* * * * *

Öt másik varázsló már ott volt a szobában, amikor megérkeztek – két fekete köpenyes, és három fehér. Biccentettek Leciane-nak, amikor Khadar mögött belépett az ajtón. Viszonozta a mozdulatot, aztán megfordult, és végignézett az Őrzők Házán.

Az Őrzők Háza egy homályosan megvilágított kamra volt, mélyen a torony alatt, a falai arany homokkőből kivésve. A mágusok egy keskeny peremen álltak. Mögöttük a padló egy harminc lépés átmérőjű medencébe süllyedt. Ebben a mélyedésben álltak rendezett sorokban és oszlopokban az őrzők: ötven malachitszobor, zöld felszínük csillogott a levegőben lebegő mágikus lámpák fényében. A szobrok harcosokat formáltak, kilenc láb magas férfiakat, pikkelyes páncélban, amelynek a stílusa már évszázadokkal korábban is ősi volt. Görbe kardot tartottak a kezükben, mindegyik kettőt, keresztben a mellkasuk előtt. Állati fejük volt – kutya, sólyom, kígyó és oroszlán, mindegyik félelmetes vicsorra torzulva. A szemük csukva volt.

Leciane kikerekedett szemmel nézte őket. Amikor a mágusok a tornyot építették, azért hozták létre a szobrokat, hogy a védelmét szolgálják. Az azóta eltelt ezer év alatt egyszer sem használták őket a varázslók. Nem volt rá szükség. Most azonban fel kellett ébreszteni az őrzőket.

– Gyertek, testvéreim a mesterségben! – intette magához a többieket Khadar. – Adjátok át nekem az erőtöket, hogy véghezvihessem ezt a cselekedetet!

A többi varázsló jelentőségteljes pillantásokat váltott, majd odaléptek a mesterhez, és körbeállták. Más alkalommal Leciane-t talán kuncogásra fakasztotta volna a látvány, hogy a fehér köpenyesek így keverednek a feketékkel, most azonban nem.

Munkához látott, a kezei táncoltak a levegőben, az ujjai tekeregve, hullámozva formálták az erőt hívó jeleket. A Khadar körül álló másik öt mágus ugyanezt tette. Egyszerre mozogtak, mint a karthayi táncosok, minden mozdulatuk kecses volt, és tökéletesen pontos. Egyként kezdték el kántálni a szavakat:

– Mapothi sek bunaru, jandoth lo shakar. Fás uganti yasham, tsarlas gangatiad…

Egyszer csak szikrák törtek ki a varázslók ujjvégeiből, a köpenyüknek megfelelő színben: lángoló fehér, furcsán sugárzó fekete, Leciane-éból pedig vérvörös. Ez színtiszta mágia volt, a három hold esszenciája. Leciane a testvéreivel együtt kinyújtotta a karját, és a mesterre mutatott, miközben kiáltássá emelkedett a hangja.

– Kusat kelás bandonai!

Hirtelen áradt ki belőle a varázslat – vastag, tekergő rubinvörös szálakban, skarlátködbe burkolva. Tintás és tejszerű áramlatok keveredtek vele, egyszerre öntve el Khadart. A férfi megvonaglott, a háta megfeszült, ahogy a mágikus erő eltalálta, és elvegyült benne Solinari, Nuitari és Lunitari energiája. Leciane azon kapta magát, hogy irigyli a mestert. Kevés varázsló érezte azt az elmúlt ezer évben, amit most ő. A mágia isteneinek különbözött a hangjuk, de amikor egyesültek, gyönyörű egységet alkotott. Olyasvalami volt ez, amit a Fényhozó és a követői soha nem fognak megérteni.

Khadar tündöklött, fehér, fekete és vörös hullámokban áradt belőle az energia. Épocsailő ember nem bírhatta sokáig ezt az erőt. Ha nem engedi ki hamarjában, darabokra szaggatja. Khadar reszketett a fájdalomtól, amely egyszerre gyönyör is volt. Kilépett a körből, és a sziklaperem szélén megállva lenézett az őrzőkre. Mozgatni kezdte a kezét, és üvöltve mondta ki a varázslat szavait.

– Obai deafas, jolifi mur latanniath!

A mágia három színe óriási dübörgés közepette egyesült, és a testéből kiáradó rózsás szín fodrozódó lepelként terjedt szét a helyiségben. Leciane büszkeségtől dagadó mellel nézte. Addig terjedt az egyesített varázserő, amíg a széle el nem érte a falakat. Akkor rettenetes döngéssel millió darabra esett szét. A szilánkok lehullottak a lent álló szobrokra.

Az őrzők egymás után felnyitották a szemüket. Ugyanolyan rózsaszín fénnyel ragyogtak, a három hold összevegyült fényével. Az arcuk mozdulatlan maradt, dühös vicsorba dermedve, de a végtagjaik mozogni kezdtek, csikorogva és nyekeregve fordultak Khadar felé, és felbámultak rá.

A férfi nem szólt hozzájuk; nem volt rá szükség. Szavak nélkül kommunikáltak. Kifárasztotta ugyan a mágikus áradat – ahogy a teremben lévő összes varázslót –, de mégis parancsoló tekintettel nézett le rájuk. Egy pillanatig csend volt, aztán az őrzők csikorogva-nyikorogva megindultak, és kivonultak a házból, csak por és zöld kődarabok maradtak a nyomukban.

– Nem lesznek elegen – mondta Leciane, miután elmentek.

– Vagy igen?

Khadar megrázta a fejét.

– Talán, ha kétszer ennyien lennének. A mágusok azonban, akik ezt a helyet építették, álmukban sem gondolták, hogy nagyobb számban lesz rájuk szükség. Egy darabig azonban visszatartják majd a lovagokat.

Leciane bólintott. Ehhez elegen kell lenniük.

– Kérlek, Lunitari! – imádkozott. – Add, hogy ne jöjjön hamar a támadás!