16. Az áruló

TÖBBSZÖR IS MAGAM ELÉ KÉPZELTEM MÁR A BÖLCSET. Idős, ráncos apókának láttam, akinek hófehér szakálla a talárja aljáig ér, és még egy süveg is díszíti ősz üstökét. Fantáziámban amolyan Merlin féle férfinak véltem, de Hannah minden elképzelésemet felülmúlta.

Angyali külseje volt, már csak a szárnyak hiányoztak a hátáról. Valami mégis olyan különös volt benne. Ő fogta kedvesen a kezemet, mintha szeretne engem megvigasztalni, pedig úgy illett volna, hogy én biztosítsam a dolgok kedvező alakulásáról – a hideg futkosott a hátamon tőle.

– Gyere velem! Megmutatom, hol vannak a társaid! – Egyszerű utasításnak hangzott, de sem a hangszín, sem a tartalom nem volt ínyemre.

A kislány határozottan, de erőtlenül húzni kezdett az erdő felé, a lábam azonban megmakacsolta magát. Hitetlenkedve meredtem rá. Ezt nem gondolhatja komolyan, hogy egyszerűen hátrahagyok mindenkit, és vele tartok! Micsoda elképesztő érzéketlenség! Mintha egy angyalbőrbe bújtatott jégszobor lenne. Vagy talán csak a szíve fagyott, a lelke pedig egy feneketlen mély verem.

– Várj egy kicsit, kérlek! – szisszentem fel, és idegesen beletúrtam a hajamba. Újra meglepődtem, milyen rövid. Valahogy olyan csupasznak éreztem magam nélküle. Zavaromban zsebre dugtam a kezemet.

A tekintetemmel Cameront és Maxine-t kerestem, közben felmértem a tájat is, ahová az Ostium juttatott. Minden zöld volt, a fák vékony törzse szinte az égig nyúlt, a koronájuk pedig mintha összezáródott volna a fejünk felett. Bármerre is néztem, mindenütt csak ezeket a felhőkbe kapaszkodó fákat láttam, és csupán a leszűrődő fénycsíkokból lehetett arra következtetni, hogy nappal van.

A fák között sűrű köd lebegett, mégis langyos volt az idő. Azt hinné az ember, hogy egy olyan helyen, aminek a neve Köd, legalábbis hűvös, nyirkos a levegő. Itt azonban a köd csak afféle díszítés volt, laza felhőfoszlányként ölelte körbe a fák karcsú derekát, vagy takarta el előlünk sűrű lombozatukat.

Ahogy a szemem hozzászokott a félhomályhoz, megpillantottam Maxine-t és Cameront az egyik közeli fa tövében. Úgy tűnt, nem esett bajuk a zuhanás során, bár a sebesült gyógyító még mindig ijesztően sápadt volt.

Oda akartam rohanni hozzájuk. Meg kell gyógyítanom Cameront minél előbb, hogy elmondhassa, hogyan segíthetünk Kellanen. Nem akartam rá gondolni. Nem hagyhattam, hogy átjárjon a jegesen markoló páni félelem.

Tettem egy lépést feléjük, mire Hannah erősebben megszorította a kezem, mintha vissza akarna tartani. Nem volt benne olyan erő, hogy megállítson, de a döbbenettől megtorpantam.

– Nem segíthetsz nekik! – jelentette ki magától értetődően.

Kitéptem a kezem az övéből, de a meglepettségnek a leghalványabb jelét sem mutatta. Mintha pontosan az történt volna, amire számított. Apró kezét maga elé helyezte, pici ujjait összefonta, és türelmesen villantotta rám fehéren csillogó szemeit.

– Nem hagyhatom itt őket! – mondtam neki, és magamban bosszankodtam, mert úgy hangzott, mintha magyarázkodnék.

– Nem ezért akarsz maradni – felelte rideg közönyösséggel. – Kellan miatt aggódsz.

Megütközve néztem rá.

– A kettő nem zárja ki egymást – morogtam, de a kijelentésével sikerült elterelnie a figyelmemet. – Tudod, hogyan hozhatom ide Kellant?

Hannah fehér tekintete megrebbent, de az arcára mintha rádermedt volna a közönyösség. Taszítóan hatott rám ez az apró kislány, akinek a szépsége és a kegyetlensége sehogyan sem illett össze.

– Semmi szükség a fölösleges erőlködésre. Bármit teszel. Kellant nem fogod tudni idehozni.

Kétségbeesett harag száguldott végig az ereimen. A legszívesebben megragadtam volna a kislányt, hogy alaposan megrázzam. Talán úgy ki lehet csikarni valamiféle emberi reakciót belőle.

– Hogy mondhatsz ilyet? Meg kell tennem mindent..., meg kell próbálnom mindent, hogy itt legyen. Hiszen a Zsoldos...

– Kár erőlködnöd, úgysem fog sikerülni – kötötte az ebet a karóhoz. – Kellan fog eljönni tehozzád!

– Honnan tudod? Mitől vagy ebben ennyire biztos?

– A Sors állandó – felelte ismét abban a magától értetődő hangnemben, amitől gondolatban már a falat kapartam.

– A jövő nincs kőbe vésve – ellenkeztem kitartóan. – A jövőnk a döntéseinkkel együtt változik.

Hannah arckifejezése megváltozott, de ez a mimika még annyira sem illett hozzá, mint az előző. A mérhetetlen közönyt valami leereszkedő arckifejezés váltotta fel. Egyik szőke szemöldöke a homlokába szaladt, de nem kérdőn, inkább, mintha az épelméjűségemet vonná kétségbe.

– Mindent látok, mielőtt bekövetkezne. Látom a döntéseidet, mielőtt megszületnének a fejedben – magyarázta Hannah leereszkedően. Kínosan éreztem magam, ráadásul tudtam, hogy sürget az idő, mégis némán hallgattam az apró, szőke teremtést. – A Sors állandó, Claire. Nem lehet leírni azokat a lehetségesnek vélt variációkat, amiket te döntésnek nevezel.

– Ezt nem értem – ismertem be.

Bosszúsan összevonta szépen ívelt szemöldökét.

– Mondjuk, kitenném eléd a három kedvenc könyvedet: A kis herceget, a Jane Eyre-t és A ragyogást – kezdte, és a szemöldöke visszatért nyugodt helyzetébe. Ügyet sem vetett a megilletődöttségemre, egyszerűen folytatta az okítást. – És arra kérnélek, hogy válassz. Először ki akarnál cselezni, azt gondolván, hogy kis herceg az ideális választás. Aztán visszakoznál, és épp az ellenkezőjét választanád annak, amiről azt gondolom, hogy a kedvenced, tehát A ragyogást. Végül a véletlenre bíznád a döntést. A Sorsra. Én azonban mindezt látom. Az összes lehetséges választásodat, de mind közül kimagaslik az, amelyik majd a végső lesz. Mr. Rochester Jane Eyre-je.

Egy percig emésztettem a hallottakat. Már értettem. Mindent megértettem. Ez a kislány látja a jövőt. Igazán a jövőt. Nem azt, amelyik a döntéseinken alapszik, hanem azt, amelyik be fog következni. Ezért ennyire keserű, és ezért árad belőle mérhetetlen közöny.

– Ha a birtokodban van ez a tömérdek információ, miért nem teszel valamit? – kérdeztem, és bár nem akartam, hangomból kiérződött a helytelenítés. – Olyan sok jót tehetnél. Olyan sok embert megmenthetnél, jobbá tehetned az életüket.

– Ha így cselekednék, azt látnám – szakította félbe lelkesítő előadásomat Hannah, és ajkán keserű mosoly jelent meg. – Beleőrülnék. Akármit tehetnék, sosem lenne elég. Ha én változtatok, azt is látom előre, és minden változással csak bonyolítom magamban a szálakat, amiket más nem láthat. És az emberek egyébként is megbízhatatlanok, ezt hamarosan te is megtapasztalod. Eszem ágában sincs bárkin segíteni a fajtájukból.

– Ez rólam beszél? – szólalt meg váratlanul Maxine.

A hangjából csak úgy sütött a megvetés, az arcára kiült a gyűlölet, ahogy előlépett a fa árnyékából. Soha ilyen zaklatottnak nem láttam még. Persze Hannah meg sem lepődött. Rá sem nézett Maxine-re, hófehér szemeit rajtam tartotta, miközben beszélt.

– Látom, hová vezet ez az egész. Tudom, ki az, akiben megbízhatsz, és tudom, ki az, aki elárult – jelentette ki közömbös egykedvűséggel.

– Miről beszélsz? – néztem rá értetlenül.

Maxine egy újabb lépést tett felénk.

– Miért kell őt meghallgatnod? Ez egy gyermekbőrbe bújt mutáns. Hülyeségeket fecseg. – Maxine szinte köpte a szavakat. – Menjünk, Claire, a barátod elég rossz bőrben van.

Cameron valóban sápadt volt. Tudtam, hogy azonnal biztonságos helyre kell vinnünk, mégsem bírtam mozgásra ösztökélni a végtagjaimat. Az agyam kétségbeesve tiltakozott, nehogy Hannah olyan információra világítson rá, ami számomra túlságosan is fájdalmas lenne.

Fehér szemét azonban mintha odatapasztotta volna az arcomhoz.

– Látom, mit csinál Kellan ebben a pillanatban. Látom, mi lesz ennek az egésznek a vége, és hidd el, cseppet sem fog tetszeni neked.

Suttogása visszhangot vert az erdő égbe nyúló fái között; megborzongva húzódtam tőle messzebb.

Nem akartam meglátni valamit, ami pedig végig ott lebegett a szemem előtt, amióta elkezdődött ez az egész őrület. Megmakacsoltam magam, és próbáltam Cameronra, Maxine-re és Kellanre koncentrálni, akiknek szükségük volt rám. Akikért még tehettem valamit.

– Nem tudom, miről beszélsz, de most csak az a fontos, hogy mindenkit biztonságba helyezzünk – jelentettem ki végül.

Hannah továbbra sem mutatta jelét meglepettségnek, bosszankodásnak vagy bárminemű egyéb érzelemnek. Csak állt előttem aprócska termetével, hosszú, szőke haját lágyan lengette a szél, fehér szeme higgadtan viszonozta kétségbeesett pillantásomat.

– Senki nincs biztonságban, aki melletted marad, és ezt fájdalmas leckék árán fogod megtapasztalni – figyelmeztetett a Bölcs, és most először láttam valami szánalomfélét átsuhanni hideg tekintetében.

– Claire, menjünk már! – nyaggatott Maxine.

Figyeltem, ahogy megpróbálja egyedül talpra állítani Cameront, és a köztünk lévő távolság ellenére is úgy láttam, hogy a gyógyító feje felemelkedik: magához tért.

– Remélem, ez egyszer tévedsz! – vetettem oda Hannah-nak, mielőtt gyorsan odarohantam volna a barátaimhoz.

– Sosem tévedek – suttogta Hannah, de olyan halkan, hogy nem tudtam eldönteni, az ő hangját hallom, vagy a fák leveleinek sejtelmes susogását.

Minden tőlem telhető energiával igyekeztem kizárni a kislányt a gondolataimból. A szavai azonban jobban megráztak, mint szerettem volna. Tudtam. Hát persze, hogy tudtam. Hiszen ez volt minden problémám forrása. Akiket szeretek, mind veszélyben voltak attól a pillanattól kezdve, hogy eldöntötték, mellettem maradnak.

– Rémes így a hajad – jegyezte meg Maxine mosolyogva, de a szeme komoly maradt.

Kényszerítettem magam, hogy ne merüljek bele az önsajnálat mocsarába. Cameron karja alá nyúltam, és segítettem neki felállni a földről. Zöld szeme ezúttal nem nevetett rám, arcán fájdalmas, sötét kifejezés ült, amitől halálra rémültem.

– Mi a baj? – kérdeztem tőle.

– Nem jó helyen vagyunk! – nyögte nehezen, a lehelete az arcomba csapott, vérszagú volt.

– Hogy érted ezt? – Miért nem beszél itt senki sem normálisan? A rébuszokból elegem volt, a kétértelmű megjegyzésekkel pedig tele volt a hócipőm.

– Regina nincs itt. – Látta rajtam, hogy ezzel semmit nem magyarázott meg. – Reginának itt kellett volna várnia Milannal együtt. Valami nincs rendben, mert nem érzem őt sehol. – Fájdalmasan felnyögött: – A Köd árnyékos részére kerültünk.

– Miért kellene érezned? – kérdezte Maxine, és továbbra sem tetszett a hangjában bujkáló tömény megvetés. Csak most tűnt fel, hogy szinte undorodva tartja el magát Camerontól. – Csak a feleséged, nem? Nem a lelked, vagy ilyesmi.

Nem volt igaza. Regina Cameron felesége volt. A lelki társa, az élete, a mindene. Ahogy nekem Kellan, bármennyire is képtelenségnek tűnt. Tudtam, ha a mentori kötődés, a szimbiózis nem lenne köztünk, akkor is éreznénk mindent, ami a másikkal kapcsolatos, ismernénk egymás gondolatait, érzelmeit.

Cameron nem érezhette a feleségét, hiszen a sebesülése nagyon legyengítette, én azonban tudtam, mennyire szenved Kellan ebben a pillanatban.

Éreztem a fájdalmát, éreztem a vágyát, hogy velem legyen, biztonságban tudjon, hallottam a hívását. Elemi erővel tört rám a felismerés, hogy mennyire akarja, hogy ott legyek vele.

– Nem lesz semmi baj! – ígértem csöndesen. – Mit kell tennem? Mit csináljak, hogy az Ostium újra megnyíljon?

Cameron fáradtan pillantott rám.

– Ugyanazt, mint idefelé. Ez a kapu is úgy működik, mint bármelyik. Éppúgy le kell nyomnod a kilincset visszafelé is.

Csodálkozással vegyes hitetlenkedéssel néztem rá. Miért is nem jutott ez nekem eddig az eszembe? Lehunytam a szemem, és erősen koncentráltam. Olyan erősen, amennyire erősen akartam, hogy Kellan velem legyen. A magasba lendítettem a kezemet, a másikkal Cameront tartottam.

– Claire, mit csinálsz? – sikoltott szinte hisztérikusan Maxine, de nem figyeltem rá.

Csak azt akartam, hogy végre mind együtt legyünk, és eljussunk valami biztonságos helyre. Egy gondolat erejéig hálát adtam az égnek, hogy David nincs velünk, és Lin biztosan vigyáz rá valamerre a nagyvilágban, távol ettől az őrülettől.

Maxine elengedte Cameront, aki így már teljes súlyával rám támaszkodott.

– Claire, azonnal hagyd abba! Én nem akarom, hogy kinyisd azt a kaput! – kiabálta, nekem pedig ernyedten hullott le a karom.

Nem azért, mert annyira hallgattam Maxine-re, és nem is azért, mert annyira hatott rám a mondanivalója, hanem mert nem éreztem magamban az erőt. Csak a végtelen bizonytalanság hullámzott bennem, elnyomva minden más érzést. A bűntudat szinte testet öltött bennem, és azt harsogta: a te hibád! És ennek a testet öltött bűntudatnak Gideon arca volt.

Maxine tovább ordított, magából kikelve, és ez elűzte előlem a látomást, Gideon mélységes vádat sugárzó arcát. Ránéztem a barátnőmre. Nem értettem, miért kiabál. Fogalmam sem volt, miért van ennyire kiborulva, talán sokkot kapott.

– Maxine, nincs semmi baj! Kitalálok valamit! – próbáltam megnyugtatni, de ez csak olaj volt a tűzre.

– Te engem ne csitítgass! – sikoltotta immár egy oktávval a normális hangmagassága fölött. – Fogalmad sincs, mi folyik itt! El kell tűnnöd innen most azonnal!

Nem jutottak el hozzám Maxine kitörései. Az agyam ott leblokkolt, hogy mit is akart Gideon közölni velem, miért nem sikerüli a kaput megnyitnom. Hiszen mindent ugyanúgy csináltam, mint legutóbb. Létezik, hogy alig tíz perce volt? Koncentráltam, elmondtam az igét, rajtam van anyám kendője is. Minden ugyanaz, de valami mégsem stimmel.

És Maxine csak mondta, mondta, de semmi értelme nem volt annak, ami elhagyta a száját. És csak ekkor vettem észre, hogy Cameron húz engem. A teste egészen merev volt, mintha ő is sokkot kapott volna, a mozdulatai viszont nagyon is arról tanúskodtak, hogy ép elméjének teljes birtokában van. Már nem én tartottam őt, hanem ő engem, és igyekezett minél távolabb rángatni Maxine-től.

Nem értettem, összezavarodva cikázott a tekintetem közte és a barátnőm között. Hannah türelmesen, közönyös tekintettel figyelte az eseményeket. A tudatalattimban egy ajtó mögé zártam Maxine szavainak valós jelentését.

– Ne idegeskedj, Maxine! Nem tudom megnyitni a kaput! – mondtam neki, mert azt hittem, csak ez a baja.

Egy pillanatra megütközve nézett rám. Úgy tűnt, mintha lecsillapodna: lehunyta ibolyakék szemét, vékony ujjaival végigsimított az arcán, letörölve vele az izzadságcseppeket, majd beletúrt szőke tincseibe.

Némán figyeltem, az elmémnek továbbra sem engedtem, hogy befogadja a tőle érkező ingereket.

– Nem kell félned! – folytattam. – Vigyázok rád! Nem eshet bajod, míg mellettem vagy! Nem engedem!

Kezei erőtlenül hullottak karcsú teste mellé, miközben elképedve nézett rám.

– Claire! – szólt rám Cameron.

Nem értettem, miért gyűltek könnyek a szemembe. Pillantásom a csuklómra tévedt: anyám kendője szinte lángolt. Tisztában voltam vele, hogy a jelenlévők közül valaki ártani akart nekem. Azonnal Hannah-ra tippeltem. Olyan kimért és rideg, bármennyire is kicsi és ártatlan.

Aztán ott volt Cameron, a sosem látott feleségével, és a mitikus tudományával, amivel képes begyógyítani egy secuaz okozta sebet. Egyáltalán nem bízom benne, győzködtem magam, de az agyam hevesen tiltakozott. Tudta, hogy hazudok. Nem ámíthattam saját magam.

Az utolsó gondolatom Maxine volt. Az egyeden dolog, ami visszatartott attól, hogy őt vádoljam, az indíték. Amióta Davidnél éltem, mióta az emberi eszemet tudtam, Maxine volt az egyetlen, aki elfogadott minden bogarammal, különös fóbiámmal együtt. Éppen ő lenne? Na de hogyan?

Minden agysejtem kétségbeesetten azt kiáltotta: LEHETETLEN!

Tudtam, hogy gyerekes dolog, de Hannah-ra néztem vádlón.

– A te hibád! A csökönyös tétlenséged az oka! Miért nem tettél semmit?

Ahogy ezt kimondtam, a kislány meg sem rezdült, viszont az igazság kulcsként kattant abban a zárban, amit nem akartam eddig kinyitni.

Emlékeim ajtaja kitárult, és minden intő jelet, homályos sejtelmet engedett beörvényleni a tudatomba.

Képek villantak fel hirtelen, gyors egymásutánban suhantak el előttem, csak egy-egy gondolatnyi időre torpantak meg. Kinagyított, kitisztult képek, melyeken mindenki mosolyog. Gideon, amint épp mesél nekünk a hátsó kertben, vagy elvisz bennünket a plázába shoppingolni, vagy moziba. Mindegy, hová, csak ne töltsek el vele sok időt kettesben.

Később Kellan, ahogy próbál távol tartani tőle, de tudja, mennyit jelent nekem, ezért csak korlátozza a találkáinkat. Próbálja befolyásolni a helyzetet, nehogy egyedül kelljen maradnom vele. És én mindig ragaszkodtam hozzá, pedig mindenki ellene volt.

Belenéztem Maxine ibolyakék szemeibe, és csak ekkor tűnt fel, hogy az arcom könnyben úszik. Egy fél pillanatra láttam, hogy Hannah fehér szeméből szinte kicsordul a szánalom.

– Elárultál. – Kijelentés volt, amit Maxine nem sietett tagadni, és senki sem próbált cáfolni.

Végül Cameron szólalt meg elhaló hangon.

– Kellan tudta. Végig tudta, hiszen látja az emberek lelkét. És az övé sötét volt.

Bólintottam.

– Tudom. Nekem is elmondta – leheltem. Lehunytam a szemem, és egy könnycsepp gördült végig az arcomon. – Ő látta, ahogy Gideon is, hogy valami rossz szándék vezérel velem kapcsolatban. Végig látták. Tudták – fordultam összeszorított szemmel Maxine felé. Ahogy újra kinyitottam a szemem, göndör hajával körbefogott arcán döbbenetet láttam. – Azt mondtam nekik, hogy tévednek. Meggyőztem őket, hogy csupán az emberek iránti végtelen bizalmatlanságuk befolyásolja őket. Nem is értettem, hogy miért olyan előzékenyek és kedvesek Daviddel, ha veled nem azok.

– Ha mindezt tudtad, akkor miért ragaszkodtál hozzám? – szegezte nekem a kérdést Maxine, és úgy láttam, tényleg fogalma sincs a válaszról. Sikerült teljesen összezavarnom.

– Mert a barátom vagy – vágtam rá azonnal. A hangom a jelen időnél megbicsaklott, a mellkasomat majd szétvetette a fájdalom, de nem hagyhattam el magam. Nem törhettem össze, amikor Kellannek talán szüksége van rám. – Mit kellett volna tennem? Szükségem volt rád. Az egyetlen voltál, aki jelentett nekem valamit, mióta csak David és Gideon vigyázott rám. Az egyetlen, akinek megmutathattam, milyen vagyok valójában. Aki tudta, ki vagyok... De te elárultál.

Ez mintha kizökkentette volna döbbent ámulatából. A szavak csak úgy dőltek belőle, alig bírtam követni.

– Soha nem álltam melletted! Annyi bajotok van az emberekkel, pedig mi ehhez a világhoz tartozunk. Nektek semmi keresnivalótok nincs ebben a dimenzióban. Nekünk ez az otthonunk! Ide teremttettünk. Ti viszont valahová egészen máshová, amihez nekünk semmi közünk nincs.

– Mi ez a fejedelmi többes, Maxine? – szakítottam félbe a monológját, mire megütközve nézett rám.

– Mondtam, hogy nem tudsz mindent – felelte, és érzéki ajkai gonosz mosolyra húzódtak.

Nem értettem semmit. Nem láttam az összefüggést a problémáim között. Ezúttal én voltam teljesen összezavarodva.

– Mi csak azt akarjuk, hogy eltűnjetek innen, vissza oda, ahonnan jöttetek – vágta az arcomba Maxine.

– Nem értelek – szólalt meg váratlanul Cameron, és a fejével gyengén felém intett. – Hiszen ő is emberek közt nőtt fel. Benne is van emberi! Több mint bennünk, akik egyébként soha semmiben nem ártottunk nektek.

– Nincs bennetek semmi emberi! Minden Üldöző jól tudja ezt – vicsorgott rá vadul Maxine.

Megrökönyödve néztem rá. Ez itt az én barátnőm? Az, aki kirángatott a mély depressziómból, mellettem állt minden emberinek tűnő problémám esetén, feltűzte a hajamat az első bálomon?

Az a lány, aki előttem állt, biztosan nem az én Maxine-em volt. Cameront erősebben tartottam, mint eddig bármikor. Kétségbeesés és a harag hömpölygött végig az ereimen, közben a védelmező igém szinte lángba borította anyám kendőjét a csuklómon. A fájdalom jobban égetett, mint bármilyen tűz.

Maxine lassan megfordult, én pedig értetlenül figyeltem őt. Ujjaival szőke bodros haja alá túrt, és egy kicsit megemelte, hogy szabaddá váljon a nyaka. Felszisszentem, amikor megláttam rajta a jelet. Azonnal beugrott: hegtetoválásnak nevezik. Az ember bőrébe belekarcolják a mintát, aztán fél milliméteres mélységig mélyítik, végül lenyúzzák a bőrfelszínt. Fájdalmas, és ha lehetséges még véglegesebb eljárás, mint a tetoválás.

Az én barátnőm önszántából sosem csúfította volna el így a testét. A mintázatot nem tudtam kivenni. Valami háromágú csillagalakzat volt. Először azt hittem, csak ennyi, de Maxine olyan sokáig állt nekem háttal, hogy volt időm alaposabban is szemügyre venni a motívumot. Mindhárom ágba egy-egy szót véstek, de olyan írás volt, amit nem ismertem fel.

– Ki tette ezt veled? – kérdeztem elborzadva.

Maxine csöndesen beszélt, míg a tetoválását mutatta. Nem láttam az arcát, de a hangja meggyötörtnek tűnt.

– Családi hagyomány a boszorkányüldözés – kezdte, én pedig összerezzentem az utolsó szóra. – Nem léteznek jó boszorkák! Nem táplálhatsz irántuk semmiféle érzelmet a gyűlöleten és a megvetésen kívül! Ahogy neked sem volt, leendő gyermekeidnek sincs választása. A boszorkányokat el kell tüntetni a Föld színéről, hogy írmagjuk se maradjon!

Lélegezni is elfelejtettem. Maxine lassan leengedte a haját, és újra felénk fordult. Az arca megviseltnek, már-már bűnbánónak tűnt. Amikor újra megszólalt, megint az én Maxine-em volt.

– Ez a családi örökségem, és majd a gyerekeimé is. Ez a Boszorkányüldözők törvénye.

Csak néztem rá bambán néhány pillanatig, míg az agyam feldolgozta a hallottakat. Boszorkányüldözők! Atyaég! Hogy létezhet ilyesmi? Hol voltam én, amikor ezek átmosták Maxine agyát? Nem tehetett róla. Őrület volt, és képtelenség, és annak ellenére, hogy bizonyos voltam benne, hogy hasonló esetben én sosem tennék ilyet, mégis megértettem őt. Bár, ki tudja – merült fel bennem –, talán én is pontosan így cselekedtem volna.

Azonban még mindig úgy éreztem, mintha valami teljesen nyilvánvaló elkerülné a figyelmemet. Nem fért a fejembe a Maxine és Wentworth közötti kapcsolat.

– Oh, Maxine! Annyira sajnálom! – suttogtam, és éreztem, hogy Cameron megrökönyödik a szavaimra. Elég volt egy pillantást vetnem haragtól eltorzult sápadt vonásaira, hogy meggyőzzön, magyarázatra szorul, amit mondtam. – Úgy értem az életed. Hogy erre vagy kötelezve. Ez nem helyes. Ha már van ilyen, akkor csak annak kellene ezt csinálnia, aki ezt választja. Nem lett volna szabad hagyományt teremteni belőle.

– Majd mindjárt hozom a zsebkendőmet, hogy megsirassam szegényt, amiért elárult – vetette oda gúnyosan Cameron.

– Nem volt más választása – próbáltam védeni.

Tudtam, hogy ez abszurd, de valóban megbocsátottam neki. Ha a szüleim, a családom éltek volna, valószínűleg én is minden kérésüket teljesítettem volna. A család szentsége és a szeretet ereje mindig, minden esetben az első helyen kell, hogy álljon, és semmi nem áshatja alá ezt a kötődést.

Hannah előrébb lépett, és megint felhúzta a szemöldökét, Elbizonytalanodtam, de határozottan álltam hideg pillantását. Mit tudhat egy semmit meg nem tapasztalt kislány az életemről, az elveimről?

– Mindjárt kiderül, valóban olyan megbocsájtó vagy-e, mint amilyennek mutatod magad – hozta szóba a jövendőmet.

Már éppen alaposan meg akartam neki mondani a véleményemet, amikor hidegfehér szeme elugrott az arcomról, és az égbe kúszó rengeteg egy bizonyos pontjára meredt. Úgy nézte, mintha azt várná, hogy a szavait bizonyító tények onnan bukkannak elő.

– El kell innen menned, Claire! Már tudja, hogy juthat ide. Hamarosan itt lesz – hadarta Maxine, mire rideg pillantást vetettem rá.

– Ki lesz itt?

Maxine egy hosszúnak tűnő másodpercig tétovázott, de végül úgy döntött, nem árt, ha mindent tudok.

– Wentworth – bökte ki nehezen, és a pillantása olyan bűnbánó volt, hogy majdnem megsajnáltam.

De csak majdnem. A harag szikrája lángra kapott a szívemben, és a barátságunkat feledve őrjöngött Kellan miatt. A saját megkínzásomat is kacagva elviseltem volna, csak Kellant biztonságban tudjam.

– Indulnod kellene, hacsak nem akarod bevárni – figyelmeztetett Hannah, de ügyet sem vetettem rá.

Maxine-t figyeltem, idegesen ingázott a tekintete köztem és a Bölcs között.

– Honnan tudta Wentworth, hogy merre kell keresnie? – kérdeztem, miközben célzatos pillantással méregettem barátnőmet. Cameron megmerevedett, amivel elárulta, hogy már nem csak Hannah látja, mit tesz ebben a pillanatban a Zsoldos. – Honnan tudja Wentworth, hogy miként lehet bejutni ide? Maxine?

Gyötrődve nézett rám. Az iménti haragja már csak a többieknek szólt, nekem nem. Láttam a szemében, ahogy a válaszokat is leolvastam az arcáról. Megragadta a kezemet, amely szinte szikrákat hányt az érintése nyomán. Döbbenten rántotta el a kezét az enyémtől.

– Menned kell! – kiáltott rám kétségbeesetten, aztán mérgesen Cameron felé intett. – Ha ezt hátrahagyod, akkor lesz időd elfutni előle.

– Miket beszélsz? – néztem rá szemrehányón. – Hogy gondolod, hogy itt hagyom egy barátomat csak azért, hogy magamat mentsem? És Kellan? Vele mi lesz? Miféle embernek gondolsz te engem?

Ahogy kimondtam, azonnal rájöttem, hogy nem a megfelelő szót használtam. Maxine elkeseredetten nézett rám, én pedig rádöbbentem, hiába kötődött hozzám, hiába voltunk elválaszthatatlanul jóban, mégis megtette. Elárult engem és Kellant. Mindent elmondott Wentworthnek, amire még én sem találtam megfelelő magyarázatot.

– Már csak néhány perc – vetette oda Hannah, és ahogy rápillantottam, élettelen fehér szemében mintha izgatottságot láttam volna megcsillanni.

– Claire, kérlek! – könyörgött Maxine de, már nem mert hozzám érni. – Ő más, mint a többi Zsoldos. Sokkal erősebb, és a hatalma talán még a tiédet is felülmúlja.

– Azt kötve hiszem! – prüszkölte dühösen Cameron, smaragdzöld szemében dühös szikra gyúlt.

Maxine harciasan nézett vele farkasszemet.

– Kockáztatnád az életét, hogy kipróbáld? – kérdezte kihívóan.

Cameron elbizonytalanodott tekintettel lépett egyet felém. Sápadt arca és fájdalomtól akadozó lélegzete megijesztett. Egyszerűen nem tudtam elhinni, ami történik. Azt akartam, hogy végre megint minden normális legyen. Ahogy ez átfutott az agyamon, rádöbbentem, hogy soha semmi nem volt normális. David pedig valóban kötöznivaló bolond, amiért elvállalta, hogy felnevel engem.

– Talán mégis menned kéne – javasolta Cameron, mire bősz pillantást vetettem rá.

– Felejtsd el! Nem hagylak itt! – hárítottam el határozottan a felvetését.

– Még néhány perc – suttogta Hannah, majd alsó ajkát beharapva tovább figyelte azt a bizonyos pontot az erdőben.

Hirtelen leesett, miért éppen arra néz. Mi az, amit egy olyan kislány is izgatottan várhat, aki pontosan tudja, mi fog történni minden egyes percben? Csak egyetlen dolog lehet. Mégpedig az, ha végre egy kis izgalomnak is tanúja lehet. Vakrémület lett úrrá rajtam. Ha megnyílik az Ostium, és Cameron itt van a közelemben, akkor biztosan megölik, mielőtt bármit tehetnék, hogy megmentsem. Nem bírtam volna elviselni, ha egyetlen lény halála is az én lelkemen szárad.

Körülnéztem: az egyik fa törzse viszonylag vastagnak tűnt. Elég szélesnek ahhoz, hogy Cameron el tudjon bújni mögötte. Még egy haragos pillantást vetettem Maxine-re, aztán a gyógyítómat bevonszoltam a fa mögé. Leültettem és nekitámasztottam a fa törzsének, majd megpróbálkoztam a gyógyító igékkel, de hiába.

– Miért nem tudok varázsolni? – fordultam Cameronhoz tanácstalanul.

– A hajadban volt az erőd, Claire, ezt nem mondta Gideon? – kérdezte mindentudó pillantással, és a tekintete csutkára vágott hajamra vándorolt.

– Dehogynem. De akkor ezt mivel magyarázod? – Az orra alá dugtam lángoló jobbomat, mire tanácstalanul megvonta a vállát, majd felszisszent. Úgy láttam, még a levegővétel is nehezére esik, nem hogy megfejtsen egy olyan rejtélyt, ami még egészséges állapotában is komoly fejtörést okozna neki.

Nem láttam értelmét tovább kínozni. Nem tudtam varázsolni, de valamit ki kellett találnom, mert Hannah már egy másik fa mögé rejtőzött, nehogy az érkezők meglássák. Kíváncsi lettem volna, hogy a rengeteg választás közül, ami a szemei előtt lepergett, előfordult-e olyan, hogy nem bújik el. Talán igen, és valamelyik Zsoldos őt is ugyanúgy kivégezte, mint akárki mást. Vagy rosszabb. A gonoszság megtestesítői megtartották maguknak, hogy általa nyerjenek több információt a világról. Megborzongtam, és hálát mormoltam, hogy nekem nincsenek látnoki képességeim.

– Claire, kérlek! Engem nem fog bántani, mert rajtam van a jel – vette elő Maxine a dekoltázsában rejlő apró, fényes láncot, melyen aranyló medalion csüngött ugyanazzal a mintával, mint ami a nyakába volt vésve. Láttára újabb és újabb kérdések merültek fel bennem.

Mivel teljesen fölöslegesnek tűnt menekülni, és mert az Ostium még nem nyílt meg, úgy döntöttem, megpróbálok minél többet megtudni ettől a lánytól, akit néhány perccel ezelőtt még a barátnőmnek tartottam.

– Mennyit árultál el neki, Maxine? Miért tud a Zsoldos erről a jelről? – kérdeztem, és hirtelen emlékezetembe villant az a pillanat amikor Wentworth elkaphatta volna Maxine-t. Ott állt előtte egy karnyújtásnyira, mégsem bántotta, és már biztos voltam benne, hogy nem a védelmi falnak köszönhetően hagyta épségben. Összeszűkült szemmel néztem rá. – Milyen kapcsolat van az Üldözők és a Zsoldosok között?

Maxine szinte nyüszített. Elkeseredetten ingatta a fejét jobbra-balra, mintha ezzel próbálná meg nem történtté tenni az eseményeket. Karjait védelmezőn fonta maga köré, és idegesen toporgott. Árnyéka sem volt régi önmagának.

– Mi fogadtuk fel őket, hogy végezzenek az Utolsókkal! – suttogta alig hallhatóan.

Elakadt a lélegzetem. Ez már nekem is sok volt. Megrökönyödve néztem a barátnőmre. Dühösen megragadtam a karját, nem törődtem vele, hogy a védelmi igém tüzétől égő jobb kezem mekkora fájdalmat okoz neki. Sikoltozott, szabadulni próbált, de nem eresztettem. Megráztam, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.

– Te olyanokhoz csatlakoztál, akik felbéreltek gyilkolásra született lényeket, hogy kiszívják belőlem az életet? – sziszegtem az arcába, és éreztem, ahogy a dühforró lávája végigfolyik az ereimen.

– Nem csatlakoztam. Beleszülettem! – zokogott Maxine, és már nem küzdött, hogy elengedjem.

A csalódottság ledöntött a lábamról. Soha nem éreztem még ilyen nyomorultul magam. Becsapott, elárult és végtelenül dühös voltam. Undorodva löktem el magamtól Maxine reszkető testét.

A szemem sarkából láttam, ahogy Hannah hirtelen elbújik a fa mögött, és igyekszik teljesen beleolvadni a környezetébe. Odanéztem rá, mire ő – mint aki úgy döntött mégis beleszól a jövőbe – egyetlen szót tátogott felém.

– Jönnek!

Abban a pillanatban vakító villanás robbant az erdőnek azon a pontján, melyre Hannah az imént a szemét meresztette. Az Ostium erről az oldalról szintén áttetsző volt, mintha egy szökőkút folyton visszahulló vízcseppjeiből állna össze. Az ovális alakzat azonban most legalább kétszer magasabb volt nálam, és nem ezüstösen csillogott, hanem mélyfeketén, mintha egyenesen a pokol kapuja nyíl volna meg.

Lélegzetvisszafojtva vártam, ki fog átlépni rajta. Kész voltam feláldozni magam, csak hogy a társaim megmeneküljenek, de arra, ami a kapuból előbukkant, nem voltam felkészülve.

Egy meghatározhatatlan formájú hatalmas fekete valami hullott ernyedten elém. Tőlem kétméternyire puffant a földre, és beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy a kupac valójában egy ember. Fekete csíkok kígyóztak elő a testéből, mintha csápjai lennének. Nem kellett sokáig erőltetnem a szemem, elég volt éreznem: az alak még így összegömbölyödve is ismerős volt.

Elakadt a lélegzetem, amikor a férfi nyögve a hátára gördült, és láthatóvá vált az arca. Kellan volt. A pólója és a nadrágja több helyen elszakadt, a bőréből vér szivárgott azokon a pontokon, ahol a secuazok apró, éles fogaikkal belekapaszkodtak. Elszörnyedve ugrottam oda hozzá, hogy segítsek rajta. Tudtam a varázsigét, itt volt a fejemben, de hiába ismételgettem, nem történt semmi.

Kellan nem volt eszméleténél, aminek egyfelől örültem, mert így kevésbé érezheti a fájdalmat, másrészt viszont tudtam, hogy egy démont csak akkor lehet legyőzni, ha a tudatát is legyűrik a secuazok. Fogalmam sem volt, mennyire súlyos az állapota, menynyire kell sietnem, nehogy gyilkos mérgüket a csontvelejébe ereszszék.

– Claire, indulj már! – kiabált rám Maxine, és úgy helyezkedett, hogy az Ostium és közém kerüljön. Gyilkos pillantással jutalmaztam az ötletét. – Rajta úgysem segíthetsz! A saját életedet kell mentened!

– Ő az életem! – meredtem rá, aztán elszakítottam róla a pillantásomat, és Kellanre koncentráltam.

Beleőrültem, hogy nem érinthetem meg. A kezeimet ott tartottam a teste fölött, szerettem volna végigsimítani meggyötört arcán, hogy érezze, mellette vagyok. Le akartam tépni az átkozott szolgákat, de féltem, hogy csak ártanék vele neki.

– Kellan, hallasz engem? – szólongattam, abban a reményben, hogy hallja. – Kellan, kérlek, térj magadhoz! Itt vagyok melletted! Fel kell ébredned, hogy biztonságba...

Már nem tudtam befejezni a mondatot. A secuazok megfeszültek Kellan bőrében, ő pedig fáradtan, fájdalmasan felnyögött. A korbácspiócák teste egy pontban egyesült az Ostium másik végében.

És akkor megjelentek. Egymás után bukkantak elő a kapuból, mint valami sötét veszedelem hírhozói, és mindegyikük kezében ott volt a secuazok farka. Legalább hatan voltak, én pedig egy pillanatra belegondoltam, mennyit küzdhetett Kellan, míg ezek a piócák le nem gyűrték.

– Itt van – lehelte Maxine, és úgy festett, mintha a kivégzésére rendelt hóhérral kellene találkoznia. Pedig az a hóhér az én kivégzésemre érkezett. Maxine elkeseredetten nézett le rám. – Már késő.

Wentworth hetedikként tűnt fel az Ostiumban. Elképedve figyeltem, hogy az ő ujjaiból örvénylik a kapu: fogalmam sem volt, hogyan lehetséges ez. Hiszen egy Zsoldosnak sincs ilyen mértékű varázsereje! És mégis. A fekete örvényfolyam ott lebegett az ujjain, míg csak a lábával nem érintette Nimbus talaját. Abban a pillanatban a kapu bezárult.

– Tetszik az új frizurád. Bíborhajú! – vigyorgott szemtelenül Wentworth, fölényesen pillantva le rám.

A harmadik szeme egyelőre még a homloka redői között rejtőzött, ettől azonban nem volt kevésbé visszataszító. Amikor az Ostium bezárult, Wentworth intett az embereinek, akik egyszerre rántották meg a secuazok farkát, mire azok kelletlenül kikecmeregtek Kellan bőre alól. Látszott, hogy nem hatoltak mélyre, valószínűleg csak az erejét akarták tompítani, nehogy igazán ártalmas ellenfél legyen.

– Ezeket a szolgákat több módon lehet mozgósítani – világosított fel Wentworth értetlen pillantásom láttán, mire a társai brummogva felnevettek.

Az arcukat nem láttam, mivel mindegyikük fejét csuklya takarta, de éreztem, hogy mérhetetlen gyűlölet és féktelen vágy feszíti őket, ahogy megcsonkított hajamra néznek. Undorodva megborzongtam, és Kellanre pillantottam, úgy tűnt, mintha kezdene magához térni. Megint elfogott a késztetés, hogy megérintsem, de tudtam, hogy ez mindkettőnk számára végzetes lehetne.

Ennél a gondolatnál megakadtam. Hiszen igazából csak az én számomra veszélyes az érintés, Kellannek talán életmentő lehet. A pillantásom Kellanről Hannahra esett. A kislány helytelenítően, de korántsem meglepetten csóválta a fejét, ebből azonnal tudtam, hogy a számomra kijelölt úton haladok. Legyen az bármilyen fájdalmas, nem számított, csak Kellan jó helyen legyen. Biztonságban. Sértetlenül.

Maxine nem bírt tétlenül várakozni. Láttam rajta, hogy nagyon ideges. Fel-alá mászkált, néha túlontúl közel került Hannah fájához de aztán visszacirkált, így nem volt közvetlenül Wentworth és köztem, de mindig a közelünkben maradt.

– Wentworth! – torpant meg hirtelen a nálánál jóval magasabb Zsoldos előtt. – Már nincs szükségünk a segítségedre! A szövetségünket felbontom!

Wentworth egy pillanatig csodálkozva nézett le rá, aztán hátravetette a fejét, és hangosan felnevetett. Maxine jéggé dermedve figyelte, bizonyára nem erre számított.

– Szánalmasan gyönge vagy, Maxine Prince! – szólalt meg halkan az ébenfekete bőrű Zsoldos, és láttam Maxine-en, hogy csak én hallom ki a hangjában megbúvó fenyegetést. Nem tudtam, miben is reménykedem, de biztos voltam benne, hogy hamarosan eljön az én pillanatom, csak ki kell várnom, és segíthetek Kellanen.

– Nem beszélhetsz így velem! – vágott vissza Maxine, de bármennyire is igyekezett, nem sikerült a hangjába megfelelő mennyiségű erőt csempésznie. Wentworth mellett nyafogó kislánynak tűnt, nem pedig kemény amazonnak.

Wentworth megint felröhögött. Minden izmomat megfeszítettem, kihívó hangjából hallottam, hogy hamarosan támadni fog. A tekintete ugyan Maxine-en időzött, de egy-egy töredéknyi időre rám is átugrott a pillantása.

– Az anyád megmondta előre, hogy így lesz – szűrte a fogai közt a Zsoldos, arcán mély megvetés ült, ahogy a barátnőmre nézett. Hosszú, erős ujjával felém bökött. – Még ebben a Boszorkában is több tartás van, mint benned. Ő tudja, hol a helye, de te... Te elárulod mindazt, ami vagy!

– Miről beszélsz? – suttogta hitetlenkedve Maxine, majd hirtelen mintha lapozott volna, határozottabb hangot ütött meg. – Végül is mindegy! Nem akarok ártani neki.

– Nem számít, mit akarsz! – sziszegte Wentworth. – Az én erőm túllép a zsoldosok erején. Anyád felmentett, nem kell rád hallgatnom! Csak életben kell, hogy hagyjalak, de azt sem mindenáron. Azt ajánlom, vonulj vissza és húzd meg magad, mielőtt rád szabadítok egy szolgát!

Maxine elsápadva nézett a Zsoldosra, és ezt ismételgette: „Az anyám, az anyám." Idegesen beletúrt szőke tincseibe, annyira szenvedett, és én mégsem tudtam sajnálni. Ahogy figyeltem őt, arra gondoltam, megérdemeli. A Sors méltón bemutatta, mi jár annak, aki elárulja az igaz barátnőjét. Mégis... Elégedettséget kellett volna éreznem, de nem tudtam.

Újra Wentworth-re emeltem a tekintetem, és tudtam, eljött az én időm. Abban a pillanatban, ahogy ránéztem, a homloka redőkbe gyűrődött, elcsúfítva egyébként bosszantóan csinos vonásait, és kinyílt a harmadik szeme. Azonnal cselekednem kellett, hacsak nem akartam, hogy még azelőtt kiszívják az életem erejét, mielőtt segíthetnék Kellanen.

– Ezzel még tartozom. Boszorka! – mosolygott rám Wentworth ezúttal túlságosan is kedvesen, a hangja, mint a ciános méz. Aztán a mosoly tovább nyúlt az arcán, egészen eltorzult, míg vicsorgás nem lett belőle. A hangja is elmélyült, és igazán Zsoldoshoz méltó morgássá fajult.

– Trudo!

Az események felpörögtek, mégis tisztán kivettem minden mozzanatot. A hat marcona zsoldos egyetlen dörrenő kiáltással mozdult felém, Maxine pedig rémülten figyelte Wentwortht, ahogy rám szórja a csattintó átkot. Bár valószínűleg fogalma sem volt mivel jár, a saját bőrén lett kénytelen megtapasztalni, ugyanis egy hirtelen elhatározástól vezérelve a korbács elé vetette magát, mielőtt még az elérhetett volna engem.

Ezt már csak fél szemmel láttam, mert amint a Zsoldos támadást indított, én is megmozdultam, és megérintettem Kellan csupasz mellkasát. Mivel nem volt láthatatlan, a fájdalmas örvény azonnal elragadott, és magával rántott a sötétség felé. Én azonban küzdöttem, nagyon erősen koncentráltam, hogy még lássam, ahogy magához tér.

Kellan azonban nem mozdult. El akartam kapni a kezemet, de már képtelen voltam. Mintha odaforrasztották volna a bőrömet az övéhez. Az egyeden dolog, amit láttam, ahogy Maxine teste élettelen rongybábuként nekicsapódik egy fának, aztán hangos puffanással a földre zuhan. Nem volt kétségem afelől, hogy a barátnőm halott.

A harag, a gyűlölet és kín őrületes tempóval száguldott végig az ereimen, szinte megolvasztva izmos falukat. Azt akartam, hogy a Zsoldos bűnhődjön. Hogy örökre véget érjen a léte, akár a barátnőmnek, aki nem tehetett semmiről, csak tette, amit parancsoltak neki.

A gyűlölet olyan mértéktelen hévvel csapott fel bennem, hogy éreztem a szikrázó nyilacskákat, amelyek behatoltak a bőrömbe, keresztülfúrták magukat az izmaimon, a csontjaimon, hogy végül ellenállás nélkül, mérgező kegyetlenséggel fúródjanak a szívembe. Mint kés a vajba.

Varázslattal akartam elpusztítani, és éreztem, ahogy a testem, vágyamnak engedelmeskedve, reagálni kezd. A kulcscsontomnál fagyosan lángolt a bőröm, mintha izzó tű hegyével karcolnák a szöveteim közé a gyilkos igét.

– Ultimspirit!

A fájdalom erősödött, a képek összemosódtak a szemem előtt. Láttam, ahogy Wentworth egy újabb átkot küld felém, éreztem egy secuaz éles marását a szoknyámból elővillanó bokámon, de legvégül már csak azt láttam, hogy Kellan szeme kinyílik.

A sötétség ezután magával ragadott, bekebelezett, és forró lángokká olvadt össze körülöttem.