4. Az első pillanat

A TESTEMNEK MINDÖSSZE KÉTÓRÁNYI ÁLOMTALAN ALVÁSRA VOLT SZÜKSÉGE a regenerálódáshoz, így hajnali négytől kezdve a helyzetemet elemeztem az ágyamban, bámulva, ahogy a hold távoli fénye gyönge árnyékot rajzolt a falakra. A hajnal lustán nyújtózkodva kúszott be a szobába, elűzve a kellemes sötétséget, mely vigasztaló jó barátként ölelt körül.

Tudtam, hogy a helyzet mást kívánna tőlem, mégis csakis boldogságot tudtam érezni. Már az sem érdekelt, hogy fogom megmagyarázni a barátaimnak a pálfordulásomat. Nem számított, mert végre újra volt velem egy ember, akiben minden feltétel nélkül megbízhatok. Tisztában voltam vele, hogy bárki mást küldtek volna – legyen bármilyen őszinte –, képtelen lettem volna tiszta szívemből elfogadni. A szimbiózis feltétel nélkül működött a részemről; kíváncsi lettem volna Kellan gondolataira is, de a hajnali beszélgetésünk nem erről szólt. Nem akartam elrontani a köztünk kialakult békét, de elhatároztam, hogy amint alkalmam lesz, felajánlom neki a visszavonást. Nem tudhattam biztosan, mit akar, végig arról beszélt, hogy mit várt el Gideon, a Bölcs, vagy akár én. Szó sem esett arról, hogy neki mik a szándékai. Fair play játékosnak tartottam magam, és úgy éreztem, mindenképpen joga van ahhoz, hogy ő is dönthessen a jövőjéről. Máshogy nem működhet ez a mentor-tanonc dolog. Tudnom kellett, miért akar velem maradni. Azt akartam, hogy ne kényszerből tegye. Nem érdekeltek az indokai, egyszerűen csak annyit akartam tudni, hogy nem kényszeresen, varázslat hatására marad mellettem. Ezzel a gondolattal keltem ki az ágyból, fogtam a szekrényből sebtében kikapott ruháimat, és átvonultam a fürdőszobába. Automatikusan nyúltam a lépcső lámpájáért, hogy lekapcsoljam, mert már elég világos volt a beszűrődő reggeli fénytől, de csodálkozva vettem észre, hogy valaki már megelőzött. Kíváncsi voltam, ki kelt még nálam is korábban, de aztán csak vállat vontam, és átöltöztem egy vékony, méregzöld vászonnadrágba, valamint egy második bőrként rám tapadó fekete, V– kivágású blúzba. A hajamat a szokásos hajtűvel kontyba fogtam, közben arra gondoltam, mennyivel jobb lenne, ha leengedve hagyhatnám, hogy a nap kedvére táncolhasson rajta olyan színben, amilyenben szeretne. A szellő lágyan kócolhatná a tincseket, nekem pedig nem kellene attól félnem, hogy egy ilyen ártatlannak tűnő pillanat miatt rám törhet egy gyilkos.

Kitéptem magam az álomvilágomból, visszamentem a szobámba a vacsorás tányérért, aztán egy mély sóhajt lassan kieresztve erőt vettem magamon, és elindultam a lépcsőn lefelé. David már elkészítette nekem az ezúttal almából és körtéből préselt gyümölcslevemet, és egy csinos papíresernyőt is kaptam a poharam tetejére. Lin együtt érző arckifejezéssel fogadott a pult mögötti széken, David pedig kedves mosollyal frissen borotvált markáns arcán.

– Hogy érzed magad? – kérdezte óvatosan, mire Lin szemrehányó pillantást vetett rá.

– Mégis hogyan felelhetne erre?

– Talán megszólalhatna – javasolta David. Nem tudtam, honnan tudja, de remekül mulatott Lin megnyúlt ábrázatán.

– Nem jöhetett vissza a hangja ilyen gyorsan. Az képtelenség lenne, mivel azt jelentené, hogy teljes mértékben elfogadta ezt az alakot mentorának – hadarta felháborodottan Lin, mint akit mélységesen sért még a feltételezés is.

David hátravetette torzonborz frizuráját, és hangosan felnevetett. Lin pedig nagyra tágult szemeket meresztett rá. A nagybátyám minden bizonnyal be volt avatva, talán beszélt Kellannel valamikor kora reggel. Erről eszembe jutott valami.

– Hol vannak? – kérdeztem Davidet, miközben pontosan tudtam, mit fog tenni Lin, ha meghallja a hangomat. A szemem sarkából láttam, ahogy döbbenetében fulladozni kezd. David kuncogva bökött a hátsó udvar felé.

– A garázst alakítják át maguknak. Kellan ott aludt, míg a másik kettő őrködött az éjjel. Olyanok voltak, mint a cirkálók – forgatta a fejét. Lin továbbra is csak hápogott mellettem. Lassan szürcsöltem az innivalómat, kíváncsian vártam, mikor jön vissza az ő hangja. – Aztán a mentorod hajnaltájban elment valahová, de előtte megsúgta, hogy ma mégis mész iskolába.

– Elment? – kérdeztem riadtan, David bólintott.

– Szerintem a hipnotizőrképessége miatt van – nyögte Lin elhaló hangon, mire kérdőn néztem rá.

– Tessék?

Nem értettem, miről beszél, de azt láttam, hogy amint ezt észrevette, szemében diadalmas fény gyúlt. Izgatottan följebb csúszott a székén, örült, hogy előadhatja az elméletét.

– Látod, ezt sem tudja. Kellan örökölte Gideon hipnotizőrképességét. Képes hipnotizálni bárkit, akinek belenéz a szemébe – magyarázta Lin, és annyira belemelegedett, hogy a hangja egészen elfúlt a végére. Csodálkozó pillantást váltottam Daviddel, de ő csak ártatlanul vállat vont. – Talán téged is hipnotizált, így fogadtad el ilyen hamar ezt az egész képtelenséget.

Lin legnagyobb döbbenetére csöndesen felkuncogtam. Bár meglepett a hipnotizálás, mint képesség, de azért Lin összeesküvés-elméletét nem tudtam elhinni. Mintha Maxine-nel néznének nem nekik való műsorokat.

– Ne haragudj, Lin! – mondtam neki, miközben igyekeztem leküzdeni a rám törő nevetésrohamot. Láttam rajta, hogy megbántódott. – Sajnálom, tényleg, de nem gondolom, hogy ezt bárki is elhinné. Nincs semmi baj! Kellan elmondott valamit, ami miatt jobban érzem magam, és minden erőfeszítés nélkül el tudom fogadni, hogy ő a mentorom.

– Mit mondott? – kérdezte Lin, világosbarna szemében gyanakvás csillogott.

Davidre néztem, és láttam, hogy ez neki is újdonság.

– Gideon az apja volt – böktem ki egyszerűen, és vártam, hogy a hallgatóságom megeméssze az információt.

– Így már érthető – motyogta David, és újra rám ragyogtatta kedves, meleg mosolyát. – Kérsz még egy pohár gyümölcslevet?

– Nem, ennyi elég volt, köszönöm!

Lin nem mondott semmit. Nem kommentálta a hallottakat. Helyette felpattant a székéről, magára kapta vékony kardigánját, és várakozásteljesen nézett rám.

– Akkor indulhatunk? – kérdezte.

– Nem! – Aznap reggel immár sokadszorra sikerült meglepnem.

– Azt hittem, mész ma iskolába.

– Megyek is – feleltem higgadtan bólintva. Magamon éreztem a nagybátyám tekintetét, és amikor ránéztem, láttam, hogy küszködik a visszafojtott nevetés miatt.

– Nem értem – jelentette ki a nyilvánvalót Lin, én pedig örültem, hogy legalább David nem veszi halálos sértésnek. Lin duzzogva fordult felém, vékony karjait összefonta dús dekoltázsa előtt. Kreol arcára kiült a neheztelés. – Mit akarsz tenni?

Belenéztem barna szemébe, és a tőlem telhető legkomolyabb hangon mondtam neki:

– Megvárjuk Kellant!

– Mi??? – kiáltotta csodálkozva. – Már a vigyázód is lett? Biztosan csinált veled valamit, mert egy olyan apró információ, hogy ő Gideon fiacskája, nem elég, hogy így átmossa az agyadat!

– Lin, ugyan már... – kezdte David, de vigyázóm túlságosan feldúlt volt ahhoz, hogy bárkire figyeljen.

Némán tűrtem a meggondolatlan szitokáradatot. Hagytam tombolni, reméltem, hogy ettől majd jobban érzi magát. Amikor azonban megragadta a karomat, hirtelen feltámadt bennem a harag. Kirántottam magam a kezei közül, felpattantam, és dühösen farkasszemet néztem vele.

– Kellan nélkül nem megyek sehová! – jelentettem ki határozottan.

Sajnálkozva vettem észre, hogy Lin világosbarna szemében megbántottság villan, de tudtam, hogy így a helyes. Ha Kellan Gideon lenne, akkor ugyanígy cselekedtem volna. Egyetlen lépést sem akartam tenni nélküle.

– Szia Kellan! – mosolygott el a fejünk felett David, mire mindketten az ajtó felé fordultunk.

A szívem hevesen megdobbant, a gyomrom bukfencezett egyet, ahogy megláttam őt az ajtófélfának támaszkodva. Kíváncsi lettem volna rá, vajon mióta állt ott némán figyelve az eseményeket, de ahogy belegondoltam, az arcom máris a ház mögötti kertben illatozó vörös rózsák színével vetekedett, és őrült tempóban kezdett száguldani a vérem. Ezzel a feldúlt tekintettel néztem Linre, aki szintén zavarban volt, de azért elszántan nézett a mentoromra.

Kellan ellökte magát az ajtófélfától, és közvetlenül mellém lépett, csak a másik irányba fordulva. Én a bejárat felé figyeltem, ő pedig az ellenkező irányba, David felé. A kezében, hosszú ujjai között a táskám vállpántja. Ahogy felém nyújtotta, továbbra is égő arccal, csodálkozva néztem rá.

– Indulhatunk? – kérdezte. Fekete szemében vidámság csillogott, keskeny ajkának sarkában elégedett mosoly játszadozott, ahogy lenézett rám.

Elvettem a táskámat, ügyelve, nehogy hozzáérjek az ujjaihoz, és bólintottam. Elindultam az ajtó felé, de rájöttem, hogy nem jön utánam, ezért csodálkozva megfordultam. Ott maradt, ahol hagytam, de már nem Davidet, hanem Lint figyelte. Az arcát csak oldalról láttam, a vidám pillanat elszállt, nyoma sem volt rajta az iménti derűnek.

– Csak az emberek agyára tudok hatni. Ellentétben Gideonnal, én semmilyen varázslattal bíró élőlényt nem vagyok képes hipnotizálni! – magyarázta csöndesen. Hangja tiszteletet parancsoló volt, a konyhában szinte tapintani lehetett a feszültséget. – A feladatod szerint továbbra is iskolába jársz Claire-rel, mert én nem lehetek vele minden órán. Sajnos ezt nem tudtam elintézni.

– Rendben! – bólintott Lin.

Minden további megjegyzés nélkül elindult, hogy beülhessen végre a csodajárművébe – tudtam, hogy a vezetés meg fogja nyugtatni –, de félúton Kellan elkapta a karját. Lin dühösen nézett fel rá, de neki nem kellett annyira kicsavarnia a nyakát, mint nekem.

– És ha még egyszer így beszélsz vele, vagy csak hasonló szavakat használsz, garantálom, hogy Jorja mérgénél ezerszer rosszabb vár rád!

Zavartan fordultam félre, de egy nyugodt percem sem volt átgondolni az elhangzottakat, mert Kellan megfordult és elindult kifelé a konyhából. Menet közben felkaptam a kapucnis, cipzáras felsőmet az előszobai komódról, és a karomra terítve követtem; mögöttünk hallottam Lin tétova lépteit és halk sóhaját. Aztán hirtelen megtorpantam, ugyanis megláttam, mi parkol a házunk előtt.

Vadonatúj hollófekete szuperjárgány állt a feljárón. Amolyan igazi sportkocsi, amiről azon kívül, hogy Nissan jelzés villogott az elején, mást nemigen tudtam megállapítani. A fényezés olyan tökéletes volt, hogy Lin sárgálló autója hirtelen porosnak tűnt mögötte, míg ezen egy légy is fenékre esett volna. Ilyen autóba nem szoktak beülni az olyan lányok, mint én – túlságosan félnék, hogy tönkreteszem a tökéletes bőrülést, vagy valamelyik automatikusan működő elektromos ketyerét. Lassítottam a lépteimen, Kellan azonban határozottan odasétált a vezető melletti üléshez, és kinyitotta az ajtót. Behajolt, és előredöntötte az ülés támláját.

Szemtelen mosollyal nézett el mellettem Linre.

– Kicsit szűkös, de talán beférsz, ha összehúzod magad.

Lin gyilkos tekintettel meredt rá.

– Ez egy kétüléses Nissan GT-R, 2010-es – jegyezte meg epésen. Mindig tudtam, hogy szereti a szép autókat, de nem sejtettem, hogy ránézésre megmondja a típusukat is. – Annyi hely van benne hátul, hogy Claire odategye a táskáját.

– Milyen kár! – csúfolódott Kellan, és visszakattintotta az ülést a helyére. Rádöbbentem, hogy pontosan ezt akarta elérni.

Lin csalódottan vonult a saját autójához. Úgy tűnt, mintha arra várna, hátha követem, és mégis vele tartok. Hiú ábránd. Némi lelkiismeret– furdalással léptem a fekete csodához, vetettem egy bocsánatkérő pillantást Linre, aztán becsusszantam a vezető melletti ülésre. Fekete bőrhuzat borította az autót belülről, fekete volt a műszerfal, csupán egy lámpa világított zölden, hogy a műszerfal adatai tisztábban látsszanak.

Kellan becsukta az ajtót, megkerülte az autót, és kinyitotta a sajátját. Ekkor hallottam felbőgni Lin BMW-jét. És mintha a motor az ő hangulatát igyekezett volna méltón kivetíteni, dühösen berregőnek tűnt. Amint Kellan beült, és becsapta az ajtót, a másik autó motorjának a hangja valahogy tompának és távolinak hallatszott, mintha hangtompítós fülkében ültem volna.

– Tetszik? – kérdezte, miközben elfordította a slusszkulcsot. A Nissan motorja alig hallhatóan kelt életre, finom rezgéssel csiklandozta meg a karosszériát. Kellan elvette a táskámat és a fölsőmet, majd egy mozdulattal hátratette az ülés mögé.

– Ezért mentél el reggel? – kérdeztem kíváncsian. Magam sem tudtam, hogyan lehetséges ez, de a hajnali társalgásunk után Kellant a legbizalmasabb szövetségeseim közül is az első helyre soroltam be.

– Többek között – bólintott titokzatosan, de mielőtt rákérdezhettem volna bármire, huncutul rám mosolygott. – Felbosszantsuk a vigyázódat?

– Nem hiszem, hogy ma reggel tovább kellene feszíteni a húrt Linnél – jegyeztem meg, mire ő izgatottan legyintett.

-Tovább bírja, mint gondolnád.

Túráztatta a motort, a tekintete ingázott köztem és a visszapillantó tükör között.

– Kösd be magad! – parancsolta, mire azonnal engedelmeskedtem.

Ahogy bekattant a biztonsági öv csatja a helyére, Kellan a gázra lépett. Néhány másodperc alatt felgyorsultunk százra, majd annál is tovább. Az adrenalin felpörgött az ereimben, ahogy a mellettünk elsuhanó táj egyetlen hosszú folttá olvadt össze. Hátranéztem, és láttam, hogy Lin nap sárga autója egyre apróbb pontkent távolodik mögöttünk. Ismertem őt, pontosan tudtam, milyen cifra szavakat használ ebben a pillanatban, mégsem tudtam parancsolni az arcizmaimnak, melyek önálló életre kelve mosolyt csaltak az arcomra.

– Nagyon dühös lesz? – érdeklődött Kellan vigyorogva.

– Nagyon – bólogattam, de aztán komolyabb mederbe tereltem a szót. – Ugye nem vagy rá mérges azért, amit mondott rólad? Nem gondolta komolyan, csak nem tud könnyen alkalmazkodni az új dolgokhoz!

– Nem azért voltam mérges – felelte csöndesen. Várakozva néztem a profilját, ő az útra szegezte a tekintetét. – Nem lett volna szabad úgy beszélnie veled. Senkinek nincs joga olyan szavakat használnia a jelenlétedben.

Nem feleltem, pirulva bámultam ki a szélvédőn. David, Lin, Gideon nagyon szerettek engem, ezzel tisztában voltam. De azért sosem szálltak volna szembe egymással, csak mert a másik nem a hozzám méltó hangnemben társalgott velem. Nem akartam levonni ebből semmilyen következtetést, egyszerűen csak tároltam magamban, mint kellemes élményt.

Öt perc sem telt el, s már be is kanyarodtunk az iskola parkolójába. Az első, ami feltűnt, a nyüzsgő diákok között, az épület bejáratánál cövekelő William. Azt gondoltam, hogy a tegnapi beszélgetése Kellannel valahogy erősebb reakciót vált ki belőle, de legalábbis mára is kivetülő negatív nyomot hagy rajta. A kifürkészhetetlen tekintettel várakozó Will azonban türelmesen ácsorgott, nem tűnt sem mérgesnek, sem megbántottnak.

Kellan nem mondott semmit, pedig ő is biztosan észrevette a langaléta iskolabajnokot. Hátranyúlt a táskámért, kiszállt az autóból, megkerülte. Közben alig nyitottam ki az én oldalam felőli ajtót, kitárni már nem volt időm, mert odaért és megelőzött. Zavartan néztem fel rá – nem szoktam hozzá, hogy valaki ilyen előzékenyen viselkedjék velem szemben.

Tudtam, hogy mielőtt nekikezdek ennek a napnak, feltétlenül tisztáznom kell mindent Willel, de nem akarózott odamenni hozzá. A szemem sarkából láttam, hogy Lin sárga autója berobban a parkolóba. Persze, túl nagy sebességgel, ezért hosszú csíkot húzott maga után, míg lefékezett.

– Kivel akarsz először beszélni? – kérdezte Kellan, mintha olvasott volna a gondolataimban. Már meg sem lepődtem, inkább gyorsan felvázoltam magamban, melyikükkel mit szeretnék elintézni, aztán határozottan néztem fel Kellan érdeklődő arcába.

– Veled.

– Én később is itt leszek – mosolyodott el kedvesen, mire úgy éreztem, hogy a szívem felszárnyal a magasba. Fejével az iskola felé intett. – Ő viszont, mintha menni készülne.

Arra fordultam, bár nem szívesen – jobban esett mentoromat figyelnem, mint a távolodó William tömegből kimagasodó alakját. Kelletlenül indultam utána, és bár képtelenségnek tűnt, megpróbáltam utána kiáltani, hátha meghallja a hangomat, és maradásra tudom bírni.

– William, várj!

Már az aulában volt, éppen az egyik távoli oszlopot kerülte meg, amikor utolértem. Ahogy közeledtem felé, már láttam, hogy valami megváltozott rajta, mintha más lenne, de nem tudtam megállapítani, mi lehet az.

– Szia! – köszöntem rá gyanakodva.

Rám nézett, de a tekintete üresnek tűnt. Semmilyen fény nem tükröződött az íriszében, arca kifejezéstelen volt, mintha közömbös lenne a számára, akire éppen rápillant. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de a hatodik érzékem megkondította a vészharangot. Mielőtt kiagyalhattam volna egy épkézláb mondatot, ő szólalt meg elsőként.

– Claire, te nagyszerű lány vagy... – kezdte, mire döbbenten meredtem rá. – Én... mégsem vihetlek magammal a bálba. Bizonyára megérted.

– Nem igazán – feleltem csodálkozva, de mintha meg sem hallotta volna. – Tegnap még úgy volt, hogy...

Hirtelen eszembe jutott az igazgatónő különös viselkedése, és akkor hirtelen összeállt a kép. Will nem volt önmaga. A csalódottság könnyei égették a szememet. Megalázottnak éreztem magam, ráadásul becsapottnak is. Megbántottságom hirtelen haragba csapott át. Tudtam, csak egyetlen ember volt képes valakit ilyen mértékben befolyásolni.

Will tovább mondta a betanított szövegét, de én sarkon fordultam és otthagytam. Nem tudom, hogyan, de biztosan éreztem, merre kell mennem, hogy rátaláljak. Az iskola hátsó udvarán pillantottam meg, dühösen csörtettem keresztül a futballpályán – mit bántam én, hogy éppen edzés van –, és már fújtattam, mire a lelátókhoz értem. Az egyik oldalon néhány ember az edzést figyelte, a nézősor másik fele teljesen üres volt, csak Kellan ült a második sorban.

Úgy láttam, nem lepte meg a váratlan feltűnésem.

– Mi a fenét képzeltél? – rontottam neki felháborodva. Igyekeztem méltóságteljesen felmászni a második sorba, hogy legalább most ne kelljen a nyakamat törni, ha felnézek rá.

– Rájöttél, hol jártam még ma reggel? – kérdezett vissza. Ajkain szemtelen mosoly játszott, és bosszantóan jóképű volt. Már tudtam, hogy egy pillantásával képes elfújni az összes ellenvetésemet, ezért igyekeztem minél előbb rázúdítani minden haragomat. Mielőtt azonban megszólalhattam volna, folytatta: – Nem jó ötlet bálozni, Claire. Nem is értem, Lin miért engedte, hogy idáig fajuljon ez az egész. Semmi közöd a normális élethez! Mit keresne melletted egy ilyen Will-féle alak?

– Nem Will a lényeg! – kiabáltam az arcába.

Megütközve meredt rám, bennem pedig fellángolt a csalódottság, talán mégsem ismer annyira, mint szerettem volna. Felemelkedett ültéből, fejét lehajtva nézett a szemembe, mintha onnan akarná kiolvasni mindazt, amit nem kötöttem az orrára.

– Akkor mi?

– Éppen ezért akartam ma beszélni vele – magyaráztam könnyekkel a szememben. – Tudtam, hogy a feltűnésetek azt jelenti, felgyorsultak az események. Sosem engedném, hogy ártatlan emberek megsérüljenek miattam. Éppen el akartam mondani Williamnek, hogy nem tudok vele menni a bálba.

– Nem értem a problémádat – sóhajtotta.

Zokogni támadt kedvem.

– Az érzés a fontos – suttogtam elhalóan. – Ha én mondom le, nem érezném magam ennyire megalázva.

Hosszú pillanatig farkasszemet néztünk, láttam sötét szemében a felismerést – szinte hallottam, ahogy leesik neki a tantusz. Arcán ámulat és csodálkozás váltakozott. Nem bírtam tovább, leültem a lelátó harmadik sorába. Fáradtan letöröltem a könnyeimet, és próbáltam összeszedni magam.

Kellan egy sorral lejjebb ült, így nagyjából egy magasságba került a pillantásunk. Bűnbánó volt, rabul ejtett a tekintetével.

– Sajnálom – lehelte csöndesen.

– Én is – feleltem, mire csodálkozás suhant át csinos vonásain.

– Mit is pontosan?

Halványan elmosolyodtam.

– Nem szoktam kiabálni.

Nem felelt. Néma csendben hallgattuk az edző harsány parancsait és a lelátókon összegyűlt elsős lányok idétlen vihogását. Némelyik bátrabb lány hangosan bekiabálta a kiszemelt szerencsétlen fiú nevét, aki odakapta a fejét. Volt, aki csalódottan fordult vissza a játék felé, de akadt olyan is, aki röhögve csókot dobott a lányok felé.

– Miért akartál elmenni a bálba? – kérdezte Kellan hirtelen megtörve a csendet, mire összerezzentem.

Ránéztem, és meglepődve tapasztaltam, hogy nem gúnyolódni akar, hanem valóban nem érti az okaimat. Nem akartam ecsetelni a szánalmas szerelmi előéletemet, és a vágyat, hogy egy tisztességes báli ruhában – amit otthon a szekrényemben rejtegettem –, egy varázsmentes fiú oldalán úgy érezzem magam egyetlen estére, mint egy hétköznapi lány.

– Nem olyan fontos – mosolyogtam zavartan, de láttam, hogy tovább akar erről faggatni.

Gyorsan felálltam, mielőtt kiszedné belőlem a nevetséges igazságot. A táskám a kezében pihent, kinyújtottam érte a kezemet.

– Elkésem az első óráról.

– Mi is az?

– Pszichológia.

Egy pillanatig eltöprengett, majd rám villantotta csúfondáros vigyorát, amiről azonnal tudtam, hogy megint huncutság lehet a dologban.

– Akkor nem kell idegeskedned – mormolta sejtelmesen. – A legtöbb tanároddal beszéltem, úgyhogy egy kis késés vagy egy hosszabb kimaradás nem jelenthet problémát.

Nem tudtam, hogyan reagáljak erre, ezért inkább csendben maradtam. Elmélázva nézegettem a cipőm orrát. Hirtelen nevetni támadt kedvem, annyira nevetséges, nyomorult és értetlen voltam. Nem elég, hogy lekiabálom a fejét valami olyasmi miatt, amiről láthatóan fogalma sem volt, ráadásul még én kérek elnézést azért, ami más esetben teljesen természetes. Mindenesetre szerettem volna, ha az a bál gyorsan elmúlik nélkülem.

– Jössz te is? – kérdeztem reménykedve, de ő mosolyogva nemet intett a fejével.

– Menj csak nyugodtan! Ma Jorja segíti Lint a felügyeletedben – mondta, mire elsápadva bámultam rá.

– Jorja?

Látta rajtam a rémületet, ezért elkomolyodott és merőn nézett a szemembe. Arra gondoltam, ha hipnotizálni akar valakit, minden valószínűség szerint ilyen pillantással nyűgözi le az áldozatát.

– Nem kell félned Jorjától! – jelentette ki behízelgő hangon. – Az életét is feláldozná érted, ha arra lenne szükség.

– Miért? – kérdeztem csodálkozva. Ez az információ sehogyan sem illett abba a képbe, amit akaratlanul is kialakítottam magamban a vörös, nyúlánk lányról.

Kellan nem felelt azonnal. Tűnődve vizsgálgatott, mintha azt latolgatná, el merje-e mondani. Végül úgy döntött, miért ne, ugyanis vállat vont és kibökte.

– Mert erre kértem – jelentette ki egyszerűen.

A blúzomat hirtelen túl szűknek éreztem, mire észrevettem, hogy a levegőt csak szívom befelé apránként, kis adagokban, azonban elfelejtem kifújni, oxigéntúltengésem rádöbbentett, hogy már így is éppen eleget hallottam mára, ideje elvonulnom az órára. Már csak egyetlen megválaszolatlan kérdés maradt. De ha erre nem kapok választ, az egész nap emésztett volna.

– Te hol leszel?

– Hát... – újra mérlegelte, válaszoljon-e, de szerencsére megint a javamra döntött. – Van néhány dolog, amit meg akarok beszélni a Bölccsel.

Elgondolkoztam a hallottakon. Kellan bármit is mondott halk hangján, újabb és újabb kérdéseket váltott ki belőlem. Az elsős lányok váratlanul hangosan felsikoltottak. Rémületemben ugrottam egyet. Kellan lassan felemelkedett a helyéről, árnyékos tekintete a távolba meredt, szemében lángolt valami, amit nem tudtam megnevezni. Oda sem kellett néznem, a lányok egyfolytában az ő nevét sikongatták. William megérkezett az edzésre.

A mentor végigkísérte tekintetével a pályán. Szeme hirtelen feketén fellángolt, éppen úgy ragyogott, mint amikor a kezemen segített. Mindene sötét volt, és izzott, mintha fekete tűz parázslott volna benne. Az egész csupán egy pillanatig tartott, aztán a tekintete újra a régi lett. Rádöbbentem, hogy most szüntette meg a hipnózis hatását Williamen, aki így már tiszta lappal azt hívhat a bálra, akit akar.

Bárkit, leszámítva engem.

Szomorkásán rámosolyogtam Kellanre, és búcsút intettem neki a kezemmel. Elindultam lefelé a lelátóról.

– Később találkozunk – szólt utánam, mire megtorpantam.

Kihúztam magam, bólintottam, és megmaradt önbecsülésemet megőrizve bevonultam az iskolába. Elfogadtam a helyzetemet, és a legfurcsább az volt benne, hogy nem bánkódtam annyira, mint kellett volna. Más esetben, ha ugyanez történik velem, talán napokig sajnáltam volna magam a szobámban. Maxine húzott volna ki a hajamnál fogva, amikor ráun a hiányomra.

Most azonban nem éreztem semmit, csak elégedettséget. William ügyét – bár nem úgy, ahogy terveztem – sikerült lezárnom. A boldog megnyugvást azonban nem pusztán ezzel magyaráztam. Kellan megjelenése a feje tetejére állította az érzelmi életemet, szintemet, világomat, felborította a rangsorokat, és teljesen összezavart. Nem értettem, hogyan örülhetek a puszta közelségének, amikor hozzá sem érhetek, és hogyan hiányozhat ilyen mértéktelenül, amikor tudom, hogy hamarosan viszontláthatom.

Szédelegve indultam az emeletre, ahol a pszichológiatanár, Mr. Bigstone, a tanári asztal tetején csücsülve próbált kapcsolatot teremteni a diákjaival. Amikor beléptem, mindenki felnézett a jegyzeteiből, Mr. Bigstone viszont csupán egyetlen, futó pillantást vetett rám. Szóra nyitotta a száját, de azonnal be is csukta. Szemére az a különös köd borult, ami jellemző volt Kellan hipnotizált alanyaira.

Amikor láttam, hogy figyelemre sem méltat, sietősen elindultam hátra a helyem felé, de egy pillanatra földbe gyökerezett a lábam. Lin egy paddal az enyém előtt ült, de az én padtársam nem Maxine volt, ahogy ilyen esetekben lenni szokott, hanem Jorja Smith. Lassan továbbindultam, a tekintetemmel Lint kerestem, de ő sértődötten bámult ki az ablakon.

Elnézést kérőn bólintottam felé, de azért óvatosan leültem az ablak melletti padhoz. Egészen a szélére húzódtam, nehogy véletlenül is hozzáérjek a démonlányhoz, majd elővettem egy füzetet a táskámból, és próbáltam a tanárra koncentrálni. Úgy tűnt, Mr. Bigstone csak akkor van varázslat alatt, amikor engem meglát. Abban a pillanatban, amikor magam alá toltam a széket, azonnal visszaváltozott a régi Mr. Bigstone– ná, és felvázolta az aznapi feladatot.

– Szeretném, ha írnátok nekem valamit ezen az órán. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy az érettségi mennyiben tesz benneteket éretté, ezért írjatok nekem egy önismereti fogalmazást! Természetesen név nélkül, hogy a következő órán majd elemezni tudjuk – ecsetelte lelkesen a tanár. Őszes haján is nyomot hagyott az izgalom, mert biztos voltam benne, hogy amikor beléptem, még teljesen göndör volt, mostanra azonban mintha kisimultak volna a hajszálai.

Kábultan hallgattam a szavait, kitéptem egy lapot a füzetemből, aztán csak bámultam az üres lapot. A vonalak lassan összefolytak a szemem előtt, de fogalmam sem volt, mit írhatnék.

– Kíváncsi lennék... – súgta szinte hangtalanul, mégis tisztán érthetően Jorja.

Döbbenten kaptam fel a fejemet. Így közelről még szebbnek láttam: hosszúkás arcához remekül állt az álláig érő, divatos vörös haj, amiről mostanáig sem tudtam megállapítani, hogy festett-e vagy természetes. A szemöldöke tökéletes ívet rajzolt márványsimaságú homlokán. Pisze orra alatt érzékien duzzadó ajka szarkasztikus mosolyra húzódott.

– Mit szólna ez a sok barát, ha kiderülne, hogy egy ártatlan ember haláláért vagy felelős? – kérdezte gúnyosan. Hangjában annyi megvetés és gyűlölet bujkált, hogy megborzongtam tőle. Nem feleltem, csak bámultam az üres papírt, Jorja azonban nem érte be ennyivel. Mélyebbre akart vájni a szívemben, éles kését meg akarta forgatni bennem. – Szegény jó Gideon. Ha majd a túlvilágon találkoztok, megköszöni neked, hogy leengedted a hajadat? Nem is értem, miért nem szabadultál már meg tőle.

– Nem mintha rád tartozna – jegyeztem meg fojtott hangon, miközben az agyam egy másik síkon utasította a kezemet, hogy papírra vessem a gondolataimat magamról, de nem olyan egyszerű egy tiszta vérű hajától megszabadulni.

Élénken élt az emlékeimben a rengeteg próbálkozás, ahogy ártani akartam a fejszőrzetemnek, minden jelentősebb eredmény nélkül.

Jorja gyilkos tekintettel meredt rám, kék szemében rideg fény lángolt.

– Rám tartozik! Jobban, mint ahogy azt bármelyikünk is akarná! – sziszegte a fülembe. A kezem egyre gyorsabban járt a papíron. – Kellan nagyon komolyan veszi a feladatát, de én nem engedem, hogy hasonló ostobaságot kövessen el miattad, mint az apja!

– Nem én akartam – leheltem kétségbeesetten.

– De nem teszel ellene semmit! – vágott vissza azonnal. – Ha jól emlékszem, a passzivitásod miatt végeztek az előző mentoroddal is.

– Elég! – kiáltottam fel, mire mindenki felém fordult.

Jorja arcán önelégült mosoly derengett. Úgy éreztem, megfulladok a közelében, holott ezúttal hozzám sem ért. Lenéztem, éppen elég szamárságot hordtam össze magamról. Eszembe jutottak Kellan szavai, amit a tanáraim többségéről mondott. Reménykedtem, hogy Jorja nem tartozott a hipnózisban érintett személyek közé.

Felpattantam, a táskám pántját átvetettem a fejemen, aztán felvertem a papírlapomat. Még mielőtt bárki megmozdulhatott volna, kiléptem a padból. Könnyek égették a szememet, nem foglalkoztam senkivel, csak csörtettem végig a termen. Mr. Bigstone nem is fordult felém, csupán a kezét nyújtotta, amibe beleejtettem az összehajtogatott önértékelésemet.

Már az ajtónál voltam, amikor a tanár hangja végighasított a termen.

– Jorja és Linsday, leülnek, és befejezik, amit elkezdtek!

Hátrafordultam, Lin és Jorja mindketten a táskájukba pakolták a dolgaikat, elszántan néztek a tanárra, és kétség sem férhetett hozzá, hogy végeznek bárkivel, aki az útjukba áll.

Sarkon fordultam, és bevágtam magam mögött az ajtót. Mr. Bigstone harsogása végigkísért a folyosón, ebből tudtam, hogy a két felügyelőm követi minden lépésemet. Hallottam, hogy veszekednek. Lin Jorját faggatta, mit mondott, amivel ennyire felzaklatott, de a démon semmit nem volt hajlandó elárulni neki. Lin dühbe gurult, és talán meg is támadta: mintha dulakodás hangjait hallottam volna, pedig már jócskán előttük jártam, és eszem ágában sem volt visszatekinteni.

Elegem volt az örökös csatározásukból. Ez nem róluk szólt... bárcsak úgy lett volna! Örömmel átadtam volna akár Linnék, akár a vörös démonnak a felelősséget – akár a töredékét is, csak egyetlen pillanatra –, hogy biztosak legyenek benne: nem olyan egyszerű, amint azt képzelik. De talán én tévedtem. Talán Lin jobban boldogulna.

Kisétáltam a parkolóból, és elindultam gyalog. Nem volt kitűzött célom, csak mentem az orrom után. Engedtem, hogy a lábam vigyen, amerre akar. Szabad folyást engedtem a könnyeimnek, Jorja szavai jobban felzaklattak, mint gondoltam.

Alig érzékeltem, hogy elhagytam a szilárd betonutat, és betértem a főút mentén húzódó tölgyerdőbe. Keresztülvágtam a virágzó bokrok és zöld lombkoronájú fák tengerén, minden a nyarat mutatta felém, a természet mosolygott és boldog volt, és én annyira gyűlöltem mindent. Mire az erdő túlsó végére értem, megnyugodtam: legalább az időjárás mellém állt. A napot eltakarták a gomolygó viharfelhők, amelyek már napok óta gyülekeztek, de csak most értek meg akkorára, hogy időjárásváltozást hozzanak felénk.

A fennsík üres volt, és gyönyörű. A távoli horizonton találkozott egymással a narancsszínű napsütés és a sötétkéken örvénylő felhőtömeg. Lassan egymásba kapaszkodtak, összeolvadtak. A szél összekavarta őket, mintha kanál lenne egy kétszínű pudingban.

Megborzongtam a hirtelen hőmérséklet-csökkenéstől – ekkor villant be, hogy a cipzáras fölsőmet Kellan ülése mögött felejtettem. Az a fekete blúz, ami rajtam volt, nem igazán védett a hideg ellen, de már úgyis mindegy volt.

Lassan kisétáltam a fennsík szélére, és ahogy lenéztem a mélységbe, arra gondoltam, bárcsak lenne akkora hatalmam, hogy visszapörgessem az időt. Minden annyira zavaros volt, és bár örültem, hogy Kellan révén valamelyest visszakaptam Gideont, mégis felemelőbb lett volna, ha legalább egy beszélgetés erejéig vissza tudott volna jönni hozzám a mentorom. Persze ez lehetetlen volt.

Jorja éles szavai késként hasogatták szívemet. A legrosszabb nem az volt, ahogyan az arcomba vágta őket, s még csak nem is az, hogy igaza volt. Inkább amit Kellannel kapcsolatban mondott. Nem tudhatta biztosan, de talán mégis. Úgy tűnt, régebb óta ismeri Kellant, mint másik társuk, akiről feltételeztem, hogy szintén boszorkány.

Az eső lassan rákezdett, az egyik csepp a másikat követte, csöndes csobbanással hullottak a bőrömre. Bekontyolt hajam átnedvesedett, a blúzom teljesen átázott, de nem törődtem vele. Letérdeltem a sárba a szakadék szélén, és üveges tekintettel bámultam lefelé. Nem láttam semmit, csak néztem magam elé. Arcomon a könnycseppek összefolytak az esővel.

Az agyamban egymást kergették a kérdések. Vajon Kellan feláldozná-e az életét miattam? És ha igen, azért, mert a mentorom, vagy esetleg más is állhat a háttérben? Jorja viselkedéséből könnyen rájöttem, hogy bizonyára több lehet köztük, mint barátság, de Kellan mindenkivel így viselkedett, bárkivel beszélt is. Mit érezhet ő valójában?

Bármelyik kérdéshez jutottam, mindig egy másikkal kerestem rá a választ. Rövid időn belül kérdések százai kavarogtak bennem. Sehová nem jutottam, de abban biztos voltam, hogy amit tegnap elmulasztottam, ma mindenképp pótolnom kell, mégpedig mielőbb.

A hirtelen feltámadó szél kirántotta a hajtűt a hajamból, hogy aztán kedvére téphesse derékig érő zuhatagomat. Már dideregtem, fázósan fontam magam köré a karjaimat. Ekkor a hatodik érzékem újra bekapcsolt. Egyetlen árnyat sem láttam ugyan, és semmilyen neszt sem hallottam, mégis éreztem, hogy rajtam kívül valaki más is van itt. Egy őrült, de azon nyomban szerte is foszló pillanatig Gideont véltem feltűnni a szakadékban, aztán egy kósza villanásra a Zsoldos félelmet keltő alakját láttam felém közeledni.

Mindkét látomásomat elvetettem, amikor valaki váratlanul egy meleg, fekete bőrkabátot csúsztatott remegő vállaimra. Tudtam, hogy nem lehet más, csak Kellan. Tisztán éreztem őt, bár arról fogalmam sem volt, hogyan került oda. Nem moccantam. Nemcsak azért, mert a végtagjaim elgémberedtek a hosszas mozdulatlanság miatt – ki tudja, mióta ücsörögtem a semmi közepén –, hanem mert mielőtt bármit is tettem volna, meg kellett tudnom, ami a legjobban foglalkoztatott.

– Mérges vagy? – kérdeztem elhalóan.

Nem felelt azonnal, én pedig nem bírtam tovább. Felnéztem a zuhogó esőbe, próbáltam a szinte átlátszatlan nedves függöny mögé látni, de csak fölém magasodó sötét alakját tudtam kivenni. Újra magam elé meredtem, a végeláthatatlan szakadékot már csak egyetlen, óriási, fekete üregnek láttam.

Az árnyék megmozdult mellettem, a következő másodpercben Kellan már tőlem háromméternyire guggolva figyelt az esőfüggönyön keresztül, gesztenyebarna haját a nedvesség feketére festette. Döbbenten vettem tudomásul, hogy időközben beesteledett, az erdőt a közelgő éjszaka uralta. Tehát az egész napomat itt töltöttem.

– Igen – felelte néhány hosszúra nyúlt perccel később.

Ismét ránéztem, valóban dühösnek tűnt. Bűntudatom támadt. Összeszorult a torkom a tehetetlenségtől, nem akartam aggodalmat okozni, de képtelen voltam ott maradni az iskolában. Bájologni egész nap olyan emberekkel, akiknek nem számítok.

– Sajnálom! – mondtam őszintén, árnyékos arcát nézve.

– Mehetünk? – kérdezte, kitérve a válasz elől, bár abban sem voltam biztos, hogy tényleg vártam-e feleletet. Megmozdult, mire megint felé kaptam a fejemet. Láttam, hogy fel akar állni, de én még nem akartam indulni, tudnom kellett, mennyire számíthatok rá. Éreznem kellett, hogy valóban mellettem akar maradni. És mindenekelőtt látnom kellett az arcát a beszélgetésünk alatt, hogy bízhassak benne, és elhiggyem, amit mond.

– Ne még... Kérdezni akarok valamit! – motyogtam zavartan, miközben igyekeztem határozottnak tűnni, már amennyire egy ázott nyúl annak tud mutatkozni.

Nem mozdult, tovább guggolt mellettem, és hagyta, hogy sötét, magas nyakú pulóverét az eső olyanná áztassa, mint az én blúzomat. Bár nem láttam tisztán az arcát, annyit sikerült kivennem, hogy nem tudja, mit akarok ilyen hirtelen. Éreztem a kíváncsiságát, szinte tapintani lehetett a levegőben.

Sóhajtottam, és igyekeztem leküzdeni a remegésemet. Tényleg nagy horderővel bíró kérdésről volt szó, amit nem lehet összekoccanó fogakkal megbeszélni.

– Tudnom kell, hogy... – dühösen félbeszakítottam magam. Képtelen voltam hozzákezdeni, úgy éreztem, bárhogy fogalmazok is, idiótán fog hangzani. Kellan türelmesen várt, kormosan csillogó tekintetét rám szegezte, amivel csöppet sem könnyítette meg a józan gondolkodást.

– Egyszerűen csak mondd ki, Claire! – mormolta higgadtan. Továbbra is irigyeltem tőle csöndes hangját, mely ebben a zuhogó esőben is alig volt több a suttogásnál. – Mit szeretnél?

– Szeretném felajánlani – kezdtem, de a hangom cserbenhagyott, és megbicsaklott. Gyorsan máshogyan próbálkoztam. – Ha neked nem felel meg ez a helyzet, én megértem. Támogatlak, ha kérni szeretnéd a visszavonást a Bölcstől.

Nem válaszolt azonnal, azonban a tekintete mintha még sötétebbé vált volna. Azt hittem, ha kimondom, jobban érzem majd magam, de csak még idegesebb lettem – mi van, ha elfogadja az ajánlatomat? Akkor Jorjának igaza lenne. Büszkén kihúztam magam. Inkább a visszavonás, semmint kolonc legyek bárkinek a nyakán.

– Meggondoltad magad? – szólalt meg csöndesen. Hangjából mély megbántottság áradt, én pedig egy pillanatra arra gondoltam, Jorja talán mégis tévedett.

– Én... dehogy! Szeretném, ha maradnál.

– Akkor meg miért?

– Te is felajánlottad hajnalban, úgy gondoltam, így helyes – hadartam, és lényegében nem is hazudtam nagyot. Kellan értetlenül tárta szét hatalmas kezeit, mintha arra várna, hogy befejezzek egy félbehagyott mondatot. Persze, hogy átlátott rajtam. Megadóan felsóhajtottam, és hozzátettem. – Jorja említett valamit.

– Jorja? – visszhangozta csodálkozva, de hangjába árnyalatnyi fenyegetés vegyült. Nem tudtam eldönteni, nekem szól-e, vagy Jorjának.

– Pszichológiaórán elmondta a véleményét – nem akartam árulkodni, vádaskodni. – Nézd, megértem, ha terhesnek érzed ezt a helyzetet. Az emlékek is befolyásolhatnak, de senki nem várja el tőled, hogy valami ostoba örökletes dolog miatt kockára tedd az életedet!

– Te meg miről beszélsz? – kérdezte. Arcán értetlenség tükröződött, úgy láttam, sikerült teljesen összezavarnom.

– Nem bírnám elviselni, ha bárkinek baja esne miattam... ismét – feleltem pillanatnyi szünet után, de a félelem, hogy esetleg elveszíthetem, nem engedte, hogy újra ránézzek.

Lesütött szemekkel vártam a döntést a zuhogó esőben. Kellan idegesen felpattant, aztán egy másodperc múlva újra leguggolt, ezúttal jóval közelebb hozzám, de még elég távol ahhoz, hogy ne érjünk egymáshoz. Fekete pulóvere már legalább olyan csatakos volt, mint az én ruháim.

A szél belekapott a hajamba, és az arcomba sodorta néhány ázott tincsemet. Nem foglalkoztam vele, csak hallani akartam Kellan szavait.

– Több dologban is tévedsz, de a lényeg az, hogy senki nem kényszeríthetne maradásra, ha én nem akarnám – jelentette ki határozottan.

Nem számított miért –, hogy azért-e, mert olyan magabiztosan állította, vagy, mert annyira szerettem volna igaznak hallani minden szavát –, hittem neki. Egy villám fényénél végre tisztán láthattam az arcát: mélyen ülő szeme éjfeketén csillogott, szája szögletében kedves mosoly bujkált. Nem így néz ki egy hazug ember. Az szemben állna a világegyetem összes törvényével, ha ilyen arcot kapna egy hazug lélek.

– Tehát... – folytatta halványan mosolyogva. – Az, hogy mit, mikor és hogyan teszek a saját életemmel, az kizárólag az én döntéseimen múlik, az én felelősségem! Maradok, mert én így akarom! Nem Gideon miatt, nem a Bölcs miatt, nem az átkozott boszorkánytársadalom miatt, és még csak nem is azért, mert a mentorod vagyok! Maradok, mert én így döntöttem!

Lassan artikulálva beszélt, külön hangsúlyt adva minden szónak.

– Köszönöm! – suttogtam vacogva.

A tekintetünk összefonódott a sűrű esőcseppek mögött. Az áthatolhatatlan vagy láthatatlan fal, mely mindig körülvette, ebben a pillanatban leomlott. Ez volt az első pillanat, amikor valóban Kellan Blacket láttam. Akire számíthatok, akiben megbízhatok. Megmagyarázhatatlan érzés fogott el most, hogy végre megengedte nekem, hogy ne Gideon utódjaként tekintsek rá, hanem a mentoromként. A rokoni kötelék csupán egy mézesmadzag volt, amit elhúzott előttem. Lassan mozdult meg. Egyik karjával a térdére támaszkodott, a másikkal az arcom felé nyúlt. Azt hittem meg akarja érinteni – a bőröm már a puszta gondolatra felforrósodott –, de csak az egyik vizes hajtincsemet fogta hosszú ujjai közé, és könnyed mozdulattal hátrasimította. Egyetlenegyszer sem ért a bőrömhöz, még csak nem is súrolta, mégis lángolt az arcom.

– Indulhatunk, vagy sampont is hoztál magaddal? – incselkedett, belőlem pedig bágyadt, de megkönnyebbült nevetés szakadt fel.

Beletenyereltem a sárba, és nehézkesen felnyomtam magam, hogy én is guggoljak, mint Kellan. Segítőkészen felém nyújtotta a kezét, de tagadólag megráztam a fejemet.

– Hagyd csak! Azt hiszem, jobban boldogulok egyedül – somolyogtam az orrom alatt, és engedtem, hogy a végtelen megkönnyebbülés szétáradjon átfagyott testemben.

Kellan nem értett egyet, összevont szemöldökkel alaposan végigmért, de nem szólt semmit. Ahogy megfordultunk, kicsit meglepődtem, amikor a fennsíkon megpillantottam a vadonatúj fekete Nissant – nem emlékeztem sem útra, sem ösvényre idefelé jövet. Mindenesetre nagyon boldog voltam, hogy nem gyalog kell megtennem az utat hazafelé.

Míg odaértünk az autóhoz, Kellan végig botladozó lépteimhez igazította a tempót, karjait pedig féltőn előretartotta, hogy ha véletlenül mégis elesnék, időben el tudjon kapni. A Nissan ajtaja már nyitva volt, mire odacsoszogtam. Egy pillanatra tétován megálltam az autó mellett; Kellan értetlenül nézett rám, állát az autónak támasztotta.

– Mi a baj? Mégis inkább gyalogolnál?

– Össze fogom piszkolni a gyönyörű kocsidat – feleltem bűntudatosan, mintha máris elázott volna miattam a fekete bőrülés.

– Claire... – sóhajtott fáradtan. – Csak szállj be, és kész! – Arcán patakokban folyt végig a víz, de ő hősiesen egy szédítő mosolyt villantott rám. – Be van kapcsolva a fűtés!

Cinkosan rám kacsintott, én meg remegő lábakkal becsúsztam a vezető melletti ülésre. Az ajtó bezárult, a meleg jótékony balzsamként ölelte körbe sajgó testemet. Szerettem volna száraz ruhákat, takarót, és bármit, ami a nedvesen fagyos hidegből gyorsan elrepít a hőségbe.

Kellan egy szemvillanás alatt megkerülte az autót, beszállt, és azonnal még egy fokkal feljebb vette a fűtést. Bűnbánatom az egekbe csapott, amikor láttam, hogy a cipőmről az összes víz és sár a kocsi padlójára csorog. Sajnálkozva néztem Kellanre, aki viszont csak legyintett. Én is igyekeztem lazábban elhelyezkedni a kényelmes ülésen.

Kellan indított, majd egyetlen éles kanyarral megfordította a kocsit. A sűrű esőtől alig láttam ki a szélvédőn. Úgy láttam, mentoromnak nem okozott különösebb problémát, hogy rátaláljon arra az ösvényre, amit én még világosban sem fedeztem fel. Talán, mert mindössze két alkalommal jártam erre, és mindannyiszor elkalandozott a figyelmem. Kíváncsi lettem volna, ő honnan ismeri ennyire a környéket, de aztán bevillant. Gideon emlékeit használja...

– Sajnálom, amit Jorja mondott neked! – szólalt meg egy idő után, megtörve a hosszúra nyúlt csendet. Nem tudtam, mit feleljek, nem fogott az agyam. Küzdöttem az álmosság ellen, ami a gondolataim mélyére hatoló meleggel akarta legyőzni az éberségemet. Kellan csöndes hangja sem segített rajtam. – Nem volt hozzá joga, hogy Gideon halálát a te nyakadba varrja.

Hangjából fojtott indulat sugárzott, amitől azonnal sikerült kicsit felébrednem. Szomorúan néztem ki az ablakon, és figyeltem az elhaladó viharos tájat. Az ösvény végére érve Kellan egyetlen határozott mozdulattal rákanyarodott a főútra.

– Talán nem volt joga, de attól még igaza lehet – jegyeztem meg, és a szavak súlyától a mondat végére elhalkult a hangom.

– Úgy látod? – a hangja mintha kihívó lett volna, de nem néztem rá, hogy megállapítsam, valóban jól éreztem-e.

Erőtlenül bólintottam.

– Ha elővigyázatosabb vagyok, akkor talán sosem történik meg – folytattam az önostorozást, miközben az emlékek fájdalmától borzongva húztam még jobban össze magam az ülésen. Négyhónapnyi keserű bűntudat próbált a felszínre törni. – Azon a napon, amikor a hajam kibomlott, az elemek összefogtak ellenem. Gideon otthon volt Daviddel. Esett az eső, de nem volt ilyen ítéletidő, mint most. Maxine– nel az iskola udvarán hülyéskedtünk, ő nevetve kihúzta a hajamat összetartó tűt.

– Maxine... – szűrte a fogai között. Felkaptam a fejem a hangsúlyra, de túlságosan fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy rákérdezzek. Újabb megoldásra váró gondot raktároztam el magamban.

– Igen. És azt hiszem, onnantól kezdve már tudod. Gideon ott termett a semmiből, és mielőtt elfedhette volna a hajamat, a felhők átengedtek néhány napsugarat. Imádom... nem, inkább vonzom a meleget, a fényt – vallottam be szégyenkezve, de továbbra is kitartóan kifelé bámultam az ablakon. Már csak néhány percnyire voltunk a házunktól. – Azt hiszem, akkor is én csábítottam magamhoz azt az egy kósza napsugarat, ami végül rávilágított a hajamra. Wentworthnek ezek után alig három órájába telt, hogy rám találjon. – Keserű mosoly terült szét az arcomon. – Láthatod, Jorjának mégis igaza lehet.

Kellan bekanyarodott a házunk feljárójára, leállította a motort, és kibámult a szélvédőn.

– Elővigyázatlan lennél? – kérdezte a már megszokott, borzongatóan jóleső, halk hangján. Képtelen voltam levenni a szemem az arcáról, míg lélegzet-visszafojtva vártam, mit fog mondani. – Talán. De hibás? Semmiképp!