* * * * *

Beldinas papkirályt ezüst fény ölelte körbe. Soha nem hagyta el ez az ezüst holdfényhez hasonlatos fénykoszorú, amely felizzott, mint a nap, ahányszor megidézte az isten erejét. Volt idő, amikor csak akkor jelent meg, ha Paladine-hoz imádkozott. Azóta azonban kiteljesedett az ereje – kétségkívül a Miceram, a Hatalom Koronája emelte meg, amely arany és rubin fénnyel ragyogott a homlokán.

A papkirály szája szélére kiülő mosoly kétségkívül arról árulkodott, hogy jól mulat valamin. Gyakran mosolygott, de általában vallásos áhítatában; jókedvű nevetésre ritkán fakadt. Most viszont egyenesen vihogott, miközben a trón előtt térdeplő Cathant nézte.

– Lelőtte?

Cathan olyan forrónak érezte az arcát, hogy még Jégfölde havát is megolvasztotta volna.

– Bocsáss meg, szentség! – szabadkozott. – Megfizetem a madarat, a saját vagyonomból.

A papkirály félbeszakította, feltartotta a szikrázó gyűrűkkel teli kezét. Rengeteg ékszert hordott, a hivatali gyűrűjétől ékkövekkel kirakott mellvértjén át a lábán lévő sziporkázó papucsig. Csak a ruhája ujján nem volt díszítés. Még a szemei is – különös, halványkék szemek, amelyek rebbenés nélkül néztek Cathan üres tekintetébe – értékes drágaköveknek látszottak a földöntúli kisugárzásban, amely körülvette.

– Ne legyél nevetséges, Sir Cathan! – mondta. – A templom megengedhet magának ennyi veszteséget. Csak az embereidet akartad megvédeni. Igazság szerint, jó tudni, hogy a madár veszedelmesnek tűnhet azoknak, akik nem számítanak a közeledtére. A karthayi lakatosoknak figyelniük kell erre, ha úgy alakul, hogy további igényt tartunk a csodás találmányaikra. Kelj fel? – Tam fás paripeis.

Bocsánatot nyertél.

Cathan úgy tett, ahogy a papkirály mondta, és közben kihasználta a lehetőséget, hogy körülpillantson. Az audienciaterem olyan hatalmas volt, hogy egy kisebb templom elfért volna benne, tornyostul, mindenestül. Tökéletes kört alkotott, amelynek kétszáz lépés volt az átmérője, a padlóját fényes márvány borította, a falai lakkozott fából voltak, és rózsaszirom formában ölelték körbe a magasban a kupolát. A kristály visszavert minden hangot, és varázslatos fényt árasztott a teremre, amelytől fölöslegesnek – sőt, pazarlásnak – tűnt a sok gyertya.

A terem tele volt udvaroncokkal: nemesekkel, lovagokkal, kereskedőkkel és papokkal. A nők és férfiak egyaránt bepúderezve és beparfümözve, csupa selyemben és szőrmében. A rajtuk csüngő rengeteg arany elegendő lett volna, hogy egy egész várost ellássanak belőle gabonával egy évre. Cathan felismert köztük néhány arcot. A főpapok, a fény többi istenének rendfőnökei tőle balra álltak egy csoportban Majere vörösében, Mishakal kékjében, Jolith aranyában, Branchala zöldjében és Habbakuk lilájában. Marwort is ott len volna mellettük, Solinari valamint az ősmágia képviseletében, a hely azonban, ahol Cathan születése előtt óta állni szokott, most üres volt. Cathan eltűnődött, hogy vajon kit küldenek majd a helyébe a varázslók.

A másik oldalon a papkirály legbelsőbb tanácsadói álltak, Paladine papjai. Farenne, az első leány, egy bájos fiatal nő volt, épphogy túl a harmincon. Rövid, hollófekete haja mintha porcelánarcot keretezett volna. Mellette Adsem állt, az első fiú. Ő idős volt, és hajlott hátú, füstös koponyáját foltok borították, haj pedig alig. Törékeny ember volt, elefántcsont botra támaszkodott.

Aztán ott volt az elf. A silvanesti Quarath még Farenne-nél is szebb volt, és több mint egy évszázaddal idősebb Adsemnél. Magas, karcsú férfi volt, mézszínű hajjal, szögletes arccal, és mogyoróbarna szemekkel, amelyek mindent észrevettek. Ő volt az egyetlen a teremben, aki nem Istar polgára volt, hanem a silvanesti elfek követe, de mégis ő volt Beldinas legközelebbi tanácsadója. Ő üdvözölte elsőként az úrvárosba érkező Fényhozót, amikor a főpapok végül elfordultak Kurnostól. Most az övé volt a papkirály jóindulata, és dölyfös arckifejezése elárulta Cathannak, hogy előbb nyelik el a tengerek a birodalmat, mint hogy lemondjon róla.

Cathan tekintete továbbsiklott. A lába előtt kék, hömpölygő hullámokat mintázó mozaik terült el, melyek az előtte álló emelvény talapzatát mosták. Az emelvényre hét lépcső vezetett föl, a tömör aranytrónig, amelyet füstölgő tömjéntartók vettek közre, és fehér rózsák, valamint Mishakal fátylának nevezett apró, kék virágok koszorúztak.

Beldinas keveset változott a húszévnyi uralkodás alatt. Az állkapcsa vonásai élesebbek lettek, a szeme sarkában pedig ráncok jelentek meg, de amúgy most is elment volna tizenhét évesnek. Még a haja is ugyanolyan maradt: sűrű, barna hullámokban omlott alá a korona alól, egyetlen ősz hajszál nélkül. Cathanba nevetséges irigység nyilallt ennek láttán, és a keze a fején lévő kopaszodó foltra tévedt.

– Örülök, hogy visszatértél, barátom! – zengte Beldinas, és a kupola csilingelve verte vissza minden szavát. – Magasztaljuk a győzelmeidet, és gyászoljuk a halottaidat. Gyere el a rezidenciára ma este! Vacsorázz velem, hogy megbeszéljük az elkövetkezőket! Megfelel ez neked?

Cathan pislogott. Többre számított, arra, hogy Beldinas talán be is rekeszti az ülést – de semmiképpen sem arra, hogy ilyen gyorsan elbocsátja. De hát, neki irányítania kellett a templomot és a birodalmat is. Cathan várhatott még néhány órát.

– Szentség! – mondta, és meghajolt.

A Fényhozó meghajtotta a fejét. Cathan megfordult, és újra végigment a termen, az előszobába. Amikor félúton járt, visszapillantott. Beldinas már elfordult, és Quarathra figyelt, aki a fülébe súgott valamit.