18. Boszorkányüldözők

TISZTÁBAN VOLTAM VELE, HOGY MAXINE HALÁLÁRÓL NEM TEHETEK. Legalább annyira megviselt, mint az édesanyját, sőt, talán kicsit jobban is.

Mégis, ahogy odaálltam Bertha elé, minden vád, amit a szemében láttam, ólomsúlyként nehezedett a vállamra. Tudtam, hogy nem igaz, hogy minden érzelem, amit mutat, hamis, mégis nyomasztóan eluralkodott bennem, hogy az egész miattam történt. Ha nem létezem, ha nem kerülök a városukba, talán az Üldözők sem jöttek volna létre.

„ Claire, fölöslegesen kínzod magad! Hidd el nekem, az egész nem veled kezdődött!”– sugallta Lucas, és ahogy ezt a gondolatát látnom engedte, valami olyat is mutatott, amit egyelőre nem akart. A szüleim képe villant fel neki, ahogy állnak egymás mellett. Az apám magas, szikár férfi volt, tudtam, hiszen David tengernyi fényképet mutatott róla. Mindkettejüknek zöld szeme volt, apámtól hollófekete haját örököltem, míg anyámtól pöttömnyi termetét.

A következő pillanatban Lucas bevágta előttem elméje ajtaját, így a fejében rejtőző album többi képét már nem láthattam. Rám mosolygott, de a szeme feszülten csillogott. Kicsit féltem attól, mit takargat előlem, de az időpont nem volt alkalmas a faggatózásra.

– Minden rendben? – kérdezte Kellan, és amikor felnéztem rá, láttam, hogy észrevette a kis közjátékot Lucas és köztem.

Hiába bomlott már fel a mentori kötődése, a szimbiózis megmaradt közöttünk.

– Persze – súgtam vissza neki. – Majd később elmesélem, most nem fontos.

Bólintott, és örültem, hogy hitt nekem. Nem akartam, hogy kellemetlenül érintse ez az új kapcsolat a testőrömmel. Mélyebbre csúsztattam a kezemet a tenyerében, mire ő szorosabban zárta körbe. Nem volt alkalmas az idő, a hely és a társaság sem, mégis egy pillanatra kihagyott a szívem, és szaporává vált a légzésem.

Az érzés, ahogy ott állt mellettem, és fölém magasodott, mint egy torony, amely a mellette növekvő fát védelmezi, teljes biztonsággal töltött el. Boldog voltam, hogy ez megadatott nekem.

A tekintetem visszatért Berthához, aki időközben letörölte a könnyeit, magabiztosan kihúzta a derekát, hátrasimította rövid szőke haját, és rám nézett. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem ő szólalt meg, hanem Daniel, a McGregorok egyetlen férfitagja.

– Hogy mersz ránézni? – kérdezte haragosan. A hangjából és az arcából áradó megvetéstől összerezzentem. – Hogy mersz megállni előtte, amikor megölted a lányát?

Kellan már-már olyan erősen szorította a kezemet, hogy csaknem feljajdultam. Amikor megszólalt, a tőle megszokott csöndes modorban beszélt, de a hangja maga volt a megtestesült fenyegetés.

– Maxine magának kereste a bajt! Ahogy ti is. Ostobaság volt a zsoldosokkal szövetségre lépnetek az Utolsók ellen!

Bertha szeme megrebbent, de még mindig nem szólalt meg. Ha egy pillanatra elkalandozott a tekintete, akkor is hamarosan visszatért az én arcomra. Zavaró volt, és csaknem sikerült bennem fenntartania a bűntudatot. Ha Kellan nem tartja olyan szorosan a kezemet, biztosan összeomlottam volna.

– Nem lenne szabad a mi világunkban lennetek – szólalt meg William. Olyan ridegen beszélt, amilyennek még sosem láttam. Mintha nem is ő mondta volna azokat a mézes szavakat, melyekkel az iskolában köszöntött nap, mint nap.

Jóképű arcán nyoma sem volt érzelemnek, mintha csak maszkot viselt volna. Nem engem nézett, a szavait nem hozzám intézte: végig Kellant figyelte.

– Ahogy nektek sem lenne szabad zsoldosokat felbérelni, és számotokra tiltott varázslatot végrehajtani – vágott vissza Kellan, mire Will kék szemén harag suhant keresztül.

– Azért létezünk, hogy a boszorkányokat elpusztítsuk! – jelentette ki William, mintha egy rég betanult leckét mondana fel.

– Azért léteztek, hogy az egyensúlyt fenntartsátok! – kontrázott Kellan.

– Nem értem, miért volt minderre szükség – mondtam, és értetlenkedve összevontam a szemöldökömet. – Egy városban laktunk. Miért nem mutattátok meg a zsoldosoknak, hogy nézd, őt kell megölnöd! Egyszerűbb lett volna.

– Tudatlan boszorka! – köpte a szavakat Millicant, csinos arcát eltorzította a megvetés.

Mrs. Martle világosított fel.

– A zsoldosokat egy ősi varázslattal megidéztük, így kerültek ebbe a világba, de ők egyedi módon működnek. Csak a hajatok fényét látják, és a szimbólumot ismerik fel, amely megidézte őket. – Beszéd közben egy láncot húzott elő a nyakából, amilyen Maxine-nek is volt, és amely a hegtetoválás formájára emlékeztetett.

Eszembe jutott az az éjszaka, ahogy Maxine ott állt Wentworth előtt egy lépésnyire, és nem értettem, a Zsoldos miért nem végez vele. Most már tudom.

– Hát ezért hagyta életben – suttogtam elhalóan, és keserű lett a szám íze. – Már akkor is közétek tartozott.

Bertha nem felelt, továbbra is hideg tekintettel bámult rám.

– A zsoldosok nem érinthetik a megidézőjüket – folytatta Mrs. Martle. – Azonban mi sem tudtunk kapcsolatba lépni velük. Nem is akartunk. Nem bántuk volna, ha az összes bíborhajút kivégzik!

Daniel előrébb lépett, ő is részt akart venni a szópárbajban. Izmos karjával félkört leírva végigmutatott kis csoportunkon.

– Ha ők nincsenek, nekünk sem kellett volna létrehoznunk a társaságunkat.

Elegem lett a hallgatásból, elegem lett az egész hadakozásból. Berthát néztem, miközben megszólaltam.

– Ha ti nem vagytok, Maxine még ma is életben lenne!

A szavaimat halotti csönd követte. Bertha elképedve nézett rám, míg a társai leginkább dühösen.

– Hogy mered egyáltalán a szádra venni a lányom nevét? – kérdezte hitetlenkedve. – A te hibád az egész!

– Nem hiszem! – vetettem ellen, a felháborodástól majdnem elfúlt a hangom. Maxine emléke magabiztossá tett. – Nem én vagyok az, aki mintát vésetett a lánya bőrébe, hogy aztán eleven húsként dobjam az oroszlánok elé!

Bertha megrezzent, mintha arcul ütöttem volna. A higgadt viselkedés, amit magára erőltetett, egyébként is gyönge lábakon állt, de abban a pillanatban könnyű kártyavárként omlott össze. Arca eltorzult, ahogy szabadjára engedte az érzelmeit, és – bár bizonyára észre sem vette – kiabálni kezdett.

– Ez a hagyományunk. Létre sem kellett volna jönnie, ha a fajtátok ott marad, ahová való. Ez a Föld az embereké, a mi otthonunk, és ti befurakodtatok ide.

– Ez aztán a kirekesztő felfogás – szúrta közbe Regina, és bosszúsan hátradobta vörösen csillogó haját.

Bertha ügyet sem vetett rá, csak nekem prédikált. Ordított velem, ahogy a torkán kifért, én pedig hallgattam, pedig forrt a vérem az igazságtalan vádaskodástól.

– Soha nem lett volna szabad a mi városunkba jönnötök! A mi otthonunk volt! A mi családunk, de ti szétromboltátok az egészet!

– A kezdetektől tudtad, igaz? – szegeztem neki a kérdést. – Tudtad, ki vagyok, ezért tiltottad tőlem Maxine-t. Ezért nem kedveltél soha.

– Tudtam, hogy mi vagy, és nem akartam, hogy a lányom megkedveljen, mert a tizennyolcadik születésnapján csatlakoznia kellett hozzánk – magyarázta kicsit halkabban. A vállai előreestek, és megláttam benne az elkeseredett anyát, aki elvesztette az egyetlen gyermekét. – De elkéstem. Az irántad érzett szeretete erős volt. Túl erős ahhoz, hogy ezt a köteléket szét tudjam tépni. Amikor a felavatására jött, akkor is miattad aggódott, hogy te nem tudsz semmit. Mondtam neki, hogy körülötted minden hazugság. Mondtam, hogy a véredben van a hazudozás, ahogy egykor az anyádéban is!

– Hogy jön ide az anyám? – hőköltem hátra döbbenten.

Eszembe jutott Lucas iménti kis emlékképe, és hirtelen rádöbbentem, hogy többről van itt szó, mint Maxine vagy én. Valami sokkal mélyebbre eltemetett dologról, amit gondosan igyekeztek elrejteni előlem az évek során.

Bertha Williamre nézett, aki mintha utasítást kapott volna, bólintott, majd mondani kezdte a történetet. Éppen olyan hangsúllyal beszélt, mint történelemórán a felelésnél. Folyamatosan és monoton hangszínen. A különbség csak az volt, hogy az én történetemet mesélte.

– Raekwon Vulcan White húsz évvel ezelőtt feleségül vette Georgina Salemet, és együtt költöztek Peach Springsbe, a szurdokhoz. Két évvel később megszülettél, ezek után nyolc évig éltetek tisztességesen, emberekhez méltóan.

– És aztán? – suttogtam elhalóan.

Kellan sajnálkozva nézett le rám. Tudtam, ő is elmesélte volna egyszer Gideon emlékeiből merítve, ha most nem derül ki, de már lényegtelen volt, mit akart, vagy mit akartam én. Csak tudni szerettem volna az igazat. Abban már most teljesen biztos voltam, hogy nem egyszerű autóbalesetben vesztették életüket.

William kíméletlen közönnyel ismertette velem a továbbiakat.

– Georgina és Bertha férje, Garry közelebbi kapcsolatba kerültek egymással, amiről a házastársaik természetesen nem tudtak. Raekwon egy nap rajtakapta az anyádat Garryvel. Éktelen haragra gerjedt. Elhatalmasodott benne a gyűlölet.

– De Garry nem hagyta magát – vette át a szót Bertha. A szemében rég eltemetett események felszakadt sebeinek könnyeit láttam. – Megküzdött az apáddal, pedig akkor már tudta, hogy ki ő.

– Micsoda bolond! – dünnyögte Milan az orra alatt. Amikor észrevette, hogy Bertha haragos pillantással jutalmazza, nem bírta visszafogni magát, és hozzátette. – Igenis az volt! Tudta, hogy Raekwon tiszta vérű, mégis kikezdett vele, ahelyett, hogy fülét-farkát behúzva elsunnyogott volna.

– Mit ért volna vele? – kérdezte megvetően Daniel. – így legalább megmaradt a büszkesége.

– Életben maradt volna! – vágott vissza Milan. – Most büszke halott. Igazad van, ez tényleg sokkal jobb.

– Nem mintha a nagy varázslótok köztetek lenne ma is, nem igaz? Ő legalább annyira halott, mint Garry! – köpte a szavakat Daniel.

Kellan kelletlenül felmordult mellettem, de nem mondott semmit. Lucas szólalt meg csöndesen.

– Azért ez nem teljesen igaz – mondta, mire elhűlve néztem rá. A szívem őrült tempóba kezdett, ahogy belenéztem a testőr acélszürke szemeibe. – Sajnálom, hogy éppen tőlem tudod meg.

– Mit akarsz mondani, Lucas?

– Az apád életben van. – Abban a pillanatban, ahogy kiejtette ezeket a szavakat, az égbolt hangosan felhördült, mintha az elemek is megrökönyödtek volna erre a hírre. – Harcoltak Garryvel, aki dulakodás közben véletlenül halálra sebezte Georginát. Raekwon szinte beleőrült, ahogy meglátta anyádat holtan. Bosszút állt érte és önmagáért Garryn. Mielőtt megindult volna az átváltozása, ráébredt, mit tett, és hogy milyen élete lesz ezek után.

– Honnan tudod te ezeket? – kérdeztem tőle továbbra is suttogva, mert sehogy nem találtam rá a hangomra.

– Mert vele voltam akkor – ismerte el, és bár úgy láttam, a legszívesebben lesütné a szemét, és elfordítaná rólam a pillantását, mégsem mozdult. – Tanonc testőr voltam, annyi idős, mint te. Arra kért, végezzek vele, mielőtt átváltozik. De én képtelen voltam megtenni. Nagyon kedveltem, sok mindenre megtanított, és nem bírtam megölni őt.

– Démonná változott – leheltem, és éreztem, ahogy a hallottak súlya alatt elnehezülő pilláim alól könnycseppek csorognak végig az arcomon.

Az ég már folyamatosan morajlott a fejünk felett, lassanként éreztük a bőrünkön az esőcseppeket is, de nem foglalkoztunk vele.

Bertha döbbenten hallgatott. Úgy látszott, a történetnek ezt a részéi ő sem ismerte.

Lucas bólintott.

– Gideonhoz siettem, akivel mindannyian jó barátságban voltak. Téged is én vittelek hozzá, mert Raekwon már nem volt abban az állapotban... – félbehagyta a gondolatot, de nem is akartam hallani a befejezést. Abban a pillanatban úgy éreztem, túl sokat is hallottam.

Lucas tehetetlenül tárta szét a karját. – A történet többi részét már ismered. Gideon elvitt a nagybátyádhoz, és együtt felneveltek.

– És mi lett az, khm... az apámmal?

Lucas tekintete elsötétült.

– Ne akarj találkozni vele soha, Claire! Az apád meghalt azon az estén Georginával együtt.

A hangjába annyi ridegség vegyült, hogy libabőrös lett tőle a karom. Kellan elengedte a kezem, és a derekamnál fogva magához húzott. Jólesett testének közelsége, és kijózanítóan hatott rám az ereje.

Mielőtt megemészthettem volna, mielőtt bárki reagálhatott volna az elhangzottakra, Daniel szólalt meg.

– Ez nem változtat semmin!

William teljes vállszélességgel mellette állt.

– Igaza van! Vissza kell térnetek Moldomusba!

Milan kihívóan lépett feléjük egyet.

– Különben?

William és Daniel arca meg sem rezdült a fenyegetés hallatán.

– Nem árthattok nekünk.

Milan gúnyosan elvigyorodott.

– Azért tehetünk egy próbát.

Egy hosszú percig farkasszemet nézett egymással a két kis csoport. A tisztáson élesen elhatárolódott a vonal, ami kettészelte a régi és az új életemet. Tisztában voltam vele, hogy én soha nem fogom átlépni Moldomus kapuját.

– Mindenki visszatér Moldomusba – szólaltam meg csöndesen, de annál határozottabban. – Kivéve engem.

– Ez nem alku tárgya – sziszegte William, a szeme szinte szikrát szórt a féltékenységtől és a dühtől, ahogy rám nézett. – Mindenkinek mennie kell.

– Vigyázz, hogy beszélsz vele! – figyelmeztette Kellan, hangjában fojtott indulat izzott, és ahogy felnéztem, láttam, ahogy a szeme fehérje már feketében úszik. – Már így is túl sokat tűrtem el tőletek!

Megszorítottam a kezét, ő pedig mélyet lélegzett, így nyugodtabbnak tűnt, de a szeme továbbra is ónixfénnyel csillogott, ahogy Williamet méregette ellenségesen.

Mielőtt folytathatták volna a szópárbajt, Bertha szólalt meg, hozzám intézve a szavait. Ibolyakék szeme kísértetiesen emlékeztetett Maxine– éra, de elhessegettem ezt a gondolatot, nem akartam előttük kiborulni. Majd később, amikor nem látja senki. Majd akkor szabad utat engedek a fájdalomnak, addig azonban bezárom elmém rácsai közé.

– Miért akarsz maradni? Nem okoztál már így is épp elég bajt?

– Nem én vagyok a világ közepe, Bertha! – világosítottam fel ridegen. – Nem mindenről én tehetek, ami körülöttem történik.

Bertha fájdalmas álarcát mintha elsöpörték volna, a helyén dühös, felháborodott grimasz jelent meg. Máskor érzékien mosolygó ajkai visszataszítóan vicsorogtak, miközben magából teljesen kifordulva ordított velem. Hiába volt legalább ötméternyire tőlem, mégis mintha apró sebeket ejtettek volna rajtam a szavai. Soha nem láttam még ilyennek, pedig jó néhány kiabálós jelenetének tanúja voltam már. – A lányom megbízott benned, de te megölted őt. Ha nem is a saját kezeddel, de akkor is miattad halt meg! Ha te nem lennél...

Társaim eddig viselték el a szidalmazásomat. Regina dühösen előrelépett, az írisze bíborfényben csillogott, és úgy láttam, pusztán a haragja elég ahhoz, hogy szélvihar söpörjön végig az embereken. A McGregor lányok hátratántorodtak kissé az erős légáramlattól, de talpon maradtak.

Milan tekintete is elvörösödött. Teste jégszilánkossá változott, talpa alatt pedig fagyásnak indult a talaj. Néhány pillanat múlva már egy csúszós jégtömbön állt az Üldözők csoportja.

Kellan haragosan morgott mellettem. Éreztem, ahogy démoni énje most előtérbe kerül, de szorosan hozzábújtam, hogy visszataláljon hozzám. Ahogy nekem segített az önkontrollban az ő jelenléte, bíztam benne, hogy ez fordítva is működik. Azonban amikor megszólalt, bár a hangja tisztán csengett, számomra olyan volt, mintha kiabálna. Mióta ismertem, nem hallottam még őt ilyen hangerővel beszélni, szavaira megremegtek a távolban a sziklatömbök.

– Maxine saját magának kereste a bajt! – mennydörögte sztentori hangon. – A lányod feláldozta magát, hogy Claire életben maradjon!

Bertha döbbenten hőkölt hátra, a mondandója a torkára forrt. Kihasználva a pillanatnyi szünetet, Kellan kicsit higgadtabban folytatta.

– A Zsoldos ártalmatlanná akarta tenni Claire-t, de Maxine a csapás elé vetette magát – idézte fel a történteket fojtott hangon, aztán a pillantását mélyen Bertha szemébe fúrta. Egy pillanatra azt hittem, hipnotizálni akarja, de aztán eszembe jutott, hogy semmi oka nincs rá, másrészt az embereket úgyis védelmezi a szám bűvköre. – Ezzel ő is tisztában volt. Pontosan tudta, mit csinál, amikor kettejük közé ugrott.

Az emberek döbbenten hallgattak. William és Daniel harci kedve is lelohadt. Mindketten tétován néztek Berthára, tőle várták, hogyan tovább. Maxine anyja azonban csak hallgatott, próbálta megemészteni az információt.

– A lányod az életét adta ezért a boszorkáért. Érdemes lenne ezen elgondolkodnod! – mondta Lucas, miközben vaskos, erős ujjával rám mutatott.

Nem mozdultam, egy hangot sem adtam, mert méltatlannak éreztem a szavak mögött megbúvó elismerést. A tragikus eseményt nem láttam magasztosabbnak attól, hogy engem piedesztálra emelnek. Maxine visszavonhatatlanul halott, rajta már nem segít, ha a miérteket elemezzük.

– Érted halt meg? – suttogta megtörten Bertha. – Nem miattad?

Próbálta megemészteni a kettő közötti különbséget, közben könnyek csorogtak végig meggyötört arcán, vállai remegtek a visszafojtott sírástól. Egy világ omlott össze benne, egy világ, amit az ősei építettek fel nemzedékről nemzedékre, és amit soha nem jutott volna eszébe kétségbe vonni.

Daniel azonban nem így látta. A türelme elfogyott, mielőtt még Berthának alkalma lett volna kifejteni a nézőpontját.

– Nem értem, miért kellene ezek után mégis engednünk, hogy maradj? – Ahogy rám nézett, sötétbarna szemeiben olyan rideg megvetés bujkált, hogy összerezzentem.

A mozdulatomat megérezte Kellan is, mert a mellkasából halk morgás tört elő. Határozottan néztem Danielre.

– Nem kértem az engedélyeteket. A maradásom sosem volt kérdéses.

– Akkor meg fogsz halni – közölte nemes egyszerűséggel Daniel, mire a jéggé vált talaj megroggyant alatta.

Elvesztette az egyensúlyát, de nem esett el. Harciasan nézett Milanra.

– De előbb te, Üldöző! – jelentette ki Milan, tengerzöld szeme még mindig bíborfénnyel csillogott, ahogy Danielt figyelte.

Az üldözők észre sem vették, hogy időzített bombán ülnek. Hergelték a szunnyadó tüzet, kihívták maguk ellen a sorsot.

– Nehogy azt gondold, hogy csak a zsoldosok képesek véget vetni szánalmas létezéseteknek! – prüszkölte Daniel, és ezúttal mindenki haragosan villantotta rá a tekintetét.

Éreztem, hogy megfagy a levegő. Féltem, de éreztem, hogy a harag is elborít. Feltámadt bennem a menekülési ösztön. Valamiért hirtelen úgy éreztem, mennünk kell. Tisztában voltam vele, hogy nem hagyhatjuk félbe a tanácskozást, mégis valami azt súgta, hogy mielőbb el kell hagynom a tisztást.

Az emberek pontosan úgy néztek Danielre, mintha az valami fontos és titkos információt juttatott volna a birtokunkba. Eddigi viselkedésük sokkal inkább vakmerő volt, mintsem értelmes, de az biztos, hogy cseppet sem tűnt úgy, hogy a félelem uralta volna őket Egyáltalán nem tartottak az Utolsók erejétől, és nem riasztotta őket az sem, hogy Lucas a szemük láttára végezte ki az általuk felbéreli zsoldosokat.

– Miről beszéltek? – lépett elő Regina, a hangja remegett a visszafojtott indulattól.

A szél egyre nagyobb hévvel cibálta a ruhánkat és a hajunkat, csak ebből tudtam, mennyire ki van borulva, mert egyébkéni az arcáról semmit nem lehetett leolvasni.

– Mit hívtatok még segítségül? – faggatta őket Regina halálra váltan. – Ostoba emberek! A zsoldosokat sem bírtátok kordában tartani!

– Hogy mersz így beszélni velünk, boszorka? – ordította Daniel, de a haragjával úgy tűnt, magára maradt.

Társai egyre fokozódó türelmetlenséggel pislogtak karórájukra, mintha attól tartanának, hogy a tisztáson lesznek, amikor beüt a ménkű. Bertha még mindig görcsösen próbált megbirkózni a helyzettel. Láttam, hogy komolyan megviseli, amit megtudott.

– Nem hiszem, hogy így kellene beszélned a feleségemmel! – mondta Cameron higgadtan, de az ő hangjában is ott bujkált a fenyegetés.

– Nem hiszem, hogy megmondhatnád, mit és hogyan tehetek, vagy nem tehetek! – vágott vissza Daniel.

Az egészben az volt a furcsa, mintha nem vették volna komolyan, hogy itt életekről, sorsokról van szó. Ha valóban annyit tudtak rólunk, és tényleg annyira ismerték a varázslás tudományát, mint ahogy azt állították, ennél sokkal békésebb hangot vártam volna el tőlük. Ők azonban csak vádaskodtak és utasítgattak. De továbbra sem tekintettek bennünket egyenlő félnek. Az emberiesség legcsekélyebb nyomát sem tudtam felfedezni bennük. Sokkal korlátoltabbak voltak annál, mintsem meglássák a világ szabadságát és szépségét. Éreztem, hogy van valami a kezükben. Valami, ami még a zsoldosoknál is rosszabb, és aminek az erejéről még nekik sincs fogalmuk.

Bertha hirtelen odalépett hozzám, megragadta a karomat, és finoman megrázta. Kellan felmordult, ez már sok volt, védelmező ösztöne ugrásra készen várakozott, de intettem neki, hogy maradjon. Várjon egy pillanatig, mert ez most más volt. Bertha nem bántani akart.

– El kell mennetek innen! Azonnal! – suttogta hisztérikusan, és ibolyakék szemével kétségbeesetten nézett rám.

– Bertha! Elment az eszed? – hördült fel Daniel, és megrökönyödve nézett a nőre.

Bertha nem foglalkozott vele, csak engem nézett, és olyan erősen szorította a karomat, hogy az már fájt.

– El kell tűnnötök, mielőtt ideér!

– Mi ér ide?

Pillanatnyi szünetet tartott, láttam a karját, ahogy libabőrös lett, amikor kimondta.

– Auramors! Megidéztük, hogy segítsen a zsoldosoknak elpusztítani benneteket! – Szavaira megfagyott körülöttünk a levegő.

Regina eddigi erőteljes széllökései őrült orkánná változtak, Milan jeges talaja már kiterjedt a fák, bokrok alá is. Lucas haragosan villámló szemekkel méregette az embereket, Kellan mellkasából pedig démoni hörgés tört fel.

Nem értettem, nem tudtam, mi dúlja fel őket ennyire. A zsoldosoknál rosszabbat én el sem tudtam képzelni. Láthatóan gyenge fantáziával rendelkeztem, mert a tisztáson rajtam kívül mindenki megrettent.

– Mi az az Auramors? – fordultam Kellanhez értetlenül.

Regina meg sem várta a választ, félrevonult, és a magasba emelte a kezét. Hallottam, hogy elmormolja az Ostiumot nyitó varázslatot, amire azonnal előtört ujjaiból a már ismerős szökőkútszerű átjáró. Ez azonban más volt, mert hiába mozgott úgy, mintha valóban egy tó felszíne lenne, és hiába csillogott sötét ezüstfénnyel, mégis valahogy sokkal szilárdabbnak tűnt.

– Mi folyik itt? Mi az az izé? – kérdeztem riadtan. Éreztem, ahogy a pánik lassan elhatalmasodik bennem. Azonnal tudnom kellet, mivel kell, szembeszállnom, mert az továbbra is bizonyos volt, hogy nem lépek be azon a kapun.

Milan türelmetlen pillantással nézett az emberek felé, aztán hozzám fordulva intett az Ostium felé.

– Majd később elmagyarázom, de most menj!

Megráztam a fejemet, mire bosszúsan fújt egyet. Kellan eddig nem szólt semmit, de most maga felé fordított a karomnál fogva, és az enyémbe mélyesztette démonfényű tekintetét.

– Claire, menned kellene! – súgta újra azon a csöndes hangján, amitől néhány pillanatra a szívverésem is elakadt. – Az a te otthonod. Tudom, hogy érzed. Nem maradhatsz!

– Dehogyisnem! – vágtam vissza határozottan.

– Micsoda? – fordult hátra Regina csodálkozva. Ő még nem értett semmit, de Lucas már igen. Láttam az arcán, a szemében. Ő már tudta, hogy miért nem akarok menni. Regina azonban továbbra is hitetlenkedve állt az egész előtt. – Claire! Moldomus minden Utolsó otthona! Ott a helyed mellettünk.

– Hagyd, Regina! – szólt rá Lucas morózusan. – Nem fog jönni. Kellan félig démon, nem fogja hátrahagyni.

– Oh! – lehelte Milan döbbenten.

– Nem teszünk kivételt senkivel! – vetette közbe Daniel, de senki nem figyelt rá.

Kellan a két tenyere közé fogta az arcomat, és gyöngéden kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

– Rendben leszek! – fogadkozott. – Menj nyugodtan!

– Egyszer már megmondtam, hogy nem hagylak itt! – makacskodtam. – Szóval, mi az az Auramors?

Bertha lépett elő, de előtte intett a társainak, hogy menjenek. Mrs. Martle és az egyik McGregor lány elindult a cserjés felé, és hamarosan két fehér Chrysler Voyagerben tértek vissza. Ismertem ezt a típust, mert korábban Davidnek is ilyen volt, míg rá nem akadt az ő kis kedvencére.

Nem hajtottak egészen mellénk, megálltak a tisztás szélén, és járatták a motort. Az Üldözők elindultak az autók felé, csak Bertha maradt előttem összetörten. William is elindult, de néhány lépes után megtorpant. Kérdőn fordult Bertha felé.

– Halálfuvallat – suttogta az asszony, mire az ég hatalmasat dörrent a fejünk felett. – Auramors azt jelenti, Halálfuvallat! A halálos fuvallatot nem érzed meg, abban az időpontban csap le, amikorra kérik. Önálló életet él arra az időre, míg megidézik, és...

– Megidéztétek a zsoldosokat, akik végeztek a lányoddal, most meg egy másik olyan valami segítségét kéritek, amit nem tudtok az uralmatok alatt tartani? – szegeztem neki a kérdést.

Teljesen ledöbbentem. Bertha arcára mérhetetlen bűnbánat költözött.

– Nem mondom, hogy sajnálom, mert ha még egyszer végig kellene csinálnom, ugyanígy cselekednék. De elengedlek! – William felháborodottan felszisszent a háttérben, de Bertha nem foglalkozott vele, folytatta, amit elkezdett. – Elmehetsz, és ebben a világban élhetsz, amíg akarsz! A többieknek viszont menniük kell.

Egy percig egymás szemébe néztünk, a vihar és az elemek tomboltak körülöttünk, egy pillanatra mégis minden elcsendesült. Teljes némaság vett körül kettőnket. Láttam a lányát felnőni, a legjobb barátnőm volt. Rádöbbentem, hogy nem érzek haragot Bertha iránt vagy az Üldözők iránt, csupán végtelen szánalmat. Amiért így kell élniük, ostoba korlátok között, amiket talán szigorú elvű, erkölcsileg patyolattiszta, ám a legkevésbé sem boldog őseik kreáltak.

Bólintottam, de képtelen voltam bármit is mondani.

– Menjünk már! – kiáltott oda William, mire Bertha, mintha álmából ébresztették volna, sarkon fordult, és elindult. Will vigasztalón átkarolta a vállát, és együtt futottak a fehér kocsi felé.

Ha rajtam múlik, még órákig ott állok, hogy a nap minden egyes mozzanatát átgondoljam. Maxine halála, az erőm beteljesedése, Lucas és az Utolsók, az Üldözők. „Mintha egy tündérmesébe csöppentem volna” – gondoltam a fejemet ingatva, és rádöbbentem, hogy nem belecsöppentem, hanem beleszülettem. Az életem volt mindez, az összes hihetetlennek tűnő dologgal együtt, ami az elmúlt néhány hónapban velem történt.

Az egész történetnek a legjobb része pedig a kezemet szorongatta, és azért nógatott, hogy mielőbb búcsúzzam el új családomtól.

– Sietnünk kell, Claire! Az Auramors nem fogja kivárni, hogy véget érjen a búcsúzkodás! Nincs szaga, nincs különösebb légáramlat, semmi nem jelzi majd, hogy jön – magyarázta Kellan, miközben a kapuhoz léptünk. – Ezért olyan veszélyes. Észre sem veszed, és már halott vagy.

– A legkényelmesebb halál, nem igaz? – vigyorgott rám Milan, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne viszonozzam.

– Örülök, hogy megismertelek! – mondtam neki, mire ő hirtelen kiragadott Kellan kezei közül, és magához ölelt.

Végre megláttam benne a tinédzserfiút. Esetlenül hosszúnak tűntek a karjai, ahogy tétován és ügyetlenül átölelte a derekamat. Az sem könnyítette meg a dolgát, hogy neki is csupán a mellkasáig értem, ahogy Kellannek.

– Részemről a szerencse! – motyogta zavartan, amikor elengedett.

Búcsút intett, látványosan meghajolt Hannah előtt, aki elfogadta a felé nyújtott jobbját. A kis szőke Bölcs az Ostium előtt még visszafordult, és rám mosolygott.

– Hamarabb találkoznunk, mint hinnéd! – jósolta titokzatosan, aztán belépett Milannal a kapuba.

Cameron volt a következő, aki átölelt. Hiába gyógyult be az összes sérülése, mégis vérszaga volt a bőrének. Ahogy elengedett, felnéztem rá, neki szerencsére már az álláig értem, így nem kellett annyira kitekernem a nyakamat, ő pedig rám villantotta csibészes mosolyát.

– Ha esetleg túl sokáig fürödnél az esőben, használd a kencét, amit készítettem neked. Davidnek adtam egy tégellyel. Eszedbe ne jusson orvosdoktorhoz menni.

– Sosem tennék ilyet! – mentem bele a játékba, pedig a torkomat gombóc fojtogatta.

Cameron búcsúzóul rám kacsintott, megfogta Regina kezét, akinek már csak inteni maradt ideje, mielőtt magába szippantotta volna őket az Ostium.

Ezúttal meg sem fordult a fejemben, hogy ácsorogjak. Kellannel megfogtuk egymás kezét, és rohanni kezdtünk. Menet közben vettem észre, hogy a kaput az emberi világ felé már valaki megnyitotta előttünk. Csak később jöttem rá, hogy Lucas volt. Mire a főúthoz értünk, ő már ott állt két Harley Davidson motorral. Gyönyörű járgányok voltak. Az egyik a legújabb fajtából való, hollófekete. Épp, mint Kellan szeme, amikor démonian fénylik. Fel is pattant rá rögtön, a fejébe nyomta a bukósisakot, míg Lucas felém nyújtott egy másikat.

– Hannah-nak vannak jó pillanatai – fűzte hozzá magyarázatképpen, borostás arcán olyan izgatott mosollyal, mintha élete álma teljesült volna, és nem most élt volna át egy végzetes drámát.

Nem értettem, minek örül annyira, hiszen egy halált hozó szellő elől menekültünk, és azt sem vennénk észre, ha már éppen belélegeznénk. Mindenesetre biztató jelnek tekintettem a bukósisakot, hiszen Hannah nem javasolt volna védőfelszerelést, hacsak nem biztos abban, hogy túléljük.

– Hová lett a Nissan? – kérdeztem Kellantől.

Megvonta széles vállát, és úgy láttam, mintha mosolyogna.

– Jorja ment el vele – árulta el, mire döbbenten néztem rá.

– Ellopta a kocsidat?

– Nem számít. Beszélt Hannah-val, mielőtt elment. Míg te a Zsoldos ellen harcoltál – magyarázta, és bár a sisak elnyomta a hangját, azért meghallottam a belőle kicsendülő büszkeséget.

Örültem, hogy büszke rám, de valami azért megütötte a fülemet, amiről még ő sem volt képes elterelni a figyelmem.

– Miről csevegett Jorja a Bölccsel, míg én próbáltam menteni, ami menthető?

Nem értettem, mi vicceset mondtam, de a két hímnemű útitársam csöndesen felnevetett.

– Mondjuk úgy, hogy Jorja neki elhitte azt, amit nekem soha. Hogy nem lehet köztünk semmi olyan, ami meghaladja a barátság fogalmát. – Megfogta az egyik kezem, és rásimította a tenyerét. A pillantásával hipnotizált, képtelen voltam elfordítani a tekintetemet. A szívem majd' kiugrott a helyéről, ahogy belenéztem a sötét szempárba. – „Az ő társaságában éreztem csak igazán, hogy élek, benne élek, és ő bennem él.” Azt a helyet egyedül te töltheted be, kis boszorkám.

Lucas látványosan felnyögött. Tudtam, hogy zavarban kellene lennem, de mivel az elhangzottaknak megfelelően éreztem én is, így csupán végtelen boldogság tobzódott bennem. Odaléptem Kellanhez, és egy csókot leheltem bukósisakjának arra a részére, ahol a száját sejtettem. Kellan bizonyára magához húzott volna, vagy legalább a sisakot leveszi, ha épp nem az Auramors elől menekülünk, de így csak rám kacsintott, és intett, hogy üljek mögé.

Feltettem a mélykéken fénylő sisakot, és elhelyezkedtem Kellan mögött. Szorosan a hátához simultam, a fejemet a hátának támasztottam, már amennyire a sisak ezt megengedte. Karjaimat a dereka köré fontam, és végigsimítottam izmos mellkasán. Elkapta a kezemet, és a bukósisakján ahhoz a részhez tette, ahol a szája lehetet, mintha megcsókolta volna a tenyeremet. Elmosolyodtam. Visszatette a kezem a mellkasára, aztán berúgta a motort.

A tudatom egy pillanatra sem pihent meg, szorgosan dolgozott, hogy minden információt gondosan eltároljon későbbre, de mint már oly sokszor, ezúttal is arra a következtetésre jutottam, hogy egyszerűbb elfogadnom mindent, mint megválaszolnom.

Lucas felült a miénk mellett álló Harley-ra, ami régebbi típusú volt, egészen más, mint a mi modern gépünk, ám sokkal jobban illett hozzá. Kényelmesen hátradőlt benne, és magasra emelt karokkal kapaszkodott a hosszan megnyújtott kormányba.

A motorok felberregtek, és végigszáguldottunk a naplementében a szurdok mellett. A kanyon egyébként is bíborszínben pompázó csipkézett szikláit még vörösebbre festették a lenyugvó nap sugarai. Mintha az égiek így mutatnák a helyes utat egy békésebb jövő felé.