XII. FEJEZET

– Kelj fel! – kiáltotta Tavarre.

Fél térden állt Sir Barlan mellett, aki még mindig eszméletlenül hevert az összecsapás után. Az idős solamniai nem mozdult. Sir Erias alig állt a lábán, el volt gyötörve és több sebből vérzett, de azért sikerült felemelnie tompa kardját. Néhány másik lovag, köztük Tithian, a tömeg kiáltozását hallva odagyűlt a homok szélére. Az üdvrivalgás sikoltozásba váltott át, a lábdobogás fejvesztett menekülésbe, ahogy mindenki felpattant a padokról, és megpróbált kijutni. A gyerekek sírtak, a szüleik kiabálva káromkodtak. A lökdösődés néhol verekedéssé fajult. Fent, a páholyban Leciane-t próbálták elvonszolni, miközben Wentha lehajolt, hogy felsegítse Beldinast.

Ekkor buktak alá a quasitók, összecsapott szárnyakkal, kimeresztett karmokkal, eltátott szájukban hegyes agyarakkal. Cathan elfutott a pajzsáért, felkapta a homokból, és fölemelte. A szeme sarkából látta, hogy Tavarre ugyanezt teszi. Az egyik apró szörny keményen nekicsapódott a pajzsának, kaparászott a karmaival, hosszú farkából pedig mérget fröcskölt mindenfelé. Cathan megrázta a pajzsot, ütötte a kardjával, és a quasito egy reccsenéssel elrepült, az egyik szárnya kifordulva lógott, és sárgás vér csepegett belőle. Elterült a homokon, aztán felállt zömök lábaira, és megpördült, majd a karmaival csépelve a levegőt, rohanni kezdett a lovag felé. Cathan karddal fogadta a támadást, nagyot vágott a mellcsontjára a penge törött végével, és amikor összecsuklott, a koponyájára csapott. A quasito felvisított – kétségbeesett, gyermeki sikoltással – és Cathan szeme előtt foszlott semmivé, a sápadt bőre fekete füstté vált, és ellebegett a széllel.

A fülében ott csengett a szörnyeteg halálsikolya, és körülnézett, hogy mi van a többi lovaggal. Tavarrét erősen ostromolták, de tartotta magát a quasitók gyűrűjében. Sir Erias a földön volt, és egyszerre három lidérccel harcolt. Lord Barlan…

Lord Barlant teljesen ellepték – tépték és marcangolták, a páncélját szaggatták, hogy hozzájussanak a húshoz. Cathan összerezzent az idős lovag teste alatt gyűlő vértócsa láttán.

– Fiú! – kiáltott Tithianra, aki csak állt tátott szájjal, holtsápadtan. – Hozd ide a kardom! Hozd az Ébenűzőt! Mondd meg a többieknek…

Ekkor majdnem utolérte a vég, néhány hüvelykre tévesztette el az arcát egy fullánk, ahogy egy quasito elsöpört a feje fölött. Hátrahajolt, aztán körbelendítette a kardját, és egy csapással egyszerűen kettészelte a támadóját. Az ernyedten lezuhant, és füstté vált, mielőtt még földet ért volna. Azonnal követte egy másik démon, amelynek tébolyultan izzott a macskaszeme, és sikerült kitérnie Cathan csapása elől.

Sir Erias nem volt ilyen szerencsés. Két másik szörnyeteg csatlakozott a háromhoz, amelyekkel küzdött, és az egyiket sikerült ugyan zsíros fekete füstté változtatnia, túl sokan voltak, ő pedig már az ereje végén járt. Üvöltve összerogyott, és a szörnyek rávetették magukat. Cathan tett felé két lépést, csapásra emelt karddal, de még mielőtt odaérhetett volna, Erias hangja magas, vékony sikoltássá változott, aztán elcsuklott. Egyszer még megvonaglott, aztán nem mozdult többet. A quasitók csaholva és kotkodácsolva estek neki a testének.

Cathan émelyegve nézett fel a páholyra, arra számítva, hogy csak vért és pusztítást fog látni. De nem – ott nem történt semmi. A quasitók rá sem hederítettek a papkirályra, a húgára, vagy a többi előkelőségre. A lelátón lévő többi lattakayi is biztonságban volt egyelőre. A támadás a lovagokra irányult – akik most minden irányból özönlöttek a homokra, sántítva és kimerültén, a legtöbben még mindig a lovagi tornához való fegyverükkel.

Akkor, ahogy nézte az Isten Kalapácsának harcba szálló embereit, egyszerre megértette. Akárki eszelte is ki ezt a támadást, okosan kigondolta, tudván, hogy a torna után a lovagok fáradtak lesznek, sebezhetők, és gyengén felfegyverzettek. Még a vasgyúró Sir Marto is alig bírta felemelni súlyos fejszéjét. Ősi karthayi nyelven káromkodott dörgedelmesen, ahogy egymás után csapta le a démonokat. Sir Pellidas csendben küzdött az oldalán.

Újabb quasito repült neki Cathannak, vadul csiporogva. A pajzsa élével találta el, és az kábán lezuhant. Egy újabb azonban már meg is ragadta a törött tompított kardját, éles fogai közé szorította, ami a fegyverből maradt. A lovag erősen megtekerte a fegyvert, ezzel átvágva a szörny fejét, de a pengéből letört egy újabb darab, és már csak egy csorba csonk maradt, alig hosszabb, mint egy tőr. Szitkozódva küzdött tovább a tönkrement fegyverrel.

Amikor Tithian megérintette a vállát, kis híján ott helyben lefejezte az ifjút. Megpördült, és elkáromkodta magát, amikor meglátta, hogy mit tart a kezében a valamikori fegyvernöke: az Ébenűzőt, melynek a markolatán ott csillogtak a fehér porcelándarabok. A fiú a saját fegyverét is magával hozta. Cathan elhajította a csonka fegyvert, kikapta az Ébenűzőt Tithian kezéből, és a kardot kihúzva eldobta a hüvelyt.

Épphogy ezzel megvolt, már rájuk is vetette magát három quasito. Tithiannal együtt tettek róla, hogy üvöltve visszatérjenek az Abyssba. A balján küzdő lovagnak azonban szerencsétlenebbül alakult a helyzete. Kampós fullánkok mélyedtek a lapockájába, és ő hangtalanul összeesett. A quasitók újra és újra megszúrták, és ő megmerevedett, ahogy legyőzte a méreg. Cathan csak ekkor ismerte fel Sir Pellidast.

– Nem! – kiáltotta. Az egyik quasitót pofán rúgta, és jólesően érezte, hogy a csizmája recsegve összetöri a torz teremtmény orrát, mielőtt füstté vált volna. A fájdalmas és dühös üvöltés elárulta neki, hogy Sir Marto is tanúja volt a barátja elestének. A termetes lovag megvadult, a tébolyult harag új erőt adott neki. Csőrös fejszéje forgószélként járt, olyan eszeveszetten suhogtatta, hogy a közelében lévő lovagok kénytelenek voltak meghátrálni, nehogy véletlenül őket is lekaszabolja. Lebegett körülötte a füst, ahogy a quasitók sorban megsemmisültek.

Mit sem számított azonban, hogy mennyit ölnek meg az Isten Kalapácsa lovagjai. Minden megsemmisült démon helyett testet öltött egy másik. Csak úgy hemzsegtek az égen, tülekedve próbáltak csatlakozni a társaikhoz. A lovagoknak, ugyanakkor, nem volt utánpótlása, és egyre többen estek el közülük. Most már tucatjával feküdtek a homokon, rángatózva, vagy mozdulatlanul. Vér festette be a földet. A quasitók visongása keveredett az arénából menekülő lattakayiak rémült kiáltozásával.

Cathan felnézett a páholyra. Most már csaknem üres volt, az udvartartás nagy része elmenekült. Néhány felismerhető alak maradt ott. Wentha, Quarath, Suvin, Leciane, a vörös köpenyében… és az erkély szélén, az ezüst fénybe burkolt alak, a sziporkázó rubinokkal a homlokán.

– A fenébe is, Beldyn! – káromkodta el magát Cathan a bajsza alatt. – Tegyél már valamit!

Egy szárnyas alak zuhant felé a magasból, makogva. Cathan szembefordult vele, az Ébenűző megvillant a kezében.