XXI. FEJEZET

A szél sustorogva kavargott a liget olajfái között, és meglengette a gyümölcsöktől roskadozó ágakat. A fákon túl sötéten dörgött az ég. Tél végi vihar vibrált az Istar-tó felett, palaszínűre festve a türkiz vizet. Hamarosan eléri a partot, és záport zúdít az úrvárosra, és talán jégesőt is. A kereskedők a városban mindenütt sietve kapkodták be az áruikat, és a rengeteg kertben szolgák szaladgáltak, hogy betakarják az értékes virágokat és bokrokat. A kikötőben az emberek és a minotaurusz rabszolgák kikötötték a hajókat, a borozók tulajdonosai pedig bevonták a selyem napellenzőket az udvarukban.

Leciane az ősmágia tornyának a tetejéből nézett le, s mosolygott a sürgés-forgás láttán. Fölöslegesen dolgozik a jónép. A vihar soha nem éri el a szárazföldet, mert ez nem egy szokványos nap. A varázslók bizonyosan bevetik majd minden erejüket, hogy visszatartsák az ítéletidőt, és abban sem kételkedett, hogy a papkirály is ugyanezt fogja tenni. A béketárgyalás napján nem történhet semmi kellemetlenség. A mai napon az övéi és Istar népe békét köt – legalábbis úgy remélte. Ám az idő múlásával egyre csak valószínűtlenebbnek tűnt.

– Jobb lett volna, ha hamarabb elmondod, nem csak ma reggel, hogy elveszítetted – nézett neheztelve Vincilre. A férfi két lépéssel mögötte állt, gondosan rendezgette a legfinomabb ruháját. Rubinfénnyel csillámlott. – Erre fognak rákérdezni legelőször.

A főmágus végigsimított borotvált koponyáján.

– Reméltük, hogy megtaláljuk még a mai nap előtt – mondta a fejét rázva. – Ügy véltük, jobb lesz, ha senki nem tud róla a konklávén kívül. Bárki védi is azonban, nagyon nagy a hatalma. Ellenállt mindennek, amivel próbálkoztunk.

– És most András nélkül kell a papkirály elé mennünk – Leciane nem bírta elrejteni a keserűséget a hangjából. – Gondolod, hogy el fogja hinni a kifogásainkat?

Vincil felhorkantott.

– Persze, hogy nem. Azt hiszem azonban, hogy András nélkül is sikerül majd megbékítenünk.

Leciane megint a város felé pillantott. A Nagytemplom kristálykupolája villogott a villámok fényében. Mögötte magasodott a Kalapács Csarnok, a bástyáin és őrtornyain lobogtak a zászlók. Sokukon a lángoló kalapács tündöklött, de voltak köztük kékek is. Az Isten Kalapácsa még másfél hónap elteltével is gyászolta a halottait.

Azt kívánta, bárcsak megigézte volna Cathant azon az estén, amikor még úton voltak Lattakayba. Most már főtábornagy volt…

Vincil a vállára tette a kezét. Ő szórakozottan rátette a sajátját. Sokkal könnyebben visszatért a férfi ágyába, mint gondolta. Ettől csak még jobban összekuszálódtak a Cathan – most már Lord Cathan – iránti érzései. Amikor a főmágus megszólalt – az ajka csaknem hozzáért a füléhez –, a szavai kibillentették a gondolataiból.

– Mennünk kell – suttogta a férfi. – A többiek már biztosan készen állnak.

– És a papkirály is – hagyta helyben, s megcsókolta a mágus ujja hegyét. Rámosolygott. – Nem lenne helyes megváratni őfelségét, nem igaz?

A főmágus kuncogott, és megborzolta Leciane göndör fürtjeit. Visszatértek a toronyba.