* * * * *

Makkoktól roskadozó tölgyek alatt ébredt, egy rücskös, mohás sziklának dőlve. Sötét volt, és forgott vele a világ, amikor megpróbált felülni. Megdörzsölte a szemét, hátha úgy jobban lát. Mi, történt vele? Emlékezett a lovagokra, arra, hogy a mestere elesett, az ezüstös fényre… és most itt van. Hol az Abyssban lehet?

– Kelj fel, fiú! Épp itt az ideje, hogy megnézd.

Még soha életében nem hallott ehhez fogható hangot. A kiképzése alatt, amíg fekete köpenyesnek tanult, több tucat sötétszívű mágussal találkozott, és több pappal, akik a gonosz isteneket szolgálták. Még annak is fültanúja volt, amikor Nusendran kisebb démonokkal beszélt. Egyik sem hallatszott azonban ilyen hátborzongatónak, ilyen kegyetlennek. Úgy tűnt, hogy egyenesen zúzmarával telt meg a levegő a hangtól. Borzongva fordult meg, hogy megnézze, ki beszél.

Sok mese terjengett a férfiről, akit a hittestvérei a Sötétnek hívtak, aki a leghatalmasabb volt minden fekete köpenyes közül, de keveseknek volt része a kiváltságban, hogy találkozzanak vele. András most azon kapta magát, hogy egy magas, széles vállú alakra bámul, akit a liget homályában gyakorlatilag láthatatlanná tett sima, fekete köpenye. Szinte csontvázszerű kezére barnás foltokat rajzolt az idő, az arcát jótékonyan eltakarta a csuklya árnyéka. Csak hosszú, szürke szakállának vége lógott ki a sötétségből. Mintha izzott volna körülötte a varázserő, reszketett tőle a levegő.

– Fistandantilus! – nyögte András alig hallhatóan.

A csuklyás férfi enyhén meghajtotta a fejét.

– Ismersz – mondta a jeges hang. – Ezzel időt takarítunk meg. Gyere, fiú! Látnod kell ezt, mielőtt vége lesz.

Az ősmágus ezzel sarkon fordult, és elindult a sötétbe.

András tépelődve habozott. Az ösztönei sikoltozva könyörögtek neki, hogy meneküljön: még a leghatalmasabb fekete köpenyesek is féltek Fistandantilustól. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy a Sötét nem olyan valaki, aki elől csak úgy el lehet menekülni. Csak feldühítené az ősmágust, ha megpróbálna megszökni, és a Fistandantilus haragjáról szóló történetek még a szellemidézőknek is álmatlan éjszakákat okoztak. Megborzongott, majd felkelt, és követte a köpenyes alakot az éjszakába.

Egy szikla szélére értek ki a tölgyek közül, egy keskeny szurdok fölött. A távolban, egy másik kiemelkedésen állt az uradalmi épület, amelynek most minden ablakában fény ragyogott. Alattuk pedig, a szurdok mélyén kanyargó patak közelében, a lovagok voltak.

Harmincan voltak, és három papot látott közöttük – Paladine tisztelendő fiát, fehér ruhában, egy Mishakal gyógyítót halványkékben, és Kiri-Jolith harci papját aranyban. Mindannyian egy himnuszt énekeltek a templom nyelvén. Nem igazán tudta kivenni a szavakat. Sok lovag levette a sisakját, és az ajkához tartotta a kardja markolatát, miközben a papokon túlra néztek, a patak mellett lángoló máglyára. Magasra csaptak a lángok, tíz láb magasba szöktek, és a szikrák messze szóródtak az éjszakai szélben. András összehúzta a szemöldökét, nem értvén, hogy miért raktak ekkora tüzet a lovagok. A következő pillanatban azonban már tudta, mert meglátta a lángok között a testet.

Nusendranból nem sok maradt, csak egy elszenesedett porhüvely, amely az oszlopra erősített bilincseken lógott. A haja és a ruhája elégett, a húsa fortyogva vált le a csontjairól, ahogy lángok nyaldosták. Nem feléjük fújt a szél, úgyhogy a bűzt nem érezték, de András képzelőereje elhitette vele, hogy érzi a halál szagát. Nyögve előregörnyedt, és lehányt a szikla pereméről. Ezután lihegve nekidőlt egy fának.

Fistandantilus közvetlenül mellette állt, hullámokban árasztva magából a hideget. A hangjában nyoma sem volt az együttérzésnek.

– Szegény Nusendran, a vén bolond. Elátkozta őket, miközben haldoklott, tudod.

András nem nézett az ősmágusra. A lángokba bámult, a fényük visszatükröződött a szemében. A keze ökölbe szorult, úgy próbálta visszaszorítani a haragját. Tudta, hogyha nem tenné, most azonnal nekitámadna a lovagoknak. Egyet vagy kettőt talán sikerülne megölnie, mielőtt leteperik, de biztos, hogy felülkerekednének rajta.

Mély levegőt vett.

– El kell mondanom a konklávénak.

– A konklávé teljesen hasznavehetetlen – felelte Fistandantilus. – Gondolod, hogy most először fordul elő ilyesmi? A fehér és vörös köpenyesek sokszor hallották már ezt a történetet, és még mindig nem tesznek semmit, hogy segítsenek a feketéken.

Ez igaz volt, András is tudta. Nusendran sok mágust ismert, akik a papkirály embereinek keze közt haltak meg. Még az András próbatételét levezető varázslók közül is így végezte az egyik. A konklávéban szolgáló fekete köpenyesek követelték, hogy tegyenek valamit a rendek, csakhogy a fehérek és a vörösök befolyása túl erős volt, ők pedig túlságosan tartottak a papkirálytól, semhogy cselekedtek volna. Semmit sem tettek volna Nusendranért.

– Bosszút akarsz – dörmögte Fistandantilus –, és igazad van. Nem csak Nusendran miatt. Minden testvérünkért, aki a papkirály mészárlásának lett az áldozata. Én fel tudlak ruházni az ehhez szükséges erővel. Gyere velem, András, és ha türelmes vagy, egy napon megmutathatod az Isten Kalapácsa lovagjainak, hogy mit jelent a fájdalom. Ha megtagadod a segítségem…

Lemutatott a szurdokba, aztán sarkon fordult, és elsétált. András a szikla tetején állva belebámult a lángokba, nézte, ahogy valamikori mesterének a teste egyre zsugorodik, miközben a tisztelendő fiú szenteltvízzel kioltotta a tüzet – és látott még valamit. Eddig nem vette észre, de most mintha jeges tőrt döftek volna a szívébe a látványra.

Egy másik máglya.

András megkövültén állt, kavargott a gyomra. Azt a máglyát neki állították. Ha Fistandantilus nem vetette volna be a teleportáló varázslatot, amely idehozta, most a mestere mellett lógna a saját összeégett teste is. Fekete köpenyt viselt, ezért végezni akartak vele. Kikristályosodott benne a harag, és gyémántkeménnyé vált.

Összeégett arca elsötétült a gyűlölettól, miközben megfordult, és a Sötét után indult.