* * * * *

Aznap este Cathan erősen bánta, hogy annyit evett délután, amíg arra várt, hogy Beldinas fogadja. A lakomához képest, amelyet a papkirály szolgái feltálaltak a rezidencia hatalmas ebédlőjében álló hosszú márványasztalon, a bazilikában látott kínálat kocsmai éteknek tűnt; Kharolis vad erdőiből származó ezüstgombák, dravini borssal töltött vörös olívabogyó, éves borjú vérén nevelt orsóhalból készült pite… valamint, a legfeltűnőbb, egy egész baziliszkusz, lassú lángon sütve, selyemfa gyümölcséből készült öntettel tálalva. Cathan az állatot bámulta, amely üres szemgödrökkel bámult vissza rá, a tépőfogai csillogtak a rózsaszín ablakokon beszűrődő alkonyi fényben – és azon tűnődött, vajon honnan szerezhették. Több mint egy évszázada nem éltek baziliszkuszok Istarban.

Csak keveset evett, mert még mindig tele volt, de azért mindenbe belekóstolt. Nem sokat beszélt a vacsora alatt – a szülei arra tanították, mielőtt a ragály elvitte őket, hogy megvan az ideje az evésnek, és megvan az ideje a beszédnek –, és inkább a többieket hallgatta: Tavarre mennydörgő nevetését, Adsem szigorú kijelentéseit, Farenne szerény duruzsolását és Quarath mézesmázos közbeszólásait. Az ismini adó beszedéséről beszéltek, a Taolban újonnan felszentelt kegyhelyekről, és az új főpapról, akit most neveztek ki Gatherben. Hagyta, hogy átfolyjanak rajta a szavak, kortyolgatta a borát, és az udvartartás tagjain túlra nézett, az asztal végébe, ahol az ezüst fény ragyogott.

Beldinas is keveset evett. Szerzetesként nevelkedett, hozzászokott, hogy ritkán étkezzen, egyszerű ételeket egyen, és ritkán vett részt a gazdag lakomákon, bár, Cathanhoz hasonlóan, ő is végigkóstolt mindent. A társalgásban sem vett részt, csak amennyire elvárták tőle, inkább hagyta, hogy Quarath beszéljen a nevében. Halvány szemét időnként Cathanra szegezte, de leginkább a terem homályos sarkait kémlelte, mintha keresne valamit. Cathan tudta, hogy mit figyel a papkirály: bármilyen jelét a démonnak, amelyet a trónbitorló keltett életre, hogy megölje, oly sok évvel ezelőtt. Beldinas az isten erejével elpusztította a szörnyeteget, de még ennyi idő eltelte után is fürkészte a sötétséget, mintha biztos volna benne, hogy visszatér.

Végül befejeződött a vacsora, a szolgák elvitték a desszert maradékait – moragnac likőrrel leöntött pudingot, jégbogyóval, aranycseresznyével és sűrű tejszínhabbal –, és márványsajtot hoztak be, valamint citromos vizet, hogy a vacsoravendégek megmossák a kezüket. Adsem és Farenne hamarosan távozott, hogy a saját rendjükkel foglalkozzanak. Quarath viszont maradt, ahogy Tavarre is, és Cathannal együtt csatlakoztak a papkirályhoz, elhagyva az ebédlőt, hogy kimenjenek a templom kertjére néző terjedelmes erkélyre. Köd szállt fel a kertből, és a bazilika kupolája úgy ragyogott a lemenő nap utolsó sugaraiban, mint egy érett vérnarancs. A templom falain túl az úrváros lámpásai ragyogtak, mintegy tükörképeiként a csillagoknak, amelyek hamarosan szikrázni fognak az égen. Odalent valaki egy panaszos dallamot játszott fűzfasípon.

– És a gyöngyök? – kérdezte Beldinas.

Cathan megrökönyödve nézett rá. Ez volt az első alkalom az este folyamán, hogy a papkirály közvetlenül hozzá szólt. Beletelt egy kis időbe, mire megértette a kérdést.

– Ó! – felelte. – Úgy működtek, ahogy mondtad, szentség. Köszönetem.

Beldinas biccentett. Amikor a lovagok útnak indultak északra, hogy felkutassák a chemosistákat, búcsúajándékként adta a gyöngyfüzért Cathannak, amellyel aztán elcsendesítette a vizet, amikor a Hajótörőhöz eveztek. Cathan zavarba jött az ajándéktól, biztos volt benne, hogy nem lesz szüksége efféle talizmánra, Beldinas azonban kötötte az ebet a karóhoz. És neki lett igaza.

A papkirály most elmosolyodott, és összefonta a mellén a karját. Egy ametisztszínű szitakötő szállt arra, olyan hosszú, mint egy tőr, szemügyre vette, aztán zümmögve továbbszállt.

– Szóval a Halálmesternek vége.

– Csak por és hamu maradt belőle, szentség – hagyta helyben Cathan. – Elégettük, vége.

– Si, po usas ladas – mondta mosolyogva Quarath.

Így jár az isten minden ellensége.

Beldinas enyhén meghajtotta a fejét.

– Valóban, Követ.

– Azt írtad a leveledben, hogy a mágusok új követet küldenek – vetette föl Cathan –, de senkit nem láttam ma a tanácsban.

Mintha a varázslók puszta említése elegendő lenne, hogy megjelenjen egy, mind a négyen védőjeleket rajzoltak a levegőbe. Még Quarath is, akinek pedig a népe tisztelte a mágiaűzőket, összekulcsolta az ujjait, az elfek szent jelét formázva. A legtöbb elffel ellentétben Quarath osztotta az emberek véleményét azokról, akik a holdaktól nyerték az erejüket. Közel ötven évet töltött a templom kötelékében, először az elődje, Bölcs Loralon segédjeként, aztán ő maga lett a követ. Évente egyszer visszatért a saját népe földjére, hogy tiszteletét tegye Lorac királynál, de manapság már inkább a birodalomhoz tartozott, mint Silvanesti erdeihez.

– A küldött még nem érkezett meg – mondta Beldinas. – A varázslók büszke egy fajta, úgyhogy megváratnak bennünket, pedig bármelyik pillanatban ide tudnák küldeni a képviselőjüket. Mindazonáltal, ma reggel kaptunk üzenetet a rendtől. Egy héten belül a városba ér a küldöttjük, egy nő. Ha megérkezik, azt szeretném, ha te kísérnéd ide a toronyból.

Cathan már arra felhúzta az egyik szemöldökét, hogy az új küldött egy nő lesz. Most a másik is a magasba szökött.

– Én, szentség?

– Te, barátom. Neked kell szemmel tartanod ezt a varázslónőt, Cathan. Ezért hívtalak vissza. Kevés olyan van ebben a birodalomban, akiben úgy megbízhatok, mint benned… és ezek mind itt vannak most, ezen az erkélyen.

Tavarre és Quarath is őt nézte – az idős lovag mindentudón mosolygott, az elf pedig kissé bosszúsan ráncolta a szemöldökét. Az ég szilvakék színt öltött, lassan kezdett sötétedni. Megváltozott a szél, hűvös fuvallat érkezett a tó felől, és jázminillatot hozott magával a kertből. Cathan lehajtotta a fejét.

– Természetesen, szentség – mondta. – Rendelkezz velem!

– Ez nem parancs, Cathan – mondta a Fényhozó. – Csak egy kérés. Nemet mondhatsz rá.

– Nem, szentség. Nem mondhatok.

Beldinasnak mosoly suhant át az arcán.

– Mondd el neki a másik okot is, amiért itt van! – szólt közbe Tavarre, és úgy vigyorgott, mint egy úritök aratásünnepkor.

Cathan az idős lovagra nézett, aztán Beldinasra. A papkirály széttárta a kezét.

– Jól van. Ebben a hónapban lesz húsz éve, hogy először az úrvárosba érkeztem.

– Tudom – mondta Cathan.

– Hát, jól emlékszem arra a napra – jegyezte meg Quarath.

– Cathannak még jobb oka van rá, hogy ne felejtse el, követ – mormolta Beldinas. – Nem így gondolod?

Az elf elcsücsörítette a száját, és kibámult a csillagokra.

– Nagyszerű lehetőséget kaptam, ennek az alkalomnak a megünneplésére – tette hozzá Beldinas. – Az újév első napján lovagi tornát rendeznek a tiszteletemre.

– Lovagi tornát? – kérdezett vissza Cathan, aki még mindig nem értette teljesen, hová akar kilyukadni.

– Ó, Paladine szerelmére! – mordult fel Tavarre, még mindig mosolyogva. – Ne kínozd már tovább szegény fiút, és mondd már meg neki, hogy ki fogja tartani azt a nyavalyát!

Quarath felszisszent. Nem volt szokás ilyen hangnemben beszélni Istar papkirályával. Beldinas azonban csak kuncogott.

– Hát jó. A harci játékot Lattakayban fogják megrendezni – nézett Cathanra –, a húgod jóvoltából.