VII. FEJEZET

Cathan kisétált az erdőből a különös nő nyomában, miközben kérdések kavarogtak az agyában. Kicsoda ez? És mit keres ő itt, az Ősmágia Legendás Tornyában?

– Ciricai Leciane vagyok – magyarázta a nő, amikor kiértek az olajfák közül, vissza a tornyot körülölelő térre. – A rendek új követe. Ha nem tévedek, te a papkirály nevében jöttél.

Ez nagyjából igaznak hangzott. Homályosan felrémlett benne ez-az. Mágikus ajkak a padlóban. Megfogta a fejét, hátha attól nem cikáznak tovább úgy a gondolatai ide-oda, mint a vérlegyek.

– És azért nem emlékszem mindebből semmire, mert…

– A liget – mondta a nő. – Elrabolta az emlékeidet.

– Á! – vonta össze a szemöldökét Cathan, még mindig nem tudván biztosan, hogy mit higgyen el. – Gondolom te sem tudod …

– Visszahozni őket? Nem. Ebben az irányban nem működik a varázslat. – Együttérzőn megvonta a vállát. – Szerencséd, hogy itt voltam. Azt mondják, egyszer egy férfinak tizenöt évet ellopott az életéből, pedig akkor még csak húsz volt az illető.

Cathan megborzongott. A mai napon kívül mindenre emlékezett; csak a ligetben töltött idő törlődött ki. Visszapillantott az olajfákra, amelyeknek sejtelmesen susogtak a levelei a szélben, és idegesen összerándult.

A furcsa nőre nézett… Leciane-ra. Sötét bőre alapján ergothi volt, és nála valamivel idősebb; hosszú, fekete hajába ősz szálak vegyültek. Mosolygott, fehér fogai ragyogtak. A szeme zöld volt, de nem az a fajta szín, ami riasztotta. A selyemruhájára hasonlított az árnyalata.

– Te vagy a követ?

Leciane bólintott.

– De a köpenyed… vörös!

– Valóban? – a varázslónő felhúzott szemöldökkel végigpillantott magán.

Cathan ösztönösen hátrált egy lépést, de megállította a kezét, mielőtt megfogta volna az Ébenűzőt. A konklávé egy vöröset küldött, hogy köztük éljen… mit fog szólni ehhez a tanács? Na és Beldinas?

– Sir Cathan? – kérdezte Leciane. – Biztos, hogy jól vagy?

– Tessék? O! – szólalt meg Cathan, újra magához térve. Leciane-ra meredt. – Honnan tudod a nevemet?

A nő fölnevetett – nem az előkelő származású hölgyek illedelmes kuncogásával, hanem szívből jövő kacagással, amely a lovagot Sir Martóra emlékeztette.

– A szemed – magyarázta. – Hozzánk, varázslókhoz ugyanúgy elérnek a pletykák, mint bárki máshoz, Kétszerszületett.

Cathan hirtelen rádöbbent, hogy mi a másik dolog, ami nyugtalanítja a vörös köpenyessel kapcsolatban. Folyamatosan a szemébe nézett, és nem kapta el a tekintetét. Még Wentha sem volt képes erre, régen, amikor még beszéltek egymással. Eddig biztos volt benne, hogy maga a papkirály volt az egyetlen, aki meg tudta ezt tenni.

Cathan elvörösödött, és elkapta a tekintetét. Zavarba hozta a varázslónő állhatatos tekintete.

– Jobb lesz, ha… jobb lesz, ha megyünk – motyogta. – Őszentsége már vár téged.

– Igen – hagyta helyben Leciane, és nyugatra mutatott, ahol a templom aranyoszlopai a háztetők fölé magasodtak. – Vezess hát! Vigyél el a Fényhozódhoz, lovag!