon. – Látom azonban, hogy a helyemet már betöltötték.

A papkirály Lord Olinra nézett. A tiszteletre méltó lovag elvörösödött, és lesütötte a szemét.

– Halottnak hittelek, barátom – mondta lágyan Beldinas. – Mind úgy hittük. Most, hogy látjuk, nem így van, örvendezünk. Ne aggódj, megtaláljuk a módját, hogy helyrehozzuk ezt a csorbát, anélkül, hogy bárkit sérelem érne! Gyere ide, Cathan!

A lovag engedelmeskedett, a csizmái csattogtak az uralkodói emelvény előtti mozaikon. Amikor megállt a trón előtt, észrevette, hogy Beldinas szemében még mindig félelem ül. Mindketten megváltoztak az elmúlt néhány hónap alatt. Az udvaroncok a teremben mindenütt sustorogni kezdtek.

A papkirály és az első lovagja egymást nézte. Végül Quarath törte meg a csendet. Bántóan élesnek tűnt dühös suttogása.

– Térdelj le a Fényhozó előtt! – szólt rá Cathanra.

– Nem – mondta a lovag, és előhúzta az Ébenűzőt.

A penge csörrenése betöltötte a termet, és visszhangzott a kristálykupolában. A férfiak és nők felkiáltottak, hogy csupasz pengét látnak a bazilikában. Lord Olin előrelépett, és maga is a kardja után nyúlt, Cathan azonban egy pillantással megdermesztette. Az új főtábornagy visszalépett, és tanácstalanul tekintett a trón felé.

– Nyugalom, Olin! – mondta Beldinas. – Lord Cathannak nem áll szándékában bántani. De – fordult vissza hozzá –, szeretném tudni, hogy mi a szándékod, barátom.

– Nem vagyok a barátod, Pilofiro! – mondta Cathan. – Egyszer a lábad elé fektettem ezt a kardot, mert szerettelek. Öltem vele, a te nevedben. Többé azonban nem teszem. Saját szememmel láttam az uralkodásodnak az eredményét. Ez volt a szándékod Losacrummal?

A papkirály elképedve nézett rá.

– Az isten akarata volt – jelentette ki határozottan. – A varázslók gonoszak voltak. El kellett pusztítani őket.

– Milyen áron? – csattant fel Cathan. – Egy egész város elpusztult! Ártatlanok ezrei haltak meg! És miért? Néhány fekete köpenyes miatt?

– Ez a sötétség elleni szent háború valóban nagy áldozatokkal járt – ismerte el Beldinas. – De ha jó embereknek kell is meghalniuk a gonosz elpusztítása érdekében, akkor ez az isten…

Cathan fölemelte a kardját, és lesújtott vele. Az Ébenűző olyan vadul állt bele a lépcsőbe, hogy az udvaroncok ugrottak egyet. Márványszilánkok pattantak szét.

– Nem! – kiáltotta Cathan. – Ne mondd nekem, hogy Paladine akarata volt! Ez a te műved volt, Beldinas – és Beldyn testvér soha nem tett volna ilyesmit, oly sok évvel ezelőtt. Elborzadt volna ilyen féktelen gyilkolás és pusztítás láttán, ahogy én is elborzadok. Többé nem veszek részt ebben az istentelen háborúban.

Ezzel a köpenye nyakához emelte az Ébenűző hegyét, és egy nyisszantással levágta magáról a ruhadarabot. A lángoló kalapács kettéhasadt. Izzó szemmel dobta a földre a köpenyt.

Megint csend. Cathan villogó tekintettel meredt a papkirályra. Beldinas egyszerűen csak szomorúnak látszott. Mindenki döbbenten bámult, nem igazán tudva, hogy mit kellene tenni. Beldinas végül sóhajtott, és visszaült a trónra.

– Egyszer visszaadtam az életed – mondta csendesen.

– Előtte azonban én neked adtam – felelte Cathan, miközben visszacsúsztatta a kardját a hüvelyébe. – Most visszaveszem. Isten veled, szentség!

Ezzel sarkon fordult, és nagy léptekkel elvonult a tróntól. A férfiak és a nők pusmogva álltak félre az útjából.

– Várj! – kiáltott utána Beldinas. – Barátom…

Cathan nyílegyenesen kisétált az audienciateremből és a templomból. Még aznap elhagyta Istart, és senki sem tudta, hová ment.