* * * * *

Felhördült a tömeg, amikor Sir Marto elesett, és szitkok visszhangzottak a sisakja alól, amikor Tithian kirúgta alóla a lábát. A termetes lovag nagy puffanással ért földet, majd oldalra gördült, és valahogy sikerült felemelni a pajzsát, hogy hárítsa a végső csapást. Tithian hátrált egy lépést, aztán újra támadott, miközben Marto fél térdre emelkedett, és csőrös fejszéjét veszélyes ívben meglendítette. A csapás kibelezte volna Tithiant, ha a fegyvert nem tompították volna le a tornára. Így csak megtántorodott tőle annyira, hogy Martónak legyen ideje lábra állni. A tömeg újra éljenzésben tört ki, és a nagydarab lovag elszántan támadott.

– Te átkozott kölyök! – mennydörögte, és bevitt egy tucat ütést, amitől Tithian hátratántorodott. – Kiválóbb harcos kell ahhoz, hogy kiüssön!

Tithian sietve oldalra ugrott, és megpróbálta megkerülni az óriás lovagot. Marto csak nevetett, megpördült, anélkül, hogy kiesett volna a ritmusból, és csak folytatta tovább a vagdalkozást, végigkergetve a fiatal lovagot az arénán. Tithian végül nekiesett a küzdőteret körülvevő kerítésnek. Most, hogy már nem volt hová menekülnie, a védekezésre összpontosított, a kardjával és a pajzsával egyaránt hárítva Marto súlyos csapásait.

Soha senki nem nyert még azonban úgy párviadalt, hogy csak hárított. Tithian kezdett lassulni, aztán összecsuklani. Marto még keményebben folytatta, mint eddig, térdre kényszerítve a fiatal lovagot, majd rávágott a könyökére, mire a kardforgató keze erőtlenül lehanyatlott. A tömeg felmorajlott, amikor a fegyver leesett, és Marto arrébb rúgta. A termetes karthayi a következő pillanatban félrelökte Tithian pajzsát is, és a magasba emelte a fejszéjét.

– Várj! – kiáltotta Tithian, és lekapta a sisakját a fejéről. A szeme tágra nyílt verejtékben úszó arcában. – Silonno!

Megadom magam!

Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Marto nem hallotta. Aztán felkacagott, és leengedte a fejszéjét, a sisakrostélyát pedig felhúzta.

– Elég sokáig húztad – mondta nagy hangon, és a kezét nyújtotta.

Tithian elfogadta a segítséget, és elvörösödve engedte, hogy talpra segítse a nagydarab lovag. Összeszedték a fegyvereiket, aztán átvágtak a küzdőtéren. Tapsvihar és éljenzés követte őket, ahogy elhagyták az arénát.

Cathan köszöntötte őket, amikor beléptek a helyiségbe, ahol a csapatához tartozó emberek várták, hogy sorra kerüljenek. A küzdőtéren most két másik lovag – az egyik Odacera városából, a másik pedig Dravinaarból – jelent meg, hogy belekezdjenek a következő menetbe.

– Ne keseredj el! – mondta a morcos képet vágó Tithiannak. Meglapogatta az ifjú lovag vállát. – Tovább tartottad magad, mint ahogy én bírtam volna a te korodban, fiú. Különben meg, nincs közöttünk olyan, aki megnyerte volna az első párviadalát.

– A magad nevében beszélj – vigyorgott Marto, majd odalépett a hideg vizes hordóhoz, és beledugta a fejét. Nagyot üvöltött, amikor kivette a fejét, és hosszú szakállából csöpögött a víz.

– Én megnyertem! Jól elvertem a gyönge hátsódat, ha jól emlékszem. Uram.

A lovagok mind röhögtek. Még Sir Pellidas is megengedett magának egy csendes mosolyt, pedig alig fél órája veszítette el a fordulóját, és azóta gyászosan magába fordult. Cathan is a többiekkel kacagott. Ma mindannyian testvérek voltak, kötötte őket a közös eskü, hogy megnyerik a lovagi tornát, hogy dicsőséget szerezzenek maguknak.

Aznap reggel az első körben a résztvevők fele kiesett, miután kettes csoportokban mérkőztek meg egymással, míg mindenki sorra nem került. Cathan emberei addig mindössze egy párost veszítettek, amiről még Tavarre is elismerte, hogy figyelemre méltó teljesítmény. Azóta rosszabbra fordult a szerencséjük – így, hogy ilyen sokan maradtak, sokszor egymás ellen kellett harcolniuk de még így is felülmúlták az összes többi csapatot, amikor elérkeztek a harmadik körhöz. Most már jócskán a negyedik fordulóban jártak, a nap lefelé ment a nyugati égen, és a küzdőtéren csak a lovagság legkiválóbb harcosai maradtak. Egyetlen lovag sem maradt, aki nem az Isten Kalapácsához tartozott, és tizenhatan voltak még, ebből heten Cathan csapatából – pontosabban már csak hatan, most, hogy Tithian kiesett.

A forduló hátralévő része azonban nem ment túl jól, és a következő sem. Cathannak Martóval kellett harcolnia, és kevesebb mint egy perc alatt véget vetett az óriás szájhősködésének, olyan ütést mérve a fejére, hogy az utána a sisakját is alig bírta lehúzni, és három fogát kénytelen volt kiköpni, mielőtt ki bírta nyögni, hogy megadja magát. Cathan többi lovagja is elvérzett, és a várakozószobában megszűnt a vidám kurjongatás. Mire a nap lement, már csupán Cathan maradt az utolsó összecsapásra.

– Kellemetlen – mondta Lord Tavarre, amikor lejött a küzdőtérről a forduló végén. Egy fiatal, calahi lovag volt az ellenfele, akinek akkora ütést mért a mellkasára, hogy a szerencsétlennek két bordája törött. Ráadásul, szinte meg sem izzadt bele. Rácsapott Cathan hátára, csörgött a két páncél. – Már csak mi ketten maradtunk, és az a két jómadár.

Cathan bólintott, és a főtábornagy kezébe nyomott egy korsó bort.

– Legalább Lucielnek jó hírnevet szerzünk – mondta, miközben az idősebb lovag ivott.

– Az már igaz! – tódította Tavarre. – Te meg a húgod tettetek róla, hogy megismerjék a mi kis városkánk nevét, fiam. – Visszatette a korsót.

– És te is – jegyezte meg Cathan.

Tavarre széttárta a kezét.

– Természetesen.

Cathan kuncogott, és már épp nyitotta a száját, hogy még hozzáfűzzön valamit, amikor odakint megszólaltak a harsonák. Kezdődött a döntő mérkőzés.

Fájdalmas arccal vette fel a sisakját és a pajzsát. A mai hét küzdelem után pontosan olyan kimerültnek érezte magát, mint amilyennek látszott.

– Istenek! – nyögte. – Csak ezt hadd éljem túl!

Tavarre kacsintott, és átkarolta a vállát.

– Gyerünk – mondta –, nyerjük meg ezt, jó? Lucielért.

Cathan bólintott.

– Lucielért.

Az úr és az alárendeltje kart karba öltve léptek ki az alkonyatba.