* * * * *

Ez a gazdaság is olyan volt, mint a többi Isminben, Istar éléskamrájában. Gazdag földbirtokos család tulajdona volt, mely több száz munkást foglalkoztatott az árpa- és búzaföldeken, a marhagulyák körül, és az elszórt gyümölcsösökben, olajligetekben és szőlőkben. Az udvarház, egy terpeszkedő, meszelt falú, vöröscserepes épület, a földművesek zsindelyes házaira letekintő dombra épült. A falucska másik végében Paladine egyszerű szentélye állt őrködve, tetején az isten ezüst háromszögével. Elmúlt éjfél, és a földművesek már aludtak. A tehetősebbek most fejezték be a vacsorát, és talán egy vándor poéta legújabb költeményét hallgatták, vagy khast játszottak szalonjaikban.

Két őr strázsált a falu szélén, egyszerű emberek, akiknek esetlenül állt a kezében a lándzsa, hiszen inkább cséphadaróhoz, vagy kaszanyélhez voltak szokva. Suttogva beszélgettek, és az egyikük fölnevetett, majd felemelt egy boroskupát. Jót húzott belőle, aztán továbbadta a másiknak.

A két varázsló tíz lépésre állt tőlük, a varázslat láthatatlanná tévő burkában. András izgult, hogy esetleg kutyákkal találkoznak, és azok megérzik a szagukat, de csak egy öreg szuka volt ott, az is aludt egy szekér alatt. A fiú kérdőn pillantott a mesterére, aki csillogó szemmel nézett vissza rá.

– Én elintézem a jobb oldalit – suttogta Nusendran. – A másik a tiéd. Gyors légy!

András bólintott, és sötét, édes remegés futott végig rajta. Nem számított rá, hogy esélye nyílik ölni a mágia eszközeivel aznap este. Nyelt egyet, megint az őrökre nézett, és feléjük mutatva jeleket kezdett rajzolni a levegőbe.

– Obrut ku movani, yatho viskos daldannu!

A bal oldali férfi még mindig ivott, amikor hatott a varázsige, ezért amikor fröcskölve kiköpte a bort és a kupa a földre zuhant, a társa elkezdte veregetni a hátát, azt gondolván, hogy félrenyelt. András mosolygott, és a varázslat erejével kiszorította belőle a levegőt. Összeszorította az öklét, és az őr összeesett, a szeme kidülledt, és kétségbeesetten markolta a gallérját. A másik csak bámulta eltátott szájjal, ahogy rúgott még egy utolsót, aztán nem mozdult többet.

Nusendran elismerően biccentett, aztán megszólalt, és a második őr körül egyszerre megelevenedett a sötétség. Egy szempillantás alatt kivált belőle egy fekete kígyó, a szeme szurokfeketén csillogott, a szájában pedig obszidiánfogak meredeztek. Az őr halálra váltan meredt rá, a szája kiáltásra nyílt. Az árnykígyó egy pillanat alatt támadott, kitépte a férfi torkát. Vérsugár lövellt a levegőbe, miközben az áldozat összeesett.

Nusendran elküldte a kígyót, hogy ölje meg az alvó szukát is, a biztonság kedvéért. A sötét szörnyeteg ezután megremegett, és újra beleolvadt az éjszakába. A két mágus még egy pillanatig mozdulatlanul hallgatózott, figyelt. Minden csendes volt. Senki mással nem találkoztak, mialatt lopakodva megkerülték a falut, és végül kiértek egy alacsony kőfallal körülvett kis legelőhöz a déli oldalon. Odabent a karám teli volt apró, gyapjas jószágokkal, éves bárányok aludtak összebújva. András felpillantott a Nuitarira. A sötét hold közel járt már a zenitjéhez, kövér volt, akár egy nyári szilva. Közeledett az idő.

A bárányok mozgolódni kezdtek, amikor Nusendrannal felkapaszkodtak a kerítésen, és beugrottak a karámba, de egyik állat sem ébredt fel, és a két mágus megint várt egy pillanatot, aztán továbbmentek. Szétváltak, óvatosan átlépkedtek az alvó állatokon, miközben folyamatosan ide-oda járt a szemük. András beharapta az ajkát, miközben ment, érezve a fekete hold ránehezedő súlyát.

– Fiú! Gyere ide!

A suttogás sértőn hasított az éjszakába, és András ugrott egyet ijedtében. Átpillantott a karámon. Egy narancsfa vöröslőtt a kerítés mellett. Mosolyogva megindult felé.

Ott, a fehér gyapjútenger közepén volt egyetlenegy állat, amely olyan fekete volt, mint a köpenye. Andrásnak mind a harminckét foga kilátszott, miközben elindult a fekete bárány felé. Mentében előhúzott egy apró opálüvegcsét a köpenye újjából. Kihúzta a dugóját, leguggolt az állat mellé, és várt.

A fekete köpenyesek használtak olyan varázslatokat, amelyekhez a többi rend soha nem folyamodott volna: varázsigéket, amelyek életre keltették a porladó holttesteket is, vagy olyan fájdalmat okoztak, hogy az áldozat a saját koponyáját is bezúzta volna, csak hogy szabaduljon tőle. Mások az Abyss gonosz szellemeivel cimboráltak. A démonok azonban ingyen nem nyújtottak segítséget a halandóknak: megfelelő engesztelő áldozat nélkül széttépték volna akármelyik mágust, aki zargatni merészeli őket. Nusendran hónapok óta dolgozott rajta, hogy kapcsolatba lépjen egy ilyen démonnal, a varázslathoz azonban egy fekete bárány vérére volt szükség, amelyet akkor kellett megszerezni, amikor a Nuitari kiteljesedve úszott az üres égen. Egy ilyen estén, mint a mai.

Nusendran halkan suttogott valamit, és újra láthatóvá vált. Hosszú, hidegen kovácsolt vaskést tartott a kezében. András is véget vetett a láthatatlanná tévő varázsigének, és odatartotta az üvegcsét.

– Tartsd szilárdan! – mondta az idősebb mágus. – Gyorsan fog történni.

András bólintott. Nusendran lehajolt, a pengét a bárány füle mögé tarotta, elsuttogott egy imát Nuitarihoz, aztán a kést belemélyesztette az áldozati állat fejébe.

A bárány megreszketett, és rúgott egyet, de nem adott ki hangot, miközben elernyedt. Nusendran kihúzta a pengét, aztán felnyitotta az állat nyaki vénáját, és sötétvörös áradat zúdult a földre. András fürgén cselekedett; a meleg vér belefolyt az üvegcsébe, és elázatta a kezét. Felállt, és vörösen csillogó kézzel visszanyomta a dugót az üvegcsébe.

Nusendran aznap este másodszor is elmosolyodott. Beletörölte a kést a halott bárány bundájába, aztán eltette.

– Jól van – mondta. – Gyerünk, mielőtt…

Most egy másik hang hallatszott, tisztán, hangosan, és közel.

– Cie rúcas supam torco, Palado – zengte –, más bodoram burtud!

András felpillantott, elakadt a lélegzete. Mint a birodalom minden írástudó alattvalója, ő is ismerte az istari templom nyelvét. Az éjszaka szívében járok bár, Paladine, légy a világosságom!

Olyan ragyogó fénycsóva árasztotta el a mezőt, mint az ezüst hold. Nusendran és András megmerevedtek, ahogy a bárányok ébredezni kezdtek körülöttük. Az idősebb mágus megpördült, és András is követte a mestere tekintetét. Egy fehér ruhás férfi állt ott egy nyárfa alatt. A kezében platinamedált tartott, amely tündökölve verte vissza a szent fényt. Egy tisztelendő fiú volt, Istar pap királyának az egyik szolgája.

Nem a pap miatt kerekedett el azonban a szeme, és verte ki a lúdbőr, hanem a mellette állók miatt: egy tucat lovag, tükörfényesen csillogó páncélban, és szarvas, rostélyos sisakban. A csapat fele megtöltött íjpuskát tartott a karján, a többiek kardot szorongattak. A fehér pajzsukat és ujjatlan köpenyüket díszítő jelvény láttán gyűlölet izzott fel András szívében: aranykalapács, vörös lángokkal övezve.

– Takhisis tíz szemére! – káromkodta el magát. – Mester…

– Futás! – kiáltotta Nusendran, és taszított egyet rajta.

A bárányok őrülten bégetve menekültek. Mögöttük a lovagok kiabáltak, hogy álljanak meg. Hallotta az íjpuskák kattanását. Behunyta a szemét, és várta, hogy a nyilak fájdalmasan belefúródjanak a húsába, de a mestere gyorsabb volt: elforgatott egy gránátgyűrűt az ujján, és egyszerre arany fény burkolta be őket. A lövedékek úgy csapódtak neki a fénynek, mintha kőfal volna, és szikrázva lepattantak róla. A lovagok kiáltozása káromkodássá változott, András pedig kacagni kezdett.

Páncélcsörgés hallatszott a hátuk mögött, miközben megint átvetették magukat a kerítésen. András megbotlott egy gyökérben, és majdnem elesett. Nusendran meg sem próbált segíteni neki. Az egyensúlyát visszanyerve a mestere után rohant, miközben elérték a falu szélét.

Akkor hirtelen előttük is lovagok teremtek, csillogó karddal a kezükben. Nusendran vadul elkáromkodta magát, és hirtelen lefékezett. András tántorogva állt meg mellette. A csuklyája hátracsúszott a nagy rohanásban, ahogy a mesteré is, és elhűlt a szíve, amikor észrevette, hogy milyen sápadt Nusendran. Az idős férfinak még az ajka is olyan fehér volt, mint a kiszáradt csont. Az ifjú eddig még soha nem látta félni a mesterét. Most mindketten halálra voltak rémülve.

A lovagok csörömpölve közelebb húzódtak, és bekerítették őket. Nusendran dühösen felmordult, kilendítette a karját, és lila fénysugarak csaptak bele mennydörögve három lovagba. Égett hús szaga töltötte be a levegőt, és nagy csattanással, ernyedten zuhantak a földre. Nusendran nem fecsérelte az időt, a lovagok sorfalában keletkezett rés felé vetette magát…

Nyíl fúródott a hátába, megpördült, elzuhant, és hörögve markolászta a melléből kiálló véres nyílhegyet. András döbbenten, leesett állal bámulta. Nusendran dühösen, összeszorított fogakkal nézett vissza rá.

– Csinálj már valamit, az isten verjen meg! – zihálta a mágus.

Már túl késő volt. András kimerült, minden tartalékát fölemésztette a ma éjjeli varázslás. Nem volt ereje küzdeni, nem volt hová futnia. Egyre jobban bekerítették a lovagok…

Ekkor valami különös történt.

Először azt hitte, káprázik a szeme, de a következő pillanatban már tudta, hogy nem erről van szó: valóban ezüstös szemcsék felhője vette körül, amely minden lélegzetvétellel egyre fényesebben ragyogott. A lovagok is látták a felhőt, és megtorpantak, idegesen pillantgatva egymásra. Nusendran szeme elkerekedett.

Összetörő kristály hangja hallatszott, és a szemcsék felizzottak, fényesebben, mint a nap. András látta a mestere döbbent arcát, látta, ahogy a lovagok fellendítik a pajzsukat, hogy védjék a szemüket – aztán elvakította a fény, és semmi mást nem látott.