XVII. FEJEZET

– Hogy mit akarnak csinálni?

Leciane összerezzent, és az ajtó felé pillantott. Vincil nem gyakran emelte föl a hangját, de a harag a legrosszabbat hozta ki belőle. Ha valamelyik szolga – vagy Lady Wentha – meghallja, abból kalamajka lesz, pedig abból már így is volt elég.

– Kérlek, leghatalmasabb! – mondta a főmágusnak. – Ha lehet, nem szeretnék némító varázslatot tenni a szobára.

A férfi arca megremegett a tükörben. Lehunyta a szemét, hogy lecsillapítsa magát. Amikor újra megszólalt higgadt és fegyelmezett volt a hangja.

– Nyilvános kivégzés?

– Több annál – mondta Leciane, és megrándult az ajka. – Több ezren lesznek jelen.

– Per nélkül?

– Per nélkül. Nem, mintha túl sokat számítana, ha lenne. Ez az András nem hajlandó beszélni, és egyértelműen bűnös. – Felvonta a szemöldökét. – Vagy gondolod, hogy esetleg egy nagyobb csapat kivetett varázsló működik a környéken, és quasitókat idéznek meg?

Vincil általában nevetett a viccein. Most azonban, olyan volt az arca, mintha kőből faragták volna.

– Ő nem számkivetett – mondta. – Halottnak hittük, a mesterével együtt, úgyhogy nem került sor a száműzetésére. Ysarl, a fekete köpenyesektől, azt akarja, hogy hozzuk ide Wayrethbe, hogy renegátnak nyilváníthassuk, mielőtt meghal.

Leciane összevont szemöldökkel méregette a mágust a tükörben.

– Te nem egyeztél bele ebbe, ugye?

– De igen – jelentette ki Vincil. – Még mindig közénk tartozik. Elsősorban az ősmágia törvényei vonatkoznak rá, minden más előtt. Beleértve a papkirályét is. Nem tetszik az ötlet – folytatta, fél kezét feltartva vette elejét a további ellenvetéseknek –, de muszáj figyelembe vennem mindhárom színt, és úgy vélem, jobb, ha most nem bosszantjuk fel a feketéket. Te nem így gondolod? Azt hiszem egyikünk sem akarja, hogy mártír legyen ebből az Andrásból.

Leciane megborzongott. Mindamellett volt benne igazság. A fekete köpenyesek között rengeteg fiatal mágus volt, akik alig várták, hogy ürügyet találjanak, és kitölthessék a haragjukat Istaron. András halála könnyen lehet, hogy olaj lesz a tűzre.

– Na és Lady Jorelia? – kötötte az ebet a karóhoz Leciane. – Ő mit gondol erről?

– Lady Jorelia nem ősmágus – felelte Vincil, és villant egyet a szeme. – De ha mindenképpen tudni akarod, ő is azt akarja, hogy idehozzák a férfit – csakhogy ő más okból.

Tartott egy kis szünetet, úgy, ahogy arra a varázslónő még tanonc korából emlékezett. Azt akarta, hogy magától találja ki. Megvakarta a homlokát, gondolkodott, aztán elnyílt a szája.

– Hogy kitalálja, ki képezte ki.

A főmágus bólintott.

– Még tanonc volt, amikor eltűnt. Valakinek meg kellett tanítania arra, amit tett. Bárki volt is az, a rend beleegyezése nélkül tette. Ez azt jelenti, hogy lennie kell egy másik varázslónak is odakint – egy fekete köpenyesnek –, akiről nem tudunk. Mi van, ha más tanítványai is vannak? Vagy hogyha ez az egész egy nagyobb tervnek a része? Legjobb lenne kifaggatni Andrást, és kideríteni az igazságot, ahelyett, hogy magával vigye a máglyára.

Leciane eleresztett egy hosszú, lassú sóhajt.

– Van igazság abban, amit mondasz – ismerte el. – De próbáld csak meg elmagyarázni a lattakayiaknak is – sőt, ami még rosszabb, az Isten Kalapácsának! Nem hallgatnak a józan észre. Bosszút akarnak.

– Győzd meg a Fényhozót! Vagy még jobb, ha a lovagot használod fel, akit megigéztél. – Vincil szeme összeszűkült, amikor Leciane elkapta a tekintetét, – Ugye még a befolyásod alatt tartod?

– Akárcsak eddig – mondta sietve, és nem is hazudott olyan nagyot. Nem igézte meg Cathant, mint ahogy ígérte, és a csókról sem tett említést Vincilnek. – Megteszem, amit tudok, de nem ígérhetek semmit. Legalábbis ami ezt a papkirályt illeti.

Vincil képe bólintott.

– Nem várok el semmit – hacsak nem kerül sor a legrosszabbra. Erről jut eszembe…

Eltűnt egy percre, ellépett az asztaltól, amelyen a távolbalátó tálja állt. Egy amulett lógott az ujjai között egy láncon, amikor visszatért. A közepén csiszolt, lángvörös kőmedál volt, amelynek a felülete minden irányba szétszórta a gyertyafényt. Miközben a nő nézte, Vincil kiejtett egy sor mágikus szót, és meglóbálta az amulettet a tál fölött, aztán beledobta. Az egy csobbanással átesett a tükrön, egyenesen Leciane ölébe. Még nedves volt, ahogy megfogta és fölemelte, hogy szemügyre vegye.

– Mi ez? – kérdezte.

– Jelző számodra, arra az esetre, ha nem tudod megakadályozni ezt a dolgot – magyarázta a főmágus. – Szorítsd meg erősen, és mondd ki a nevem! Csak akkor, ha már minden remény elveszett!

Leciane összevont szemöldökkel forgatta az amulettet a kezében, nézte, ahogy sziporkázik, és megpróbált nem borzongani. A tükörre rebbent a tekintete, és összefonódott a férfiéval.

– Egyáltalán nem kellett volna segítenem nekik, hogy megmentsék – suttogta. Ha hagyta volna, hogy András megölje magát, talán ott véget is ért volna a történet.

– Igen, valóban meggondolatlanság volt – jegyezte meg halkan Vincil. – De a vasat már nem lehet visszaváltoztatni érccé, ahogy Thorbardinban mondják. Tedd meg, amit tudsz, Leciane! Lunitari világítson az utadon!

Már kezdett is elhalványulni a képe, miközben a hüvelykjével és a mutatóujjával a vörös hold korongját mutatta. Mire Leciane viszonozta a mozdulatot, már ott sem volt. A varázslónő hosszú ideig csendben ült, és az amulettet lóbálta a láncon.