11. Maxina

AZ ESTE TOVÁBBI RÉSZÉBEN MINTHA MINDEN MEGVÁLTOZOTT VOLNA. A körülöttem lévő világot szebbnek, lágyabbnak, kevésbe komornak éreztem, mint néhány perccel ezelőtt. Az eddig idegesítő és unalmas dzsessz hirtelen megtelt élettel. Minden akkordja egy-egy titkot őrzött. A táncoló embereket pedig már nem láttam pöffeszkedő pávának, mint alig fél órája.

Kellannel félrevonultunk a tömegtől – vagy ők húzódtak félre tőlünk –, és a felállított sátor széléről figyeltük az esőt. Hiába öltözött elegáns öltönybe, mégis éppen olyan ijesztő benyomást keltett mindenkiben, mintha a hosszú, fekete bőrkabátját viselte volna. Nem értettem az embereket. Valahányszor ránéztem, a szívem hevesen megdobbant, és a gyomrom izgatottan görcsbe rándult – semmi félelmetest nem láttam benne.

Hanyagul nekitámaszkodott az egyik földbe rögzített tartóoszlopnak, kezét a nadrágzsebébe süllyesztette, mintha így próbálná visszafogni magát, nehogy megérintsen. Én egy másik, az övétől úgy egyméternyire álló oszlopnak támasztottam a hátamat. Nem csináltunk semmit; vagy egymást néztük, vagy a természet tombolását.

Rengeteg kérdés tolongott bennem: egymással hadakoztak, hogy a felszínre törhessenek. Néha összeszorítottam a számat.

Nehogy egy is kicsússzon. Arra vágytam már, hogy otthon, a szobámban ülhessünk az ágyamon, ahol magunk lehetünk, és senki nem zavarhatja meg, hogy nyugodt körülmények között tudjunk beszélgetni.

Szerettem volna azonban megvárni Maxine-t, mielőtt elosonunk az éjféli keringő előtt, de egyelőre sehol nem láttam. A párok többnyire táncoltak, de akadtak, akik hozzánk hasonlóan csak figyelték az eseményeket. Minden kétséget kizárólag mi voltunk a legfeltűnőbbek. Nem volt olyan kifinomult hallásom, mint Kellannek, mégis biztosra vettem, hogy megjegyzéseket tesznek ránk.

Láthatóan mindenkit megbotránkoztatott, hogy Kellan alig egy hónapja él ebben a kisvárosban, ráadásul néhány évvel idősebb is nálam, mégis engem választott. Én lepődtem meg a legjobban magamon, hogy mennyire jól viselem a helyzetet, és milyen könnyen sikerül kizárnom a felháborodott pillantásokat és a bosszantó suttogásokat.

Nem számítottak, hiszen Kellan itt volt mellettem. Igazán velem, és nem egy vörös démonlánnyal, aki egyetlen simítással kioltja akárki életét. Kellan merengve figyelte az eső táncát. Széles homlokába hulló sötétbarna haja, előreugró szemöldöke beárnyékolta obszidián szemét, mely hirtelen rám villant. Elpirultam, mire a szája sarkában apró mosoly jelent meg. Úgy tűnt, mondani akar valamit, de a tekintete továbbrebbent rólam, és abban a pillanatban minden gyöngédség eltűnt az arcáról.

Csodálkozva követtem a pillantását, és megpillantottam Maxine-t, ahogy gyönyörű kék ruháját féltve óvatosan kerülgette az embereket a táncparkett szélén. Mosolyogva intett felém, mintegy bocsánatkérőn, amiért ilyen sokáig tart ideérnie.

Éreztem, ahogy Kellan mögém lép, szorosan, de csak annyira, hogy a ruhámmal érintkezzen. Oldalra fordítottam a fejem, így tisztán láttam az arcát, ahogy előrehajolt.

– Tudom, mennyire kedveled őt – mormolta a vállamnak, leheletével a bőrömet csiklandozva. –, de nem bízom benne.

– Mit vársz tőlem? – kérdeztem bizonytalanul, majd Maxine felé intettem a kezemmel. – Ő az egyetlen barátom.

Egy hosszú pillanatig összekapcsolódott a tekintetünk. Mintha a lelkem legmélyére próbálna hatolni, és tudtam, hogy képes is rá, hiszen veleszületett boszorkaadottsága, hogy mindenkinek a lelkét fel tudja térképezni. Az arcom lángolt, a levegőm mintha fogyóban lett volna, mégis álltam a pillantását. Az arcán csalódottság suhant keresztül, szemébe viszont gyöngédség költözött.

– Elviselem, mert látom, hogy szükséged van rá – egy pillanatig tétovázott, majd folytatta. – De figyelni fogom őt, Claire! Nem tévesztem szem elől egy pillanatra sem. Akinek ennyire sötét aura lengi körbe a lelkét, annak nem lehetnek tiszta szándékai! – Nyomatékos pillantást vetett Maxine felé, aki épp a nálánál kétszer nagyobb darab Mrs. Hastinksszel, a pékség tulajdonosával perlekedett, hogy vigyázzon a ruhájára, míg megkerüli őt.

Néztem, de semmi sötétet nem láttam rajta. Semmit, ami arra utalna, hogy ártani akarna nekem, vagy, hogy ismerné a varázsvilág titkát. Egyszerűen Maxine volt, az egyik legnagyszerűbb barát, akit ismertem.

Tétova pillantást vetettem Kellanre.

– Nem tudom, mihez kezdjek ezzel. Nem akarom kétségbe vonni, amit mondasz, de semmi okom...

– Nem kell semmit mondanod, Claire! – szakított félbe lágyan. Hangja simogatott. Tekintete végigsiklott rajtam, majd megállapodott a hajamnál.

– Gyönyörűbb vagy, mint amilyen gyönyörűnek láthatnak az emberek!

Teljesen összezavart, de nem maradt időm reagálni, mert Maxine végre sikeresen odaverekedte magát hozzánk. Mosolyára megjelentek az arcán a gödröcskék, így egészen derűsnek tűnt a külső szemlélő számára. Én azonban megláttam a homlokán az apró ráncot, ami mindig a felhőket jelentette barátnőm tiszta kék egén.

– Sziasztok! No, lám, Kellan! Visszatértél az egyszerű halandókhoz? – kérdezte szarkasztikusan, ami arra engedett következtetni, hogy az antipátia sajnos kölcsönösen fennáll közöttük.

– Maxine – biccentett felé Kellan, de nem fűzött megjegyzést a hallottakhoz.

Szorosan mögöttem állt, mintha attól félne, hogy Maxine-nek agyarai nőnek, vagy kinyílik egy harmadik szem a homlokán, amivel kárt tehet bennem. Úgy tűnt, eldöntötték, nem vesznek tudomást egymásról, én pedig tehetetlenül szemléltem néma harcukat.

– Bertha visszaengedett? – böktem a fejemmel az erdő felé, ahonnan az édesanyját láttam közeledni, négy férfi társaságában.

Maxine a válla fölött ideges pillantást vetett hátrafelé, majd szomorkás mosolyt villantott rám.

– Tudod, milyen. Néha megőrjít, de mégiscsak az anyám. Nem cserélhetem le, nem igaz?

– Hát persze – hagytam rá.

Hosszúra nyúlt, kínos hallgatás következett. A zenekar kitartóan játszott egy vidám, latinos dallamot, amire az emberek többsége meg is találta a ritmust. Leszámítva Willt és dús keblű partnernőjét, akik szinte összeolvadva ringatóztak valami egészen más, lassú ütemre.

Továbbra is Kellan hatása alatt voltam, így csak megkésve vettem észre, hogy a mellettem állók nem fognak felengedni egymás társaságában. Nem akartam elhinni, hogy Maxine féltékenysége és Kellan túlzott elővigyázatossága ekkora éket verhet közéjük. Próbáltam kitalálni, miként lehetne életet vinni hármunk közös társalgásába, amikor Kellan megtörte a csendet.

– Megyek, hozok neked egy italt – jelentette ki, s én hálás pillantást vetettem rá.

Ellépett mellőlem, és elsétált Maxine mellett. Közben végig egymásra bámultak, mintha bármelyik pillanatban képesek lennének a másiknak esni. Maxine alig valamivel volt magasabb nálam, és bár Kellannél még így is jóval alacsonyabb volt, mégis büszkén kihúzta magát, úgy nézett fel rá.

Maxine adta fel korábban a szempárbajt, és hogy leplezze idegességét, kék ruhájának egyik redőjét kezdte igazgatni. Kellan elsétált a táncolók között, akik valamiért nem ütköztek neki, inkább utat engedtek, ha feléjük közeledett.

Természetesen esze ágában sem volt italt hozni, megállt a túloldalon, nekitámaszkodott egy másik tartóoszlopnak, és széles mellkasán keresztbe fonta izmos karjait. Félő volt, hogy ezzel a mozdulattal szétrepeszti tökéletes szabású zakóját, de úgy tűnt, ez izgatja a legkevésbé.

– Tehát? – szólalt meg Maxine várakozásteljesen, mire összezavarodva néztem rá.

Egyértelmű volt, hogy egészen mostanáig nekem beszélt, de nem tudtam volna megmondani, miről. Bűnbánó pillantást vetettem rá.

– Mondtál valamit?

– Áh, csak kiöntöttem neked a lelkem a szörnyű családi életem miatt – jegyezte meg ironikusan, majd felsóhajtott. – De látom, téged most fontosabb dolgok kötnek le. Szóval, mi a helyzet a sötét fickóval?

– Kellan – emlékeztettem.

– Tudom – vigyorgott rám szemtelenül, aztán belém karolt, és együtt figyeltük a táncolókat. Amikor észrevette Willt, megrökönyödve fordult vissza felém. – Te jó isten! Ezek mindjárt... Miért nem mennek szobára?

Elmosolyodtam, de nem nevettem, mint sokan a környezetünkben. A zene hirtelen elhallgatott, de ez a közepén keringő párost nem érdekelte. William szorosan magához húzta Clarissát, akinek a keze bizalmasan simult a fiú hátsójára. Az idősebb hölgyek megbotránkozva nézték a jelenetet, és nem kellett sok idő, hogy megjelenjen Eloise, a McGregor testvérek édesanyja.

A családjukban minden nő ugyanúgy nézett ki. Magas, karcsú termetűek voltak, derékig érő szőke hajkoronával és bájosan pislogó, hatalmas kék szemekkel. Eloise három gyerek után, közel az ötvenhez is igazi bombázó benyomását keltette, ahogy sötétlila, testhezálló ruhájában végigsuhant a parketten, egyenesen kisebb lányához. A sarkában, mint valami bulldog loholt tagbaszakadt fia, Daniel, aki szinte kitépte húgát William karjából. Clarissa sikított, rúgott, láthatóan nem kevésbé volt illuminált állapotban, mint táncpartnere, aki alkoholtól kábán figyelte a jelenetet. Daniel egy idő után megunta húga hisztijét, gondolt egyet, és a vállára vetette, akár egy krumpliszsákot.

Nem érdekelt a jelenet, a tekintetem Kellant kereste.

– Elmész? – kérdezte Maxine csalódottan, amikor néhány lépéssel előrébb léptem, hogy jobban lássam a parkett túlsó végét.

Sajnálkozva fordultam újra felé, bár kissé bosszantott, hogy a tömeg eltakarja előlem azt, aki után vágyakoztam.

– Azt hiszem, ennyi bálozás nekem bőven elég volt erre az évre, Maxine – vallottam be mosolyogva, aztán egy rúzsmentes látvány puszit nyomtam az arcára. – Köszönöm, hogy segítettél emberien kinéznem ma este!

Egy pillanatra megütközve meredt rám, aztán idegesen felvihogott.

– Ugyan már, ne légy nevetséges! – hárított az ő szokásos hebrencs módján. – Holnap elmehetnénk shoppingolni. A városban nyílt egy üzlet, ahol isteni ruhákat láttam anyával. Van kedved?

Elgondolkodtam. Miért keverjem bele a bizonytalan jövőmbe őt is? Hiába vágytam akár csak egyetlen délutánnyi normális életre, semmi értelme nem lenne, így aztán biztatóan rámosolyogtam. Mondani akartam, hogy hívjon fel, de erre már nem volt időm. Valaki hátulról elkapta a derekamat, és berántott a parkett közepére. A fullasztó, alkoholszagú párafelhő arra engedett következtetni, hogy az illető William lehetett.

– Szia, szépségem! – nyögte a fülembe erőtlenül.

– William.

– Táncolnál velem? – kérdezte mámorosan, miközben tovább ráncigált.

Próbáltam lefejteni az ujjait a derekamról, de ezzel csak annyit értem el, hogy feljebb csúsztatta a kezét, így bele tudott kapaszkodni a bordáimba. Ha mindet nem is, de néhány ujját tisztán éreztem, ahogy a bőrömbe vájnak. Biztos voltam benne, hogy nyoma marad ennek a táncnak.

– Will, engedd el! Elment az eszed? – hallottam Maxine hangját valahonnan mögülünk, de nem láttam semmit, mert William hirtelen pörgetni kezdett.

– Te vagy a legszebb – kiabálta hangosan, ahogy pörögtünk, de az egyik lépést elvétette.

Hangos puffanással értünk földet. Úgy éreztem, mintha kiszorították volna belőlem a szuszt. Csupán egy hangos jajdulásra telt tőlem, ahogy Will rám zuhant. Más bajom nem esett, bár tompa fájdalomként még mindig éreztem ujjai szorítását a bordáim között.

– Jól vagy, Claire? – sipákolt Maxine valahol fölöttem, de Willtől alig láttam valamit.

Próbáltam lelökni magamról, de hiába. Legalább kétszer akkora volt, mint én, esélyem sem volt letaszítani magamról. Ekkorra már csinos kis tömeg gyűlt körénk, a bálozók színe-java minket bámult, és már éppen meg akartam említeni, hogy nem óhajtanak-e tenni is valamit, ahelyett, hogy csak a szemüket meresztik, amikor végre éreztem, hogy Will súlya eltűnik rólam.

Hatalmas sóhajjal jutalmaztam kitartó tüdőmet, aztán azonnal megpróbáltam felállni, de elsőre visszaszédültem a földre. Ekkor megéreztem Maxine kezét a karom körül, aki segített felállnom. Jobban örültem volna Kellannek, aki éppen Willt tartotta a grabancánál fogva, de tudtam, hogy nem lehet. Nem érinthetett meg, a lelkem mégis érte kiáltott. S ahogy ránéztem, láttam, hogy ezt ő is tudja. Láttam a tekintetében, hogy tudja, mire vágyom, és a fekete szempár megtelt gyötrődéssel.

– Jól vagy? – kérdezte.

Gyöngén rámosolyogtam.

– Minden rendben, csak vigyél haza.

Bólintott. Azonnal elengedte kétajtónyi nagyságú foglyát, aki csaknem összecsuklott a stabil szorítás nélkül. Már éppen elindultunk volna, amikor Will váratlanul felém lépett, de Kellan gyorsabb volt, és elém állt. William megbotlott a saját lábában, így Kellan széles mellkasára zuhant.

– Ő hozzám tartozik! – artikulálta, miközben gyorsan hátrált egy lépést. Felém bökött az ujjával, de a szavait Kellanhez intézte, miközben dülöngélve próbálta megtartani labilis egyensúlyát.

– Hozzám!

Kellan úgy helyezkedett, hogy a háta mögé kerüljek. Bár nem láttam az arcát, mégis biztos voltam benne, hogy a lényéből áradó fenyegetés kiolvasható a tekintetéből.

– Nem ajánlom, hogy még egyszer hozzáérj! Soha!

William ködös tekintete egy pillanatra kitisztult, és kihívóan állt Kellan elé.

– Különben?

A feszültséget tapintani lehetett a levegőben. Úgy tűnt, hirtelen a figyelem középpontjába kerültünk, a körülöttünk álló osztálytársak nyugtalanul és izgatottan figyeltek minket, egy kis verekedésben reménykedve, azonban mielőtt bárki reagálhatott volna, Bertha közbelépett, és a körénk verődött tömeget hangos kiabálással kezdte szétoszlatni. Neki, McGregorékkal ellentétben rövid, egészen világosszőke haja volt, azonban Maxine a göndörséget minden bizonnyal édesapjától örökölhette, mert Bertha haja szögegyenesen fogta keretbe kissé sápadt arcát. Középmagas, kissé telt nő volt, és volt benne valami természetes báj, ami miatt az emberek megfordultak utána.

William és Kellan még egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett egymással. Közben a tömeg kezdett szétszéledni, Kellan pedig mintha csak erre várt volna, hátat fordított a megnyúlt képű Willnek. Elindult a tömegben keletkezett keskeny résen, és többször hátrafordult, hogy ellenőrizze, mögötte vagyok-e.

Búcsút intettem Maxine-nek, aki kis – és hüvelykujját az arcához emelve telefonálást imitált, közben tisztán láthatóan artikulálta: „Hívj fel!” Ezek után már nem néztem semerre, csak Kellant figyeltem, aki komor határozottsággal törte előttem az utat a tömegben.

Túl gyorsan és túl nagyokat lépett ahhoz, hogy könnyedén követni tudjam őt. A magas sarkú cipőm sem könnyítette meg a dolgom, a gyepes részen még inkább lelassultam, és mire kiértünk a bálozok látóteréből, már legalább tíz méterrel járt előttem.

Nem akartam visszafogni. Éreztem, így adja ki azt a felgyülemlett tehetetlen dühöt, ami bennem is lángolt. A pocsék jelenettel záródott gyönyörű este legpocsékabb érzése az volt, hogy nem bújhattam a karjaiba, miközben mindketten arra vágytunk.

Kellan némán, mint csöndes tornádó viharzott keresztül a gyepes részen. Félúton lehettünk a parkoló és a táncparkett között, amikor hirtelen megtorpant, majd felém fordult. A parkoló lámpái a háta mögött világítottak, így nem láttam tisztán a vonásait, abban azonban egészen biztos voltam, hogy a szeme démon feketén csillog.

Lassítottam a lépteimen, de rendíthetetlenül ballagtam felé. A lágy szellő meglengette a ruhámat és a hajamat, ahogy a közeli tölgyfák lombjait is. Megmozgatta a leveleket, melyek halk suhogása titokzatos hangulatot kölcsönzött az estének.

Jó ötméternyire lehettem tőle, amikor váratlanul megmozdult, és néhány hatalmas lépéssel áthidalta a kettőnk közötti távolságot. Megállni sem volt időm, annyira gyorsan történt minden. Csaknem összeütköztünk.

Mielőtt tenyerébe temette volna az arcom, alakját körbevonta az ezüstös burok. Ajkai mohón tapadtak az enyémre, én pedig önfeledten viszonoztam szenvedélyes csókját.

Minden benne volt ebben a csókban, és én mindent megértettem. Az elfojtott szenvedélyt, a birtoklást, az ösztönös haragot, a fájdalmat, a bocsánatkérést. Erős karjaiban szinte eltűntem, ahogy magához szorított, már levegőt is alig kaptam.

A csókjába mosolyogtam, de végül kénytelen voltam elfordítani a fejem, hogy friss oxigénhez jussak. Hízelgő volt a sajnálkozás, mely átsuhant az arcán. Megérintettem a kezét, amivel még mindig az arcomat tartotta – mintha attól félne, ha elengedi, szertefoszlik aztán melegen felmosolyogtam rá.

– Hogy érzed magad?

– Percről percre határozottan jobban – jelentette ki huncut mosollyal, aztán ismét egy csókot lehelt az ajkaimra.

Néhány túl rövidnek tűnő pillanat múlva elengedett, és mintha váratlanul feltámadt volna benne a védelmező ösztön, vetett egy gyanakvó pillantást a hátam mögötti sövény felé. Meg akartam fordulni, hátha én is láthatok ott valami érdekeset, de a kezei nem engedtek mozdulni. A pillantása, mely időközben visszavándorolt rám, újra satuba fogott, így csak álltam előtte, mint egy szobor. Olyan szobor, amelyik önálló akarattal bír, tehát bármikor távozhatna, ha úgy tartja a kedve, azonban véletlenül sem szeretne csalódást okozni ennek a különös teremtménynek.

– Sajnálom, hogy Will olyan ostobán viselkedett! – szabadkoztam.

Folytattam volna, de a gyötrődés visszatért az arcára. Jobb kezével elengedte az arcomat, hogy leintsen. Egy pillanatra lehunyta a szemét, ingerülten beletúrt a hajába, majd mély sóhaj szakadt fel a mellkasából.

– Ne beszéljünk most erről! Egyelőre képtelen vagyok ezt a helyzetet kezelni. Nem érinthetlek meg, nem segíthetek, ha szükséged lenne rám... Nem tudom, hogyan..., mennyi ideig fogom még ezt elviselni – vallotta meg akadozva, én pedig összefacsarodott szívvel figyeltem.

– Sajnálom, hogy ennyi bajt okozok neked – suttogtam magamat ismételve, és szégyenemben lesütöttem a szememet.

– Ne butáskodj! – legyintett hanyagul, mint aki egyáltalán nem veszi komolyan a terhe súlyát. Ismét a tenyerébe temette az arcomat, mire a szívem őrült iramban kezdte keringetni forró véremet.

– Amikor Gideon meghalt, az emlékeivel együtt te is az életem része lettél. Árnyékként éltem, gyenge tartozékaként a világnak, de te kihoztál a fényre a puszta létezéseddel. Boldog voltam, mert tudtam, hogy valahol életben vagy. Aztán megismertelek, és az érzés csak még jobban elmélyült bennem. Tehát... – mosolyodott el végre szélesen, miközben futólag, lágyan megérintette az orrom hegyét.

– Szeretném, ha elfogadnád, hogy semmiféle bajt nem okozhatsz nekem.

A tüdőm oxigénért kiáltott, és csak ekkor kaptam észbe, hogy még mindig visszatartom a levegőmet. Igyekeztem nagyon csöndesen, minden feltűnést mellőzve szusszantani egyet, nehogy megtörjem a pillanat varázsát.

Ahogy hallgattam csöndes hangját, két dologra döbbentem rá: az egyik, hogy ez a hang egészen a lelkem mélyéig kúszott, és ott olyan erősen gyökeret eresztett, hogy azt onnan soha kitépni nem lehet; a másik, hogy Kellan érzelmei sokkal mélyebbek, és sokkal régebb óta léteznek, mint azt sejtettem volna.

Mindkét gondolatra a boldogság reménye töltött el. Félő volt, hogy egyszer eleget tesz a mondásnak, és kiugrik a helyéről. Kellan érintése szinte perzselte felhevült bőrömet, megbabonázva álltam előtte.

A szavak mind a torkomra forrtak, képtelen voltam bármiféle ideillő választ kitalálni. Tudtam, hogy válaszra vár, és azzal is tisztában voltam, hogy mit is szeretne hallani, mégis hezitáltam. Természetesen biztos voltam az érzelmeimben, abban, hogy az életemnél is jobban szeretem őt, azonban magamban kételkedtem. Hiába állította, mégis úgy éreztem, hogy valaki más illene hozzá. Valaki, akit a sors olyan anyagból gyúrt össze, ami épp neki való. Aki tökéletesen illene hozzá, és tisztában lenne az erejével, vagy épp annak hiányával. Egy olyan lányt, aki biztosíthatná számára a boldogságot.

Már éppen meg akartam szólalni – félretéve minden aggodalmamat, hogy elmondjam neki, mennyi mindent jelent nekem –, amikor ujjait csitítóan az ajkaimhoz érintette. Megborzongtam az érintésére, amit gyöngéd pillantással és kedves mosollyal jutalmazott, azonban a tekintete felhős maradt. Újra az sövény felé pillantott, szemei résnyire szűkültek az erős koncentrálástól.

Végül felsóhajtott, és aggodalmasan függesztette rám démoni szemeit.

– Nem vagyunk egyedül – világosított fel, mire döbbenten-értetlenül fordultam az ösvény irányába.

Hiába meresztgettem a szemem, senkit nem láttam. Mintha még a szél is másfelé fújdogálta volna a leveleket. Én csupán a sövény tetején átszűrődő fényeket láttam, semmi egyebet.

Aggodalom furakodott a szívembe, kérdőn fordultam Kellanhez.

– Ki van ott? Én nem látok semmit.

Egy hosszúra nyúlt másodpercig tűnődve vizsgálgatta az arcomat. Nem értettem, mire jó ez a tétovázás.

– Mi a baj? – kérdeztem gyanakodva.

– Maxine áll ott a sövény szélénél, a sarokban – bökte ki végül, mire éreztem, ahogy kifut a vér az arcomból.

– És mióta áll ott? – puhatolóztam tovább, noha biztos voltam benne, hogy a kérdésemre nem szeretnék választ kapni. Rémület kúszott fel a gerincemen, ahogy a szavak lassan értelmet nyertek a fejemben. Meglátott bennünket, azaz engem egyedül.

Eddig gyanakvó pillantásom teljesen kétségbeesetté vált, amikor láttam Kellan gyötrődését. Őszintén sajnálta, hogy nem tud olyat mondani, amivel megnyugtathatna.

– Túl régóta.

Sajnálkozva hunytam le a szememet.

– Mit csinálunk?

– Mit szeretnél?

Megütközve néztem fel rá.

– Hogy érted?

Megvonta egyik vállát, és fejével a hátam mögé bökött.

– Nemsokára el kell mennünk innen. A Zsoldos követi a fényedet, és hála Jorja ostoba tervének, már pontosan tudja, merre kezdje a keresést – magyarázta, mintha a halálos ítéletemet olvasta volna fel. Kezei lesiklottak rólam, lágyan, nehogy túlságosan ridegnek hasson ez a mozdulat, aztán zsebre dugta őket, és kérdőn nézett rám. – Megbízol benne annyira, hogy beavatott legyen?

Gondolkodás nélkül bólintottam.

– Igen. Teljesen megbízom benne – feleltem, és felrémlett előttem Maxine bodros szőke haja, ahogy kedves kerek arcát keretezi, melyen mindig gödröcskék jelennek meg, ha mosolyog. Bizonytalanul megráztam a fejemet. – De nem tudom, van-e jogom arra, hogy ekkora terhet rójak rá. Önző dolog lenne tőlem, ha belekeverném.

Kellan különös tekintettel nézett le rám, az arca zárkózott volt, de szemében fekete tűz lángolt. Egyik kezét előhúzta a zsebéből, kézfejével lágyan végigsimított az arcomon, aztán a sövény felé intett.

– Jobb vagy, mint amit az emberek érdemelnek – jegyezte meg, mire igyekeztem rosszalló pillantást vetni rá. Ez kicsit nehéz volt, mivel annyira tökéletesnek tűnt, ahogy hátulról megvilágította a köddel elhomályosított fény. Egészen olyannak hatott, mintha nem egy démon, hanem egy angyalragyogó ereje áradt volna belőle – még a glória is körül rajzolódott a feje fölött. Értetlenkedve nézett újra rám.

– Biztos vagy benne? Ahogy Maxine-t ismerem, még örülne is egy kis kalandnak.

– Igen, de te mondtad, hogy úgyis hamarosan elköltözünk, és őt mégsem vihetjük magunkkal, és egyre jobban megértem mindazt, amire te folyamatosan próbálsz ráébreszteni: a mi világunkat csak mi élvezhetjük. Ha az élete múlna rajta, meggondolnám, de így... – határozottabban intettem nemet, mint az előbb. – Így nincs értelme belekeverni. Túl veszélyes lenne a számára.

Kellan bólintott, aztán az ezüstös ködben elvonult a sövény felé. Pontosan tudtam, mikor vált Maxine számára is láthatóvá, hiszen barátnőm akkorát sikoltott, hogy biztosra vettem, a táncolók között is meghallották páran. Hallottam a mentor nyugodt hangját, közben Maxine könyörgő ciripelését, majd egy hangos puffanást.

Döbbenten fordultam hátra. Tudtam, hogy Kellan soha nem bántaná a barátnőmet, de talán valaki észrevehette őket a sövény túloldaláról. Azt hihette, hogy Kellan ártani akar Maxine-nek, ezért, míg koncentrált, esetleg őt ütötte le valaki. Legalábbis a tompa puffanásból erre következtettem. Rémültem rohantam a hang irányába, és ahogy megkerültem a mértanilag tökéletesre alkotott bokorsort, földbe gyökerezett a lábam. Maxine a földön hevert gyönyörű estélyi ruhájában, Kellan pedig döbbenten nézett le rá.

– Mi történt? – kérdeztem, és Maxine mellé guggoltam, hogy ellenőrizzem, nem sérült-e meg a feje, vagy bármi más a testén.

– Nem tudom. Elkezdtem mondani, mit kell tennie, erre fogta magát, és elájult – magyarázta félig mentegetőzve, félig bosszankodva.

Amikor megbizonyosodtam, hogy Maxine-nek nincs komolyabb baja, felnéztem Kellanre. Láthatóan össze volt zavarodva, szemöldökét bosszúsan összevonva jelezte, hogy nem sikerült úgy hatnia egy emberre, ahogy azt eltervezte. Nem bírtam magammal, kitört belőlem a nevetés. Egy pillanatig döbbenten nézett rám, majd mosolyogva leguggolt velem szemben Maxine másik oldalán.

– Rajtam nevetsz? – kérdezte, de szerencsére nem tűnt csalódottnak.

– Nem igazán, de ne vedd a szívedre – feleltem, miközben a nevetéstől kicsordult könnyeimet törölgettem. – Jellemző Maxine-re. Még ez sem tökéletes nála. O igazán annyira emberi.

– Ezért kedveled annyira? – kíváncsiskodott Kellan, közben gyanakvó pillantást vetett az ájult lányra.

Elgondolkodva bólintottam.

– Többek között. És mert elfogad engem olyannak, amilyen vagyok. Vele úgy érzem, hogy nem vagyok egy jelentéktelen senki...

– Claire! – szólt rám szigorúan. – Nem tudja, ki vagy valójában, nem ismeri az igazi énedet, így nem is fogadhat el sehogy. Azt a Claire-t kedveli, akit látni engedsz neki. El kell döntened, lerombolod-e ezt a képet, hogy az igazán őszinte énedet mutathasd be helyette, vagy meghagyod az illúzióiban.

Lenéztem a mozdulatlanul heverő barátnőmre, és arra gondoltam, talán a sors keze intézte, hogy így alakuljon. Annyira csábítónak tűnt Maxine-t beavatni, elmagyarázni neki, hogy mit látott pontosan, de még mindig bizonytalan voltam, hogyan is fogadná a híreimet.

Már csak azért sem tartottam jó ötletnek, mert fogalmam sem volt, hogy a Bölcs vagy az én világom tagjai mit szólnának, ha rájönnének, hogy egy halandó ember tisztában van a titkainkkal. És ha egy megtudja, akkor mások is tudni fogják, de vajon mit szólnának, ha kiderülne: boszorkányok márpedig léteznek.

Abban ugyanis egészen biztos voltam, hogy hosszú távon Maxine képtelen lenne egy ekkora horderejű titkot megőrizni.

– Akárhogy is döntesz... – mondta Kellan komoran. – Így nem engedhetjük haza.

Tanácstalanul felsóhajtottam. Az egyetlen emberi lény a környeztemben, aki tudott mindennemű mitikus és fantázialényről, David volt. Reméltem, majd ő felvilágosít, mit kellene tennünk.

– Rendben – bólintottam végül. – Vigyük el hozzánk, aztán majd meglátjuk.

Kellan habozott.

– Claire! Úgy értettem, hogy míg nem sikerül valóban hipnotizálnom, addig semmiképpen nem mehet haza.

Sajnálkozva nézett rám barátnőm teste fölött. Lassan fogtam fel, de a szavak végül eljutottak az agyam értelmezőközpontjába.

– Felhívom Berthát. Majd azt mondom, hogy Maxine nem érezte jól magát, és a mi házunk közelebb van – hadartam idegesen.

Az iménti jókedvemnek már nyoma sem volt. Ez az egész bálozás kezdett a lehető legrosszabb irányba kanyarodni, és az események egyre gyorsabb iramban sodortak magukkal a lejtőn. Rossz és borzasztó gondolatok közül válogathattam.

Elsősorban, végtelenül sajnáltam Maxine-t. Az egyik pillanatban még éli a maga mit sem sejtő, ártatlan naivitással fűszerezett életét, a másik pillanatban pedig számára felfoghatatlan dolgokat pillant meg.

Másrészt fogalmam sem volt, hogyan fogom neki előadni az új helyzetet, amit vagy elfogad, vagy... ki tudja. És ez a „ki tudja” nyomasztott a leginkább. Szerettem volna inkább a biztos rosszat tudni, mint a bizonytalanságot.

Felálltam, elő akartam kotorni a mobilamat a ruhám rejtett zsebéből, de a kezem annyira remegett, hogy nem sikerült megtalálnom a rést a redők között.

Kellan hirtelen előttem termett, egyik markába zárta remegő kezeimet, a másikkal finoman az állam alá nyúlva kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Az ezüstös burok valahogy mindig szebbé tette előttem, elvette arcának kemény élét, és félresöpörte szeméről a komor árnyékot.

– Berthával nekem kell beszélnem – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Kérdőn néztem rá, mire magyarázatképpen hozzátette.

– Tudod, hogy az emberek lelkének mélyére látok. A helyiek közül néhánynak egyáltalán nem olyan patyolat a lelke, mint ahogy azt beállítják, vagy amint azt gondolják róluk. Bertha, William, McGregorék, Maxine. Mindegyikükben érzek valamit, amivel kitűnnek a többi lakos közül.

– De mégis mit? Hiszen én itt élek velük már gyerekkorom óta. Ha ártani akartak volna nekem, már régen megtehették volna – mondtam, mire ő reménytelenül felsóhajtott.

– Remélem, hogy tévedek – mosolygott rám gyöngéden, miközben kezével végigsimította az állam vonalát. – Remélem, hogy neked van igazad, és nem akarnak, nem tudnak ártani neked. De a puszta óvatosság kedvéért én beszélek Maxine anyjával.

Kijelentés volt, mégis megvárta, míg rábólintok. Sóhajtásnyi csókot lehelt az ajkamra, majd sarkon fordult, és elindult vissza, a bálozok közé. Figyeltem távolodó alakját, nesztelen lépteivel leginkább egy ragadozóra emlékeztetett. A fekete párduc sem tudott volna ilyen kecses, mégis határozott erővel végigvonulni a füves talajon. Mintha csak a fűszálak tetején lépkedne, ellentmondva a gravitáció törvényeinek. Aztán eltűnt a szemem elől.

Csak ekkor tűnt fel, hogy az eső már egy ideje elállt. A távoli fények megcsillantak a fűszálakon reszkető esőcseppeken. Eltöprengtem, vajon miért nem lehet minden ennyire egyszerű és gyönyörű. Esik, elpárolog, felszárad, kitikkad, majd újra esik...

Kellan nem sokáig maradt távol. Addig én ellenőriztem, hogy az ájultan fekvő Maxine-nek nincs-e valami rejtett sérülése. Persze nem voltam egy röntgengép, de a lábától a nyakáig végigtapogattam, és abban reménykedtem, ha fájdalmat érez, valószínűleg nyöszörögne, vagy hasonló.

Maxine azonban teljesen mozdulatlan maradt. Kellan talán öt percig lehetett távol, de mire visszaért, már remegtem, mintha mínuszok röpködnének a nyári estében, pedig nem lehetett kevesebb huszonöt foknál. Szorosan magam köré fontam a karjaim, megálltam előtte, és kérdőn intettem a fejemmel a bál fényei felé.

– Sikerült? – A hangom elcsuklott, de hogy a reszketéstől vagy a túlzott idegességtől, nem tudtam volna pontosan megmondani. Míg Kellan odaért hozzám, alaposan szemügyre vett. Rosszalló pillantást vetett csupasz karjaimra, aztán kibújt a zakójából, és a vállamra terítette.

– Köszönöm – leheltem hálásan.

– Hol van a tied? – kérdezte, és szemöldöke bosszúsan összeráncolódott.

Huncut mosolyt villantottam rá.

– Mégsem jöhetek bőrszerkóban a bálba – jegyeztem meg, majd fintorogva elhúztam a számat, és lemondóan végignéztem magamon. – Habár, ha jobban belegondolok, a tökéletes Clarissa McGregor mellett még ebben a ruhában is furán nézhetek ki.

Kellan az égnek emelte szemeit.

– Amint lesz egy nyugodt pillanatunk, megmutatom, mennyire vagy tökéletes és kívánatos, kicsi boszorkányom – fogadkozott.

Pillantását az enyémbe fúrta, és a benne lángoló tűz biztosított vágyainak mélységéről. – És ennek semmi köze ahhoz, mit viselsz éppen.

Zavaromban elpirultam: hogy a szavai tartalma miatt, vagy, ahogy kiejtette őket érzéki ajkán, magam sem tudtam.

– Csak vigyázz, mert még a szavadon foglak – kacérkodtam mosolyogva, hogy eltereljem a figyelmét.

Egyik szemöldöke kihívóan szaladt a homlokára, de nem felelt semmit. A szája sarkában megbúvó titokzatos mosoly azt jelezte, előbb– utóbb beváltja az ígéretét. Már a gondolatra is hevesebben kezdett verni a szívem.

– Hogy visszük haza? – kérdeztem tétován, hogy a gondolataimat visszatereljem a tisztességes mederbe. – Szóljak Davidnek vagy valakinek?

– Nem szükséges – felelte magától értetődően.

Alig mondta ki, a parkoló felől hangos fékcsikorgás hallatszott. Mivel én nem szóltam senkinek, feltételeztem, hogy ez csak Jorja lehet. Az imént már úgy éreztem, talán nem lehetetlen számomra a boldogság, Jorja felbukkanása azonban jeges tornádóként söpörte félre minden reményemet. Megjelenését rossz ómennek tartottam, ráadásul – leszámítva azt a néhány percet, míg a zsoldossal végzett – azóta nem találkoztam vele, hogy Kellan szabályosan kiszabadított a karmai közül.

Némán figyeltem, ahogy Kellan felnyalábolja a földről a még mindig teljesen magatehetetlen Maxine-t, és elindul vele a parkoló felé. Összeszoruló szívvel követtem: még tisztán láttam magam előtt Jorja fájdalomtól megfeszülő testét és démoni pillantását, amely még a legnagyobb kínok közepette is átható gyűlölettel tekintett rám.

Az iskola sarkánál Kellan megállt egy pillanatra, mintha valami jelzésre várt volna. Nyoma sem látszott rajta az erőlködésnek, pedig Maxine közelebb járt kilóban a hetvenhez, mint azt bárki gondolta volna. Kellan azonban úgy fogta a karjaiban, mintha pihés párnát tartana.

Megkaphatta a várt jelet, mert egyszer csak intett nekem a fejével, és kilépett a fényárban fürdő autók közé. Szaporán szedtem a lábaimat, hogy ne nagyon maradjak le mögötte. A magas sarkú cipőm minden lépésemnél visszhangot vert a kihalt parkolóban.

Nem túl messze megpillantottam Lin sárga monstrumát, és egy pillanatra felderültem, hátha mégis téves következtetést vontam le. De a következő lépés után megláttam Jorját, amint a nyitott hátsó ajtónak támaszkodva vár bennünket. Divatosra nyírt vörös tincsei katonás rendben sorakoztak keskeny fehér arca körül. Tökéletes alakjára ezúttal fekete latexnadrágot húzott, hozzá illő lábszárközépig érő csizmával, valamint elegáns sötétlila vászonkabáttal.

Belegondoltam, hogy Maxine-nek mennyi energiájába került, hogy ilyen elfogadható állapotba hozzon a bálra, és az önérzetem csorbát szenvedett, ahogy a hosszú utazásból hazatérő, mégis makulátlanul festő Jorjára néztem. Akár egy címlapfotózáshoz előkészített modell...

Megálltam az autótól néhány lépésnyire, és figyeltem, ahogy Kellan óvatosan a hátsó ülésre fekteti Maxine-t. Jorja felém fordult, végigmért, de nem mutatta, milyen hatással van rá a jelenlétem. Én viszont feszélyezve éreztem magam, idegesen egyik lábamról a másikra álltam, közben azt kívántam, bár valahol máshol lehetnék ebben a pillanatban.

– Claire – biccentett felém kimérten, de én nem viszonoztam az üdvözlést.

Gyanakodva figyeltem, ahogy odalép hozzám. Az arcáról semmit nem tudtam leolvasni, a tartása viszont merev volt, mintha karót nyelt volna. Vetett egy bizonytalan pillantást a háta mögé ahol Kellan épp bezárta a hátsó ajtót, majd megkerülte a kocsit, és bevágta magát az első ülésre. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy mindez akkor is így alakult volna, ha Maxine történetesen nem ájul el a hipnotizálás közben.

– Nem kérek elnézést, mert a mai napig állítom, hogy igazam volt – vágott a közepébe Jorja, és kicsit úgy tűnt, mintha dacos tinédzser lenne, akire ráparancsoltak, hogy kérjen bocsánatot. – Ha másban nem is, abban mindenképpen, hogy így könnyebben elkaphatjuk a Zsoldost, hiszen számítunk rá – türelmeden sóhaj hallatszott a vezetőoldali ablak felől, mire démonlány bosszankodva sandított hátra. Amikor újra rám nézett, szemében bizonytalanságot véltem felfedezni. – Szeretnélek azonban biztosítani róla, hogy soha többé, míg egyfelé visz az utunk, semmiféle szempontból, nem kell tőlem tartanod.

Várakozón nézett rám, én pedig kíváncsian pislogtam fel őrá. Vártam, hátha mond még valamit, de hallgatott. Fogalmam sem volt, hogyan reagáljak erre a láthatóan kínkeservesen kibökött vallomásra. Szerettem volna, ha ez egyszer beugrik valami ideillő idézet, azonban mivel semmi hasonló nem történt, eldöntöttem, hogy egyszerűen csak őszinte leszek hozzá. Ennyit igazán megérdemel, ha mar egyszer vette a fáradságot, és elém állt ezzel a különös mondandóval.

– Ez igazán, khm, megnyugtató, Jorja! – nyögtem ki végül. – Én csupán azt szeretném, ha egyszerűen elkerülnénk egymást. Nem kell puszipajtásoknak lennünk, mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ki nem állhatod a képemet, és azzal is, hogy miért!

Nem tudsz mindent, ne is ringasd magad hiú ábrándokba! Vágott a szavamba, a szeme hideg haraggal villant. Megborzongtam, de álltam a pillantását.

Talán nem, de talán neked sem kellene itt maradnod – vágtam vissza, rátalálva a hangomra, mert már bennem is kezdett felmenni a pumpa.

– Nem te döntöd el, hol vagyok! – sziszegte, miközben mélyeket sóhajtott. Látszott, alig bírja türtőztetni magát. Ezúttal azonban én is felpaprikázódtam, hiába próbáltam vissza fogottabban folytatni. – Békét ajánlottam ebben a káoszban.

– Amit készséggel el is fogadtam, de...

– Elég lesz! – szakított félbe Kellan csöndesen, de annál határozottabban. Nem szállt ki az autóból, csupán kitárta a vezetőülés melletti és mögötti ajtókat. – Jorja, Maxine-re vigyázol, míg hazaérünk.

Maxine említésére hirtelen kitisztult a fejem. Odaléptem az autó hátsó ajtajához.

– Hagyd csak! Inkább majd én – jelentettem ki, és beültem hátra. Míg Jorja elhelyezkedett elöl, addig én Maxine fejét óvatosan az ölembe vettem, a testét pedig betakargattam a pléddel, amit hátul találtam.

Mielőtt Kellan elindult volna, a visszapillantó tükörben pillantása találkozott az enyémmel. Láttam, hogy mosolyog – büszke volt, és elégedett, már amennyire a helyzetünk megengedte számára ezt a két érzést. Rám kacsintott, aztán beletaposott a gázba.

Néhány perc alatt hazaértünk. Jorja egyetlen szó nélkül besétált a garázsba, és ha jól hallottam, magára zárta az ajtót. Nyílt a bejárati ajtó, és David lépett ki rajta, arcán megkönnyebbülés és halálos félelem váltakozott.

– Megyek, beszélek vele – mondta Kellan hátrafordulva, majd fejével a plédbe burkolt Maxine felé intett. – Addig mesélj el neki mindent! A többit majd meglátjuk. Nem értettem, mire céloz a végével, de ahogy lenéztem, a tekintetem találkozott barátnőm rémülten csillogó kék szemeivel. Hallottam az ajtócsukódást, de nem néztem fel. Maxine felé fordultam, és mesélni kezdtem.