* * * * *

Végül, a Cathan visszatértét követő hetedik napon, hírt kaptak. Váratlanul érkezett, és a tanács tagjainak fele halálra rémült, a hírnök ugyanis egy test nélküli száj volt, amely a trón előtti mozaikban jelent meg. A nemesek és papok hátrahőköltek, amikor a kék kockák varázslatosan szétváltak, és megjelent közük egy száj, teli hegyes fogakkal. Cathan és Tavarre, akik a terem végében álltak, a kezükkel a kardjukon azonnal megindultak felé, de a papkirály intésére megálltak.

– Hadd beszéljen! – mondta nyugodtan Beldinas.

A száj elmosolyodott.

– Hallgassatok meg, Istar urai! – sziszegte. A bazilika kupolája, amely még a leghalkabb suttogást is visszaverte, ezeket a szavakat nem tudta felerősíteni. – A küldött a toronyban vár. Küldd el azt, akit kiválasztottál! Ne térjen le az útról!

Ennyi volt az egész. A mozaik halk kattanással újra összezárult, és a száj eltűnt. Az udvaroncok nem mozdultak, csak bámulták a padlót, mint akik arra számítanak, hogy bármelyik pillanatban új trükkel próbálkozhat. Néhányan megérintették a homlokukat, hogy elűzzék a gonoszt. Kurnos, a trónbitorló óta senki – még Marwort sem – vette a bátorságot, hogy mágiát használjon az audienciateremben. Vajon ez szentségtörés volt? Láthatólag senki sem tudta eldönteni.

A Fényhozó azonban nem jött zavarba. Felállt a trónról, és Cathanra nézett.

– Menj hát, isten gyermeke! – mondta neki. – Paladas tas árifás bisat!

Paladine vigyázza a lépteidet!

Cathan előtt ott magasodott az Ősmágia Legendás Tornya, miközben végighaladt Istar utcáin. Fehér falai szikráztak a napfényben, a tornyocskái skarlátvörösen csillogtak. Szemet gyönyörködtető látványt nyújtott. Ez mindegyik toronyra igaz volt, legalábbis azokra, amelyeket Cathan eddig látott – Losacrumban és Palanthasban járt már, de Daltigothban még nem, és nagyon remélte, hogy Wayreth elátkozott erdejét soha nem kell meglátnia. Szépség ide vagy oda, a tornyok mégiscsak a mágia bölcsői voltak, a fekete köpenyesek otthonai. Cathan már önmagában emiatt is boldog lett volna, ha örökre eltűnnek a világból. Még jobb lett volna, ha velük együtt eltűnnek a mágusok is.

A tornyot körülvevő nyitott tér majdnem olyan nagy volt, mint a Barigon, de a szent tértől eltérően, ez üres volt. Senki sem akarta a mágusok fellegvárának közelébe építeni az otthonát vagy a boltját, és biztos, hogy senki nem jött ide, hogy tiszteletét tegye, ahogy a hívők tették a templom lépcsőjénél. Itt-ott felütötték a fejüket a gyomok a kövezet rései között; még az Istar útjait karbantartók is elkerülték ezt a helyet.

Cathan egy pillanatra megállt a tér szélén, és a magasba bámult. Luciel közelében volt egy sírdomb a hegyekben, amelyről a gyerekek állították, hogy kísértetek látogatják. Egyszer elment oda csak azért is, és megérintette a kőből kifaragott ajtaját. Azóta harcolt már halottakkal – a Hajótörő hullái közel sem az elsők voltak –, de a sírhalom emlékére még most is kirázta néha a hideg álmában. Most, a tornyot nézve, ugyanolyan érzés kerítette hatalmába, mint annak idején. Viszketett a fejbőre, és felállt a szőr a karján. Savanyú íz öntötte el a száját.

Furcsa épület volt, az biztos, egészen más, mint az úrváros többi oszlopa és kupolája: tömör, tejszínű kristálylapok, éles szögekkel, úgy csiszolva, hogy szivárványszínben sziporkáztak, ha megfelelő szögből esett rájuk a napfény. Sem faragások, sem egyéb motívumok nem díszítették, az ablakai pedig teljesen láthatatlanok voltak. Az öt piros tornya úgy nézett ki, mint a véres ujjak a költeményekben, volt bennük egy kis görbület, hogy úgy nézzenek ki, mint a markoló karmok. Ezek is kristályból készültek: tömör gránátból, felbecsülhetetlen értékkel. A csúcsukból néha kísérteties fény áradt ki, a torony áttetsző falai mögött pedig árnyak mozogtak. Ma azonban nem így volt. Ma nyugodtan állt, ragyogva, de mégis baljóslatúan gyönyörű látvány, amelynek a közelségétől Cathant kirázta a hideg.

A borzongás még rosszabb lett, amikor meglátta a ligetet. A városokban álló tornyok mindegyikét liget vette körül, de mindenhol másféle fák magasodtak: Palanthasban tölgyek, Daltigothban fenyők, Losacrumban lengő ágú ciprusok. Istarban olajfák álltak, állandóan teli fekete és zöld gyümölcsökkel, amelyek, úgy tűnt, soha nem hullottak le. Énekes madarak repkedtek ágról ágra, és susogtak a bokrok, ahogy a láthatatlan állatok elsurrantak közöttük. Nem volt ugyan olyan ápolt, mint a templom kertje, de így is gyönyörű hely lett volna – csakhogy, magához a toronyhoz hasonlóan, valami nem volt rendjén vele: olyan alattomos volt, mint a rózsával teli kosárban lapuló skorpió. Mágia lakozott az erdőben.

A fákhoz hasonlóan az igézetek is különbözőek voltak, amelyeket a varázslók helyeztek el a ligetekben, hogy az átlagos halandók ne juthassanak át rajtuk. Palanthasban három lépést nem tudott tenni az ember, máris elveszette az eszét a rettegéstől. Még a vitéz solamniai lovagok is megfutamodtak, a földből kinyúló karmokról és a fák között rejtező arcokról sikoltozva. Daltigothban a fák között sustorgó szél kábította el a bemerészkedőket, mély álomba ringatva őket. Felébredve az erdő szélén találták magukat. Losacrumban a ligetben terjengő egzotikus illatok őrült vágyat ébresztettek az emberekben, akiknek így zavarossá vált az agyuk, miközben a lelki szemeik előtt megelevenedtek a szívük legforróbb álmai, és végül elterelték őket a toronytól, ugyancsak a ligeten kívülre.

Az istari liget is elködösítette az elmét, de másképpen. Azok, akik beléptek, nyomtalanul eltűntek – néha órákra, néha napokra. Mindig előkerültek újra, de egyáltalán nem tudták, mi történt velük, sőt azt sem, hogy egyáltalán miért mentek be az erdőbe… csak abban az egyben voltak tökéletesen biztosak, hogy soha többé nem akarnak visszamenni.

Cathan összehúzott szemmel méregette a fákat, ahogy közelített, és természetellenesen hangosnak tetszett neki páncélos csizmájának csattogása a macskakövön. A keze minduntalan az Ébenűző markolatára tévedt. Tudta, hogy ez teljesen fölösleges. Bármi rejtőzött is a varázslók erdejében, egyszerű karddal biztos, hogy nem lehetett szembeszállni vele.

Remélte, hogy a varázslók követe majd a liget szélén várja, de nyomát sem látta a nőnek. Mire odaért a fákhoz, egész testében reszketett a félelemtől. Megállt, elég közel, hogy ha felnyúl, le is szakíthatott volna egy-két bogyót az olajfák ágairól – ha nem lelte volna ki a hideg már a gondolattól is. Próbált bekukucskálni a fák közé, de túl sűrű volt az erdő.

– Hahó! – próbálkozott. – Van itt valaki…

Olyan hirtelen történt, hogy pislogni sem volt ideje. A hangjára a fák szétnyíltak előtte, úgy nyekeregve, mintha száz íjat húztak volna fel. A következő pillanatban a mögöttük állók is ugyanezt tették, és így tovább, egyre mélyebben és mélyebben. Úgy vált szét a sűrű, mintha kettétéptek volna egy ruhát. A nyílásban sötét, nedves földút jelent meg, amely egyenesen a szikrázó toronyhoz vezetett.

Cathan megborzongott, amikor eszébe jutott, mit mondott a mágikus száj. Ne térj le az ösvényről!

– Hétszentség, hogy nem fogok – morogta.

Már majdnem az út harmadánál járt, amikor először érezte a késztetést. Nem volt túl erős, de azért felkavarta, mert tudta, hogy nem a saját elméjéből jött. Csak beköltözött oda, egy halvány leheletnyi hangocska suttogott a fülében.

Fordulj el! – mondta a hang.

Beharapta a nyelvét, és próbált nem venni tudomást a különös hangról. Egyszerű volt a feladata. Annyit kellett tennie, hogy az ösvény egyik végéből elsétál a másikba, megkeresi a varázslónőt, és visszamegy. Letérni az ösvényről? Kuncogott. Ugyan minek? Mi oka lehetne?

Térj le!

Egy pillanatra a teste megpróbált ellentmondani neki, és élesen balra fordult. A lábai tettek két lépést az ösvénytől távolodva, a fák közé. Cathan elakadó lélegzettel megkapaszkodott az ösvény szélén álló fába, és egy darabig ott állt zihálva. Már félúton járt. Biztosan végig tud menni. Óvatosan visszalökte magát az ösvényre, és lassan újra elindult.

FORDULJ EL!

– Nem! – kiáltotta teli torokból. – Menj a pokolba…

Fordulj, fordulj, FORDULJ, forduuuuulj… .

A fogát csikorgatva futásnak eredt, rohant a torony felé. Szorosan behunyta a szemét, és az öklével verte a halántékát. Akkor sem fog hallgatni rá. Nem fogja beadni a derekát. Ez a hang valamiféle próba volt.

Fooorrrrduuuuullllj!

– Hallgass! – kiáltotta. – Elég! Hallgass, hallgass, hallgass…

Megroppant egy faág a lába alatt. Megállt, a szíve őrülten dobogott. Az ösvényen nem voltak faágak. A szájában olyan íz gyűlt, mintha rézérmékkel lenne teli. Lassan kinyitotta a szemét, és felnyögött. Olajfák vették körül.

Megpördült, és már látta, hol tért le az útról, amely úgy tizenkét lépéssel mögötte vágott át a fák között. Keserűen elkáromkodta magát, és elindult visszafelé.

Miközben ment, már tudta, hogy nem fog sikerülni. Valami eluralkodott az elméjén, valaminek a jelenléte, mint egy hatalmas árnyék széle, amely elsötétítette a gondolatait. Mindegyik lépés nehezebb volt, mint az előző, mintha súlyokat kötöztek volna a bokájára… súlyokat, amelyek egyre nehezebbek lettek, miközben lépkedett. A düh könnyei patakzottak végig az arcán.

– Ne! – hörögte.

Megpróbálta előrevetni magát, de eluralkodott rajta a varázslat. A térde megrogyott, és zuhant… zuhant…