2. Az új mentor

Gondolataimba merülve hagytam el a termet. Lin heves reagálása az új diákokra már-már kezdett rögeszméssé válni, és hiába éreztem én is a negatív kisugárzásukat, mégsem gondoltam, hogy veszélyesek lennének. David mindig mondogatta, hogy kitűnő érzékem van az emberekhez. Ő egyáltalán nem féltett, hogy esetleg rossz társaságba keveredem, vagy ehhez hasonló, Lin viszont egy ártatlan beszélgetést is képes volt túlreagálni. A folyóson nagy volt a nyüzsgés, mindenki a második órájára igyekezett, én is az angolterem felé vettem az irányt. Annyira belemerültem Lin és az idegenek elemzésébe, hogy későn vettem észre Maxine-t, akinek ismét sikerült elveszítenie az uralmát a lábára erősített görkorcsolyája felett. Valószínűleg már a folyosó túlsó végétől megkezdte a gyorsulást, mert nagy erővel ütközött egyenesen nekem. Szinte már éreztem a fájdalmat, ahogy kettőnk súlyával zuhanok a földre, de a várt becsapódás helyett erős karokba borultunk. Maxine vihogott, nekem pedig megfordult a fejemben, hogy talán nem is véletlen ügyetlenkedés történt, inkább szándékos merénylet ellenem.

Zavartan bontakoztam ki megmentőm karjai közül, közben igyekeztem Maxine-t is stabil alaphelyzetbe állítani. Szerettem volna legalább jól összeszidni, hiszen akrobatikus mutatványa akár balesettel is végződhetett volna, de ahogy ránéztem a számomra oly kedves arcra, minden haragom elpárolgott.

Mint engedékeny anyuka, úgy csóváltam a fejemet, Maxine pedig elégedetten vigyorogva rázta meg rövid, göndör fürtjeit.

– Tudom, hogy nem haragszol! – jelentette ki, én pedig tehetetlenül széttártam a kezeimet. Maxine nem hagyott időt a válaszra. Elnézett mellettem, és rámosolygott a mögöttem állóra. – Szia, Will! Köszi, a segítséget!

Lassan én is megfordultam, az arcom égett, de igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra. William Guyzone az iskola ügyeletes szépfiúja címet viselte Maxine szótárában. A futballcsapat kapitánya... Napbarnított arcán tökéletes mosoly ragyogott, deltás testét márkás göncök fedték. És ez a minden ízében tökéletes fiú engem hívott el az évzáró bankettre! Számomra ez volt az igazán megdöbbentő, nem pedig holmi idegenek, boszorkányok vagy démonok.

– Hello, Claire! – mosolygott William, és rám villantotta hófehér, szabályos fogsorát.

– Szia! Köszönöm, hogy megmentettél az eséstől! – mondtam neki, és igyekeztem igazán kedvesnek mutatkozni. Mindig rettentő ideges voltam a közelében, de képtelen voltam megmagyarázni, miért. Maxine szerint ez annak a jele, hogy tetszik nekem, de én nem voltam benne biztos, hogy valóban így van.

Túl sok tapasztalattal nem rendelkeztem ezen a téren, eddig még nem volt egyetlen fiú sem az életemben, aki felkeltette volna az érdeklődésem. William is csak akkor tűnt fel nekem, amikor két héttel ezelőtt megkérdezte, hogy nem akarok-e vele tartani a bálba. Persze igent mondtam, hiszen mi mást is felelhettem volna. Mégsem magyarázhattam el neki, hogy boszorkány vagyok, és halálos fenyegetettségben élem a mindennapjaimat, ezért nem engedhetek meg magamnak egy olyasféle ostoba kikapcsolódást, mint az érettségi bankett.

– Semmiség – felelte hosszú szünet után.

Az egyetlen problémám Willel az, hogy amikor nagy ritkán szóba elegyedtünk egymással, ő legalább olyan idegesnek tűnt, mint én. Így nem igazán tudtunk elmélyülten társalogni, azonban nagyon kedvesnek tartottam, ahogy próbálkozott.

Maxine továbbra is ott állt mellettünk, de mintha már nem ránk figyelt volna. A szemem sarkából úgy láttam, a folyosó végén keltette fel valami a figyelmét.

– Öhm... Claire... Akkor mit szólnál, ha este nyolcra mennék érted szombaton? – kérdezte hirtelen felcsillanó szemmel William, mire megütközve meredtem rá.

Az este nyolc órát a bál estéjére beszéltük meg, viszont számításaim szerint addig még legalább három hét volt hátra. Tudomásom szerint korábbi randiről szó sem volt. Segélykérő pillantást vetettem Maxine– re, de ő továbbra is kitartóan hunyorgott a távolba.

– Szombaton? – puhatolóztam óvatosan.

William egy pillanatra elakadt, majd úgy nézett rám, mintha tökéletesen őrült lennék, akire nem bőrdzsekit, hanem inkább kényszerzubbonyt kellene felsegíteni.

– Igen, szombaton... a bál előtt... – Továbbra is értetlenül néztem rá. Nem számolhattam el magamat ennyire. Will félreértette a hallgatásomat. – Persze, ha meggondoltad magad, azt is megértem! Semmi gond...

Az arcából ítélve azonban úgy tűnt, valójában nagyon is bántaná, ha nem tartanék vele. Hirtelen rádöbbentem, hiába annyira népszerű, hiába kaphatná meg bármelyik lányt az iskolában – csupán néhány csábos mosolyt kellene megeresztenie –, ő engem akar. És bár fogalmam sem volt, mire gondolhatott, már nem érdekeltek a miértek. Igyekeztem félretenni az aggályaimat, és egyszerűen csak örülni, hogy kellek valakinek.

– Nem, dehogy! Úgy értem... nem gondoltam meg magam, tehát... szívesen elmegyek veled... ha még mindig ezt szeretnéd... – hebegtem idegesen nagy igyekezetemben, hogy mielőbb biztosítsam róla, semmit nem gondolok másképpen, mint amikor utoljára erről beszéltünk.

Maxine-nek már nem sok hiányzott, hogy kitörjön belőle a nevetés, de hősiesen kitartott a néma, láthatatlan szobor szerepében. Szerettem volna már valahol egész máshol lenni, ennek ellenére jóleső melegséggel töltött el, ahogy láttam William szemében az őszinte megkönnyebbülést.

– Nagyszerű! – sóhajtotta. Úgy tűnt, még mondani akar valamit, de a csengő félbeszakította. A fejéhez kapott, mintha eddig nem lett volna tisztában az idő múlásával, és hirtelen sietősre fogta. – Tényleg nagyon örülök... Akkor... Majd később még beszélünk, rendben?

– Persze – nyögtem csodálkozva, aztán figyeltem, ahogy végigsprintel a folyosón. Már értettem, miért ő a kapitány a csapatban.

Maxine belém karolt, mire észbe kaptam, hogy már órán kellene lennünk.

– Mehetünk? – kérdeztem a barátnőmet, de ő csak a fejét rázta.

Kék szemében huncut fény csillogott, szőke fürtjei lazán meglibbentek, ahogy fejével a folyosó túlsó vége felé intett. Jól érzékeltem tehát, hogy ezúttal nem William, hanem valami más kötötte le éleslátó szemeit.

– Látod, akit én láttam egész idő alatt? – tudakolta Maxine sokat sejtető mosollyal, mire kíváncsian fordultam a jelzett irányba.

Először nem láttam semmi különöset. A diákok némelyike futva igyekezett beérni a tanár előtt a terembe, a folyosó végén azonban egy árnyék nem mozdult. Hamarosan körvonalazódott egy alak. A szívem hevesen megdobbant, ahogy Kellan Blacket ismertem fel benne. Az arcát nem láttam, mégis csalhatatlanul éreztem, hogy engem figyel.

– Végig úgy állt ott, mintha bármelyik pillanatban ki akarná végezni Willt – tudósított Maxine fontoskodva. – Olyan volt, mintha hallaná, mit beszéltek, pedig elég távol állt innen ahhoz, hogy...

– Ugyan már, Maxine! – szakítottam félbe enyhe rosszallással, és reméltem, hogy a felháborodásom elfedi előtte a zavaromat. – Nem nézhetsz több tévét! Túl sokat kombinálsz, mióta a vámpíros filmekért és a romantikus sorozatokért rajongsz.

Vitatkozni akart. Láttam rajta, hogy kikívánkozik belőle minden, amit megfigyelt a Willel történt ötperces beszélgetésünk alatt, én viszont nem voltam kíváncsi a képzelgéseire. Még hogy Kellan Black ártani akarna bárkinek is énmiattam... Merő ostobaság! Hátat fordítottam az árnyéknak, és határozottan húzni kezdtem Maxine-t az angolterem felé. Míg el nem hagytuk a folyosónak ezt a szakaszát, végig a hátamban éreztem Black kemény pillantását – szinte égette a bőrömet.

– Nem kell aggódnod, nem foglak nyaggatni, hogy eláruld nekem, melyiket választod – jelentette ki nagylelkűen Maxine, és nyugtatóan megpaskolta a csuklómat.

Nem hagyott időt a válaszra, felrántotta a terem ajtaját, és kecsesen begördült az angolóra közepére. Mrs. Martle már jobb színben volt, mint az előző óra elején, és úgy látszott, már az önuralmát is visszanyerte. Épp az aznapi anyagot vázolta a táblára, mikor becsörtettünk. Maxine sebesen libbent a helyére, engem pedig már várt a vigyázóm az utolsó padban.

– Örülök, hogy csatlakoznak hozzánk – üdvözölt az igazgatónő mézes-mázos hangon. Széles békaarca rideg maszkba torzult. A küszöböt átlépve dermedten vártam a fejmosást, azonban csak intett a fejével. – Foglaljon helyet, Miss White, és igyekezzen felzárkózni!

Ezzel vissza is fordult a táblához, már azt sem látta, hogy engedelmesen bólintok. Fogtam a kilincset, hogy behúzzam magam után az ajtót, de valamiben megakadt. Lenéztem, hogy mi nem engedi becsukódni, de semmit nem láttam a küszöb és az ajtó között. Csodálkozva fordultam Lin felé, aki összevont szemöldökkel figyelte a szerencsétlenkedésemet. Többen hangosan vihorásztak, de nekem nem volt hangulatom kacagni, sőt, még zavarba jönni sem.

Úgy láttam, Lin sem tud rajtam segíteni, és mivel nem akartam kivárni, hogy az igazgatónő rám pirítson, ezért újra próbálkoztam, ezúttal erősebben. Talán erősebben, mint szerettem volna, mert a kilincs a lendület miatt kicsúszott a kezemből, ugyanakkor nem jártam sikerrel. Egy láthatatlan valami újra megakadályozta, hogy tisztességesen becsukjam az ajtót.

– Ezt majd én elintézem, te csak menj, és ülj a helyedre! – szólalt meg közvetlenül mögöttem Mrs. Martle. Összerezzentem a váratlan közelségétől, ráadásul újra olyan robotszerűen kezdett viselkedni, mint az első órán.

Mindenesetre engedelmeskedtem, és rá sem hederítve néhány osztálytársam gúnyos megjegyzésére, hátravonultam Lin mellé. A vigyázóm elfeledhette a haragját, mert, ahogy leültem mellé, azonnal a csuklómat kezdte vizsgálni. Nem igazán tulajdonítottam különösebb jelentőséget a diákok érkezésének, de ez az ajtós eset valóban különös volt. Ráadásul ott volt még az igazgatónő furcsa viselkedése is.

– Kezdem magam úgy érezni, mintha egy detektívregény közepébe csöppentem volna – súgtam Linnek ironikusan.

Legnagyobb megdöbbenésemre, ahelyett, hogy alaposan összeszidott volna az általa képzelt óvatlanságom miatt, csöndesen felkuncogott. Döbbenten néztem rá, aztán gyorsan az igazgatónő felé kémleltem, de abban a katatón állapotában adta le az anyagot, amiben nem zavarhatta meg senki.

Lin látta értetlen arckifejezésemet, ezért némi magyarázatot fűzött a viselkedéséhez.

– És Maxine alakítja Sherlock Holmest, te pedig Dr. Watsont, vagy fordítva? – érdeklődött, fulladozva a visszafojtott nevetéstől.

A humorérzékünk nem mozgott egy hullámhosszon Linnel, de gyanítottam, hogy Maxine emberi mivolta áll a gúny céltáblájának a középpontjában. Azonban olyan ritkán láttam Lint ennyire felszabadultan nevetni, hogy nem akartam elrontani az örömét, ezért belementem a játékába.

– Oh, én természetesen Jessica Fletcher vagyok, ez nem is vitás.

Fogalmam sem volt, hogyan működik Lin humorérzéke, de minden bizonnyal elképzelt magában idős nénikeként, szemüveggel, rövid, göndör hajjal, ahogy mindenkit tudálékosan faggatok a becsukódni nem akaró ajtó rejtélyéről. Hangosan felhorkant, majd kezét a szájára tapasztva magába fojtotta nevetőrohama maradványát.

Többen hátranéztek, hogy ellenőrizzék, mi lehet a zaj forrása, majd mikor megállapították, hogy őket nem érintő dologról lehetet szó, érdeklődésüket vesztve visszafordultak a tanárnő felé. Mrs. Martle még csak meg sem rezzent.

Lin a kíváncsi pillantások hatására, vagy mert én nem nevettem, összeszedte magát. Hosszú ujjait jó kislány módjára fonta össze, és higgadtan pihentette az ölében az óra végéig.

– Elnézést a viselkedésemért! – súgta a fülembe angolóra után, miközben a következő órára sétáltunk.

Körülöttünk a diákok nyüzsgő rovarokként jöttek-mentek, látszólag céltalanul. Maxine mögöttünk surrogott a görkorcsolyával, amivel már igazán kezdett az agyamra menni. Eldöntöttem, hogy amint lehet, megajándékozom egy olyan cipővel, amire már régóta vágyik, hátha akkor hajlandó lesz megválni ettől a vacaktól. Lin szabadkozása meglepett, értetlenül meredtem rá.

– Miért kérsz elnézést? – kérdeztem, majd gyorsan folytattam, amikor láttam, hogy meg akarja magyarázni a nyilvánvalót. – Nekem tetszett, hogy ennyi hónap kényszerű ismeretség után végre megismerhetem benned az embert.

Viccnek szántam, de ahogy felnéztem Linre, az agyam hirtelen kapcsolt, és legszívesebben elharaptam volna a nyelvemet. Tisztában voltam vele, mennyire kényes téma ez neki.

– Nincs bennem semmi emberi! – sziszegte a fülembe, majd egy pillanattal később megenyhülve megbökte a karomat, indulásra ösztökélve. Észre sem vettem, mikor álltunk meg.

– Sajnálom... Nem úgy értettem! – szabadkoztam bűnbánóan, és legszívesebben a falba vertem volna a fejemet.

Lin lemondóan legyintett, majd tovább vonszolt a következő órára. A nap hátralévő részében nem került szóba ez az ostoba incidens. Valahol nagyon bántott a dolog, hiszen Lin négy hónapja volt a Vigyázóm, és rettentő komolyan vette a dolgát, hogy megóvjon mindennemű kártékony hatástól. Másrészről pedig határozottan bosszantott a túlreagálása – sosem érdekelt, kinek mennyire tiszta a vére, de úgy tűnt, ez a vérvonal dolog egyedül engem hagyott hidegen. Lin, David, és régen Gideon is nagy hangsúlyt fektetett erre.

A tiszta vérű boszorkányok közé tartoztam, akik mára már nagyon kevesen maradtak – hogy pontosan mennyien, arról mindenki gondosan hallgatott a jelenlétemben. A zsoldosokat egy, a boszorkányok társadalma számára ismeretlen személy felbérelte, hogy végezzenek minden fajtámbelivel. Egyelőre még maga a Bölcs sem tudta – vagy nem akarta köztudomásra bocsájtani –, hogy ki vagy kik vetemedtek ilyesmire, így csak annyit tehetett, hogy a másodvérűek védelmére bízta az Utolsókat.

Én pedig hiába voltam nagy becsben tartva, mégsem éreztem magam halálos fenyegetettségben. Lin szerint teljesen más vagyok, mint a többi Utolsó, akiket ismert, de nem akarta kifejteni, miben. Csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy bizonyára az lehet az oka, hogy ők egészen máshol, más körülmények között nevelkedtek, mint én.

Lin, Gideon és a többi boszorkány másodvérűek voltak, tehát valamelyik szülőjük ember volt. Nem láttam ebben semmi kivetnivalót, mégis úgy tűnt, mintha ők legalább annyira szégyenkeznének emiatt, mint amennyire én a meg nem érdemelt, kitüntetett figyelmük miatt.

Lin jókedve az utolsó órára végképp semmivé vált, amikor Mr. Donov utána jött a kémiaterembe, hogy segítsen neki a térképeket bepakolni a szertárba. Lassan kezdtem azt hinni, hogy csak álmodom a délelőtti bolondozását. Mindenesetre Maxine lelkendezve foglalta el Lin helyét mellettem, és meg sem próbált úgy tenni, mintha sajnálná a vigyázómat.

Gyakran irigyeltem Maxine angyali naivitását. Már négy éve tartozott a „velem kitartóan szóba állók” nem túl népes táborába, mégsem gyanított semmit a varázslatos életemből. Az egész világszemlélete annyira bájos volt... Szerettem volna én is úgy látni a dolgokat, és olyan egyszerű értékrendet felállítani, mint amily az ő egyszerű, emberi fejében létezett.

A kémiatanár, Miss Taylor Houston, egy fiatal, filigrán nő volt. Közvetlenül az egyetem befejezése után került hozzánk tanítani. A legnagyobb pozitívuma a tanítási stílusa volt, aminek az alapját a számtalan kísérlet képezte. Óráról órára fáradhatatlanul bizonyította, hogy ami a tankönyvekben érthetetlen, az a valóságban gyakran érdekes, és a kémia, mint tantárgy kifejezetten szórakoztató.

– A kémcsöveket és a folyadékot megtaláljátok az asztalokon – magyarázta Miss Houston. Hangja vékony volt, mégis bezengte az egész helyiséget. Maxine fintorogva lötyögtette meg az egyik kémcsövet, amiben valami zöld kocsonyás tutyi mozgott. – Mindenki egyedül dolgozik, ezt az anyagot már átvettük többször is, és bár az érettségire nem kell, azért szeretném, ha megmaradna a fejetekben!

– Vágjunk bele! – súgtam Maxine-nek, és belemerültem a feladatba.

Az első kémcsőben átlátszó, vízszerű folyadék, a másodikban a zöld kocsonya, a harmadikban pedig semmi nem volt. A kémcsőállványok mellett három tubus címkézetlen folyadék állt – még emlékeztem, hogy szag alapján kell felismernem azt a vegyületet, amelyre szükségem volt a színváltás eléréséhez. Miss Houston körbejárt a teremben, és akinél balesetveszélyes folyamatot látott kialakulóban, kedves évődéssel segített.

– Azt hittem, ebben te vagy a legjobb, de riválisodra akadtál... – jegyezte meg Maxine, mire kétkedve néztem rá. Még öt perce sem volt, hogy megtudtuk, mi a feladat, képtelenség volt ennyi idő alatt végrehajtani.

Barátnőm a terem másik oldala felé nézett, ahol általában nem ült senki, ezúttal azonban nem más foglalt ott helyet, mint Kellan Black. Az új diákok egész nap furán viselkedtek. Senkivel nem beszélgettek, még a tanárokkal, sőt, egymással sem. Volt olyan óra, amelyen benn voltak, volt, ahol csak az egyikük, és olyan is akadt, amire egyáltalán nem látogattak be. Maxine hamar kiderítette, hogy külföldi gimnáziumokból érkeztek, és csupán a vizsgaidőszak végéig maradnak, mert érdekli őket az itteni tanterv, de egyébként ők már átestek az érettségi tűzkeresztségén. Ez magyarázatot adott rá, miért tűntek idősebbnek egy átlagos tizennyolc évesnél. Kellan kémcsöveiben tankönyvekbe illő mintaszerű kísérlet látszott, a megfelelő színnel, állaggal és mennyiségekkel. Irigykedve figyeltem, hogy félvállról begyűjti Miss Houston magasztaló dicséretét, amit általában én szoktam, majd elégedetten, mint aki jól végezte a dolgát, hátradől a székén.

– Ez nem verseny! – jelentettem ki minden meggyőződés nélkül Maxine-nek, de a szememet továbbra sem vettem le Kellan Blackről és tökéletes kísérletéről.

A következő pillanatban a tekintete rám villant, nekem pedig elfelejtett verni a szívem. Kellan mélyen ülő szemére sötét árnyékot vetett hosszú szemöldöke, keskeny ajkainak sarkában mintha mosoly játszott volna. Markáns arcán kihívó kifejezés ült, és határozottan az az érzésem támadt, mintha mulatna rajtam.

Bosszankodva fordultam újra a kémcsöveim felé, és míg a tubusban lévő folyadékokat szaglásztam, igyekeztem lecsillapítani az ereimben száguldó véremet. Amikor a harmadik tubust kinyitottam, és megcsapott a jellegzetes keserű szag, egy lámpa gyulladt az agyamban. Nem pusztán az ugrott be, hogy ez a folyadék a megoldás, hanem az is, hogy nem Kellan arrogáns viselkedése bosszantott fel.

A pillantása szinte perzselt, és ez volt a mérgem valódi oka. Ezért bosszantottam fel magam, mert olyan érzelmek száguldottak rajtam keresztül, melyek mintha ezernyi pillangót varázsoltak volna a gyomromba, melyek sűrű szárnycsapdosással próbálnak kiszabadulni onnan. Mélyeket lélegeztem, próbáltam minden másra gondolni, csak a két paddal arrébb helyet foglaló, kémiai zseninek tűnő Kellan Black-re nem. Talán éppen ezért voltam képtelen kiverni őt a fejemből.

Fogalmam sincs, mi ütött belém. Nem gondoltam semmire, amikor újra ránéztem, de azonnal rájöttem, mekkora hiba volt. Éppen úgy nézett engem, mint az első órán. Kitartóan és rendíthetetlen nyugalommal legeltette rajtam sötéten izzó szemét, én pedig kétségbeesve éreztem, hogy nem vagyok ura a testemnek. A forróság úgy áradt szét az ereimben, mint folyékony lávafolyam, melynek semmi nem szab gátat.

Éreztem az egyik kezemben a tubusos folyadékot, a másikban a zöld kocsonyát tartalmazó kémcsövet, de a tekintetemet fogva tartotta ennek a különös fiúnak a sötét pillantása. Ajkairól szép lassan eltűnt a mosoly, ahogy az arcáról is kámforrá lett az arrogancia, a helyét átadva a döbbenetnek. Hosszú, szépen ívelt szemöldökét összehúzva figyelt, keskeny száját szólásra nyitotta, de hang már nem hagyta el a torkát.

Lángolt az arcom, a testem, éreztem a kezemben átforrósodó üveget, mely a következő másodpercben megadta magát a kezemből áradó hőnek. A kémcső hangos roppanással tört szét a kezemben, a szilánkjai apró sebeket ejtettek a bőrömön. A másik kezemben a tubus szikrafelhőt hányt a magasba, majd hirtelen lángra lobbant, és sercegve, de fájdalommentesen égett a tenyeremen.

Gyorsan észbe kaptam, és elhajítottam a kémcső darabjait. Ugyanezt akartam tenni a lángoló tubussal is, de Maxine megelőzött, és egy előre odakészített rongydarabbal kiütötte a kezemből. A tubuslángoló labdaként zuhant a padlóra, de kialudt, mielőtt még leért volna. Az, egész csupán egy pillanatig tartott, a teremben akadt olyan, aki semmit nem vett észre az egészből. Sajnos Miss Houston érzékeny orrát megcsapta az égés keserű szaga, és riadtan lépett oda hozzánk.

– Mi történt? – kérdezte, arcán ijedtség és értetlenség váltakozott. Amikor észrevette a kezemen a zöld kocsonyát, melyekre apró piros pöttyöket festett a vérem, napbarnított arca holtsápadttá vált. – Te jó isten! El kell menned a betegszobába!

– Oh, arra igazán semmi szükség... Csak ügyetlen voltam... Biztosan... – hirtelen elhallgattam. A védőbeszédemnek éppen az a része hiányzott, ami a tanárnőt valószínűleg a legjobban érdekelte volna. – Biztosan rosszul öntöttem össze a hozzávalókat...

– Nem hiszem, Claire – csóválta a fejét Miss Houston, miközben a rongyot a vérző kezemre szorította. – Ezek a hozzávalók nem okoznak tüzet, sem bármiféle felmelegedést...

– Nem tudja, mire vagyok képes, ha kutyulgatni kezdek... – nevettem fel idegesen, és kissé talán túlerőltetetten. Néhányan a környezetünkben kíváncsiskodva nézegették a kezemet és az összetört kémcsövet – a tubusból csupán egy szétfolyt massza maradt. Láttam, hogy senki nem hiszi el, amit mondok. – Az igazság az, hogy... nem igazán figyeltem oda...

Bosszankodva éreztem, ahogy a vér az arcomba tolul, és akaratlanul is a terem másik végében álló pad felé pillantottam. Kellan Black továbbra is engem figyelt, az arcáról azonban semmit nem bírtam leolvasni. Fejét kicsit előrehajtotta, így szeme még inkább árnyékba borult, ajkait mintha kissé összeszorította volna – talán egy mosolyt próbált elfojtani.

Felszisszentem, amikor Miss Houston megpróbálta felitatni a tenyeremből csordogáló vért, de csak annyit ért el vele, hogy még mélyebbre tuszkolta a bőröm alá fúródott kémcsőszilánkokat.

– Mégis el kellene menned a gyengélkedőre – javasolta újra Miss Houston, Maxine helyeslőn bólogatott, közben tekintetével gondosan kerülte a sérült kezemet.

– Esetleg elmehetek vele... – vetette fel mintegy mellékesen, mire a tanárnő bizalmatlanul mérte végig vékony lábait, melyek még mindig a görkorcsolyába voltak bújtatva.

Bizonyára azon tűnődött, hogyan tudna bármiben is a segítségemre lenni Maxine, amikor láthatóan rosszul volt a vérem látványától –, ráadásul a közlekedésben ő is segítségre szorult. Már éppen ellenkezni akartam, de egy hang az ajtó felől megállított.

– Majd én elkísérem – mosolygott negédesen Lin a tanárnőre, aki pillanatnyi habozás után bólintott.

– Rendben, menj Linnel! Lesz még órátok az enyém után? – kérdezte váratlanul, mire megütközve néztem rá.

– Nem, ez az utolsó óránk – feleltem.

Miss Houston, mintha ki akarna tessékelni az óráról, óvatos, de határozott mozdulattal megfogta az ép könyökömet, és az ajtó felé terelt. Csodálkozva néztem fel rá, és engedtem neki, hogy Linhez vezessen. Nem sorolhattam magam a magas emberek csoportjába, mindössze százhatvanhárom centi voltam sportcipőben, és mint ebben az esetben is, határozottan bosszantott, hogy fel kell néznem a tanáromra.

– Rendben, akkor nem kell visszajönnötök – legyintett hanyagul, majd végre elengedte sérült kezemet, és szélesre tárta előttünk az ajtót. Kiléptünk a folyosóra, és már indultam volna Lin után, amikor még egyszer kitárta az ajtót, és utánunk szólt. – Az óra miatt nem kell izgulnotok, majd igazolom.

– Köszönjük – vágta rá Lin azonnal, Miss Houston pedig, mint aki mély álomból ébred, kissé összezavarodva behúzta maga után az ajtót.

Lin megragadta az ép karomat, és sietősen elindult a folyosón a betegszoba irányába. Kiértünk a földszinti aulába, ahol már nem bírtam lépést tartani vele. Megmakacsoltam magam, és határozott mozdulattal kitéptem magam vékony kezei közül.

Megállt, és egy pillanatig farkasszemet néztünk. A tekintetével gyilkolni tudott volna, azonban láttam a haragot csitulni az arcán, ahogy egy pillantást vetett a kezemre, melyből kitartóan szivárgott a vér. A kezem sajgott, tompán lüktetett, mintha valami elszorította volna a csuklómat. Már előre féltem az érzéstelenítő injekciótól, amit hamarosan beledöfnek a sebembe, hogy kiszedjék a kémcső szilánkjait.

Megborzongtam, Lin pedig szó nélkül továbbindult. Léptei visszhangosan koppantak a hatalmas aulában, ami teljesen üres volt. lassan elindultam utána, bár nem éreztem sürgető késztetést az injekcióra. Azonban alig tettem egy lépést, megtorpantam.

Ahogyan az iskolába vezető úton, most is az az érzésem támadt, hogy van itt még rajtam kívül valaki. Már csak a köd hiányzott. Ma már másodszor éreztem ezt. Nyugtalanító volt, nem tudtam, mi történik, és bosszantott, mert tisztában voltam vele, hogy valami vagy valaki igenis itt van körülöttem.

Megpördültem a tengelyem körül, de semmit nem láttam az iskola megszokott falain kívül. Lin léptei egyre halkultak, én pedig azon tűnődtem, ő miért nem érzi azt, amit én. Szólnia kellene, hogy igyekezzek utána, vagy összeszidnia a kémiaórán elkövetett óvatlanságom miatt. De Lin némán baktatott a betegszoba felé, fel sem tűnt neki, hogy nem követem.

Utánafordultam, hogy megnézzem, mennyire távolodott el tőlem, de ahogy megpördültem, Kellan Blackkel találtam szemben magam. Alig egy lépés választott el tőle, szinte éreztem testének meleg kisugárzását. Sötét szemeire árnyék vetült, de láttam, hogy nem engem néz. A kezemet figyelte, amire én már képtelen voltam, bár a fájdalmat nagyon is éreztem.

Kellan háta mögött valami mozgásra lettem figyelmes – oda sem kellett néznem, hogy tudjam, Lin próbál meg észrevétlenül mögé osonni. Tudtam, hogy bármire is készült, máris elkésett. Biztos tudattal éreztem, hogy fölösleges az aggodalma. Ha ez a különös fiú bántani akart volna, már régen halott lennék.

Elakadó lélegzettel figyeltem, ahogy Kellan közelebb lép hozzám. Felém nyújtotta a kezét, de beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy a sérült kezemért nyúl. Vér tolult az arcomba a gondolatra, hogy talán tudatában van annak, mi váltotta ki belőlem a figyelem hiányát. Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, nehogy véletlenül újra felgyújtsak valamit. Bizonytalanul felé nyújtottam a kezemet; azt hittem, meg akarja érinteni, de ő csak alátartotta az övét.

Összezavarodva néztem fel rá, először láttam tisztán izzani fekete szemét, melyekkel már engem figyelt. Az arca ebből a távolságból veszedelmesen vonzónak tűnt, tökéletes ívű ajkának szegletében egy pillanatra újra feltűnt az a gunyoros mosoly, amit párszor már megmutatott. Zavartan félre akartam fordulni, de a pillantása rabul ejtett.

Csöndesen, majdhogynem suttogva szólalt meg.

– Mondd: Vulnuscurat! – szólított fel, mintha valami parancsnok lenne, én pedig más esetben talán bosszúsan hátat fordítottam volna neki, de ezúttal képtelen voltam.

Nem értettem, mit akar ezzel, az egész szituáció nevetségesen képtelen volt, mégis engedelmeskedtem neki.

– Vulnuscurat!

Szavaimra izzani kezdett a kezem, a tompa sajgás éles fájdalommá erősödött. Kétségbeesve próbáltam Lint megkeresni, de Kellan sötét tekintete nem engedett el a vonzásköréből. Gyönyörű ívű szemének fehérje teljesen eltűnt, éppen olyan fekete krémmé olvadt, mint ónixfényű írisze. Feketén ragyogott, mint az éjszaka, sötét fényt árasztva magából. Izzott, tündökölt, akár egy fekete gyémánt.

A következő pillanatban a fájdalmamat mintha elvágták volna. Kellan elhúzta a kezét az enyém alól – egy pillanatra sem ért hozzám, mégis éreztem az érintését a bőrömön. Ahogy lenéztem, semmit nem láttam a tenyeremen. Minden egyes szilánkdarab eltűnt a bőrömből, mely mintha soha nem is sérült volna meg. Döbbenten néztem fel, hogy kifaggassam Kellant, de addigra már nem volt sehol.

Még egy apró ködfoszlányt sem hagyott maga után, hogy bizonyítsa, valóban itt volt, és nem csupán képzeltem az egészet. Csak Lin rohant felém rémülten. Kreol bőre sápadtabb volt, mint valaha, barna szeme riadtan és értetlenül cikázott a kezem és az arcom között.

– Te jó isten! Mi a fene történt? – kérdezte lihegve, de bíztam benne, hogy ezt csak amolyan költői kérdésnek szánta, hiszen ha ő nem, akkor én honnan tudhatnám.

– Nem, nem tudom... Fogalmam sincs... Nézd! – mutattam fel neki az imént még több sebből vérző kezemet, de őt inkább a másik csuklóm érdekelte. Nem értettem, miért lepte meg annyira, amikor nem látta izzani a védelmező igémet. Elrántottam a karomat, és határozottan néztem fel rá. – Ő nem rossz.

A kijelentésem némiképp meggondolatlan volt, de ahogy kimondtam, tisztán éreztem a szavaim igazságát. Nem értettem miért, de boldogsággal töltött el a saját megkönnyebbülésem. Nem úgy Lint, akinek már csak egy gőzcsap hiányzott a fejéről, ahol egy csavarással kiereszthette volna felhalmozódott indulatait.

– Nem érdekel, mit csinált veled, ő akkor is rossz! – vágott vissza ellentmondást nem tűrően, én pedig megenyhülve, de dacosan felszegett állal folytattam.

– Én is érzem körülötte a sötétséget... – kezdtem, mire Lin szemében diadalmas fény villant. Ahogy folytattam, ez a fény kialudt, hogy átadja a helyét a megrögzött haragnak. – De tudom, hogy ő nem gonosz! Segített rajtam.

– Ez nem boszorkányság, Claire! – fakadt ki elkeseredetten Lin, mire megütközve meredtem rá. – Ez nem jó varázslat, ez fekete mágia, vagy démoni. Még nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy nem tett veled semmi jót!

Nem feleltem. Nem bírtam megszólalni. Mit is mondhattam volna? Elképzelni sem tudtam, hogy mindaz, amit Kellan velem tett, és ahogyan tette, az valami sötét és gonosz dolog lett volna. Nem akartam Linnek hinni, de tisztában voltam vele, hogy nincs oka hazudni nekem. Emlékeimben élénken élt Gideon tanítása, miszerint a fekete mágia a démonok eszköze.

– Menj, várj meg a kocsinál! – utasított Lin, hangja keményen csattant az üres aulában.

Összezavarodva indultam a hatalmas üvegajtó felé, közben végig a hátamban éreztem vigyázóm pillantását. Néha igazán nem tudtam eldönteni, hogy Lin milyen érzésekkel viseltet irányomban. Automatikusan nyúltam a kilincs felé, de mikor a hideg fém hirtelen hozzáért gyógyult bőrömhöz, megtorpantam.

– Miért... – kezdtem, de a hangom megbicsaklott, így inkább elhallgattam.

– Mit miért? – nógatott türelmetlenül Lin.

Nem fordultam felé, nem érdekelt, amit láthatok, csak tudni akartam a választ.

– Miért nem jöttél oda, ha tudtad, hogy árthat nekem?

Egy hosszú percig csak egymás szuszogását hallhattuk. Úgy éreztem, a kérdésemmel megbántom Lint, de akkor is tudnom kellett a választ. Meg kellett próbálnom ésszerű magyarázatot találni erre a képtelenségre.

Amikor megszólalt, a hangja egészen közelről hallatszott, noha nem hallottam, hogy közelebb lépett volna.

– Mert nem engedte! – suttogott, de mintha a fülembe kiabált volna.

Hallottam a szégyent a hangjában, és éreztem magatehetetlen dühét, amiért nem tudta teljesíteni a feladatát. Azt a feladatot, amit hónapok óta kitartóan végzett, még ellenemben is.

Bólintottam, és kiléptem a napsütésbe. A hűvös aula után végre kellemesen éreztem magam. Hátrahajtottam a fejemet, és felmosolyogtam a tiszta kék égboltra. A mindenem volt a meleg. Engedtem, hogy minden egyes meleget sugárzó részecske végigsimítson a bőrömön, és átjárja lehűlt végtagjaimat.

A legszívesebben kivettem volna a tűt is a hajamból, hogy a hajszálaim is érezzék ezt a kellemes bizsergést. A kezem akaratlanul lendült a hajtű irányába, de mielőtt megérintettem volna a fa selymes anyagát, időben észbe kaptam. Az agyam vészreakcióként egy emlékképet vetített elém, ahogyan Gideon zuhan a semmibe. Szorosra zárt szememet rémülten nyitottam tágra, és engedtem, hogy a kezeim ernyedten hulljanak a testem mellé. Tisztára megőrültem!

Lin BMW-je másik helyen parkolt, mint ahol reggel hagytuk, de egy ilyen nap után már semmin nem csodálkoztam. Törökülésben elhelyezkedtem a motorház tetején, hátul megtámaszkodtam a karjaimon, és hátradöntöttem a fejemet, arcomat a nap felé fordítva.

Úgy számoltam, hogy legalább negyvenpercnyi időm lesz feldolgozni az imént történteket, mielőtt az iskola kegyetlen csengője szabad utat enged a diákoknak, hogy felborítsák a parkoló nyugalmát. Szerettem volna átgondolni, mi is történt pontosan. A kérdések egymást keresztezve cikáztak az agyamban, szinte zsibongott tőlük a fejem. Hangos csattanásra riadtam. Csodálkozva kerestem a zaj forrását, közben elgémberedett karjaimat próbáltam újraéleszteni támasztékból végtagokká. Legnagyobb megdöbbenésemre az osztálytársaim, akiknek szintén a kémia volt az utolsó órája, egy emberként özönlöttek ki a bejárati ajtón. Ránéztem az órámra: azt hittem talán elszundítottam, de mindössze öt perce napoztam.

A csattanó hang forrása Maxine volt, ahogy nekivágódott a kukának. Sikeresen feltápászkodott, és egészen ügyesen lódult felém. Lepattantam a BMW-ről, mert lelki szemeim előtt már láttam, hogy ez is hasonló sorsra jut, mint a fém szemetes – aminek Lin nem igazán örülne –, én pedig jobbnak láttam megelőzni a bajt.

Nem tévedtem; Maxine hatalmas sebességgel ütközött nekem. A lendülettől kicsit megtántorodtunk, de ezúttal számítottam rá, ezért sikerült megtartanom mindkettőnk egyensúlyát. Barátnőm mosolyogva nézett rám.

– Az összes évfolyamtársunk nevében mondhatom neked: köszönöm! – kacagott fel jókedvűen.

– Ezt nem értem... – motyogtam, s bár halványan én is elmosolyodtam, elképedve szemléltem, ahogy társaink gyors tempóban elsliszannak a parkolóból. Erre mondják, hogy ment, ki merre látott.

– Pedig egyszerű: a legempatikusabb tanár óráján megsérülnöd azért volt kitűnő választás, mert így mindenkit hazaengedett, nehogy azt gondoljuk, kivételez veled és Linnel – hadarta Maxine egy szuszra, én pedig néha ellenőriztem, vesz-e levegőt.

– Mától a jelszavam: egy mindenkiért, mindenki egyért – jegyeztem meg fanyarul, miközben a táskámat a vállamra húztam.

Maxine válaszként felnevetett, majd elrúgta magát, és a kijárat felé kezdett gurulni.

– Nem jössz? – nézett vissza, amikor rájött, hogy nem követem. Tétován néztem vissza az iskola bejárata felé, aztán a sárga autócsodára, majd újra az iskolára. Maxine lemondóan sóhajtott. – Mindig őt választod helyettem...

Sajnálkozva néztem rá. Őszintén szerettem volna megállítani, miután csöndes belenyugvással búcsút intett nekem, de az események alakulása miatt az üldözési mániám felerősödött, és óvatosabbá váltam. Irigykedve figyeltem a társaimat, akiknek sejtelmük sem volt démonokról, boszorkányokról vagy egyéb mitikus lényekről. Sóhajtva indultam az iskolába, hogy megkeressem a vigyázómat.

Komikusan hangzott, mégsem volt az. Ha Lin nem tudta áttörni a falat, amelyet Kellan közénk emelt, akkor én még annyira sem tudnám. Mégsem engedhettem, hogy egyedül keressen valamit, ami árthat neki. David bele is őrülne, ha valami baja esne az ő kis Linjének.

Tudtam, merre keressem. Az egész iskola területén csupán egyetlen hely volt, amit a mai nap folyamán még nem ellenőrzött: a futballpálya. Keresztülvágtam az aulán, és kiléptem a hátsó udvarra. Nem siettem, de nem is sétáltam komótosan. Megkerültem az iskolát, és kiléptem a betonkerítés mögül. A futballpálya hatalmasabb volt, mint képzeltem. Négy év alatt egyszer sem jártam erre. Nem éreztem késztetést, és nem volt, ami idehozzon.

Nem úgy, mint most. Ahogy kiléptem a betonfal mögül, földbe gyökerezett a lábam. A pálya szélénél a frissen mészporozott zöld fűben térdelt Lin, összetörtnek és elesettnek látszott, pedig senki nem ért hozzá. Jorja Smith fenyegetőn magasodott fölé, csakúgy, mint a másik fiú, akit reggel Kellannel láttam. Közrefogták Lint, aki utolsó erejével próbált rátámadni az idegenekre.

Kezét maga elé tartotta, ujjait széttárta, míg ajkai hangtalanul mozogtak. Nem ismertem a varázsigéket, Gideon sosem tanított meg rájuk, mert nem volt rá szükségem a tiszta vérem miatt, Linnek azonban mindent meg kellett tanulnia. Az idegen fiú beszélt hozzá, arcáról mély megvetés és szánalom tükröződött, míg Jorja gyilkos tekintettel járta körbe, mint ragadozó a vadat, amelyről már tudja, képtelen elszaladni.

Hirtelen észbe kaptam. Futásnak eredtem lefelé a lépcsőn. Olyan iramban rohantam, hogy néha attól féltem, elveszítem az egyensúlyomat, és legurulok a lelátóról. Szerettem volna észrevétlenül közelebb kerülni hozzájuk, de túl hangosnak bizonyultam, így mire a lépcső aljára értem, már mindenki engem bámult.

Arra számítottam, hogy rám támadnak, de Jorja és a másik csak állt némán, mint akik parancsra várnak. Linre néztem, szerettem volna segíteni rajta, vagy legalább biztonságba vinni ezektől – bármik legyenek is –, azonban amikor elindultam felé, Jorja elállta az utamat. Kék szeme ridegen fénylett, arcán kihívás ült, ahogy lenézett rám.

– Menj innen, Claire! – szólított fel Lin csöndesen.

Döbbenten néztem rá. Arcának jobb oldalán hosszú vágás éktelenkedett, amiből szivárgott a vér. Úgy láttam, le van gyengülve, mintha lábra állni is képtelen lenne. Nem kérheti, hogy itt hagyjam, ráadásul ezekkel. Bizonyára valamit csináltak az agyával is.

– Nem! – ellenkeztem elszántan, mire Jorja csinos arcáról eltűnt a fölényesség, hogy gyilkos mosolynak adja át a helyet.

Féltem, de leginkább Lint féltettem. Sosem láttam ennyire leromlott állapotban. Újra megpróbáltam odalépni hozzá, de Jorja ismét az utamat állta. Legalább másfél fejjel magasabb volt nálam. Dühösen néztem fel rá, de ő csak mosolygott.

– Menj az utamból! – követeltem, és igyekeztem a lehető leghatározottabb hangot megütni.

Jorja rám villantotta hófehér fogsorát, majd fejét kissé oldalra fordította. Összenevetett a társával, én pedig tehetetlenül figyeltem a vigyázómat, aki végleg elveszítette az erejét. Keze ernyedten hullott az ölébe, máskor határozottságot sugalló tekintete kábán meredt a semmibe.

– Menj az utamból! – követeltem keményebben, miközben Jorja acélkék szemébe fúrtam a pillantásomat.

A mosoly lehervadt az arcáról, ahogy közelebb lépett hozzám.

– Különben? – sziszegte kihívóan, én pedig hátráltam egy lépést.

Nem a félelmem miatt, hanem mert a leheletének émelyítően édes illata szinte fejbe vágott. Forrt a vérem, éreztem, hogy a tűz hevesen fellángol az ereimben. Vulkán voltam, mely kitörésre várt.

– Claire! Menj el innen! Téged nem fognak bántani – nyögte Lin újra, de senki nem figyelt rá.

Nem értettem semmit. A másik idegen fiú kimértnek ható hangon szólalt meg, de nem tudtam alaposabban szemügyre venni, mert Jorja takarásában állt. Tompán, az agyam hátsó részében érzékeltem, hogy ez nem lehet véletlen.

– Látod, Vigyázó! Képtelen vagy engedelmességre bírni! – az idegen lehajolt, Jorja pedig vele mozdult, így már ketten álltak közénk. Az agyam kétségbeesetten kattogott a megoldás után, de hiába. – Képtelen vagy megvédeni! Jorja!

Azt hittem, visszahívja a lányt, mint egy kutyát az idomítója, de tévedtem. Jorja újra közelebb lépett hozzám, és mielőtt bármit tehettem volna, felemelte karcsú kezét, és hosszú ujjaival végigsimított csupasz karomon. Hirtelen megbántam, hogy nem vettem vissza a pulóveremet, miután a napon süttettem magam. Jorja érintése nem okozott fájdalmat. Éreztem az ujjait, valami volt rajtuk. Valami különös, de a tudatom nem akart tovább engedelmeskedni, amikor meg akartam fejteni, mi lehetett az. Kábának éreztem magam, de tudtam, hogy ez a kígyó művelte ezt velem.

Koncentráltam, amennyire bírtam. Azt akartam, hogy repüljön ez a vörös kígyó, mert tisztában voltam vele, hogy ő tette ezt Linnel. A haragom erőt adott, és kicsit kitisztította a fejemet. Tompán érzékeltem, hogy a következő pillanatban Jorja egyetlen halk sikkantás kíséretében eltűnik előlem, így az utam végre szabaddá vált Linhez.

– Lin, jól vagy? Mi folyik itt? – Letérdeltem mellé, mert felhúzni már nem maradt energiám.

Lin nem felelt, és csak ekkor vettem észre, hogy elájult, így már nem láthatta, ahogy bravúrosan kiiktattam a vörösökét. Nem tudtam, mitévő legyek, így feltérdeltem. Úgy helyezkedtem, hogy Lin ernyedt teste és az idegen közé kerüljek.

– Ő viszont képes megvédeni téged... – fejezte be a gondolatot a fiú, én pedig értetlenül meredtem rá. Nem volt olyan magas, mint a lány, de még így is túlszárnyalt engem. Vakítón szőke haja erős ellentétet alkotott napbarnított arcával, amelyben szinte világított élénkzöld szeme. A tekintete áhítatot és kíváncsiságot sugallt, és bármennyire képtelennek tűnt, nem éreztem rajta ártó szándékot.

Mi ez az egész? Kattogtak az agyamban a kérdések, de egyre sem találtam választ. A szemem sarkából mozgást láttam. Kis időbe beletelt, mire rájöttem, Jorját valahogy átrepítettem a pálya túlsó végébe, de hamar összeszedte magát – túl hamar és vissza akart vágni. Az eddig inaktív védekező igém felizzott a csuklómon. Azonnal éreztem, hogy elönt a forróság, pedig már így is lángoltam.

Jorja csaknem visszaért, már csak pár méter hiányzott, amikor a semmiből hirtelen előbukkant Kellan Black. Döbbenten néztem fel rá a földről, Lin feje az ölemben pihent. Koncentrálnom kellett, hogy ne ájuljak el. Még ne. Addig ne, amíg meg nem tudom, mi folyik itt.

– Elég lesz, Jorja! – szólalt meg csöndesen, szinte suttogva, épp úgy, mint az aulában. A lányt mintha elvágták volna. Láttam rajta a haragot, de Kellan szavaira azonnal megtorpant. – Claire...

Beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy hozzám beszél, de alig hallottam valamit. Az agyam forrt, szinte fütyült, mint a teafőző, amikor felforrt benne a víz. Nem értettem, mi folyik körülöttem. A fejem sajgott, mintha szét akarna robbanni.

– Claire! Nem fogsz bántani bennünket! – kijelentés volt, mégsem értettem. Hogyan is bánthatnám őket?

És akkor lenéztem a kezemre. Az ujjaim teljesen szétfeszítve lebegtek egymással szemben, közöttük parányi tűzlabda úszott egy elektromos hálóban. Nem kellett zseninek lennem, hogy rájöjjek, mindezt én generáltam. Csodálkozva néztem Kellan sötét szemébe. Ha képes vagyok ilyen varázslatra, miből gondolja, hogy nem fogom használni ellenük? A nyelvem alig forgott, amikor megszólaltam, ezért a mondandómat igen kurtára fogtam... – Miért nem? – kérdeztem bágyadtan, de igyekeztem tartani a rendelkezésemre álló egyetlen fegyvert.

Kellan keskeny ajka féloldalas mosolyra húzódott, ahogy leguggolt közvetlenül elém. Még így, félájult állapotomban is gyönyörűnek találtam. Sötét szemei most nem izzottak, csupán kedvesen figyeltek minket.

– Mert én vagyok a mentorod.

Éreztem, hogy a kezem ernyedten hullik az ölembe, mielőtt körülölelt volna a békés, pihentető sötétség.