13. Az első összecsapás

A ZSOLDOS EGY MÁSODPERCIG MEGHÖKKENVE BÁMULT RÁM, mintha meglepte volna, hogy tisztában vagyok a kilétével.

Próbáltam vele farkasszemet nézni – nem tudtam eldönteni, melyik szemébe nézzek, így inkább az emberibb részére hagyatkoztam, kizárva a homloka közepén ülő harmadikat. Az emberibb szempárjának is kék fénye volt, de mintha hályog fedte volna. Sokkal tompábban világított, mint a türkizszínű középső.

– Tehát mégis ott voltál valahol – töprengett Wentworth, hangja éppen olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. Kristálytisztán zengő, mézédesen keserű. A felismerés, úgy tűnt, bosszantotta, ajkait egyetlen vonallá préselte. Azt hittem, azonnal támadni akarnak. Féltettem Kellant, nehogy baja essen. Tudtam, hogy bármekkora erővel rendelkezzen is, egyszerre kettővel nem bír el.

Azonban egyik zsoldos sem mozdult. Az ajtóban ácsorgó már indult volna, valami azonban visszatartotta. Wentworth igyekezett rendezni a vonásait, és dühös maszkját mosolygósra cserélte. Kegyetlen vigyorától a hideg futkosott a hátamon.

A feszültséget szinte tapintani lehetett, elég lett volna egyetlen hirtelen mozdulat, hogy elszabaduljon a pokol.

– Milyen érzés volt... – szólalt meg újra Wentworth, és mindhárom szemével engem figyelt. – Milyen volt végignézni, ahogy megölöm a mentorodat?

A kérdés érzelmek lavináját indította el bennem. Lepergett a szemem előtt annak a bizonyos, végzetes éjszakának az ominózus jelenete – még most is élénken láttam magam előtt, amikor Gideon a halálába zuhanva rám pillant, hogy feloldja gúzsba kötő védelmét. Még most is hallottam Wentworth megvető prüszkölését szavaira, amelyek mostanra nyertek értelmet: „A vérem óvja őt a gonosztól!”

Éreztem, hogy Kellanben is ez az emlék idéződik fel. Nem nézett rám, csak állt szótlanul előttem, minden izma megfeszülve várta az alkalmasnak tűnő pillanatot, hogy támadhasson vagy védelmezhessen. A kitépett falam helyén az éjszaka hűvös levegője feltartóztathatatlanul áramlott a szobámba. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán fázhat így félmeztelenül: a pólója még mindig az ágyamon hevert.

– Micsoda bolond vénember volt! – folytatta Wentworth, mire Kellan alig észrevehetően felé mozdult.

Mennyire gyűlöltem Wentwortht! Jobban, mint fajtájának másik, még nála is ocsmányabb példányát, aki ormótlan testével eltorlaszolta az ajtót. Szavaira rám tört a megalázottság érzése. Ott voltam, és végignéztem, ahogy megöli Gideont. Mit meg nem adtam volna érte akkor, ha tehetek valamit. És most itt volt az alkalom, hogy bepótoljam, amit akkor elmulasztottam. Megbosszulhatom Gideon halálát.

– Mennyire szánalmasan próbálta elrejteni előlem azt, amit lehetetlen – fűzte tovább a szót Wentworth, és bár emberibb szempárja továbbra is engem figyelt, a homlokán ülő szemével kitartóan felkontyozott hajamat bámulta. Beleborzongtam a pillantásába, és kicsit arrébb mozdultam, hogy Kellan takarásába kerüljek.

– Hónapokig nem találtátok – jegyezte meg gúnyosan Kellan. – Talán mégsem annyira lehetetlen.

– Talán csak más dolgom volt – ellenkezett a Zsoldos, és míg a harmadik szemét rajtam tartotta, a tekintetét végigfuttatta Kellanen. Szemtelen vigyor terült szét az arcán, fehér fogsora megcsillant a félhomályban. – Látom, ezzel a mentoroddal még közelebbi kapcsolatba kerültél. Bíborhajú!

Akaratlanul elpirultam. Nem fért a fejembe, miért akar felingerelni bennünket. Láttam, hogy Kellan izmai még jobban megfeszülnek a becézés hallatán. Talán az egész bosszantás a terv része, hogy könnyelműen nekirontsunk, és meggondolatlanságunkban olyan hibát kövessünk el, amit kiegyensúlyozott állapotunkban soha nem tennénk.

Az egész jelenet annyira különös volt. A fekete zsoldos visszataszító önteltséggel vetette meg a lábát az erkélyemen, pedig csak az egyik csatlósa állt mellette. Arcán gúnyos fölényességgel virított a mosoly, kezében megcsillant kígyóbőrmintás ostora. Csak úgy sugárzott belőle a magabiztosság. Kellan nem reagált a sértegetésekre. Alig, szinte észrevétlenül megmozdult, hogy eltakarjon Wentworth elől. Nem értettem, miért, nekem ugyanis mindkét zsoldos egyformán fenyegetőnek tűnt. Úgy látszott azonban, hogy ő különbséget tud tenni a két veszélyforrás között.

Mintha egy bombát helyeztek volna a helyiség közepére, amelyik bármelyik pillanatban felrobbanhat, valóra váltva életem rémálmát. Úgy éreztem, mintha lemaradtam volna valami nagyon lényegesről. A néma párbaj közepén állva biztosra vettem, hogy Kellannek is és a háromszemű lényeknek is van egy-egy aduja tartalékban.

Az agyam lázasan kattogott, kereste a kiutat a hirtelen túl szűkössé vált szobából, de a két lehetséges menekülési útvonalat elzárta a két monstrum. Jó lett volna tudni, mire gondolhat ebben a pillanatban Kellan, de mintha készakarva lezárta volna a köztünk lévő láthatatlan csatornát, hogy a védelmem teljes legyen. Arra, hogy ő közölje, mik a tervei, nem sok esélyt láttam, úgy állt előttem, mintha betonba öntötték volna.

A feszültség már elviselhetetlen volt. Éreztem, ahogy a forróság felkúszik a gerincemen, átterjed a karjaimba, és szinte égeti görcsös újaimat. Szerettem volna kiadni a felgyülemlett keserű lángot, valahol levezetni az igazságtalanul kioltott életért érzett fájdalmamat, amelyről az utóbbi egy-két hónapban azt gondoltam, sikerült feldolgoznom. Tévedtem, és végre itt állt előttem a villámhárító, aki az összes energiát magába szívhatja. Talán többet is, mint amennyit elbír viselni, de mit számít ez, hiszen megérdemli. A Zsoldos halálát kívántam.

Mielőtt megmozdulhattam volna, mielőtt Wentworth még jobban felpaprikázott volna, a szemem sarkából mozgást vettem észre a másik zsoldos mögött. Nem néztem oda, nehogy felhívjam rá bárki figyelmét is, biztos voltam benne ugyanis, hogy Cameront látom kiosonni a másik szobából. Átsuhant az agyamon a felismerés, hogy minden valószínűség szerint a földszinten is lehetnek zsoldosok, ha kénytelen volt a falon felmászni a szomszéd szobába.

De nem maradt rá idő, hogy ezen morfondírozzak. Kellan tekintete hirtelen Cameronra villant, aki mintha parancsnak engedelmeskedne, hátulról nekirontott a meglepett zsoldosnak. Ezek után mindenki egyszerre mozdult, és olyan gyorsan, hogy alig győztem követni őket.

Kellan Wentworth felé vetette magát, de az számított rá, és fürgén oldalra ugrott, Kellan pedig a lendület miatt nekizuhant a korlátnak. Szerettem volna a segítségére sietni, de egy másik dulakodás elvonta a figyelmemet.

Cameron hátulról elkapta a püffedt képű zsoldost, és nekinyomta a falnak, de az a következő pillanatban áttetszővé vált, és kifolyt fogvatartója ujjai közül. Eltűnt nyomtalanul, mintha a padló rései között lecsorgott volna a földszintre. Végigcikázott rajtam a rémület, ahogy eszembe villant, David hálószobája éppen az enyém alatt van. A pánik a torkomban lüktetett, bár emlékeztem rá, hogy Kellannek volt terve erre a helyzetre, így a nagybátyám valószínűleg már nincs is a házban.

Néma sikoly tört elő belőlem, amikor észrevettem, hogy közvetlenül előttem tócsa gyűlik, majd kezdett egyre feljebb áradni a víz, szinte úgy, mint egy szökőkútból. Amikor körülbelül egy magasságba került velem, emberformát öltött. Fél szemmel észleltem, hogy Cam újra támadni készül, azonban már késő volt. A zsoldos csúf, izzadságcseppes arcán gonosz vigyor terült szét, ahogy húsos ujjaival felém nyúlt. Azt hittem, torkon akar ragadni, szinte már magamon éreztem ragacsos ujjainak szorítását.

Ehelyett azonban fogta a hajamat kontyban tartó hajtűt, és gyors, undorodó mozdulattal megszabadított tőle. Tudtam, Cameron csak arra vár, hogy a zsoldos láthatóvá váljon teljes alakjában, mert így képtelen volt mit kezdeni vele.

– Milyen gyönyörű... – hörögte a szörnyű lény, és áhítattal függesztette kidülledő szemét a vállamra omló hajzuhatagomra.

Nem értettem, mi baja, hiszen még csak fel sem kelt a nap, nem láthatta a valódi színét. Mégis olyan révetegen bámult rám, mintha élete legnagyobb élménye lennék. Ahogy újra felém nyúlt, és dagadt ujjaival a hajamba túrt, nem tudtam eldönteni, hogy az undor vagy a rémület erősebb-e bennem.

Kopasz feje mellett dulakodásra lettem figyelmes. Elsápadva figyeltem, ahogy Wentworth a kezét maga elé tartva, szinte alig mozgatva, a magasba emelte Kellant – mindezt úgy, hogy hozzá sem ért. Úgy tűnt, mintha torkon ragadta volna, hogy kiszorítsa belőle a levegőt.

Segíteni akartam neki. A lábam már indult volna, de ekkor az előttem magasodó zsoldos megmozdult, újra magára vonva ezzel a figyelmem; egy pillanatra, míg Kellant néztem, meg is feledkeztem róla. A zsoldos eddig álmélkodó tekintete hirtelen megkeményedett, és úgy mustrált, mint a győzelmében teljesen biztos grizzly, amely épp felemeli hatalmas, karmos mancsát, hogy lesújtson az apró őzre.

Türelmetlen pillantást vetettem rá. Csináljon már valamit, vagy menjen előlem! – gondoltam bosszankodva. Szinte vártam, hogy felemelje a kezét, és abban a pillanatban, ahogy ez átfutott az agyamon, meg is tette.

Éreztem, ahogy a félelem végigszáguld az ereimen. Nem magamat féltettem, hanem Kellant, aki továbbra is Wentworth fojtogatásából próbált szabadulni. Annak ellenére, hogy láthatóan nem jutott friss oxigénhez, nem tűnt rémültnek, inkább rettenetesen dühösnek. Rádöbbentem, a Zsoldosnak ez az egyetlen esélye, hogy távol tartsa magától Kellant. Talán megérezte mentorom valódi erejét, mert nem támadott, csak védekezett, sötéten fénylő arcán ugyanolyan elszántság ült, mint Kellanén.

– Claire! – hallottam oldalról Cameron fojtott hangú figyelmeztetését. A zsoldos felemelte a kezét, hogy ismét megérintse a hajamat. Biztos voltam benne, hogy ezúttal nem gyönyörködni akar benne. Belenéztem a harmadik szemébe, ami igéző türkizkékből fenyegető bíborszínűvé változott. Épp olyanná, mint a hajam. Hirtelen fázni kezdtem. Éreztem, hogy az erő kimegy a lábamból. Csaknem összecsuklottam, de valami megtartott. Kis időbe beletelt, míg rájöttem, az ágyam széle támasztott meg. Az ágyam, ahol néhány perce még észveszejtő pillanatokat töltöttem Kellannel.

A gyomromban lassan gombóc növekedett. Ahogy néztem a zsoldos harmadik szemét, melynek bíborfénye szinte hipnotizált, a gombóc feszítve elindult a gyomromból felfelé. Kellemetlen volt és bosszantó, éppen most, amikor másra kellene koncentrálnom A gombóc azonban kitartóan haladt fölfelé, és a következő pillanatban azon kaptam magam, már arra koncentrálok, hogy mielőbb távozzon belőlem.

A csuklóm szinte lángolt, a fájdalom miatt fel akartam kiáltani, de egy másodperccel később a torkomra forrt a sikolyom. A kényelmetlen feszülés eltűnt, csupán egyetlen szót voltam képes kiejteni, a számon: Protectus!

A gombóc átszakította a testem alkotta korlátokat, és vörös gömbvillámként söpört végig a szobámon. Az előttem álló zsoldos elvesztette az önkontrollját, a teste visszanyerte eredeti alakját, mire Cameron azonnal rárontott, és kilökte az ajtón. Kiestek a folyosóra, ahol a zsoldos tömzsi alakjához képest szokatlan fürgeséggel felpattant, hogy újra nekem rontson. A gyógyító boszorkány gyorsabb volt, és elkapta a lábszárát. A zsoldos teljes lendületével elvágódott, majd fordult egyet, és eltűnt az ajtóm mögött – a hangokból ítélve legurult a lépcsőn. Mire Cameron felpattant, hogy utána eredjen, a földszintről fájdalmas ordítás hangzott fel.

Mindezzel egy időben a „gömbvillámom” félrecsapta Wentworth kezét, Kellan pedig ernyedten hullt a padlóra. Megilletődötten álltam az események sűrűjében. Fogalmam sem volt róla, mit tettem és hogyan, mindenesetre a rémület mellett felfedeztem egy új érzést: a varázslás mámorát. Kellan szédelegve emelkedett négykézlábra, úgy próbált magához térni az oxigénhiányos állapotból.

Wentworth bosszúsan villantotta rám a szemét, csuklóján még ott virított a gömbvillám lenyomata. Képtelenül gyönyörű volt, bosszantóan szép. Nem értettem, hogy egy hidegvérű gyilkoló gépnek mi szüksége van ilyen tökéletes külsőre.

Tekintetem a homlokába ágyazódott harmadik szemre tévedt, mire azonnal beugrott az ideillő varázsige. Kellannek működött, nekem miért ne segíthetne ebben a veszedelmes pillanatban? Amint elszántam magam, ismét éreztem a feszítő érzést a bensőmben. Koncentráltam, hogy ezúttal hamarabb eljusson a gyomromtól a tüdőmig, hogy onnan kipréselje az igéket.

Határozottan néztem Wentworth szemébe. Tudtam, hogy sikerülni fog, hiszen láttam már Kellant hatékonyan használni ezt az igét. A kezemet magam elé tartottam, és az ujjaimat a Zsoldos felé meresztettem, mintha karmok lettek volna.

– Oculamit!

A hangom tisztán és határozottan csengett a hirtelen beálló csendben.

Wentworth meghökkenve nézett rám. Az ujjaim mintha megnyúltak volna, s bíborfénnyé alakulva először lassan, majd egyre gyorsabban kúsztak a Zsoldos felé a levegőben. Elérték, és vörös fénnyel vonták körbe magas, karcsú alakját. A végére maradt a feje és izmos válla, de Wentworth még csak riadtnak sem tűnt.

Csokoládéfényű arcán pimasz vigyor terült szét. Döbbenten figyeltem, ahogy felemeli ép kezét, majd hosszú, vékony ujjaival int egyet, mintha csupán egy legyet akarna félresöpörni. A vörös burok, amit rábocsátottam, megdermedt körülötte, áttetszővé vált, végül egyszerűen lefolyt róla a földre. Még a testéhez simuló fekete, ujjatlan trikójában sem sikerült kárt tennem.

Teljesen összezavarodtam, a kezemet ernyedten ejtettem magam mellé. Kétségbeesett pillantást vetettem Kellanre, aki valahányszor megpróbált felállni, erőtlenül hanyatlott vissza a földre. Aggódtam érte, és féltettem a földszinten lévőket is, ahonnan egyre hangosabb zajok szűrődtek föl. Tennem kellett valamit, amivel segíthetek mindnyájunkon, de képtelen voltam tisztességesen koncentrálni, mivel a legszívesebben Kellanhez rohantam volna, hogy segítsek neki. Együtt biztosan sikerült volna a varázslat. Valamit elronthattam.

Wentworth továbbra is szemtelen önelégültséggel vigyorgott, közben a kezét széttárva hanyagul lépett egyet felém. Az agyam lázasan kattogott a megoldás után, és hirtelen egy újabb ige ugrott elő agyam rejtett redői közül.

– Inflammo! – lendült a kezem a magasba úgy, ahogy az imént, a hangom talán még határozottabban csendült, ahogy belekiáltottam az éjszakába az egyetlen szót, amivel valaha ártani tudtam egy zsoldosnak.

A bíborfény ezúttal tűzcsóvaként lövellt ki az ujjaimból, és éppúgy, mint az előbb, lángoló fényével körbefonta a Zsoldost. Wentworth most már bosszúsan ismételte meg a hárító mozdulatot. Nem hatott a varázslatom. Már komolyan hatalmába kerített a pánik. Mit rontottam el?

A Zsoldos, mintha látta volna rajtam a kétségbeesést, hangosan felnevetett. A nevetése olyan volt, mint egy gyorsfolyású hegyi patak – kristálytiszta. Haragosan néztem vele farkasszemet. Dühös voltam a sikertelenségem miatt, és még dühösebb, mert ez meglátszott rajtam.

– Ismerem a trükkjeidet. Boszorka! – szűrte a fogai közt Wentworth, és bár az arcán még ott virított az önelégült mosoly, az emberi szemei szikrákat szórtak.

A szavaira Kellannel egyszerre merevedtünk teljesen mozdulatlanná. Még a karomat is elfelejtettem letenni, annyira megdöbbentett. Tudtam, hogy Kellanben Gideon emlékei idéződtek fel. Azok az emlékek, melyek életének utolsó pillanatai voltak. És valószínűleg a legfájdalmasabbak is. Felrémlett előttem a vihar, és Gideon, amint egy villám felvillanó fényében meglátom a szikla peremén meghajolva, elgyötörten.

– Ha valóban ismernéd, nem lepődnél meg azon, ami most fog következni!

Kellan ebben a pillanatban felállt. Az erkély másik végében a hold halvány fénye megcsillant a bőrén, olyan volt, mint egy félmeztelen görög isten. Eltűnt róla minden fáradtság, harcra készen feszítette meg izmait. Mintha az emlékkép magához térítette volna.

Wentworth lenézően fordult felé, Kellan a fejét lehajtva, félig lesütött pillái alól nézett rá sötéten. A tekintete maga volt a fenyegetés, de a Zsoldos szemmel láthatólag cseppet sem rémült meg tőle.

– A vére óvja őt a gonosztól! – lehelte Kellan csöndesen, mégis biztos voltam benne, hogy Wentworthszel együtt ugyanolyan tisztán hallottuk, mintha beleordította volna a fülünkbe.

Wentworth emberi szemében felismerés csillant, de a másik lény már nem törődött Kellannel, türelmetlen mohósággal tapadt kibomlott hajamra. Felfordult a gyomrom, de igyekeztem uralkodni magamon. Hamarosan vége! – ámítottam magam.

A Zsoldos olyan hirtelen mozdult, hogy nekem nem is volt időm reagálni, de Kellan már elém is vetődött, és felemelte a kezét.

– Trudo! – szólt csöndesen, mintha elege lenne a harcból és csupán „jó éjt” kívánna valakinek.

Wentworthnek a torkára forrtak gyilkos átkai. Elképedve nézett Kellanre, de mielőtt félreugorhatott volna vagy válaszátkot szórhatott volna felé, váratlanul a levegőbe emelkedett, és olyan hatalmas erővel csapódott neki a szobám falának hogy szinte beépült, mintha háromdimenziós tapéta lett volna. Mivel a szobám egyik oldala hiányzott, támasz nélkül ez sem bírta megtartani magát a nagy puffanástól. Nem volt időm felidézni a filmtörténet legvidámabb rajzfilmjeleneteit, noha más esetben lett volna kedvem hozzá, mert a fal, amin a kedvenc könyveim sorakoztak, valamint néhány fénykép Davidről és rólam, lassan omlani kezdett, maga alá temetve a Zsoldos mozdulatlan testét.

A hangos robajtól zúgott a fülem, a vakolat és törmelékdarabok pedig vastagon beterítették a szoba berendezését, mindent, ami gyerekkorom óta körbevett. Kellan továbbra sem lazított a testtartásán, minden izma kirajzolódott tökéletes testén, miközben démon feketén csillogó tekintetét arra a pontra szegezte, ahol a Zsoldos eltűnt a szeme elől.

Azt gondoltam, ez biztosan kiütötte Wentwortht. Már épp indultam volna, hogy reszketve bújjak Kellan biztonságot nyújtó karjaiba, amikor a törmelékkupac megmozdult.

– Claire, kifelé! – parancsolt rám Kellan halkan, mégis összerezzentem hangjának keménységétől.

A szememet képtelen voltam levenni a tégla – és beton halomról, amely egyre jobban rezgett, mocorgott, mintha Wentworth fúrná alulról. A látványtól kissé kábultan, félig-meddig vakon tapogattam ki a táskámat. Engedelmesen, ám mint valami lassított filmfelvétel hátráltam ki a szobából. Az adrenalin a fülemben dübörgött.

A lélegzetem hol elakadt, hol pedig szaporán versenyt futott a szívemmel.

Kellan felkapta az ágyamról a pólóját, és egy gyors mozdulattal belebújt. A kabátját már nem volt ideje magához venni, mert a következő pillanatban fülsiketítő robajjal tört ki a törmelék alól Wentworth. Vakolatdarabok repültek szanaszét a szobában, és a Zsoldosos újra ott állt előttünk a romhalmaz közepén sértetlenül.

Hatalmas kezeit ökölbe szorította, vérben forgó emberi szemeit Kellanre függesztette. Egy hosszúra nyúlt másodpercig farkasszemet néztek, közben a Zsoldos homlokába ágyazódott szemének pupillája vörösen izzani kezdett, és szinte rátapadt a hajamra. Már nem akart beszélgetni, nem kívánta megfejteni, hogy milyen kapcsolat áll fenn köztem és az új mentorom között. Egyszerűen csak végezni akart velem.

Wentworth lazán megrázta a jobb csuklóját, mintha csupán képzeletbeli ingujját próbálná helyreigazítani. A mozdulatra az erkélyszélén megmozdult valami. Fekete tárgy volt, de a hold nem nyújtott elegendő fényt ahhoz, hogy első pillantásra rájöjjek, mi lehet az.

A valami átröppent a szobán, és egyenesen Wentworth kezében landolt. A Zsoldos újra megrázta a csuklóját, amit ezúttal fémesen éles, surrogó hang kísért, és a végén akkorát csattant, hogy összerezzentem. A sötétben vörösen felizzott az ostor hosszú, vékony vonala, amely a csattanást követően szikrákat hányt magából.

Kellant mintha álmából rázták volna fel, kétségbeesetten vetődött elém. Menet közben vált láthatatlanná, aztán villámgyorsan a karjaiba fogott, én pedig riadtan kapaszkodtam a vállába. Hosszú suhanást követően hallottam a csattintást, mire Kellan teste összerándult.

Elszörnyedve néztem fel rá. Az arca fájdalmas fintorba torzult, és rádöbbentem, hogy a testével védelmezett a fájdalmas ostorcsapás ellen. El akartam lökni, ki akartam szabadulni az öleléséből, de vasmarokkal tartott. Közben újabb csattanást hallottam, mire Kellan újra megvonaglott, és csöndesen felnyögött fájdalmában.

Valami forró lé folyt a kezemre, amivel Kellan hátába kapaszkodtam. Beletelt egy őrült pillanatba, míg rádöbbentem, a vére az. A sírás kerülgetett, kétségbeesetten próbáltam szabadulni, hogy a zsoldos ne bánthassa többé. Inkább engem érjen a fájdalom, csak őt ne lássam így szenvedni.

A táskám vértől csúszóssá vált kezemből a földre zuhant, és úgy tűnt, a tompa puffanás magához térítette Kellant. Még erősebben szorított magához, majd lehajolt, felkapta a táskát, és villámgyorsan a folyosó felé lendült. Tudtam, hogy nem juthat ki időben, Wentworth korbácsa túl gyors ahhoz. Két lépéssel elértük a küszöböt, azonban ekkor ismét fájdalmasan felnyögött, amibe belesajdult a szívem. Ahogy átlépte a küszöböt, elrugaszkodott a talajtól, és velem együtt kiugrott a folyosóra. Menet közben az egyik karját hátranyújtotta, mintha puszta kézzel akarná megállítani a Zsoldost.

– Trudo!– szűrte a fogai közt újra az igét.

Ismét hallottam a robbanásszerű recsegést, ami arra utalt, hogy Wentwortht immár másodszor találta el a pattintó átok. Kellan nem engedte, hogy végignézzem, ahogy a Zsoldos estében szétrombolja azt, ami a helyiségből még megmaradt. Minden csupán néhány másodperc alatt történt, alig bírtam felfogni. Amikor kinyitottam a szememet, felsikoltottam.

Kellan zuhanás közben átfordult, nehogy rámessen, így én kerültem felülre, ő pedig alul volt, amikor padlót értünk. El sem bírtam képzelni, mekkora fájdalmat érezhetett, amikor ráesett a sebesült hátára. Olyan erővel ölelt magához, hogy mozdulni sem bírtam, csak halkan ismételgettem a nevét. Abban a pillanatban, ahogy engedett a szorításán, hátrébb csúsztam, hogy megszabadítsam a sikolyomtól.

Nem nézett rám, a szemét szorosan lehunyva tartotta, ajkait egyetlen vonallá préselte. Négykézláb térdeltem fölötte, azon töprengve, hogyan csökkenthetném a fájdalmát. Fel akartam segíteni a földről, de féltem, ha megérintem, csak még nagyobb kínszenvedést okozok neki.

– Claire! – szólt elhalóan, de a hangjába némi sürgetés is vegyült.

– Itt vagyok. Mondd, hogy segítsek?!

– Menj innen!

Döbbenten néztem rá. Csak nem képzeli, hogy itt hagyom?

– Megbolondultál? Nem megyek sehová! – jelentettem ki határozottan. Felsóhajtott, majd felém nyújtotta a kezét. Talán a fejét is megcsóválta volna, ha az ereje engedi. Mohón megmarkoltam hideg ujjait, és segítettem neki felülni. Végre rám nézett, elnéző rosszallással, de bármit is akart mondani, a torkára fagyott a szó, amikor elnézett a fejem felett.

– Ne! – hördült fel.

Időm sem volt megfordulni, máris hallottam a korbács éles csattanását. A következő pillanatban valami hideg tekeredett a csupasz lábszáramra. Rémülten néztem hátra: Wentworth a szobám közepén állt, fekete ruháját egyetlen vakolat vagy faldarab sem piszkította, mintha nem is zuhant volna rá a többtonnás házfal.

A korbács szíja egészen a lábamig kígyózott, vörösen, mégis hidegen mozgott a bőrömön. Mozgott! Mintha élőlény lett volna az is. Az undor végigszaladt a gerincemen. A Zsoldos ajka gyilkos mosolyra húzódott, amikor meglendítette a kezét, és a korbács újra életre kelt.

A lábamra tekeredett szíj alatt a bőröm égni kezdett, mintha savba mártott zsinórral fonták volna körbe. Bátor akartam lenni, mint Kellan, nem engedhettem meg magamnak, hogy kimutassam a fájdalmamat, ezért a kezemmel megpróbáltam letépni magamról az ostorvéget. Abban a pillanatban, ahogy megérintettem, enyhe áramütést éreztem.

Lenéztem a különös fegyverre, aminek a vége megmozdult, és bár nem volt szeme, felém fordította pici, torz fejét, mintha egyenesen a szemembe nézne. Undorító volt, és mintha gonoszul mosolygott volna. Aztán legalább egyujjnyira kitátotta a száját, amiben apró, tűhegyes fogak sorakoztak, és hirtelen beleharapott a lábamba.

Savas karcolásként égette át magát a bőrömön, egyre mélyebbre hatolva a szöveteim között. Wentworth hangosan felnevetett, amikor fájdalmas nyögés hagyta el az ajkam. Soha ilyen kínt még nem éreztem, és a védelmező igém is hiába izzott rendíthetetlenül a csuklómon, semmit nem tehetett a csapdába esett lábamért.

Kellan megmozdult mögöttem, arca hol elszörnyedt, hol dühös volt. Előrehajolt, hogy a puszta kezével szedje le rólam az izzó ostort, de ő is hasonlóképpen járt, mint én.

Ekkor olyasmi történt, amire egyikünk sem számított. – Claire! – hangzott a földszint felől Maxine hangja, amire mindhárman felkaptuk a fejünket.

Döbbentem néztem rá, nem akartam elhinni, hogy lehet ennyire naiv, még ha ember is. Azt hittem, már régen messze járnak. Az egyetlen dolog, ami mindeddig nyugalmat adott, az a láthatóan téves tudat volt, hogy a szeretteim biztonságban vannak. Ez őrület! Megfagyott a vér az ereimben, amikor hallottam barátnőm lépteinek tompa döngését, ahogy elindult felfelé a lépcsőn.

– Maxine, menj innen! – kiáltottam, és a rémülettől a hangom két oktávval feljebb csúszott.

Belekapaszkodtam a korlátba, hogy lássam, mi történik. Maxine felfelé rohant, a folyosó felé, már nem a báli ruhája volt rajta, hanem vászonnadrág és egy szűk fölső, amit bizonyára az enyémek közül adtak neki kölcsön. A nyomában Lin és Cameron. A két boszorkány bosszús arckifejezése elárulta, hogy a barátnőm sokkal inkább a saját elhatározásából nem menekült még el, mintsem védelmezőim akarata miatt. Jellemző. Más esetben el is érzékenyültem volna, de ebben a pillanatban halálra rémültem.

Ha Maxine továbbmegy, egyenesen a Zsoldos karjaiban köt ki. Abban biztos voltam, hogy neki fogalma sem volt róla, mi várhat rá a lépcsőfordulóban. Tennem kellett valamit, ha nem akartam totális katasztrófával zárni a mai estét.

Igyekeztem összpontosítani. Próbáltam végigfuttatni azokat az érzelmeket, melyek a varázslás előtt szoktak elborítani. Minden erőmmel azt kutattam, hogyan állíthatnám meg Wentwortht, hogy ne árthasson Maxine-nek, Kellannek, vagy bárkinek a házban rekedt szeretteim közül.

De semmi nem jutott eszembe. Az átkozott pióca nem eresztette a lábamat, túl nagy volt a fájdalom, túl sok volt a veszély...

A felismerés, hogy nem tudom megmenteni őket, pánikszerűen rontott rám. Egyszerűen annyira féltem és féltettem, hogy képtelen voltam bármire is koncentrálni. Maxine-t már csak néhány lépcsőfok választotta el a biztos haláltól, és éreztem, ahogy minden kicsúszik a kezeim közül. Az életem, a családom és a barátaim... Hiába kapaszkodtam az emlékképekbe, mindez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy tehessek bármit is a védelmükben. Egyszerűen kevés voltam hozzá.

Már csaknem elengedtem a kapaszkodót, ami a képzeletbeli szakadék szélén tartott, amikor váratlan melegség öntött el. Megnyugodtam, mert éreztem őt. Nem pusztán fizikai valójában, hanem lélekben is. Egyek voltunk.

– Semmi baj – súgta Kellan lágyan, majd hátulról átölelt.

A szemem sarkából láttam, hogy a szemét nem veszi le a lábamba kapaszkodott korbácsról, a visszafojtott fájdalmas nyögésektől gyakran kihagyott a lélegzete, mégis felemelő érzés volt tudni, hogy ott van mellettem.

Az agyamba fészkelte magát, és én boldogan engedtem át magam az ismerős érzésnek. így, nyitottabban, sokkal hamarabb eljutott a tudatomig, hogy mit szeretne hallani. Tudtam, mi fog történni, csak fogalmam sem volt, hogyan.

A feszítő érzés elérte a torkomat, mire kimondtam a Kellan által a tudatomba erőszakolt szavakat.

– Desitum!

Abban a pillanatban, ahogy kiejtettük az igéző szavakat, a korbácsállat fogai végre elengedték a bőrömet. Úgy tűnt, komoly fájdalmai vannak, mert visítva próbált letekeredni a lábamról, hogy visszavonulhasson a gazdájához. Wentworth összezavarodva figyelte a jelenetet, de azért engedte, hogy kedvenc szörnyetege visszacsússzon hatalmas markába.

Maxine időközben felért az emeletre, és máris odajött volna hozzánk, ha a szobám felől valami mozgás el nem vonja a figyelmét. A Zsoldos rá akart rontani, szépséges arcán gyilkos vicsor jelent meg, ahogy felemelte a karját, ujjait karomként görbítve maga elé.

Maxine holtra váltan fordult szembe a támadójával arra várva, hogy az lesújtson rá. Az esélytelenek nyugalmát láttam a tartásában.

Én pedig segíteni akartam neki. Némán mormoltam az igét magamban, hátha erősebbé tudom tenni a védőburkot, ami láthatatlan hálóként vett körül bennünket, és valahol a küszöbön állt meg.

Wentworth azonban meglátott valamit Maxine-en, amitől azonnal hátrálni kezdett. A hatalmas monstrum elsápadva nézett rá, aztán fogta a korbácsát, mélyen a szemembe nézett, majd az erkély szélénél elrugaszkodott, és kecses eleganciával a sötétségbe vetette magát. Olyan volt, mint egy fekete sas: gyönyörű és veszedelmes. Reméltem, hogy a sors mielőbb úgy intézi, hogy erőm teljében találkozzam vele újra.

– Te jó ég, Clairrel Egyetlen pillanatra sem hagyhatlak a démonnal – háborgott szörnyülködve Cameron, ahogy felért a lépcsőn.

Maxine-nel együtt talpra állítottak, illetve csak próbáltak, mert a jobb lábszáram rettenetesen sajgott, és úgy csordogált belőle a vérem, akár egy hegyi patak. Kicsit szédültem, de igyekeztem nem elájulni. Addig semmiképpen sem szabad, amíg nem tudok mindenkit biztonságban.

– Kellan! – szóltam lefelé nézve, mire magamon éreztem a többiek furcsálló pillantását.

Ők persze nem láthatták, ahogy ott ül a lehullt vakolattól poros folyosópadlón, előregörnyedve, a vérveszteségtől kábultan, de én úgy éreztem, menten kettéhasad a szívem a tehetetlenségtől, hogy így kell látnom őt szenvedni. Lehajoltam hozzá, amennyire Maxine szorítása engedte, és végigsimítottam az arcán. Az érintésemre felnézett, én pedig rámosolyogtam.

– Minden rendben! Elment – feleltem kimondatlan kérdésére, aztán kicsit határozottabb hangot megütve célzatosan lenéztem rá. – Nekünk is indulnunk kell, hacsak nem akarjuk megvárni, míg visszajön néhány társával.

Nem volt ereje másra, eltolta a kezemet az arcától, de előbb gyöngéd csókot lehelt a tenyerembe. Amikor elengedtem, mindenki számára látható alakot öltött. Cameron elégedetlenül, kissé zavartan csóválta a fejét. Kellan karja alá nyúlt, és a tőle telhető legnagyobb óvatossággal segített neki lejutni az emeletről.

– Tudod, haver, nem is vagy olyan szörnyű, mint gondoltam hallottam Cameront a hátam mögött, mire a legszívesebben alaposan bemostam volna neki egyet.

Csöndes köhögést hallottam. Kellan nevetett óvatosan.

– És hogy erre rájöjj, nem is kellett mást tennem, csak beszerezni néhány mély, vérző sebet a Zsoldostól – jegyezte meg pikírten Kellan.

Cameron nem válaszolt, hallottam nehéz lépteiket, ahogy lassan haladtak mögöttünk a lépcsőn lefelé. Biztos voltam benne, hogy a ma este történtek után más szemmel néz majd a mentoromra. És talán majd egy napon tisztelettel tekint rá – persze ez egyelőre csak halvány remény.

Maxine és Lin két oldalról támogattak, mert a lábam őrjítőén fájt. Koncentrálnom kellett, hogy minden egyes lépéskor megfelelő szögben húzzam magam után, mert attól tartottam, hogy a legkisebb ellazulás esetén azonnal elvágódom.

A lépcső alján megjelent a halálsápadt David, és egy kendővel elszorította a térdem fölött a vérkeringést: kis idő múlva már csak fájdalmas lüktetést éreztem. Megtudtam, hogy Maxine és David egy darabig teljes biztonságban voltak néhány háztömbnyire innen, mígnem eszükbe jutott, hogy esetleg a hasznomra lehetnének valahogyan. Biztos voltam benne, hogy ez a képtelen ötlet csakis Maxine fejéből pattanhatott ki.

– Atyaisten! – sóhajtottam elszörnyedve, és nem mertem belegondolni, hogy másként is végződhetett volna a harc.

Ahogy leértünk a földszintre, megrettenve álltam meg az elém tárult kép miatt. A nappalit mintha teljesen fölforgatták volna, az összes bútor új helyre került és összeroncsolódott; a konyha sem volt jobb állapotban, első ránézésre szinte minden tönkrement a hűtőtől kezdve David „mindenes pultjáig”. Sajnálkozva néztem a nagybátyámra, aki gondosan kerülte a pillantásomat. Nem tudtam biztosan, hogy az otthona miatti veszteség, vagy esetleg az irántam érzett harag miatt. Végül is ezt az egészet én szabadítottam a nyakába.

Meglepetésemre a vigyázóm volt az, aki azonnal cselekvésre lendült. Kibújt a karom alól, félresöpörte az éles üvegszilánkokat és a faltörmeléket, aztán fogta az első keze ügyébe kerülő plédet, és leterítette a padlóra. Kellant az egyik, míg engem a másik oldalára helyeztek, aztán mindenki sürgölődni kezdett. Lin elrohant, hogy a parkolóból kiálljon a kocsikkal az útra, Maxine pedig elindult a konyha felé, mondván, hogy keres tiszta törölközőket. Szükség is lett volna rájuk, de biztos voltam benne, hogy Maxine is tudja: a konyhában soha nem tároltunk törölközőt, fogalmam sem volt, mit érezhet ebben a pillanatban, hiszen olyan dolgokat látott, amiket soha nem lett volna szabad.

Szerettem volna megnyugtatni, hogy nincs semmi baj, ez is az a világ, amiben eddig élt, de egyelőre fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznom. A lábam lüktetett és égett, mintha forró láva pulzált volna a bőröm alatt.

A fizikai fájdalmam azonban nyomába se ért annak, amit akkor éreztem, ha Kellanre néztem. Fél démon mentorom a hátán viselte önfeláldozásának nyomait. Mivel képtelen volt más pózban elhelyezkedni, a hasára feküdt, míg Cameron levágta róla a pólóját. Én a fejénél ültem, és elborzadva figyeltem a vérző sebeket tökéletes izomzatán. A három korbácsütés nyoma vastag hurkákká dagadt a tükörsima bőrfelületen, és mintha tele lettek volna apró tüskékkel, melyekből minden mozdulatra újra és újra kicsordult a vér.

Kellan a könyökére támaszkodva szótlanul tűrte, hogy Cameron kitisztítsa a sebeit valami nem túl bizalomgerjesztő zöld kotyvalékkal, ami egy perccel korábban még sehol sem volt. Mentorom arcáról semmit nem lehetett leolvasni, csupán elsötétült – bár nem démoni feketeséggel ragyogó – szemei árulkodtak róla, mekkora kínokat él át.

Lesütöttem a szememet, nem bírtam nézni a szenvedését. Azt kívántam, bárcsak lett volna a karomban annyi erő, hogy félretoljam. A lábszáram iszonyú sajgása ellenére is inkább vállaltam volna még néhány ostorharapást, semmint hogy ilyen állapotban lássam. Ráadásul az én hibámból. A lelkiismeret-furdalás elemi erővel öntőt el. David és az otthona, Maxine és az eddigi élete, ráadásul most Kellan testi épsége is miattam került veszélybe.

– Mi a baj? – kérdezte fojtott hangon Kellan, és ahogy ránéztem, azonnal tudtam, hogy egy ideje már fürkészi az arcomat.

Annyira szerettem volna megérinteni. Legalább a kezét... de nem szabad! Emlékeztetnem kellett magam rá, hogy ne engedjek az ösztöneimnek, hogy álljak ellen az életveszélyes vágynak. Soha semmi nem volt még ehhez a gyötrelemhez fogható, hogy őt szenvedni látom. Kellan létszükségletemmé vált. A létezésem alapvető részévé, ami nélkül nem érezhettem magam teljes egésznek.

Megráztam a fejem, és újra lesütöttem a szememet. Nem akartam, hogy lássa a könnyeimet, azonban már nem tudtam többé becsapni. A szemem sarkából homályosan érzékeltem, ahogy felemeli a kezét, közben teste ezüstös ködbe burkolózik. Az állam alá nyúlva gyöngéd erőszakkal kényszerített, hogy ránézzek, és én hiába éreztem olyan sok mindent, hiába tombolt bennem a bűntudat, amikor a tekintetünk egymásba kapcsolódott, minden megszűnt a számomra. Csak ő létezett és én.

Akarva-akaratlanul böktem ki azt, amire várt.

– Annyira sajnálom! – leheltem, de a hangom elbicsaklott, felmondta a szolgálatot.

Kellan komolyan viszonozta elkeseredett pillantásomat.

– Ez nem a te hibád!

Csípős válasz égette a nyelvemet, de nem volt időm kimondani, mert Cameron elégedetlenül fújtatott Kellan mellett.

– Így azért elég nehéz dolgom van! – méltatlankodott a gyógyító, mire Kellan legnagyobb megdöbbenésemre cinkosan rám kacsintott.

A kezét lejjebb engedte, és ujjait az enyémbe fonta. Az érintésére megnyugtató melegség folyt végig a gerincemen, közben a tudatomba újra beáramlott Kellan gondolata. Hitetlenkedve meredtem rá. Nem is értettem, eddig miért nem jutott az eszünkbe.

Egyszerre suttogtuk egymásnak a szavakat, mintha szerelmes becézés lenne.

– Vulnuscurat!

Meleg folyam ölelt körbe, amely a bőröm fájdalmas lüktetésére hűsítőén, míg a bennem tomboló fagyos ürességre forró balzsamként hatott. Néhány pillanatig tartó kellemes érzés után a fájdalom elmúlt, és ahogy odanéztem, már nem láttam mást, csak a csupasz lábamat. A bőröm ép volt, egyeden sebhely nélkül. Hitetlenkedve néztem Kellan hátára, amiről szintén eltűntek a szörnyű, véres sérülések.

Megkönnyebbülten egymásra mosolyogtunk, aztán sajnálkozva elengedte a kezemet. Mielőtt levetette volna láthatatlanná tévő ezüstös köpönyegét, még egyszer rám kacsintott gyönyörű démonszemeivel. A szívem szokása szerint egy pillanatra ismét megakadt monoton munkájában, hogy aztán őrült módjára hozza be a lemaradást.

Amikor Cameron megpillantotta páciense tökéletesen gyógyult bőrfelületét, elégedetlenül felsóhajtott.

– Sejthettem volna! Csak tudnám, minek töröm itt magam?

Már épp válaszolni akartam, de hogy pontosan mit, abban a pillanatban elfelejtettem, ahogy Maxine átlépte a romos nappali küszöbét. Elveszettnek tűnt. Bodros szőke fürtjei ziláltan meredeztek mindenfelé, arcán rémület tükröződött, míg hatalmas kék szemében félelem csillogott. Rám nézett, csak hozzám beszélt, mintha igyekezne kizárni mindenki mást a társalgásunkból.

– Haza akarok menni! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.