14. Változás

EGYETLEN APRÓ TŰ LEEJTÉSE IS HATALMAS LÁRMÁVAL JÁRT VOLNA a hirtelen beállt csöndben. Mindenki csodálkozva nézett Maxine-re. Engem kivéve. Én inkább azt találtam különösnek, hogy miért vannak ezen annyira meglepődve. Teljesen érthető reakció volt. A helyében én is a számomra legbiztonságosabbnak vélt helyre menekültem volna az átéltek után. Már csak arról kellett meggyőznöm, hogy számára nincs többé biztonságos hely, amióta szembenézett Wentworthszel.

– Maxine – kezdtem békítően, és felálltam a földről.

Halványan érzékeltem, hogy Kellan követi minden mozdulatomat – barátnőm iránti ellenszenve egyre inkább kezdett paranoid formát ölteni. Cameron dohogva összeszedte a földről a holmiját, majd kisétált a bejárati ajtón.

Lin épp David Chevy Silveradójával állt ki a garázsból, felismertem a kocsi jellegzetes hangját. Egyébként nem szerettem ezt az autót, túlságosan ódivatúnak találtam a felül kék, alul fehér dizájnnal. Nem vágytam álomautóra, de ezt mégiscsak túlzásnak tartottam. David viszont ragaszkodott hozzá: megbízható, komfortos és egyéb hasonló jelzőkkel ruházta fel a fémdobozt.

– Claire, ez hogy lehet? – nézett rám döbbenten Maxine.

Először nem értettem, de ahogy pillantását előbb a lábamra, majd Kellanre emelte, aki csupasz felsőtestével mindenre elszántan állt mögöttem, rádöbbentem, hogy mi sokkolja. Hogy megnyugtassam, léptem egyet felé, de ő visszahőkölt, és a kezét védekezőn maga elé emelte.

– Nem akarom tudni! – határozott végül, mielőtt bármit is mondhattam volna. Kétségbeesett könyörgéssel pillantott rám. A hangja remegett, s ettől összefacsarodott a szívem. – Én csak szeretnék hazamenni anyámhoz!

– Nem lehet, Maxine! Nem szabad! – feleltem elgyötörten. Annyira szerettem volna őt hazaengedni. Ha biztos lehettem volna benne, hogy nem eshet baja, én magam szállítottam volna a házuk küszöbéig.

– Már miért ne lehetne? – csattant fel, és szemébe ismét rémület költözött. – Csak hazasétálok, és kész. Még fuvarra sincs szükség.

Sajnálkozó pillantást vetettem rá.

– A Zsoldos rád találna. Túlságosan veszélyes hazamenned.

– Ki? Ki az a zsoldos? – nézett rám összezavarodva.

Cameron ekkor tért vissza, hogy a földön maradt plédet is összehajtogassa, és kivigye a kocsikhoz. Amikor meghallotta a barátnőm kérdését, hitetlenkedve megállt előtte. Smaragdzöld szeméből szinte sütött a megvetés, és bár tisztában voltam vele, hogy nem kifejezetten Maxine-nek, hanem sokkal inkább fajtájának szól az ellenségessége, mégis szerettem volna megóvni ettől a barátnőmet.

– A Zsoldos? – visszhangozta hitetlenkedve Cameron, és a tekintetét keményen Maxine-éba fúrta. – A Zsoldos, kedveském, éppen az az alak, aki csaknem mindnyájunkkal végzett ma este. Tudod, akinek az a helyes kis állatkája volt, ami belezabálta magát a barátnőd bőre alá. Nos, ez a Zsoldos, ez a Wentworth volt az, aki meggyilkolta Gideont is, és akinek most feltett szándéka, hogy Claire-rel és a feleségemmel is végezzen.

– Cameron szemén fájdalom suhant keresztül, ahogy mindezt kimondta, de nem érte be ennyivel. Nem elégedett meg azzal, hogy beledöfött, meg is akarta forgatni benne a kést. – És nehogy kétségeid támadjanak, tudd meg, ez ugyanaz a Zsoldos, aki végez az anyáddal, veled, és bárkivel, aki az útjába áll, és akadályozza a tervében, hogy kivégezze a Bíborhajút. Remélem, kielégítő választ kaptál!

Azzal sarkon fordult, felkapta a plédet, és mint aki jól végezte a dolgát kivonult a helyiségből, magára hagyva a letaglózott Maxine-t. Teljesen igaza volt, mégis szerettem volna mindezt sokkal kíméletesebb csomagolásban tálalni a barátnőmnek. A hatalmas ibolyakék szempárba könnyek szöktek, és én annyira szerettem volna segíteni rajta.

– Max, az lenne most a legbiztonságosabb, ha velünk jönnél – javasoltam óvatosan.

Nem törődtem Kellan hirtelen még jobban megfeszülő testével, csak szerettem volna a közelemben tudni Maxine-t. Tudtam, hogy most az a legbiztonságosabb a számára, ha mellettem marad. Azonban a pillantása nem hagyott kétséget a felől, hogy ő egészen máshogy gondolja.

– Nem gondolhatod komolyan! Biztonságos? – kiabálta néhány oktávval a normális hangmagassága felett, mire az eddig némán pakoló Jorja egyik szemöldöke a magasba szaladt.

A vörös démon hagyta leesni a kezében tartott pokrócokat, és gunyoros tekintettel keresztbe fonta karcsú karjait a mellkasán. Mintha várna valamire, talán éppen Maxine rohamának a végére, hogy végre elindulhassunk. Maxine a konyha felé bökött görcsös ujjával, mintha minden riadalmának magyarázata ott heverne az edények között.

– Azt ne mondd nekem, hogy ez teljesen biztonságos! – kiabálta hisztérikusan.

Hirtelen megsejtettem, hogy valamiről még nem tudok. Elindultam a Maxine által mutatott irányba. Hátra sem kellett néznem, mégis éreztem, hogy Kellan mögöttem jön. Nem voltam benne biztos, mégis úgy éreztem, hogy ő tökéletesen tisztában van vele, milyen látvánnyal kell szembesülnöm.

A nappalit és a konyhát összekötő folyosóra lépve elakadt a lélegzetem. A padlón egy hatalmas, nyálkás buborék hevert. Az anyaga első pillantásra éppen olyan volt, mint a zsoldosoké, amikor áttetszővé válik a testük, csak ez sokkal nyúlósabbnak és ragadósabbnak tűnt. Ormótlan volt, kocsonyaszerű, de mintha még most is lélegzett volna.

– Ez... – hiába keresgéltem, nem találtam megfelelő szavakat, hogy kifejezzem, mit érzek.

David sietett a segítségemre.

– A másik zsoldos. Jorjának sikerült időben elkapnia. – Értetlen arckifejezésem láttán hozzátette: – Megsemmisítő igét szórt rá. Ezekkel így lehet csak végezni. Ez az izé, már nem rontja sokáig a levegőt mifelénk.

Hihetetlen mennyiségű gyűlölet vegyült a hangjába, amit nehezebb volt feldolgoznom, mint szavainak valós jelentését. Mióta Daviddel éltem, ő volt számomra a megtestesült nyugalom, szinte soha nem hallottam kiabálni, veszekedni, vagy valakit ócsárolni, még ha az az ellenfél csapatának szurkolt is. Azt gondoltam, a türelme végtelen, amiért mindig is irigyeltem. De az, ahogy a zsoldosról beszélt, rádöbbentett, hogy ő is csak ember.

– Nem teljesen mindegy, hogy miért, vagy hogyan csinálta? – sikoltotta Maxine, és az arcán patakokban folytak a könnyek. Remegő kézzel mutatott a földön heverő kocsonyás anyagra.

– Ez nem normális dolog! És ahogy reagáltok minderre, az még kevésbé az! Mind megőrültetek, ha azt képzelitek, hogy önként és dalolva veletek megyek szörnyfalvára vagy akárhová!

– Maxine, nyugodj meg! – kértem, de ahogy felé nyújtottam a kezem, utálkozva félrelökte, aztán mintha valami betegségtől félne, a magasba emelte a karját.

– Te csak ne csitítgass engem! – kiabálta, és olyan mély megvetéssel nézett rám, hogy az a szívemig hatolt. – Mind közül te vagy a legbolondabb! Tökéletes életed volt! Miért nem maradtál meg a normális keretein belül? Akkor talán lett volna esélyed megúszni. Így azonban biztos, hogy véged lesz!

Kellan mély torokhangon felhördült. Eszembe jutott, milyen dühös volt Linre, amikor szerinte a vigyázóm nem megfelelő modorban beszélt velem. Maxine kirohanásához képest az a megjegyzés szelíd korholás volt. Reméltem, hogy képes lesz uralkodni az indulatain, amíg sikerül megfékeznem Maxine-t. Az volt a benyomásom, mintha a barátnőm szavai mögött súlyos, ki nem mondott tartalmak rejtőznének, de aztán elhessegettem a gondolatot: biztosan csak az átélt halálfélelem miatt képzelek ilyesmit.

– Képtelenség az egész, tudom – mondtam, és elfogadható érvek után kutattam az agyamban. – Most mégis arra kérlek, hogy higgy el mindent, amit látsz. És értsd meg: nem maradhatsz! A családodat sodrod veszélybe, ha hazamész hozzájuk. Csak segíteni szeretnénk! Ha már belekeveredtél, engedd, hogy megvédjünk!

– A családomat akkor sodortam igazán nagy veszélybe, amikor veled barátkozni kezdtem! – vágta az arcomba, és megvetően végigmért. – Nem az vagy, akinek gondoltalak!

Szavai tüskés drótként fonták körbe egyébként is vérző szívemet, mégis kényszerítettem magam, hogy ne vegyem készpénznek a hallottakat. Arra gondoltam, Maxine egyszerűen csak bántani akar, amiért ha akaratlanul is, de tönkretettem zavartalannak és idillinek hitt életét. Ezért használta azokat a kifejezéseket, amikről tudta, hogy fájdalmat okoznak.

– Éppen az vagyok, akinek eddig gondoltál, csak kicsit más. De ettől még Claire vagyok! Az a Claire, aki eddig is voltam, akit meg ismertél, csak más dolgokat is tudok és ismerek, mint amiről tudomásod volt – mentegetőztem.

Még ha nem is láttam, éreztem Kellan helytelentő pillantásai. Hogyan is képzeltem... Magyarázkodni egy embernek! A boszorkánytársadalom tagjai minden bizonnyal kivétel nélkül megvetnének ezért, de nem érdekelt. Közöttük nevelkedtem, és bármennyire is az Utolsók közül való voltam, mégis embernek éreztem magam. Embernek is!

Maxine mély szánalommal az arcán nézett a szemembe.

– Már fogalmam sincs, ki vagy! – Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztünk, aztán lemondóan legyintett. A hangja fásultan csengett, amikor megszólalt. – Hazamegyek.

Én elengedtem volna, ha nem tudom teljes bizonyossággal, hogy Wentworth vissza fog térni: nyilvánvalóan ki akarja faggatni majd az itt maradt ismerőseimet, hogy megtudja, merre menekültem. Bántani természetesen nem akartam Maxine-t, de amikor ki akart sétálni a házból, elálltam az útját. Éreztem Kellan jelenlétét a hátam mögött, szinte hallottam elégedett dörmögését. Reménykedett, hogy Maxine végre megkapja, ami jár neki.

– A saját érdekedben nem engedhetlek el! – jelentettem ki határozottan.

Nem volt ideje válaszolni. Jorja hirtelen előbukkant a semmiből. Abban a pillanatban, ahogy előtte termett, hosszú karját előrenyújtotta, és éjfeketében úszó szemmel koncentrálva végigsimított Maxine halántékán. A következő pillanatban előreugrottam, még épp időben, hogy megakadályozzam, hogy barátnőm a kemény padlóra essen. Szemrehányón néztem fel Jorjára.

– Megoldottam volna.

– Oh, igen, láttam! – vágott vissza fennhéjázóan, majd gúnyosan folytatta. – Nagyszerűen csináltad!

– Meggyőztem volna, ha vársz még egy percet, és akkor nem kellene ájultan elhurcolnunk.

– Így legalább csöndben van. Az agyamra ment már a nyivákolásával – jegyezte meg, és látványosan a homlokához emelte karcsú kezét.

A csípős válasz már a nyelvemen volt, de mint általában, Kellan most sem engedte, hogy folytassuk a szócsatát.

– Elég volt! Jorja, ülj be a Chevybe! Linnel együtt te Davidre vigyázol! Cameron a BMW-vel viszi Maxine-t – a mondat végét lassabban tagolta, mintha menet közben kijavította volna magát, hogy az én fülemnek megfelelően fogalmazzon. – Linnel elviszitek Davidet egy biztonságosabb helyre északra. Talán egy síparadicsomba nem jut eszébe utánatok menni.

– Miért nem maradhatunk együtt? – kérdezte David, és most először nézett ellenségesen Kellanre, mióta betette a lábát a White-lakba.

Jorja és Cameron felnyalábolták az ölemből Maxine ernyedt testét, láthatóan mindketten igyekeztek, hogy ne kelljen túl sokáig érintkezniük vele. Már tényleg nevetségesen túlzásba vitték ezt az ember-boszorkány-démonkérdést.

– Azért, mert Claire-nek szüksége van a tudatra, hogy ha mi odaveszünk, te akkor is életben vagy – magyarázta Kellan higgadtan.

Mintha csupán egy fizikai képletet mutatna be. Ennek és ennek így kell történnie, de annak egészen máshogyan, mert a fizika törvénye ezt írja elő, és pont.

Úgy tűnt, David megelégszik ezzel a válasszal, mert nem firtatattam tovább a dolgot. Bólintott, majd követte Lint és a többieket az udvarra, ami a késői óra ellenére nagyon is élénknek tűnt. Hallottam, ahogy valaki beindítja David Chevyjét, aztán hangosan, türelmetlenül túráztatja a motort. Valamiért biztosra vettem, hogy Jorja az.

Tétován álldogáltam az előtérben. Nem igazán ilyennek terveztem a báli estém befejezését. Túl sok minden történt, sok volt a megemészteni való történés, viszont az időnk elfogyott. Rohanni kellett, menekülni, ki tudja hová, vagy meddig.

Végigjárattam a tekintetem a házon, ahol felnőttem. A romhalmaz csöppet sem emlékeztetett arra a kedves otthonra, ahol David és Gideon mindig mosolyogva fogadtak. A lépcső, aminek a korlátján rendszeresen csúszkáltunk, a kanapé, ahol a téli estéken mindhárman összekucorodtunk, és öreg mentorom varázslatokkal teli meséit hallgattuk, no meg az elengedhetetlenül fontos konyha, ahol David fantasztikus ételkölteményeit kóstolhattuk. Már semmi nem volt a régi.

Míg Kellan karjai körém nem záródtak, észre sem vettem a könnyeket az arcomon. Nem akartam sírni, nem akartam, hogy David lássa, mennyire fájdalmas elhagynom az egyetlen otthont, ami tisztán él az emlékeimben, és elengednem őt – a mentor biztonságos ölelésében mégis előtört belőlem a fájdalom. A védelmét elfogadva megfordultam, hogy az arcomat csupasz mellkasába fúrhassam, és mélyeket lélegezve próbáltam lenyelni a bánatomat.

Éreztem az ajkát a hajamon, erős érintését a testem körül, és a szívét az enyémen. Ebben a pillanatban úgy éreztem, az egyetlen, ami segít felszínen maradni, az a Kellan iránt érzett végtelen szerelem. Soha nem gondoltam, hogy így fogok érezni valaki iránt, most viszont attól féltem, hogy nem maradhat örökké velem.

– Minden rendben? – súgta lágyan a hajamba, mire kellemes borzongás futott rajtam végig.

Bólintottam, aztán felemeltem a fejem, hogy lássam az arcát. Az ezüstös köd ölelte körül, démon feketén csillogó szemei aggodalmasan vizslatták arcomat. Egy pillanatig hezitáltam, végül mégis kiböktem, ami a szívemet nyomta.

– Rettentően félek, hogy elveszítelek! Minden, ami állandó volt az életemben, most hirtelen kámforrá válik. Nem akarom, hogy te is olyan hirtelen eltűnj, mint ahogy érkeztél!

Halkan beszéltem. Igyekeztem olyan hatásos lenni, mint ő, amikor bevallotta az iskola parkolójában, hogy milyen mélyen kötődik hozzám. Kellan suttogását azonban nem lehetett utánozni, annyira a tudatalattijából, lényének legmélyéről érkezett a hangja.

Egy pillanatra elgondolkodva nézett rám, majd elengedte a derekamat, és két tenyerébe fogta az arcomat. Előrehajolt, és hosszú pillái alól obszidián tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.

– Azt hittem, már sikerült valamennyire megértetnem veled, hogy mennyire fontos vagy nekem, de tévedtem. Úgy látszik, valamit nagyon rosszul csinálok – kezdte huncut mosollyal, de elkomolyodva folytatta. Lélegzete az arcomat csiklandozta, ahogy beszélt, valamelyik ujjával pedig a tarkómat simogatta, így erős koncentrációmba került, hogy igazán oda tudjak figyelni a mondanivalójára. – Ha a világon megszűnne minden szenvedés, ha mindenki mosolyogna, és szeretné egymást, legyen akár démon, akár boszorka, de te nem léteznél, akkor az a világ számomra a kénköves pokol legmélyebb bugyra lenne. Ennél nagyobb kínt el sem tudnék képzelni.

Azonban, ha az egész univerzum sötét lenne, hideg és kegyetlen, de te ott lennél mellettem, már a puszta jelenléted... A létezésed virágzó mennyországgá változtatná azt a világot. – Egy pillanatra lehunyta a szemét, mielőtt folytatta, s a világ megszűnt körülöttem, amikor ismét rám tekintett. A téboly, az őrület kívül rekedt az ezüstös burkon. – És nem kell félned, nem fogok csak úgy eltűnni.

– Biztos? – kötöttem az ebet a karóhoz, de inkább csak azért, hogy mondjak valamit. A vallomás miatt érzett boldog zavarom túl nagy volt ahhoz, hogy bármi értelmeset ki tudjak nyögni.

Kellan csúfondáros félmosolyt eresztett felém, közben a kezét lecsúsztatta a nyakamra, majd tovább a vállaimra, onnan végig a karomon, míg végül megállapodott a derekamon.

– Az eddigi életed két részre osztható, Claire – somolygott kitartóan, mire értetlenül néztem fel rá.

– És vajon hol a választóvonal?

– Természetesen az érkezésemnél. Az első érkezésemnél – tette hozzá nyomatékosan, és újra bevillant az a bizonyos nap az úton. – Volt az életed, nélkülem, és van, lesz az életed velem.

– De vajon meddig? – töprengtem hangosan, az elkövetkezendő időszak szörnyűségeit képzelve magam elé.

Kellan félreérthette a kérdésemet, mert ónixfényű szemén megbántottság suhant keresztül.

– Ameddig te szeretnéd.

Elmosolyodtam. Megint elöntött az érzés, hogy jó látni, hogy a világ dolgaiban olyannyira tájékozott szerelmemet egyedül én tudom elbizonytalanítani.

– Hát... Mivel a Kellan-mentes életem nem annyira csábító, így inkább maradnék a veled mindhalálig-nál. Még szerencse, hogy hosszú élet adatik meg a boszorkányoknak – jelentettem ki egyszerűen.

Megnyugvás áradt szét az arcán, lágy csókot lehelt az ajkaimra, majd engedte, hogy még egy szusszanásnyi időre hozzábújjak. Képtelenségnek tűnt az egész, ahogy ott álltunk a romos nappali közepén, az előttünk ködösülő bizonytalan jövő és a fájdalmas múlt árnyékában. Én mégsem tudtam másra gondolni, csak arra, bárcsak maradhatna minden így, ahogy ebben a pillanatban van.

A másodpercek megtorpanva várnák az engedélyemet, hogy az óra számlapján a következő vonalkára ugorhassanak, a Hold kivárná, míg rábólintok, és csak azután engedné át helyét az égbolton a Napnak.

De senki nem akart rám hallgatni. Az átkozott mutató konokul kattogott tovább, és a Hold is kezdett eltűnni a távoli horizont alatt. A Nap már kivezényelte egy szemtelen sugarát előhírnökként a házunk mögötti mezőre, hogy mindenki tudja, hamarosan ott fog fényleni a kéklő égbolton.

– Indulnunk kell – jelentette ki immár másodjára ezen az éjszakán Kellan.

Bólintottam, aztán kibontakoztam az öleléséből. Nem akartam, hogy David lássa a szenvedésem nyomát, ezért zsebkendő után kutattam a farmerom zsebeiben. Persze ilyenkor nem volt nálam egy sem. Biztosra vettem, hogy Kellannek nem volt szüksége ilyesféle dolgokra, ezért fölöslegesnek tartottam rákérdezni.

A bejárati ajtó mellett álló komód fiókjait húzogattam, hátha ott nagyobb sikerrel járok. Közben bőszen törölgettem fogyni nem akaró könnyeimet.

Kellan megmozdult mellettem, és a komód tetején kinyitott egy kis dobozkát, amiben egy sötétvörös anyag mellett egy csomó papír zsebkendő bújt meg. Hálásan néztem rá, aztán fogtam egyet, és próbáltam emberibbé tenni a külsőmet. Letöröltem a könnyeket az arcomról, és máris sokkal nyugodtabbnak éreztem magam. Kellan közben valahonnan előszedett egy mélykék inget, amelyben, ha egyáltalán még lehet ilyet mondani, még csinosabbnak láttam, mint valaha.

Már indultam volna, hogy összeszedjek egy-két apróságot, amikor tekintetem megakadt a sötétvörös anyagon. Emlékeztem rá, bár az emlék olyan halovány volt, hogy abban sem voltam biztos, valós-e, vagy csupán a képzeletem szülötte.

Alig rémlett valami a szüleimről, hiszen nyolcéves voltam, amikor meghaltak. Csak egy érzés élt bennem élesen. A végtelen magány, amit újra átéltem Gideon halálakor, és amit még egyszer biztosan nem tudnék elviselni ép ésszel.

Széthajtogattam az anyagot, aminek megközelítőleg olyan árnyalata volt, mint a napsütötte hajamnak, és elszórtan, mindenfajta rendezettség nélkül sárga motívumok díszítették. Ahogy alaposabban szemügyre vettem, rádöbbentem, hogy a motívumok valójában igék. Olyan ősi nyelven írt igék, melyeket senki nem ismer az emberek világából, a bőrömbe vésődtek a születésemkor, és amelyek felizzanak, valahányszor használatba veszem őket.

Halványan érzékeltem, hogy Kellan megáll mellettem. Felnéztem rá, már a kabátját is magához vette, ami úgy tűnt, épségben megúszta az emeleti rombolást. Aggódva fürkészte az arcomat, de megnyugtatóan rámosolyogtam.

– Ez az édesanyámé volt. Állandóan a fején viselte nyáron, mert nem szerette a kalapot, a napszúrástól viszont tartott – meséltem révedezve. – Úgy nézett ki vele, mint valami félresikerült Barbie baba, amit rockercuccba öltöztettek. De még úgy is gyönyörű volt. Ez az egyetlen emlékem, ami megmaradt tőle.

Ábrándozásomból a Chevy hangos tülkölése riasztott fel. Kellan szeme vidáman villant egyet, majd a fejével intett, hogy induljunk. Kérdőn nézett a kezemben tartott anyagra.

– Te is a fejeden akarod hordani? – kérdezte, én pedig csöndesen felnevettem, ahogy megláttam elszörnyedt arckifejezését.

– Nem – nyugtattam meg.

Miközben követtem őt az udvarra, a kendőt szabályos csíkká hajtogattam, és a csuklóm köré tekertem. Gyerekes dolog volt, mégis jobban éreztem magam tőle. Velem maradt egy apró darabka a családomból és az otthonomból.

A nap gyönge sugarai már áttörték az éjszaka homályát, ezért gyorsan összefogtam a hajam, és az övembe tűzött hajtűvel rögzítettem a tarkómon. A három autó egymás mögött sorakozott a házunk előtt. Legelöl állt a BMW, a hátsó ülésére már beszíjazták Maxine testét.

Kellan Linnel és Jorjával folytatott eszmecserét, amiből én jobbnak láttam, ha inkább kimaradok. Ahogy elnéztem, a vörös démonnak nem igazán volt ínyére, amit hallott. Odaléptem Lin sárga autójához, és a homlokomat nekitámasztottam a fényes karosszériának.

Cameron talpig fehérbe öltözött, napbarnított bőrével és világító zöld szemeivel egészen úgy festett, mint egy olasz maffiafőnök. Összevont szemöldökkel figyeltem a barátnőm – Jorjának köszönhetően – eszméletlen arcát, és bizonytalan pillantást vetettem Cameronra.

– Azért vigyázol rá, ugye? – kértem óvatosan, mire a smaragdzöld szemek felháborodottan fellángoltak.

– Majd igyekszem nem kihajítani az autóból, ha sikoltozni kezd! – ígérte, közben vékony száját csúfondárosan félrehúzta. Hogy tudnak a boszorkányok minden helyzetben mosolyt fakasztani? Csúnyán néztem rá, mire a felhúzott szemöldökkel bólintott. – Jó, rendben! Vigyázok is rá, nem csak elviselem!

– Köszönöm!

Már indultam volna, amikor utánam kiáltott.

– Hé, Claire! – Kíváncsian fordultam meg. – Ezt nem Regina miatt csinálom. Csak, hogy tudd... Ez a te privát kérésed, és nem hiszem, hogy másnak megtenném.

Hitetlenkedve meredtem rá. Talán azért, mert emberek között nőttem fel, vagy talán azért, mert történetesen egyikük a nagybátyám, de én képtelen voltam különbséget tenni ember és varázslény között. Cam, Lin, Maxine, David, számomra mind egyformán sokat jelentettek, és nem hiszem, hogy tudtam volna választani, ha arra visz a kényszer.

Viszont azzal kezdtem tisztában lenni, hogy a boszorkánynak mekkora erőfeszítésébe kerül majd egy légtérben utazni, ráadásul kettesben, egy emberi lénnyel. És ezt az áldozatot önszántából, az én kedvemért teszi meg, s nem azért, mert a felesége ráparancsolt! Igazán szívmelengető érzés volt immár Cameront is a barátaim közé sorolni. Bár a listám ezen a téren nem volt túl hosszú, de akik szerepeltek rajra, azok igazán teljes vállszélességgel mellettem álltak.

Visszafordultam, és átöleltem Cameront. Egy pillanatra sóbálvánnyá dermedt, de aztán felengedett, és viszonozta az ölelésem.

– Jól van, elég lesz – szólalt meg néhány másodperc múlva. – A mentorodnak egészen elzöldült a feje. Jobb, ha mész, mielőtt szétdurran!

Mosolyogva elengedtem, miután még egyszer megköszöntem neki. Cameron beült a kocsiba, de még nem indította el a motort. Elindultam a második kocsi felé: a volánnál, ahogy sejtettem, már ott ült Jorja. Tökéletes szépségű vonásain ingerült kifejezés ült. Érzéki ajkait szorosan összepréselte, vékony hosszú ujjaival idegesen dobolt a kormányon.

Lin és David a kocsi mellett álltak, Kellan a harmadik autóban várakozott – nyomát sem láttam rajta sürgető ingerültségnek. Végignéztem a meggyötört arcokon, utoljára a nagybátyámat hagytam. Tudtam, ha belenézek mogyoróbarna szemébe, nem bírok uralkodni az érzéseimen.

– Vigyázz magadra! És ne engedd, hogy egy ilyen zsoldosféle keresztülhúzza a számításaidat a jövődet illetően! – mondta Lin szinte parancsolóan.

Csupán néhány hónapig gyámkodott fölöttem, de a végére tulajdonképpen megkedveltem. Na, jó, ez nem egészen igaz, de azért mégis sajnáltam, hogy el kell válnunk egymástól.

– Esküszöm, igyekezni fogok! – fogadkoztam minden meggyőződés nélkül.

Úgy láttam, mintha lopva egy könnycseppet söpört volna ki a szeméből, de talán csak egy hajszál volt. Nagyot sóhajtott, mielőtt megszólalt.

– Veled akartam menni, hogy vigyázzak rád, vagy legalábbis segítsek, de a marcona testőröd nem engedte! – panaszkodott, és fejével a Nissan felé intett.

Nem nézett oda, én viszont igen – minden alkalmat megragadtam, hogy láthassam Kellant. A volán mögött ült, és pontosan úgy mosolygott, mint aki nagyon is tisztában van vele, miért háborog Lin. Futólag viszonoztam a mosolyát, aztán elkomolyodva fordultam Linhez.

– Örülök, hogy te és David... – a szavaimra megütközve néztek rám, de nem hagytam időt, hogy kimagyarázzák a dolgot. – Nagy megkönnyebbülés, hogy melletted tudhatom őt. És kérlek, vigyáz, rá nagyon!

Lin nem válaszolt. Helyette röptében megölelt, aztán, hogy ne lássam, gyorsan beszállt Jorja mellé az autóba. Úgy helyezkedett, hogy véletlenül se pillanthassam meg az arcát. Megcsóváltam a fejemet, aztán belenéztem az utolsó arcba, aminek az elengedése igazán fájdalmas volt a számomra.

– Tudom, hogy csak ismétlem az előttem szólókat – kezdte lesütött szemmel, a kezét tétován zsebre dugva. – De azért ugye vigyázol magadra?!

Bólintottam, aztán Kellan felé intettem.

– Jó kezekben vagyok, hidd el!

David összehúzta kicsit vastag szemöldökét, karamellszínű szeme mintha egy árnyalattal elsötétült volna. Már az előbb is meg akartam kérdezni, de most alkalmasabbnak látom az időpontot. Tudtam, hogy a kényes témákon még a távozása előtt át kell esnünk.

– Mi a baj? – kérdeztem, bár pontosan tudtam, hogy meg fogom bánni.

David tétovázott, mielőtt végül kibökte.

– Megbízol benne. – Egyszerű kijelentésnek tűnt, mégis vádként hatott.

– Igen.

– Miért?

Megütközve néztem rá:

– Ezt hogy érted?

– Miért bízol benne? – Davidben átszakadt egy gát, és kibukott belőle az eltelt hetekben felhalmozódott kérdések sora. – Azért, mert Gideon örököse? Vagy az utódja? Mert a fia? Vagy, mert tetszik neked? Miért kellene engednem, hogy...

– David, csss! – leheltem gyöngéden, és egyik kezemet óvatosan az ajkára tettem, a szakálla csiklandozta a tenyeremet. Rámosolyogtam, s igyekeztem minél kevesebbet láttatni a szívemre nehezedő kétségbeesésből. – Bízom benne, mert mióta megjelent az életemben, azon fáradozik, hogy nem csak nekem, de a számomra kedves embereknek is a lehető legjobb legyen. Mert a testével védelmezett, hogy ne rajtam legyenek azok a fájdalmas sebhelyek. Mert bennem él a lelke, és bízom benne annyira, hogy nekiadjam az enyémet. És, ha mindez nem lenne elég: Gideon is bízott benne.

Az utolsó mondatommal kijátszottam az utolsó adumat is, és ezzel David is tisztában volt. Hosszan beszívta a levegőt, majd lassan, vontatottan, a fogai közt engedte ki, miközben tehetetlenül beletúrt szőkésbarna hajába. Pontosan tudtam, mi is igazán a problémája. Éppen az, ami miatt annyira tehetetlennek érezte magát ebben a helyzetben: az ő emberi mivolta. Mert ember volt, lehetetlen vállalkozásnak tűnt számára, hogy megóvjon egy olyan világtól, amelynek a létezéséről csak halvány fogalmai voltak. David viszont mindennél jobban szeretett volna megóvni a rám leselkedő veszélytől. Nem csak a fél karját, az egész életét is képes lenne feláldozni, ha arra kerülne a sor. Éppen ezért kellett elmennie. Az ő elvesztését már nem bírta volna elviselni a lelkiismeretem.

Nem tudott mit felelni, én pedig képtelen voltam több érvet felsorakoztatni Kellan mellett. Átöleltem a nagybátyám derekát, és igyekeztem legyűrni a gombócot a torkomban.

– Köszönöm, hogy voltál olyan bolond, hogy felnevelj! – suttogtam zöld kockás pulóverébe.

Éreztem, ahogy a karjait szorosabban zárja körém, mintha soha nem akarna elengedni. Talán a ma este átélt traumák hatására, vagy, mert jobban ismerem Davidet, mint saját magamat, éreztem, hogy a gondolatok tétován kergetik egymást a fejében. Talán van, amit nem mutat meg magából, holott nagyon is tudnom kellene róla. Megfontoltan kezdte válaszát, látszott, hogy minden szót alaposan átgondol:

– Te is tudod jól, mindennek több oldala van. ígérd meg nekem, hogy bármi is történjen, bármilyen információ jut a birtokodba, a családodról alkotott képet megőrzöd olyannak, amilyennek eddig, is láttad – kérte, és mikor fel akartam nézni, hogy az arcáról olvassam le, mit érezhet ebben a pillanatban, már olyan erősen szorított, hogy moccanni sem bírtam.

– Kérlek, ne akard, hogy ezt épp most magyarázzam el! Egyszerűen csak ígérd meg, hogy nagyon nyitott leszel! Kérlek!

Fogalmam sem volt, mire célozhat, de éreztem a hangjában megbúvó fájdalmat, elkeseredést. Talán soha többé nem látom! – gondoltam kétségbeesetten. Nem utasíthattam vissza a kérését.

– Rendben! – bólintottam végül.

– És kérlek, légy óvatos Kellannel! – Újabb célzás, amit nem értettem. Pillanatnyi hallgatás után ő is rájöhetett, mert hozzátette. – Tudod, úgy óvatos!

Éreztem, ahogy a vérem az arcomba tódul, és a járomcsontom környékén koncentrálódik. Legalábbis a forróságból erre következtettem. Belefúrtam az arcomat David pulóverébe, közben erőtlenül megpaskoltam a hátát.

– Ideje indulnotok! – jelentettem ki, mire dörmögő hangon felnevetett.

Kibontakoztam az ölelésből, és hátrébb léptem, hogy be tudjon szállni. A hátsó ülésre telepedett, Lin mögé, még egyet intett, majd Jorja hatalmas fékcsikorgással elindult. Karamellszínű szemében végtelen aggódás csillogott, nekem pedig majd' belehasadt a szívem, hogy talán most látom őt utoljára.

Figyeltem a gyorsan távolodó autót, s egy idő után már nem tudtam eldönteni, hogy a féklámpákat látom apró pontként csillogni a hajnali szürkületben, vagy a szemem káprázik a fáradtságtól. Nem sokkal az után, hogy megbizonyosodtam róla, valóban eltűntek, Cameron is beindította a BMW motorját, és ő is elindult. A kereszteződésnél ellenkező irányba kanyarodott, mint Jorjáék.

Lin sárga csodaautója hamarabb eltűnt a szemem elől, mint David kék-fehér Chevyje. Amikor már csak az út csupasz aszfaltjának szürkesége tárult a szemem elé, hátat fordítottam a látványnak, és beültem Kellan mellé az anyósülésre. Megvárta, míg a helyére kattintom a biztonsági övemet, aztán odahajolt hozzám ezüstös ködfelhőjébe burkolózva. Lopva körbepillantottam, hátha egy koránkelő esetleg a szemtanúja lehet, amint saját magamban beszélek, de az utca teljesen kihalt volt.

Kellan nem zavartatta magát. Ónixfényű szemei megértően csillogtak.

– Minden rendben? – kérdezte gyöngéden, egyik kezét a kormányon pihentette, a másikkal az állam alá nyúlt, és felemelte, hogy jobban láthassa az arcom.

Nem volt erőm megszólalni, ezért csak bólintottam. Biztos voltam benne, hogy nem vagyok képes értelmesen elmagyarázni neki ebben a percben, hogy mennyire szeretném őt is biztonságban tudni. Két ellentétes érzelem csatázott bennem. Az egyik felem minél távolabb akarta tudni őt magamtól, nehogy éppen miattam essen bántódása, míg a másik felem egy méternél messzebbre sem eresztené.

-"Felelős vagyok a rózsámért” – lehelte válaszul ki nem mondott szavaimra és az arcomról leolvasott gyötrődésre.

Meghatottan pislogtam néhányat, és ahogy lecsukódott a szemhéjam, egy könnycsepp gördült végig az arcomon, elárulva a bensőmben zajló küzdelmet.

-”Ha szivárványt akarsz látni, el kell viselned az esőt” – viszonoztam az idézetet, és bánatosan felmosolyogtam rá a könnyeimen keresztül.

Annyira képtelenség volt minden, ami körülöttem történt, és én sehogy nem láttam, hogyan illek bele a közepébe. Kétségek sora halmozódott bennem. Még varázsolni sem tudtam rendesen, Lin több igét ismert, mint amennyit én valaha meg fogok tudni, tanulni. És mégis. Az Utolsók egyike voltam, és bármennyire is képtelennek tűnt, mindenki hitt bennem. Különösen Kellan, aki megingathatatlan határozottsággal volt tudatában az erőm létezésének, ami még be sem teljesedett, és ki tudja, talán soha nem is fog.

Lágy csókot lehelt az ajkaimra, ujjbegyével végigsimított az állam vonalán, és nem hagyott kétséget a felől, hogy visszafogottsága mögött az érzelmei legalább olyan szenvedélyesek, mint az enyémek. Sajnálkozva vonult vissza a saját oldalára. Én pedig igyekeztem úrrá lenni szívem tomboló ritmusán. Megkönnyebbülve vettem észre, hogy ő is szaggatottan veszi a levegőt. Eszembe jutott David intelme, és az az eksztatikusan bódult pillanat, amikor Kellan meglátta a csuklómon izzó védelmi igémet... Talán erre jobban oda kell majd figyelnem, mint eddig.

Ahogy elindultunk, még egy utolsó pillantást vetettem a házra, ahol felnőttem. Kívülről úgy tűnt, minden rendben van, de tudtam, hogy belül szétroncsolták. Darabokra tördelve és magára hagyatva váltam meg az otthonomtól. Igazságtalannak éreztem a helyzetemet, és egyre nagyobb haraggal gondoltam azokra, akik rám szabadították a zsoldosokat. Hiszen mit ártottam én nekik? Semmit! A puszta létezésem nem lehet elegendő indok erre.

Mindenesetre, ha már így alakult, nem tehettem mást, mint reménykedtem, hogy mielőbb találkozhatok és szembenézhetek azokkal, akik tönkretették az életemet.