1. Idegenek

Mélán bámultam kifelé kis szobám ablakán. Keserű kábaságom ködös fátylat vont a tudatomra, így csak tompán érzékeltem, hogy az időjárásra nem hatott a gyászom. A napsugarak megannyi fényes pamacsként ugráltak be a szobámba, hogy aztán vidáman betáncoljanak a retinámba. Erőszakosan utat törtek maguknak a sötétségbe, ami eddig védelmezőn vette körbe méregzöld szemeimet. Igazságtalannak, mi több felháborítónak éreztem ezt a felhőtlen jókedvet. Rengeteg időm volt még az érettségi vizsgákig. Kétféle állapotban tengődtem: tudatos és tudatalatti önmarcangolásban.

Éber állapotomban beletemetkeztem a tanulásba. Hagytam, hogy a fizika és a matematika képletei pókhálóként szőjék át az agyamat. Kegyes lepelként borultak sajgó gondolataimra. Az átlagosnál kicsit lúzerebb tanulónak tűntem, de nem keltettem feltűnést. Sok hozzám hasonló diák hanyagolja a barátait, hogy a bulizást félretéve magolhasson. Igazából egy nevet sem tudtam volna hirtelen megemlíteni, de úgy gondoltam, minden bizonnyal akad ilyen rajtam kívül is.

A borzalmasabb a tudatalatti volt. Az agyam kikapcsolt. Nem engedte, hogy én irányítsam a gondolataimat. Leginkább éjjel, de volt, hogy napközben is elkapott egy-egy „roham”. Nem tudtam mit tenni ellene, nem is igazán akartam. Engedtem, hogy az emlékek a hatalmukba kerítsenek, és visszarántsanak azokba a felhőtlenül boldog időkbe, mikor Gideon még mellettem volt. Csodás nyár volt az életem, vidám napsütésben kiapadhatatlan patakként csordogált, míg ő mellettem volt, de mióta magamra hagyott, a felkavaró ősz szomorú magányosságban örvénylett körülöttem, és rántott magával egyre mélyebbre.

A halála miatti lelkiismeret-furdalás letaglózott. A temetése után három hónapig képtelen voltam összeszedni magam. Talán később sem, de annyira egybefolyt az az időszak, hogy már a napok múlásában sem voltam biztos.

Gideon az életem része volt. Nyolcéves korom óta élt mellettem, mióta a szüleim meghaltak, és a nagybátyám, David, maga mellé vett. Könnyebb volt emlékeznem rá, mint elfogadnom, hogy nem létezik többé. Hagytam, hogy az emlékek, melyek a vele töltött boldog óráimat idézték, úgy öleljenek körül, mintha ő tenné; hogy végigsimítsanak bánatomon, mintha ő akarná eltörölni. Bár küzdöttem ellenük, mivel tudtam, hogy a valóságba való visszatérés fájdalmas lesz, mégis minden alkalommal engedtem, hogy magával ragadjon néhány emlékkocka.

Olyan valóságos volt, annyira kedves számomra. Ahogy rám nézett mindig vidáman csillogó kék szemével; ahogy összeszidott, mert nem összpontosítottam eléggé: végtére is milyen boszorkány az, aki nem tud tisztességesen koncentrálni! És a végén mindig ugyanaz a fájdalmas visszatérés a valóságba, ahol Gideon már nem létezett. Őrjítő, kétségbeejtő, kiábrándító. Ezek a szavak jutottak eszembe, ha a helyzetemet jellemeztem.

Kellemes volt elmerülni a múltban. Megszűnt körülöttem a madárcsicsergéses hajnal, vagy a rideg éjszaka. Gideon biztonságot nyújtó jelenléte nagyon hiányzott. Különösen, amikor valami visszarántott a valóságba. A mai keserű reggelen a nagybátyám.

– Reggeli! – csöndes hangja átszűrődött a mahagóni színűre festett ajtómon.

Majdnem felnevettem. Nálunk a reggeli különleges fogalom volt, és teljesen máshogy zajlott, mint egy átlagos családban. Ebben a kisvárosban, ahol éltünk, talán mi voltunk az egyetlenek, akik nem szalonnás rántottával vagy omlettel indítottuk a napot. Szomszédjaink nem igazán voltak. A házunk egyik oldalán a főút húzódott, azon túl hatalmas fenyves. A másik oldalon egészen a távoli horizontig sík mező terült el. Mivel a mi telkünk az utolsó volt az utcában, csupán baloldalon akadt szomszédunk egy középkorú angol házaspár személyében, akik gyakran nézegettek felénk felháborodva, ha David egy-egy átdolgozott éjszaka után kimerészkedett az újságért.

Nem feleltem azonnal David hívására. Nem akartam, hogy tudja, már órák óta ébren vagyok, és csak figyelemelterelésként bújom a tankönyveket. Már fel is vettem a sötétszürke vászonnadrágomat, ami kiválóan megteszi a mai enyhe időben, meg egy árnyalatban hozzá illő pólót. A hajamat megfésültem, de még engedtem, hogy szabadon omoljon a hátamra. Ráérek később is a szörnyű, szoros kontyba erőszakolni. David egyébként is jobban szerette, ha ki van engedve, bár egyetértett az indokaimmal, miért szoktam eltüntetni a napsütéses napokon.

Aggódott értem, jobban, mint ahogy azt megérdemeltem volna. Anyám öccse volt, még a harmincat is alig töltötte be, amikor a nyakába szakadtam Gideonnal együtt. Ismerték egymást régebbről, és mindig úgy láttam, hogy David kifejezetten örül a háznál egy idősebb férfi tapasztalatának.

Mélyet sóhajtva téptem ki magam a múltam emlékeiből, fogtam a táskámat, és kivonszoltam magam a szobából. Lerobogtam lépcsőn, s a nappalin keresztül egyenesen a konyhába mentem. A házunk kisebb volt, mint a környékbeli otthonok többsége, de bennünket ez nem zavart. Kifejezetten tetszett, hogy minden zegét-zugát belakjuk, nem hagyva egyetlen fölösleges üresen álló helyiséget sem a White-lakban.

David már nem is próbálkozott reggeli készítésével. Sem ő, sem én nem reggeliztünk, csupán egy pohár tejjel vagy gyümölcslével „terheltük meg” a gyomrunkat. Ma narancslével várt az apró konyha pultjánál, ami előtt három magas bárszék díszelgett. A pult mögött a David által olyannyira kedvelt tűzhely – ahol mennyei finomságokat szokott készíteni vacsorára –, a jegyzetekkel teleragasztott konyhaszekrény és a hűtő rejtőzött. Ezzel és a hatalmas ablakkal, melyet narancssárga függöny ékesített, otthonossá is tettük a konyhát. A falak halvány sárgára voltak festve, így kellemes összhangban álltak a függönnyel. Egyikünk sem szerette a túlzsúfolt lakberendezési stílust, már csak ezért is remekül megfértünk egymás mellett.

Felültem az egyik székre, a táskámat a vállamon hagytam. David elém tolta a poharamat, aminek a tetején egy papír esernyő mutatta a nagybátyám jókedvét. Mindig ezzel jelezte, ha kedélyes állapotban, tettre készen indítja a napját. Egyébként kissé merengő, amolyan filozofálgató típus volt, aki jobban szeretett mindent a maga tempójában végezni.

– Mik a terveid mára? – érdeklődtem üdvözlésképpen.

Davidnek nem voltak anyagi gondjai. Történelmi krimiket írt, könyvei szerencsére nagy példányszámban fogytak, így amikor nem mélyedt el valamelyik művében, leginkább jótékonykodott.

Legutóbb az iskolában oktatott politológiát a felsős hallgatóknak. Gyanítottam, hogy nem fog huzamosabb ideig ennél kikötni. A társasági élete ugyanis éppen olyan szánalmas volt, mint az enyém.

– Új könyvbe kezdtem az éjjel, azt csiszolgatom – jelentette ki elégedetten, és legurította a torkán a saját narancslevét.

Én lassan szürcsölgettem az enyémet, s közben tűnődve néztem a nagybátyám markáns vonásait. Barna haja hosszabbra volt hagyva, és amolyan őrült fizikus módjára szanaszét hullámzott napbarnított arca körül. Valójában nem vér szerinti rokonom volt: négyéves korában fogadták örökbe a nagyszüleim, ezért semmi külső hasonlóság nem volt közöttünk. Mandulavágású szeme például egészen világosbarna volt, míg az enyém – ahogy a családunkban mindenkié – sötétzölden csillogott.

– És neked milyen terveid vannak mára? – kíváncsiskodott, mire kitartóan kezdtem bámulni a poharat. Vele ellentétben az én hangulatom nem volt éppen kedélyesnek nevezhető.

– A vizsgákra magolok – feleltem elnézően, hiszen jól tudta, hogy minden áldott délutánt itthon töltök a tankönyveim társaságában.

– Annyit tanulsz arra az érettségire, hogy két végbizonyítványt fognak adni, ha megmutatod nekik a tudásodat – humorizált kedvesen, de ma nem voltam jó közönség a vicceihez. Gyorsan megittam a maradék italomat, kecsesen lehuppantam a székről, és a bejárat felé indultam. David persze résen volt.

– Hé, nem kellene megvárnod Lint?

Lin Gribbs volt az utolsó egy ilyen rémes éjszaka után, akit látni akartam. Ránéztem az órára, és megkönnyebbülten felsóhajtottam: már tíz perce el kellett volna indulnunk. Ebbe kapaszkodtam, így legalább egy darabon megúszom a kellemetlen társaságot.

– Már itt kellene lennie – mutattam rá önelégülten, mire David mosolygós arca rémülten idegessé vált.

– Mégis meg kellene várnod. Nem tudhatod, mi vár odakinn. A kocsija elég gyors, és tudod, elintézem, ha szükséges... – úgy döntött, hogy mégis viccesre veszi a figurát. Talán abban reménykedett, ha elvicceli a komoly dolgokat, akkor én is jobb kedvre derülök. – Te vagy az egyetlen diák a suliban, aki igazoltan lóghat!

Mosolyt erőltettem az arcomra, hogy lássa, mennyire nyugodt vagyok, és semmi nincs az úton, amitől tartanom kellene.

– Kösz, de ezúttal kihagyom. Lin meg úgyis utolér majd a csodajárgányával – jegyeztem meg ironikusan, mire ő kezdte a szemét forgatni.

– Nem tartom jó ötletnek.

– Nem lesz baj – ígértem neki, és mielőtt még újabb ötletekkel rukkolt volna elő, gyorsan kiléptem az előszobába, és felrántottam a bejárati ajtót.

A pokolian erős napsütés szinte arcon csapott, egy pillanatra szikrázott a szemem. Mielőtt átléptem volna a ház küszöbét, a derekamig érő fekete hajamat szoros kontyba fogtam össze a tarkómon, aztán egy fekete sildes sapkát nyomtam a fejemre. Óvintézkedés. Gideon halála óta nem mertem kockáztatni.

A gimnázium tízperces gyalogtúra volt a házunktól. Egyébként annyira nem lelkesedtem a gyaloglásért, de a mai mesébe illő időjárás meghozta a kedvem. Sóhajtottam, és nekivágtam az útnak. Minden jobb, mint Linnel egy légtérben ülni.

Lin Vigyázó volt, vagy, ahogy ő mondaná: „felvigyázó”, akit azért küldtek, hogy épen és egészségesen várhassam ki, míg a Bölcs kiválasztja számomra az új mentoromat. Gideon halálának másnapján jelent meg, és meg sem próbálta eltitkolni, mennyire ellenszenves vagyok a számára. Gideon nagyhírű boszorkány volt, és a halála miatt, magamat is beleértve, az egész társadalmunk engem tett felelőssé.

Nyáron békésnek tűnt ez a környék. Az út egyik oldalán fenyves húzódott, a másikon családi házak rendezett kertekkel, kocsi feljárókkal. Jó időben a nap sugarai bevilágították az egyébként sűrű erdőt, így olyan rejtett kincseket is fel lehetett lelni, mint egy örökké mozgó mókuscsalád odúja, vagy egy-egy nagyobb madár fészke. Ma viszont semmi ilyesmivel nem találkoztam. Mélyen magamba szívtam a friss levegőt, és az arcomat az ég felé emelve, lehunyt szemmel sétáltam tovább. Szükségem volt rá, hogy minden egyes pillanatban érzékeljem a meleget.

Lételemem volt a meleg. Ha a hőmérő higanyszála húsz fok alá süllyedt, az számomra már egyenlő volt a fagyhalállal. Lin szerint ez valamiféle különös egyéni adottság, aminek kell, hogy legyen valami oka. Én leginkább átoknak éreztem. Ősszel és tavasszal én voltam az egyetlen, aki képes volt bélelt kabátot hordani magas nyakú, kötött pulóverrel, de igyekeztem kizárni a fejemből az „emberek” véleményét. Lin nem sokra tartotta őket, még lábtörlőnek sem használta volna egyiket sem. Ellenségnek viszont nagyon is méltónak tűntek neki, de sosem árulta el, miért.

Biztos voltam benne, hogy Lin iszonyú mérges lesz – ez egyszer jogosan –, amiért nem vártam meg.

A Zsoldos Gideon halála óta nem jelentkezett. Lin és David azt feltételezte, hogy bizonyára rejtekhelyeken keres, mivel az meg sem fordul a fejében, hogy el sem mozdultam az otthonomból. A Bölcs viszont számolt azzal, hogy egy idő elteltével ez a lehetőség is felmerülhet benne, ezért egy Vigyázót küldött mellém, nehogy a Zsoldos előbb találjon rám, mint a mentorom.

Engem teljesen hidegen hagyott ez az egész. Mindegy volt, ki talál rám. Nem számított semmi, csak a családom ne kerüljön bajba. David maradt az egyetlen, aki a White-okhoz kötött, még ha nem is vér szerinti ágon. Ragaszkodtam hozzá, ezért is akartam elmenni a városból, Lin azonban nem engedte. Azt állította, hogy Davidnek, és egyáltalán mindenkinek az a legjobb, ha szépen itt maradok, ahol eddig éltem, és folytatom a megszokott gimnazista életemet.

Egyszer csak különös érzés kerített hatalmába. Megtorpantam. Mintha valaki figyelt volna. Körülnéztem, de semmi gyanúsat nem észleltem, csak a megszokott környezetet láttam késő tavaszi köntösbe bújtatva, ezért továbbindultam. Szaporábban lépkedtem, hátha sikerül magam mögött hagyni a gyanúmat, de hiába.

Ahogy újra körülnéztem, fölbe gyökerezett a lábam. Köd ereszkedett körém mintegy háromméteres körzetben. Láttam a sűrű szürkeség mögött a napfényt, el akartam indulni, hogy kitörjek ebből a rideg félhomályból, a lábaim azonban nem engedelmeskedtek.

A köd homálya körém telepedett, és az áthatolhatatlannak tűnő csendet halk morgás törte meg. A rémülettől elakadt a lélegzetem, a ködfelhőn sötét árny suhant át, s a következő pillanatban már nem volt sehol. Biztos voltam benne, hogy nem képzelődtem. Valami valóban volt ott, és morgott. A szívem őrült táncba kezdett a mellkasomban, a kellemesen langyos levegő egy pillanat alatt lehűlt, a leheletem egyre gyakrabban jelent meg előttem fehér párafelhőként, ahogy hevesen kapkodtam levegő után. Igyekeztem úrrá lenni a pánikon.

Egy újabb sötét árny bontakozott ki a ködből, de ez nem olyan volt, mint az előző. Ez sokkal nagyobb volt, és nem morgott, inkább csöndesen zúgott. Egyre növekedett, és beletelt néhány percbe, mire rájöttem, hogy közeledik felém. Vajon a félelmem valódi alakot öltött? Mit tegyek? Úgy láttam, túl nagy ahhoz, hogy elfussak előle, és ha sikerülne is egérutat nyernem, még akkor is itt lapulhat valahol az a másik.

Már éppen azon voltam, hogy legalább a fenyvesig elrohanok, hiszen ott mégiscsak könnyebben találok búvóhelyet, amikor a közeledő árny váratlanul kacsintott. Csodálkozva fedeztem fel, hogy a szemei helyén két hatalmas fényszóró ragyog.

Önkéntelenül egy halk, megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkam: csak egy autó jött felém. Ugyanebben a pillanatban a köd szertefoszlott – mintha soha nem is létezett volna –, és én újra ott álltam a napsütésben fürdő utca közepén teljesen egyedül.

Ez a BMW X6 az egyetlen olyan autó volt a környéken, ami nem szolid fekete vagy sötétkék, hanem kihívó sárga karosszériával büszkélkedhetett. A környékbeli háziasszonyok irigykedve szemlélték a hatalmas meseautót, valahányszor Lin úgy döntött, hogy abban akar parádézni.

Kivételesen örültem neki, hogy utánam jött. Így utólag már kissé nevetségesnek tűnt ugyan a hisztériám, de abban ezek után is teljesen biztos voltam, hogy nem képzelődtem. Valami volt a ködben rajtam kívül, de egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy mi. És egyáltalán hogy keletkezhet köd egy kihalt, napsütötte úton?

Az autó erőszakosan fékezett, mielőtt végleg megállt mellettem, hosszú féknyomot hagyva maga után. Égnek emeltem a szemem, mélyet sóhajtottam, és felkészültem a fejmosásra. Nyúltam, hogy kinyissam az ajtót az utas ülés felől, de még hozzá sem értem, az feltárult előttem, éppoly dühös hévvel, mint ahogy a szuperjármű az imént lefékezett.

– Szállj be! – hangzott a parancs, mire megnyugodva vágódtam be a kényelmes bőrülésre.

Az autóban kellemes meleg volt, viszont rémes vaníliaszag terjengett az egész bel térben. Vigyázóm villámló tekintettel várt, vékony kezeivel szorosan markolva a kormányt, melyre leopárdmintás huzatot húzott. Kreol bőre sápadtan csillogott, rövidre nyírt haja szigorúan fésülve simult keskeny arca köré.

– Az öved! – mutatott rá a szíjra, én pedig szó nélkül, engedelmesen a helyére kattintottam.

Lin őrült módjára vezetett, és legalább száznegyvennel repesztett a forró aszfalton. Haragot és – legnagyobb ámulatomra – kétségbeesést láttam rajta. Fél kézzel a kormányt tartotta, a másikkal megragadta a csuklómat, és tiltakozásomra ügyet sem vetve, vizsgálgatni kezdte.

– Nincs semmi – rántottam ki teljesen ép kezemet az övéből.

Meglepettnek tűnt. A csuklómon az őseim védelmező igéit kereste, melyek a tudatomon kívül is megvédenek, ha valaki ártani próbál nekem. Az ősi nyelven íródott igék fájdalommentesen izzanak, fel a bőrömön minden ellenem irányuló gondolat megjelenésekor, vagy támadás esetén.

Tűnődve nézegettem a tökéletesen sértetlen csuklómat. Én is meglepődtem: nem voltam veszélyben. Talán mégis képzelődtem.

– Tudod, mekkora hülyeséget csináltál? – fakadt ki félperces néma autózás után Lin, miközben bekanyarodott az iskola parkolójába.

Közvetlenül az első helyre irányította az autót, mint mindig, hátha hirtelen kell távoznunk az iskolából. Leállította a motort, majd dühösen rám nézett. Úgy tűnt, magyarázatra vár, mégsem engedett szóhoz jutni.

– Mire gondoltál? Mégis mit képzeltél, hogy ilyen kiszámíthatatlan időben elindulsz teljesen egyedül? – ripakodott rám vádlón.

– Ugyan már, Lin, ez csak köd... – kezdtem volna, de szinte hisztérikusan félbeszakított.

– Ebben a ködben már nagyon sok, nálad ezerszer nagyobb hatalommal bíró boszorka veszett oda! Még velem sem vagy teljes biztonságban, nemhogy egyedül! – Lin hangja két oktávval magasabbra csúszott, én pedig teljes némasággal tűrtem a szitokáradatot. – Az Utolsók egyike vagy! És, ha ezt néha elfelejtenéd, akkor csak képzeld el nyugodtan, mit érezne David, ha egyszer nélküled mennék haza. Felelősséggel tartozol érte.

Vigyázóm hangja elhalkult, tompa monotóniával zúgott a fejemben, míg én visszatértem gondolatban az útra, ahol az imént azt a valamit láttam. Többször is lejátszottam a jelenetet, lelassítva, mintha tévében nézném. Igyekeztem minél több, eddig át nem gondolt részletet felidézni attól kezdve, amikor meghallottam a morgást és hátrakaptam a fejemet, de mindig csak a nagy, fekete árnyat láttam, semmi mást. Kifejezetten frusztráló érzés volt.

– És egyáltalán nem figyelsz rám! – Lin hozzám beszélt, pontosabban háborgott, és ez visszarántott a valóságba.

– Nem, dehogy. Illetve, persze hogy figyelek rád – hadartam gyorsan, de ezzel csak olajat öntöttem a tűzre. Vártam, hogy Lin robbanjon, vagy legalábbis füstölni kezdjen a feje, de hiába, a boszorkány lenyugodott.

Kikapta a slusszkulcsot, aztán feltépte az ajtót, és kiugrott az átforrósodott aszfaltra. Kicsit meglepődtem, de meg is könnyebbültem, ezért némán követtem. Lágy szellő cirógatta izgalomtól kipirult arcomat, Lin rövid tincseit oldalra fújta. – Odacuccolok hozzátok ma délután! – jelentette ki határozottan.

Lefagytam, egy pillanatra a földbe gyökerezett a lábam. Szánalmas életemnek legfelemelőbb pillanatai a délutánjaim voltak, amikor békés magányomban a tankönyveimbe menekültem. Nem engedhettem, hogy Lin hozzánk költözzön, mert akkor lőttek volna a békességnek. Vasfegyelem és szigor uralkodott volna az otthonomban. David bizonyára boldogabb lett volna, hisz kedvelték egymást, de ezúttal önző akartam lenni.

A vigyázóm megmarkolta a karomat, és vékony termetéhez képest igen erőteljesen maga mellé rántott.

– Nincs baj, Lin! Esküszöm, hogy a küszöböt sem lépem át nélküled, de... – Mit mondhattam volna neki, hogy meggyőzzem, és ne gyűlöljön annál is jobban, mint ahogy most gyűlöl? – Igazán, Lin, erre semmi szükség!

Újra megtorpantunk, ezúttal viszont nem miattam. A vigyázóm mereven előreszegezte a tekintetét, testét védekezésre – és védelmezésre – kész pózban tartotta. Hunyorogva próbáltam kivenni, mit néz, azonban mielőtt bármit is felfedezhettem volna, jobbról valami nekem esett. Először megijedtem, de meghallottam a csöndes kuncogást, amit ezer közül is felismertem volna.

– Mire nincs szükség?

Felnéztem, és egyetlen barátnőm, Maxine Prince mosolygós arcával találkoztam. Bodros szőke haját szanaszét seperte a szél bájos, kerek arca körül. Kék szeme huncutul csillogott, miközben igyekezett visszanyerni az egyensúlyát.

Lin ellenségesen nézett bennünket, míg Maxine-nek segédkeztem, hogy stabilan meg tudjon állni egy helyben. Egysoros görkorcsolyája nem könnyítette meg a helyzetünket.

– Majd később megbeszéljük – vetette oda nekem a vigyázóm, azzal otthagyott bennünket, és elindult az iskola felé.

Tisztában voltam vele, hogy az épület sarkánál be fog várni, és addig is árgus szemekkel pásztázza a környéket. A különös érzés, ami az úton elfogott, ezúttal déjà vu-ként jelentkezett, úgy éreztem, mintha valaki figyelne, de ahogy körülnéztem, nem láttam semmit, csupán a megszokott környezetet: egyik oldalon a viszonylag kicsi, kétszintes iskolánkat, ahová a környéken élő hetven diák járt, a másik oldalon pedig a fenyves néma sötétségét.

– Nem értem, miért lógsz ezzel a csajjal. Annyira depis! – panaszolta Maxine, miközben a karomba kapaszkodva gurult az iskola épülete felé.

Elmosolyodtam. Maxine annyira más volt, mint az én világomban élők. Ő annyira emberi volt, tele hibával, ügyetlenkedéssel, hihetetlen feledékenységgel, mégis olyan imádni valóan adta elő magát, hogy lehetetlen volt rá haragudni. Kirángatott az emlékeimből, és visszatérített az élők közé, amikor már engedtem neki, hogy segítsen.

– Nincs vele semmi baj! – Majd kicsit szurkálódva megjegyeztem. – Csak mert valaki nem viselkedik olyan őrült módjára, mint te, attól még lehet abszolút jó fej!

A szemem sarkából láttam Lin árnyékát, ahogy a fal mellett követ bennünket. Maxine, mintha mentőöv után kapna, úgy ragadta meg a bejárati ajtó fogantyúját. Beestünk az előtérbe, ahol Lin már várt ránk. Barna, ujjatlan trikója kiemelte nőies alakját; láttam a szemén, hogy a haragja enyhült.

Huszonegy éves kora ellenére egy ötvenéves ember tapasztalatával rendelkezett. Ez egyébként jellemző volt a boszorkányokra, sőt, David szerint a démonok még ezt is képesek felülmúlni. Egyszer Gideon mesélt nekem a démonokról, de nem, mint ellenségekről. Inkább barátokként emlegette őket, akikkel valami miatt mégsem megengedett a jó viszony. Állítása szerint léteznek démonok, akik gyermektestben élnek, mégis több ezer éves tapasztalat birtokában vannak. Náluk kegyetlenebb teremtmény kevés akad, én azonban találkoztam eggyel: a zsoldos Wentworthnél ridegebb lényt nem hordott a hátán ez a föld. Ebben egészen biztos voltam.

Maxine megbökte az oldalam, mire rádöbbentem, hogy megint elkalandoztam a valóságtól. Éreztem, hogy az arcomba tolul a vér, zavartan mosolyogtam barátnőmre. Már éppen meg akartam kérdezni tőle, hogy mi az első óránk, de feltűnt, hogy nem engem néz, hanem egy távoli pontra szegezi a tekintetét.

– Claire hívja a Marsot, Maxine jelentkezz! – Ezúttal én böktem meg az ő oldalát, de hatástalan maradt.

Linnel összemosolyogtunk. Ő legalább értette a célzásomat, miszerint Maxine nem evilági teremtmény. Lin és Maxine amolyan „fogadjuk el a másikat, mert muszáj” kapcsolatban tengődtek körülöttem. David örült, hogy van egy emberi barátnőm, én pedig teljesen elfogadtam őt olyannak, amilyen. Az egyetlen, aki sosem kedvelte Maxine-t, Gideon volt, de sosem árulta el, miért.

Lin értetlenül széttárta a kezeit, én válaszul megvontam a vállamat. Elindultunk a lépcső felé, de Maxine hangja megállított minket.

– Ezt az édes pasit nem várjátok meg? – kérdezte továbbra is kitartóan bámulva azt a bizonyos pontot a távolban. – Már a parkoló óta figyel benneteket.

– Lin? – fordultam kérdőn a vigyázómhoz, de ő nem figyelt rám. Odarohant az ajtóhoz, én pedig szorosan a nyomában.

Szinte odatapadtunk az ablakhoz, hogy lássuk, amit Maxine. Én már megint hunyorogtam, és beletelt néhány percbe, még ki tudtam venni a felénk közeledő sötét alakot. Nagyon magas volt, derékig érő fekete kabátja kiemelte egyébként is széles vállát. Ahogy nagy léptekkel átvágott az udvaron, volt benne valami különös. A napsütés körbevonta az alakját, sötétlő sziluettet képezve. Sehol nem verte vissza a nap fényét, hiába közeledett felénk az iskola parkolójának sík területén, végig árnyékban maradt.

– Menjünk innen! – hallottam Lint, de nem bírtam levenni a szemem az idegenről.

Sötét és ijesztő volt a megjelenése, s ha lett volna egy csöpp józan eszem, akkor bizonyára megragadom Lin kezét, hogy valami biztonságos hely felé rohanjunk. Mégsem tudtam elszakadni a látványtól. De mitől is kellene félnem pontosan? Egy új diáktól, aki sötét ruhában igyekszik az órájára?

– Tyű, látjátok ezt? – már éppen engedtem volna Lin unszolásának, amikor Maxine kiáltása megállított.

Meglepetésünkre egy újabb alak bontakozott ki a távolból, tökéletes ellentétet képezve az előtte haladó fiúval. Világos nadrágja és karamellkrém színű bőrdzsekije volt, ami kiemelte sötétebb bőrét. Rövidre nyírt hidrogén szőke haját tépte a szél, de a napfény őt nem kerülte el, mint a másik fiút. Nem tűntek gimnazistának, inkább egyetemistának, mindketten a húszas éveik elején járhattak.

Mindhárman összerezzentünk, amikor a csengő hirtelen élesen belevisított csöndbe. Maxine izgatottan felvihogott: eddig hipnotikusan bámult kifelé, a csengő hangjára tért magához.

– Varázslatosak ezek az idegenek, nem igaz? – jegyezte meg ábrándosan, nyilvánvalóan költői kérdésnek szánva.

Összevont szemöldökkel néztem rá. Kétségbe vonni az épelméjűségét teljesen felesleges volt, orvosi papírja volt a hiperaktivitásáról, és néha gyógyszerrel kellett lenyugtatni, annyira felpörgött. Számomra vicces volt, más számára ijesztő, de leginkább taszító. Úgy tűnt, Maxine-t nem zavarja a kiközösítés, sőt, megteremtette magának azt a világot, amibe az orvosi értelemben normálisnak vett emberek nem férhettek be.

– Igen, Maxine, hát persze! – bólogattam nem kevés iróniával, és a lépcső felé húztam.

Lin továbbra is az új srácokat fürkészte, tekintetéből csak úgy sütött az óvatosság és a gyanakvás. Sejtettem, mi fog következni. Mindig ugyanaz a séma. Ha egy új diák, tanár vagy lakó érkezik, aki csak egy kicsit is gyanús, az amúgy is türelmetlen vigyázómnak máris mehetnékje támad. Persze nagy ereje van – amit előttem soha nem fitogtatott, így azt sem tudom, miben rejlik pontosan –, de ahhoz nem mérhető, amivel egy zsoldos rendelkezik.

A lépcsőn felfelé sietve azon tűnődtem, mikor érkezik el az a pillanat, amikor valóban el kell hagynom az otthonomat. Lin hanyagul sétált mellettünk, én pedig hiába is próbáltam Maxine fecsegésére figyelni. Összevont szemöldöke jelezte, hogy aggasztja az idegenek érkezése. Nem értettem, hogy képes még mindig teljes erővel koncentrálni ezekre a dolgokra, hiszen annyi eseménytelen hónap telt el. Én egészen normálisnak éreztem magam, már ha a végtelen magányosságot ebbe a kategóriába sorolhattam.

A gondolataimat a bejáratnál hagytam, miközben követtem Maxine-t az első órára. Nem tartoztam a szószátyárok közé, így kapóra jött, hogy a barátnőm mindenről a végtelenségig tud csacsogni. Elméláztam, és teljesen elfelejtettem, milyen órával kezdünk. Elfoglaltam a helyemet a legutolsó sorban, az ablak melletti részen. Szerettem itt ülni, mert ez a pad viszonylag kívül esett a tanárok figyelmén, ráadásul szemmel tarthattam a kinti világot is.

Lin egy paddal előttem foglalt helyet. Valahogy mindig sikerült elérnie, hogy a közelemben maradhasson. Leszámítva azon ritka eseteket, amikor egy-egy tanár tőlem távolra adott neki elintéznivalót. Olyankor nem tehetett semmit. Ha meg akarta őrizni az inkognitóját, teljesítenie kellett neki a kitűzött feladatokat, bármennyire is ellenezte.

Maxine a legtöbb esetben mellettem ült, így ezen az első órán is, amiről – kilépve a mélázás pihentető medréből – kiderítettem, hogy történelem. Ez az óra nem vonzott annyira, hogy feszült figyelemmel kövessem az előadást. Az ablakon keresztül már éppen elmerültem a nap sugarainak mesés táncában a fák virágzó lombkoronáján, mikor váratlanul nyílt az ajtó, és az igazgató tipegett be rajta.

Lin ugrásra készen, gyanakodva méregette Mrs. Martle-t. Először nem értettem, mi gyanúsat talál az alacsony, kicsit savanyú igazgatónőn, de ahogy alaposabban végigmértem, rájöttem. Mrs. Martle arcára mély nyomokat barázdált az idő, melyek úgy rendeződtek széles békaarcán, mintha citromba harapott volna. Amikor azonban odasétált Mr. Donovhoz, a történelemtanárhoz, az arcán különös, bárgyú kifejezés ült, a mozdulatai robotszerűek voltak, mintha nem is ő lett volna. Úgy látszott, mintha olyasmit cselekedne, amit nem akar, mégis rákényszerül.

Néhány percig csöndesen sutyorogtak egymással, aztán Mrs. Martle az ajtó felé intett. Mr. Donov kissé meglepettnek tűnt, de aztán vállat vont, mintha nem izgatná különösebben felettesének mondanivalója. Bizonyára egy újabb értekezletet helyezett kilátásba, amin azt taglalják, hogyan lehetne elkerülni az iskola bezárását. Újra kibámultam az ablakon, és elmélyülten figyeltem, ahogy egy nagyobb méretű egerészölyv próbál becserkészni valamit, ami elég apró volt ahhoz, hogy ne lássam tisztán ebből a távolságból.

Maxine egészen idáig susmorgott valamit a fülembe, de hirtelen elnémult. Furcsállottam, mert mellettem akkor szokott csönd lenni, ha Maxine betegség miatt nem jön iskolába. Nem engedtem magam kizökkenteni a csendes magányomból. Elhatároztam, hogy egyelőre figyelmen kívül hagyom barátnőm némaságát, és türelmesen kifigyelem, mire vadászik az egerészölyv. A madár szélesre tárta a szárnyait, és mozdulatlanul körözött a levegőben, mintha a puszta létezésével legyőzte volna a gravitációt. Végül, a néma szépséget megtörve, lendített egyet a szárnyain, és lecsapott a lombok közé. Csalódottan húztam el a számat, jobban szerettem volna tovább szemlélni a természet eme ritka csodáját, de Maxine továbbra is hallgatásba burkolózott. Végre ránéztem, és csaknem hangosan felnevettem az ábrázatán. Száját eltátotta, a szeme kocsányon lógott, ahogy a tanári duó felé pislogott.

– Claire! – súgta hátra Lin, és igyekezett minden feltűnést kerülni. – El kell mennünk innen.

Egyik lányt sem értettem. Úgy tűnt, lemaradtam valamiről, míg a madarat lestem. Megböktem Maxine karját, de nem reagált, csupán egy mély sóhaj szakadt fel a mellkasából. Kicsit megkönnyebbültem: legalább lélegzik.

– Claire, ez most komoly! – suttogta Lin, hogy csak én halljam, és fejével a tanári asztal felé bökött.

Végre én is odanéztem, és így utólag belegondolva nem is értettem, miért nem tettem meg korábban. Mrs. Martle azzal az ábrándos tekintettel éppen kifelé indult a teremből. Mielőtt átléphette volna a küszöböt, hirtelen megtorpant és félreállt az ajtóból. Az osztályban mindenki Mr. Donovot hallgatta, de az én fejemben a hangja egyhangú zúgássá mosódott össze, ahogy mindig, ha valami olyasmit hallottam, ami nem érdekelt.

Az ajtón belépett a sötét ruhás idegen srác, akit az előbb az udvaron láttunk, szorosan a nyomában egy lány. A fiú fiatalabb volt, mint ahogy gondoltam, amikor messziről láttam. Keskeny arca fáradtnak tűnt, szeme sötéten fénylett, egész lényét körbelengte a rideg feketeség. Magasabb és erősebb volt mindenkinél, akit eddig ismertem, a terem mintha összement volna, ahogy belépett az ajtón. A sötét kabát kiemelte fenyegető alakját, ahogy lassan, de határozottan megindult a fal mellett a leghátsó sor felé. Ügyet sem vetett Mr. Donov barátságos jobbjára, szemét mereven előreszegezte, és egyetlen szó nélkül elfoglalta a helyét az utolsó padban.

Maxine látványosan pihegett mellettem a szempilláit rezegtetve, néhányan hangos röhögéssel díjazták a színjátszói teljesítményét, én azonban teljesen lemerevedtem. Összezavarodva néztem Linre, akinek barna szemében elszánt tűz égett, és egy pillanatra sem tévesztette szem elől az idegent.

A lány magas volt, vékony, kabátot nem viselt. Formás idomait nem fedte túl sok ruha, azonban Maxine – miután magához tért ámulatából – megjegyezte, hogy minden gönce márkás darabnak látszik. Az idegen lány nem tűnt annyira magának valónak. Legalább olyan magas volt, mint a fiú, azonban vele ellentétben ő mindenkit alaposan szemügyre vett. Tekintete hosszasan elidőzött Lin és Maxine ruházatán, mintha keresne valamit rajtuk, szemöldökét enyhén összevonta. Határozottan bosszúsnak látszott, mintha hiányolna valamit barátnőim öltözékéről.

A következő pillanatban rám nézett, és ha korábban bosszúsnak láttam, akkor most határozottan dühösnek hatott. Mandulavágású szeme éjsötéten fénylett: megborzongtam a belőle sugárzó gyűlölettől. Az ellenségesség egyértelműen nekem szólt, mégis Lin volt a legjobban megijedve, amikor észrevette.

– Linsday, meg tudná mondani, hol is tartottunk, mielőtt félbeszakított minket Jorja Smith és Kellan Black frenetikus belépője? – érdeklődött maró gúnnyal a hangjában Mr. Donov, mire a teremben többen felnevettek. A két érintett igen különbözően reagált a gunyoros megjegyzésre. A fiú továbbra is maga elé meredt, tökéletesen hidegen hagyta az irónia, Jorja azonban megsemmisítő pillantást vetett a tanárra.

Kreol bőrén ugyan nem látszott, de biztos voltam benne, hogy Lin elpirult. Annyira lekötötte a figyelmét az új diákok érkezése, hogy fogalma sem volt, miről szólt az óra. Ahogy nekem sem. Mr. Donov csalódást mímelve felsóhajtott.

– Ezt sértésnek veszem önmagamra nézve, és megkérem, hogy óra után segítsen visszavinni a térképeket a szertárba.

Lin nem felelt, csak némán bólintott. Ha valaki nem ismerte, úgy láthatta, mintha beletörődne a büntetőfeladatba, de én tisztában voltam vele, hogy felszínes nyugalma tomboló vihart rejt. Mr. Donov úgy döntött, visszatér az anyaghoz, így a legtöbben visszasüppedtek az unalmas óra nyújtotta mámorító öntudatlanságba. Kíváncsi voltam, vajon a büntetőfeladat után Lin végre rászánja-e magát, hogy elhagyjuk a várost. A frász kerülgetett az új lánytól, Jorja gyilkos tekintettel figyelte az előadást, én pedig nem bírtam sokáig rajta tartani a szemem. Soha nem találkoztam ennyire negatív kisugárzású emberrel.

Kinéztem az ablakon, hátha még megpillantom a madarat, de hiába reménykedtem. A hatalmas tölgy lombozata eltakarta az ágak között zajló eseményeket. „Kár” – sajnálkoztam magamban. Pedig az a madár igazán gyönyörű volt. Egerészölyvnek néztem, de így visszagondolva már nem mertem volna rá megesküdni, hogy valóban az volt. Az is lehet, hogy rétisas. David bizonyára azonnal rávágta volna, melyik fajhoz tartozik, ő ugyanis természettudományos kérdésekben nagyon otthon volt. Visszafordultam, és igyekeztem a történelem-előadásra koncentrálni. Mr. Donov összefoglalta a záróvizsga-tételsorokat, közben szúrópróbaszerűen feltett egy-egy kérdést. Már majdnem elmerültem újra a mélaság andalító tengerében, amikor váratlanul bekapcsolt a hatodik érzékem. Épp, mint, az úton, már csak a köd hiányzott. A szívem szaporán lüktetett a mellkasomban, felkaptam a fejemet, mintha valaki a nevemen szólított volna, holott csak a tanár egyhangú papolása hallatszott a teremben.

Körülnéztem, és egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Kellan Black figyelt a terem másik oldaláról. Jorja fenyegetően hajolt előre a padban, szög egyenes haján vörösen csillant meg a napsugár, ahogy csinos arcába hullott. Továbbra is ellenséges pillantásokat lövellt a körülötte lévőkre, míg Kellan kényelmesen hátradőlve, fürkészőn vizslatott. Az arcáról semmit nem lehetett leolvasni, fekete szeme azonban mintha egészen a lelkemig hatolt volna. Némán figyelt a sötét aurája mögül, én pedig beleborzongtam a pillantásába.

Elkaptam róla a tekintetemet, de ahogy magam elé meredtem, éreztem, hogy szinte lángol az arcom. Nem is értettem, hogyan képes a vérem ennyire forrón lüktetni az ereimben. Lin persze azonnal észrevette a zaklatottságomat. Kérdő tekintettel pislantott hátra, de én megráztam a fejemet, jelezve, hogy semmit nem akartam a tudtára hozni. Maxine letépett egy darabot a füzete sarkából. Valamit ráfirkantott, aztán feltűnésmentesen elém tolta. Borzalmas kézírása volt, de nekem mindig sikerült kisilabizálnom: „Nagyon szexi!

Szívdöglesztő! Ismered valahonnan? Annyira bámul téged, mintha ismerne.”

Nemet intettem a fejemmel, és úgy tűnt, Maxine beéri ennyivel. Vállat vont, és visszafordult a tanári asztal felé, de ismertem már annyira, hogy tudjam, a szeme sarkából szemmel tartja az új fiút.

Szükségem volt néhány percre, hogy újra arrafelé sandítsak... csak az óra vége felé volt merszem ránézni. Legnagyobb döbbenetemre még mindig engem nézett, ugyanazzal a mélyreható pillantással, amivel az előbb, ugyanabban a pózban, mint az óra elején. Mintha egész órán ebben az egyetlen testhelyzetben ücsörgött volna, teljesen mozdulatlanul.

A csengő éles hangjára összerezzentem – Kellan Blacknek még a szempillája sem rezdült a zajra és még időm sem volt végiggondolni a történteket, Lin máris nekem rontott.

– Mennünk kell, Claire! Hallgass rám! – szakított félbe, amikor látta, hogy tiltakozni akarok. Türelmetlen arckifejezéssel pakoltam be a könyveimet és a jegyzeteimet a táskámba. Ezerszer lejátszott meccs volt, mégis mindig ugyanaz volt a séma. – Ezek mások. Érzem bennük a gonoszt, érzem, hogy semmi jó nem sül ki abból, ha egy fedél alatt maradsz velük.

Maxine értetlenül meredt a Vigyázómra, arcán pontosan azzal a kifejezéssel, hogy éppen annyira tartja épelméjűnek Lint, mint amennyire fordítva igaz. Lin sürgetően nézett rám, de nem törődtem vele.

– Büntetőfeladatod van – emlékeztettem, és fejemmel a tanári asztal felé intettem.

Mr. Donov, aki éppen végzett a térképek felgöngyölésével, nekitámaszkodott az asztalának, és várakozásteljesen nézett Linre. Úgy tűnt, a szünet végéig nem áll szándékában szabadon engedni szegény lányt, mégsem tudtam sajnálni Lint, aki bosszankodva fújtatott, pillantását az asztalomra szegezve.

– Kinn megvárlak – mondta Maxine továbbra is tökéletesen értetlenül, aztán ellökte magát az asztaltól, és rózsaszín görkorcsolyáján – amit semmiképp nem akart levenni a lábáról – kigurult a teremből.

Körülnéztem: már csak néhányan lézengtek az osztályban, és Mr. Donov lába egyre türelmetlenebbül verte az ütemet. Oldalra pillantottam, és csalódottan állapítottam meg, hogy az új diákok eltűntek. A székük a helyükre tolva, mintha itt sem lettek volna.

– Tehát nem okoznak bajt, azt mondod, ugye? – kérdezte Lin, de nem emelte fel a fejét. Szemét továbbra is az asztalomon maradt papírokra meresztette.

– Ezek csak diákok – jelentettem ki elszántan.

Végre rám nézett, barna szemében ugyanazt az elkeseredett haragot olvastam ki, mint reggel az autóban. Szép ívű szemöldökét frusztráltan vonta össze, most már folyamatosan rajtam tartotta a tekintetét, miközben a vállára vette a táskáját. Kilépett az asztala mögül, és olyan közel hajolt hozzám, hogy csak én hallhassam, amit mond.

– Akkor nem kell aggódnom, ha véletlenül lángba borítod az iskolát, igaz? – sziszegte a fülembe, kezével az előttem heverő papírhalomra mutatva.

Másnak fel sem tűnt ez a mozdulat, mert a következő másodpercben sarkon fordult, és elviharzott a tanár felé. Lenéztem a papírokra, melyeken az óra közben pihentettem a kezeimet. Az ujjaim nyomán fekete foltok éktelenkedtek a fehér lapokon, mintha a bőröm forróságától megpörkölődtek volna. És még csak észre sem vettem!

Dühösen összegyűrtem az egész paksamétát – éreztem, hogy a lapok melegek és mérgemben a fém szemetesbe hajítottam. Ez az egész nem jelent semmit, mondogattam magamban, miközben elindultam a következő órámra.