9. Bevegeztetett

LASSAN ENGEDTEM A CSALOGATÓ FÉNYEKNEK, melyek kitartóan próbálták áttörni a szemhéjamat, hogy beférkőzhessenek lezárt szemem alá. Nem akartam még magamhoz térni. Az alvás, bármeddig tartott is, pihentetően hatott elcsigázott tagjaimra. Végül rászántam magam, de ahogy kinyitottam a szememet, azonnal be is csuktam.

Egyelőre meg sem moccantam, nehogy kizökkenjek a pihenés okozta utolérhetetlen nyugalomból. Ez a tudattalan állapot csábítóbb, kellemesebb volt, mint a rideg ébrenlét. Az egyetlen, ami még ennél is hívogatóbban hatott rám, Kellan volt.

Abban a rövid pillanatban, míg felnyitottam a szememet, eddig nyugodt érzékszerveim életre keltek, és beözönlöttek frissen ébredt agyamba az információk. Félig éber állapotomban, szememet továbbra is szorosan lehunyva, elemeztem a látottakat.

Az első, ami megfogott, Kellan volt. A volánnál ült, a kabátja nem volt rajta, helyette egy rövid ujjú, fekete, testhez simuló pólót viselt, amely még jobban kiemelte duzzadó izmait. Az arcán komor egykedvűség tükröződött, a szeme alatt sötétlő karikák fáradtságról tanúskodtak. Eltűnődtem, vajon mióta lehetünk úton.

A következő, ami a tudatomba férkőzött, az autóban szóló zene volt. Nem tudtam, hogy CD vagy rádió szól, mindenesetre felismertem a kedvenc együttesemet. A basszusgitár és a dob játékával kellemes harmóniát alkotott a zongora szolid dallama, amit átszőtt az énekesnő már-már nem is evilági, angyalian tiszta hangja.

Kíváncsi lettem volna, vajon csupán véletlen, hogy éppen ezt a zenét hallgatja, vagy ismét Gideon emlékeiből merített információt rólam.

Bár akkor sem lenne értelme, hogy miért hallgatja – még ha tudja is, hogy a kedvencem. A következő tippem, hogy merő véletlenségből azonos a zenei ízlésünk, és így van még egy közös pont kettőnk közt. Erre a gondolatra a szívem néhány fokkal hevesebben kezdett verni a mellkasomban.

Félő volt, hogy ezt esetleg Kellan érzékeny füle is meghallja, ezért inkább engedtem, hogy az andalító dallam átjárja megtépázott idegeimet. Mélyet sóhajtva magamba szívtam férfiasan jellegzetes illatát, ami az egész autót betöltötte. Az emlékeimben a valóságos illatnak csupán elhalványult aromáját őriztem. Mint amikor keveredik az eső áztatta erdő illata néhány egzotikus fűszerrel – egészen egyedi volt, mélyen beleivódott a memóriámba.

Végre rászántam magam, és tágra nyitottam a szememet. Fogalmam sem volt, merre járhatunk. Az országút akkor sem vonulhatott volna előttünk egyenesebben, ha egy vonalzót illesztenek mellé, körülötte végtelen szántóföldek terültek el, egészen a távoli horizontig.

Csodálkozva vettem észre, hogy az ülésem fekvő helyzetbe van állítva, a hajam pedig a tarkómon összefogva egyetlen laza kontyba, így elkerültek a szélvédőn áthatoló kíváncsiskodó napsugarak. Bár felmerült bennem a kérdés, vajon hogy csinálta, nem vettem észre semmit, de aztán úgy döntöttem, nem akarom tudni. Hálás voltam, amiért megóvott a nap sugaraitól, hiszen hacsak nem felhőn, vagy sűrű ködrétegen átszűrve érintett meg, a melegséggel elárasztó aranyló fény problémák sorát okozta. Wentworth szeme sajnos erre volt kiélezve.

Megmozdultam, és ekkor tűnt fel, hogy Kellan kabátja rám van terítve. „Hát innen éreztem olyan intenzíven az illatát!” – gondoltam még egy mélyet szippantva.

– Hogy érzed magad? – fordult felém sejtelmes mosollyal.

Zavartan – feleltem magamban. Mint akit rajtakaptak valamin, félretoltam a kabátot, és felültem. Kellan szemét az útra szegezte, de jobb kezével elengedte a kormányt, és függőlegesbe állította az üléstámlámat. Bekapcsoltam a biztonsági övet, mire az autó alig érezhetően nagyobb sebességbe kapcsolt.

– Jól vagyok – feleltem kissé rekedten. Ahogy alaposabban szemügyre vettem, még fáradtabbnak tűnt, mint első ránézésre. – És te?

Szája széle megrándult, ahogy egy mosolyt próbált elrejteni.

– Miattam nem kell idegeskedned! – hárított el lágyan, de úgy láttam, mintha nem bánná az aggodalmam. – Nincs szükségem annyi pihenésre, mint neked. Különben is, hamarosan hazaérünk.

Ezen ledöbbentem.

– Azt hittem, két nap kell az úthoz.

Egy pillanatig hallgatott, aztán elnéző mosollyal fordult felém.

– Én gyorsabban vezetek, mint Jorja. Egyhuzamban tizennyolc órát aludtál. – Elképedt arcom láttán már nem bírta visszafojtani a nevetését. – Még néhány óra kell, hogy épségben visszaszállítsalak a White-lakba. Kibírod addig, vagy megálljunk valahol enni?

– Kibírom, ha van folyadék – feleltem, mire szinte a semmiből az ölembe pottyantott egy ásványvizes palackot.

Letekertem a kupakját, és nagyokat kortyoltam belőle. Éreztem, ahogy a hideg folyadék végigfolyik a nyelőcsövemen, aztán üdítően felfrissíti üres gyomromat.

– Te nem vagy éhes? – kérdeztem, mire újra megajándékozott egy őszinte mosollyal.

– Élelemre sincs annyiszor szükségem, mint neked. Tudod, démoni virtus – kacsintott rám, mire kicsit összezavarodva elmosolyodtam.

Az egész démonos-boszorkányos világ egyre bonyolultabbnak tűnt a számomra. Minél többet tudtam meg azokról a varázsbeli lényekről, akik közé én is tartozom, egyre több kérdés halmozódott fel bennem, várva, hogy a megfelelő pillanatban előrukkolhassak vele.

A mellettünk elsuhanó táj monotóniája és az autó halkan duruzsoló hangja ismét álomba ringatott volna, ezt azonban semmiképpen nem akartam. Most nem. Amikor már csak néhány órám maradt, amit kettesben tölthetek vele. Tömérdek válaszra váró kérdés kavargott bennem, és még azelőtt meg akartam tudni néhány dolgot, mielőtt mások is csatlakoznak hozzánk.

– Elmeséled, hogy ismerted meg Jorját? És lehet, hogy a kérdésem előítéletesnek tűnhet, hiszen mostanában annyi új és félelmetes dologról hallottam, ami rossz, és köze van a halálhoz, de talán éppen ezért nem értem, hogy lehet egy démon szerelmes? – kezdtem neki a vallatásnak kicsit összekavarodva. De azonnal meg is bántam, ahogy láttam elfelhősödni eddig vidáman csillogó szemét. Szabadkozni kezdtem magamat ostorozva, megint túl sokat akartam tudni. – Ha nem akarsz válaszolni, megértem. Én csak...

– Természetes, hogy kíváncsi vagy – fejezte be helyettem a mondatot. – És ha én nem mondom el, Cameron úgyis felvilágosít.

– Nem állt szándékomban erről faggatni a gyógyítót – szúrtam közbe sértődötten. – Erről nem. Minden másról, ami a létezésemhez kapcsolódik, viszont igen.

– Regina parancsolt rá, hogy ha óvatosan is, de világosítson fel téged mindenről, ami velem kapcsolatos, nehogy túlságosan közel kerülj hozzám – bökte ki végül.

Tekintete elárulta, hogy nem esett jól neki ez a túlzott bizalmatlanság a boszorka részéről. Regina hirtelen nagyon ellenszenves lett a számára, és cseppet sem vágytam rá, hogy megismerjem.

Hát, ezzel egy kicsit elkésett – jegyeztem meg csöndesen a kezemet bámulva, igyekeztem zavaromat leplezni. Hogy a csönd nehogy kínossá váljon, folytattam a faggatózást, és mindenhová néztem, csak éppen rá nem. – Szóval, ki vele, mi olyat mondhatna Cameron, ami negatív irányba terelhetné a véleményemet rólad?

– Nem kifejezetten velem van baja. A lényemnek csupán az egyik fele aggasztja – Keserűen felnevetett, mikor hozzátette: – Naiv elképzelés a részéről, hogy a kettőt akár egyetlen gondolatra is el lehet választani.

A hangjába különös érzelem vegyült, de nem voltam olyan bátor, hogy az arcáról is leolvassam a visszaigazolást. Amikor újra megszólalt, semmit nem tudtam leszűrni a hangulatából, ezért kénytelen voltam felnézni. Tudni akartam, mit gondolhat rólam, nem tart-e túlontúl vakmerőnek az iménti vallomásom miatt. Azonban ahogy ránéztem, az arcára merev maszk borult, mintha szándékosan nem akarná kimutatni, mi zajlik benne.

– Ha meg akarod ismerni Jorja történetét, akkor nagyon messzire kell visszamennem az időben, egészen Ádámtól és Évától kell kezdenem.

Lenyeltem a tiltakozásomat, hiszen nem annyira Jorja történetére voltam kíváncsi, inkább a kettejük között kialakult kapcsolatnak a kezdeteire. Befészkeltem magam a kényelmes bőrülésbe, szinte alig érzékeltem a körülöttünk elsuhanó tájat, a horizont alá bukó vöröslőn ragyogó napkorongot, teljesen átadtam magam Kellan megnyugtató, lágy baritonjának, ahogy mesélni kezdte a valóságot.

– A legtöbb démon boszorkánynak születik. Ami átbillenti őket a gonosz oldalra, az nem más, mint a mágia. Te ezt még nem tudhatod, de ha igazán beteljesedik az erőd, az sokkal magasztosabb érzés, mint amikor sikeresen leteszel egy vizsgát, és sokkal nagyobb tudás kerül a birtokodba, mint amiről fogalmat tudsz alkotni. – Cinikusan felnevetett, minden öröm nélkül. – Persze az embereknek egy vizsga is nagy teljesítmény, de ők az agyuknak csupán igen csekély részét használják. Nagy dolgokra is képesek lehetnének akár, ha nem lennének annyira korlátoltan eltelve önmagukkal és a fajuk zsenialitásával.

Türelmesen megvártam, míg kiadja magából a nem éppen hízelgő véleményét az általam viszont nagyon is kedvelt fajról, ahogy ő nevezte, és közben akaratlanul is eszembe jutott Maxine. Vajon mi lehet vele? A héten érettségizünk. Biztosan ideges, és egyfolytában a haját babrálja, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Valószínűleg lyukat fog beszélni a hasamba, amint hazaérek, és találkozunk. Kicsit sem bánom, nagyon is jólesne hallgatni, ahogy mélyenszántó eszmecserét próbál folytatni velem olyan jelentéktelennek tűnő, de nagyon is emberi dolgokról, mint vizsgák, bálok és első szerelmek.

– Sajnálom! Tudom, hogy te kedveled őket – Kellan hangja visszarángatott az autóba.

Legyintettem, ő pedig vállat vont, mint aki a témának nem tulajdonít túl nagy jelentőséget, és tovább folytatta a történetet.

– Az anyám, Gratchen, szintén boszorkány volt, de elszédítette a hatalom, ami a birtokába került. Abban a pillanatban, mihelyt az erődet rosszra használod... – Tétovázott, látszott rajta, hogy kétszer is átgondolja, milyen szavakat használjon. – A boszorkányok nem követhetnek el gonoszságot, nem élhetnek vissza a hatalmukkal, arra csak a lelketlen varázserővel bíró lények képesek. Amennyiben egy boszorkány mégis kiont a varázslatával egy életet, démonná válik.

Fürkésző pillantást vetett rám, és én hiába is próbáltam volna leplezni a megrendültségemet. Elképesztett, hogy milyen kevés elegendő ahhoz, hogy valaki elveszítse a lelkét.

Akár én is. Amit éreztem Kellan érkezésekor a kanyon lábánál, az a féktelen, vad harag... Képes lettem volna ártani Jorjának, vagy bárkinek, aki azt a mély érzelmet kiváltotta belőlem.

Megriasztott ez a reakcióm. A David és Gideon által teremtett nyugodt életemben semmilyen alantas érzelemnek vagy cselekedetnek nem volt helye. Eddig békés természetűnek gondoltam magam, aki legfeljebb a bosszantó rovaroknak tud ártani, nem pedig szerelmes démonoknak. Elborzadtam a gondolattól, hogy akár el is fogadtam volna egy ember halálát a saját lelkemért.

Kellan felkapcsolta a fényszórókat, és beindította a fűtést. Észre sem vettem, hogy újra ránk esteledett. A kietlen pusztaság helyett az út két oldalán lombos fák sorakoztak, melyeknek kékes árnyalatot kölcsönzött az alkonyat.

– És amikor megismerte Gideont, még boszorkány volt? – Igyekeztem feltűnésmentesen az engem foglalkoztató mederbe terelni a beszélgetést.

Kellan egy hosszúnak tűnő pillanatig újra hallgatott. Úgy láttam, igazán komolyan megfontolja, hogy milyen köntösben ismertesse velem a múltját.

– Nem, akkor már démon volt. Kegyetlen, rideg, és képes volt bárkit kíméletlenül megkínozni, akiről úgy gondolta, hogy rászolgált.

Próbáltam, mégsem sikerült teljesen kizárnom az agyamból azt a képet, amikor ő tett hasonlóképpen Jorjával. Megborzongtam, és ahogy vetett rám egy sanda pillantást, úgy éreztem, mintha tudná, mi megy végbe bennem. – Gideonnal a Ködben, Nimbusban találkoztak. Harcoltak egymással, de a természet ellenük fordult, és egy hatalmas barlangban rekedtek. Semmilyen varázslat nem működik a Ködben, csak amelyik velünk született. Anyámnak nem volt ilyen, de Gideonnak...

– A hipnózis – vágtam rá azonnal. Valamiért biztos voltam benne, mióta ez Kellanről is kiderült.

Bólintott, tekintete egészen elhomályosult, és előremeredt a már-már fekete országútra, melyen kitartóan követtük a reflektorok fénycsóváját.

– Igen. És ott, a barlangban, Gideon meglátott valamit az anyámban.

– És módosította a tudatát? – suttogtam döbbenten, mire Kellan elmosolyodott. Értetlenül meredtem rá. – De miért?

– Arra gondolt, hogy arra a kis időre, míg mágiamentesen ki nem szabadítják őket a barlangból, Gratchen kaphatna még egy esélyt az élettől. A hipnózissal eltörölte minden démoni emlékét. – Arca feszült görcsbe merevedett, ahogy felelevenítette a múltat. – A Köd ugyanis halandóvá tesz mindenkit.

– Mennyi ideig voltak a barlangban? Kellan ajka keserű mosolyra húzódott.

– Egyetlen hétig.

– És ennyi idő elég volt, hogy... tudod – zavaromban elpirultam. Mégiscsak a fogantatásának a körülményeit taglaltuk. Kellant azonban nem zavarta ez a téma, fölényesen felnevetett.

– Claire, ahhoz sokkal kevesebb idő is elegendő – mutatott rá a lényegre, én pedig úgy éreztem, hogy menten lángra lobban az arcom.

Természetesen én is tisztában voltam a dolgok biológiai folyamatával. Egyszerűen csak az a fajta lány voltam, aki inkább kivárja a nagyon nagybetűs őt, és nem ugrik az első barlanglakó nyakába rövid egyhetes udvarlás alatt. Még akkor sem, ha hipnotizálva van.

– Nem értem, Gideon mit akart ezzel elérni? – kérdeztem, mint egy mellékesen, de ahogy kimondtam, már mindenképpen szerettem volna választ kapni rá. – Hiszen tudta, hogy egyszer kijönnek a barlangból.

Elhúzta a száját; rögtön kitaláltam, hogy ő is Gideon emlékeiből meríti a választ.

– Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít – idézte, nekem pedig azonnal bevillant a kedvenc könyvem.

Antoine de Saint-Exupéry Kis hercegét még a szüleimtől örököltem, és mára már igen megkopott szegény. Szinte betéve tudtam a nagyobb jelentőséggel bíró mondatokat, így csaknem az egész könyvet.

Meghökkenten néztem Kellanre, de nem szóltam semmit, csak hallgattam tovább. Rádöbbentem, hogy többet tudhat rólam Gideon emlékkivetüléseinek köszönhetően, mint gondoltam volna. Próbáltam nem zavarba jönni, de legalább egy tucat olyan dolog jutott az eszembe a múltból, ami akkor és ott vicces volt Gideonnal, viszont kínosként éltem volna meg Kellannel.

Nem hagyott rá időt, hogy ezt alaposabban átgondoljam.

– Azt hiszem, Gideon csak akkor döbbent rá, hogy az erőfeszítései hiábavalóak voltak, amikor már késő volt – keserűségében széles mellkasára bökött. – Gratchen még a hipnózis hatása alatt állt, amikor rájöttek, hogy várandós. Még ebben a józannak nevezhető pillanatában megígértette Gideonnal, hogy történjék bármi, megóv engem mindentől, még saját magától is. Az elkövetkezendő hetekben, hónapokban Gideon mindent megtett, hogy vigyázzon Gratchenre és rám. Rontásokkal vette körbe a házat, és bezárva tartotta anyámat, amíg szükséges volt. A születésem után anyám visszatért a saját fajtájához. A történetnek a többi részét már ismered.

Szegény Gideon! Mennyi időn keresztül reménykedhetett, hogy a hipnózisa nélkül is megváltozhat a nő, akit szeretett? Mekkora csalódást érezhetett, amikor kiderült a tévedése. Szegény öreg barátom, mennyi fájdalmat cipelt a vállán, miközben próbált abban a burokban nevelni, amibe a szüleim béklyóztak a halálukkal.

És Gratchen – vajon lényének melyik állapota lehetett ő maga? A lelke vajon akkor volt teljesen józan, amikor Gideon karjaiba omlott, átadva magát a szerelem mindent elsöprő erejének, vagy akkor, amikor engedett a gonosz erők vonzásának, és hagyta, hogy démoni lénye uralja tetteit? Kíváncsi lettem volna Gratchenre. Arra, hogy milyen lehet ma, több mint húsz évvel később.

– És mi köze mindehhez Jorjának? – faggattam tovább, majd nem bírtam magamban tartani, és kiböktem, ami igazán érdekelt: – Gratchennel milyen a viszonyod?

Nem nézett rám, mégis tisztán láttam, hogy fájdalom suhan át meggyötört vonásain.

– Az igazság az, hogy ők ketten ugyanannak a történetnek a részei – sóhajtott, de mielőtt belevágott volna, kérdőn félrehajtotta a fejét, és felém pislantott. – Nem szeretnél inkább pihenni? Máskor is el tudom mesélni.

Buzgón megráztam a fejemet.

– Úgysem tudnék most elaludni – jegyeztem meg, aztán magyarázatképpen a fejemre böktem. – Túl sok az információ az én embermód használt agyamnak. Beletelik némi időbe, mire mindent fel tudok dolgozni.

Jóváhagyólag bólintott, én pedig csalódott voltam, mert – bár tudtam volna megindokolni – valamiért ellenkezésre számítottam. Kellan azonban nem fűzött hozzá semmit, egyszerűen csak tovább mesélt.

A démonok általában csapatban élnek, a legerősebb a vezér, a többiek katonaként teljesítik a parancsait. Természetesen az ő csapatában Gratchen volt a vezér, Jorja pedig amolyan jobb keze. Az apám egyre gyakrabban járt el otthonról, amikor úgy tizenegy éves lehettem. – Célzatos pillantást vetett rám, mire beugrott, hogy akkoriban került hozzám Gideon a szüleim halála után. Nyomasztó volt belegondolni, hogy Kellan miattam volt mellőzve. Neheztelést vártam, de még a nyomát sem tudtam hasonlónak felfedezni az arcán. – Jó emberek vettek körül: a nevelőszüleim varázsereje abban rejlett, hogy képesek voltak visszaadni a lelküket, az elveszeteknek. Egy alkalommal, amikor csak ők voltak mellettem, megjelent Gratchen. Akkor már tizennyolc is elmúltam, és bár a velem született varázslatokat használhattam a Ködben, harcolásra nem képeztek ki.

– Az anyád bántani akart? – döbbentem meg.

Igazából nem is tudom, mit reméltem, hogyan alakul a történet. Talán abban bíztam, hogy boldog, meseszerű befejezése lesz ennek a vészterhes anya-fia kapcsolatnak. Hogy Gratchen azért kereste fel rég elhagyott gyermekét, hogy helyrehozza a helyrehozhatatlant. Hogy legalább megpróbálja helyrehozni.

Kellan megvető nevetése azonban arról árulkodott, hogy ez naivitás volt a részemről.

– Gratchen be akarta bizonyítani Gideonnak, hogy nem szerelmes belé. Hogy ami akkor, ott a barlangban történt köztük, csupán a varázslatának volt köszönhető.

– De hát, hogy tudta volna ezt bebizonyítani?

– Azzal, ha megöli a szerelmük gyümölcsét – vetette oda keserűen Kellan.

– Oh!

Összeszorult a szívem, ahogy rájöttem, mennyivel könnyebb élete lehetett volna nélkülem. Akkor is, és most is. Igyekeztem nem elmélyedni ebben a gondolatban, helyette csendben vártam a végkifejletet, ami semmi jóval nem kecsegtetett.

– Csupán négyen voltak, azonban egyedül Gratchen támadott engem – szavai leheletszerűre halkultak, koncentrálnom kellett, hogy minden egyes indulattól fojtott szót megértsek. – Jorja végignézte, ahogy a csapatuk másik két tagja megöli a nevelőszüleimet. Mielőtt a nevelőanyám meghalt, egy átkot küldött Gratchen felé, de Jorja védelmezőn elé ugrott, így a rontás őt érte. A mai napig nem jöttem rá, melyik varázsigével lehet előhívni effajta reakciót, mindenesetre működött. Mivel, ahogy mondtam, a nevelőanyám varázsereje abban rejlett, hogy képes volt visszaadni az elveszettek lelkét, Jorja az anyám ellen fordult, hogy engem megvédjen. Aztán pedig minden lelkiismeret– furdalás nélkül végzett vele. Azóta mindig mellettem van.

Pillanatnyi szünetet tartott. Egy pillantással felmérte, mennyire kerültem sokkos állapotba a történetétől. Gyorsan becsuktam a számat, és igyekeztem szenvtelen arccal nézni rá.

Nehezebb volt, mint gondoltam, és reméltem, hogy nem olvassa ki a szememből a vívódást. Mindennél jobban szerettem volna megérinteni, hogy biztosítsam az együttérzésemről, de inkább ökölbe szorítottam a kezemet, úgy vártam feszült figyelemmel a folytatást.

– Gideon késve ért oda hozzánk, és azt is csak most tudtam meg, hogy mennyire igyekezett. Hogy mennyire nem akart ártani nekem. Igazán fontos voltam a számára, de míg élt, erről fogalmam sem volt – magyarázta mélyet sóhajtva, és láttam, milyen nehezen találja az ideillő szavakat.

– Sajnálom – vetettem közbe őszintén, mire meglepetten pislogott rám.

– Nem kell, nem te tehetsz róla.

– Hát, ha úgy vesszük, részben én is tehetek – ellenkeztem.

Értetlenül meredt rám.

– Nem tudlak követni – mondta. Szégyenkezve lesütöttem a szememet.

– Hozzám jött. Mindig hozzám jött, pedig veled kellett volna lennie – suttogtam szomorúan, a lelkiismeret-furdalás nyomasztó súlya alatt. A szemem haragosan megvillant. – A Bölcs nem túl bölcs, hogy elszakított titeket egymástól.

Elnéző mosoly ragyogott az arcán, amikor ismét ránéztem.

– A Bölcs nagyszerű teremtés, és mindannyiunk közt neki van a legnehezebb dolga – magyarázta titokzatosan, de nem szánt rá időt, hogy kifejtse. Aztán valami eszébe jutott, és a szemébe újra visszatért a haragos lángolás. – A mai napig nem tudom... Miért nem engedtem akkor Gideonnak, hogy kivégezze Jorját. Valami visszatartott, talán a szánalom. Amiből tegnap semmi nem volt bennem, úgyhogy, ha nem vagy ott, akkor biztosan...

– Még szerencse, hogy ott voltam – vágtam közbe ismét. – Nemes lélekre vall, hogy nem engedted, hiszen sokat ártott neked.

– Nemes? – hüledezett, aztán egy balra kanyar után lemondóan legyintett. – Nem vagyok nemes. Sőt, kifejezetten szörnyetegnek érzem magam, amiért ilyen reakciókat váltok ki belőle.

– Talán ez nagyobb bölcsesség, mint amit a kedvenc orákulumod birtokol – jegyeztem meg kissé szarkasztikusan, mire megint a „nem tudlak követni” pillantással ajándékozott meg. – Magunkon ítélkezni sokkal nehezebb, mint máson. Ha sikerül helyesen ítélkezned saját magad fölött, az annak a jele, hogy valódi bölcs vagy.

Felsóhajtott mélyen, vontatottan. Láttam rajta, hogy ellenkezni akar, de mielőtt kimondta volna, meggondolta magát. Ajkán csintalan mosoly játszott, ahogy rám nézett.

– Mindenesetre az már világos, hogy miért A kis herceggel ajándékozott meg Gideon a tizenharmadik születésnapomon – nevetett csöndesen. – Az emlékei tele vannak azzal, ahogy egymásnak olvastok fel belőle.

Félve néztem fel rá, azt hittem, neheztel, amiért ilyen pillanatok jutottak nekem Gideonnal, holott azok neki jártak volna. Hirtelen ismét tolvajnak éreztem magam, Kellan szemében azonban semmi mást nem láttam, csak izgatott csillogást, ahogy azokról a hajdani pillanatokról beszélt. Meg nem érdemelt megértés sugárzott belőle.

– Amikor kicsi voltál, imádta, ha felolvastál a könyvből – avatott be halkan. Hangja egybeolvadt a sötétséggel. – Később el volt ragadtatva, amikor egy gondolatod helyére beillesztettél egy-egy idézetet. Szerette a hangodat... – Pillanatnyi töprengés után szólalt meg ismét. – Ezt, mondjuk, meg tudom érteni.

Mélyen elpirultam, éreztem, hogy lángol az arcom, mégsem bírtam elfordítani róla a tekintetemet. A hold halvány ragyogása felerősítette az éjszaka fényeit, melyek lomha táncot lejtettek arcának tökéletes vonásain. Sötét haja hanyagul hullott a szemébe, ami szemöldökének árnyékából perzselőn tekintett rám.

Ajkaim elnyíltak, a szívem őrült tempóra váltott, miközben akadozva szedtem a levegőt. Szerettem volna megérinteni. Áthidalni az alig pár centiméternyi, mégis végtelennek tűnő távolságot, keresztülnyúlni a fájdalom mérges tengerén, hogy végre igazán közel érezhessem magamhoz, mint akkor az aulában. Szinte még most is a tenyeremen éreztem arcának puha melegét, kezének lágy érintését.

A tekintetét elszakította az enyémtől, és elkomorodva nézett előre. Semmit nem láttam, mivel lekapcsolta a fényszórókat is – csak ekkor tűnt fel, hogy a motor egy ideje már nem jár.

És ekkor bevillant egy sejtés. Hirtelen a fejemhez kaptam.

– Hát persze! – mondtam, de ő nem figyelt rám.

Lázasan kattogott az agyam a megoldáson. Meg tudott érinteni! Amikor láthatatlan volt, minden fájdalom nélkül megérintett! És ha akkor igen, talán most is...

Hozzá fordultam, hogy megosszam vele az elméletemet. Az arcomon büszke, reménykedő mosoly terült szét, mivel úgy éreztem, az érintésteóriám felér egy einsteini felfedezéssel. Azonban az a kifejezés, amit az arcán láttam, megállított. Vészjósló volt, vad, szinte már démoni, ahogy kibámult a sötétségbe.

Hirtelen sürgetően fordult hozzám, és olyan gyorsan kezdett hadarni, hogy alig értettem, mit beszél. Bár a mondandója értelmét nem teljesen fogtam fel, azért igyekeztem nyugtatóan bólogatni.

– Gyorsabb volt, mint gondoltam! – szűrte a fogai közt fojtott indulattal. – Ha valami vizeset látsz, rohanj! Bármi is történjen, rohanj haza! Cameron és Lin ketten már elegendőek lesznek ahhoz, hogy megvédjenek. A város húszpercnyire van, ha kell, vidd a kocsit! Eszedbe se jusson miattam maradni! Ha mégis elkapna, Claire, mindenre kérlek, ami szent, ne nézz a szemébe!

– Kellan, mi folyik itt? – értetlenkedtem suttogva, éreztem, ahogy a rémület felkúszik a torkomon, és ott hatalmas gombóccá dagad.

Kellan odahajolt hozzám, leheletét az arcomon éreztem. A sötétben is láttam, hogy szeme már ónix feketén izzik, ahogy rám néz. Kezdett úrrá lenni rajtam a pánik. Sehogyan sem tetszett ez az egész helyzet.

Hová lett az iménti pillanat varázsa? Minek is örültem annyira néhány perce? Minden elhomályosult körülöttem. A múlt, a jelen és a jövő egyetlen pillanatba sűrűsödött, semmi nem létezett ezen kívül.

Nem akartam ezt. Riasztóan emlékeztetett arra az estére, amikor Gideon...

– Egyelőre maradj a kocsiban! Ha valami történne velem, taposs a gázra, és tűnj el! – utasított ellentmondást nem tűrően, aztán a műszerfalhoz nyúlt.

Megnyomott egy gombot, mire felkapcsolódott a fényszóró. Halkan sikkantottam, amikor a következő pillanatban egy sötét árny tűnt el a fényből. Kellan kinyitotta az ajtót, egy tétova pillantást vetett rám, mintha nehezére esne magamra hagynia. Aztán egyetlen mozdulattal kiugrott a kocsiból, és rám zárta az ajtót.

Nem a fényszóró felé indult, hanem balra, a sötétségbe. Amennyit láttam belőle, kissé laposan mozgott, mintha lopakodna – a fekete párduc jutott róla az eszembe, amint ugrásra készen meglapul, hogy rávesse magát az áldozatára.

Nem értettem, hogyan is képzeli, hogy itt hagynám őt. Őrület! Tökéletes képtelenség! Az adrenalin úgy zubogott bennem, hogy a fülemben éreztem a lüktetését. Miért? Miért kell itt ülnöm nyugodtan, míg Kellan odakinn harcol az én ellenségemmel?

Már épp azon voltam, hogy egyszerűen kiszállok az autóból, és a segítségére sietek, amikor a közeli bokros terület felől fénycsóvák röppentek. Megvilágították az egész környéket, nekem pedig fájdalmas nyögés szakadt fel a torkomból, ahogy felismertem a helyet. Éppen itt csapott össze Gideon a Wentworth nevű zsoldossal.

Az éjszaka csendjébe fájdalmas ordítás hasított, a vér is megfagyott tőle az ereimben. Kellan hangja volt. Gondolkodás nélkül feltéptem az ajtót, és kiugrottam a biztonságos menedéket nyújtó. autóból. Csak rohantam, hogy időben odaérjek. Rettegés kúszott végig a gerincemen, egészen a szívemig hatolt: nehogy ugyanaz történjen, mint a legutóbb!

Átvágtam a sűrű cserjék között; szinte alig láttam valamit, de éreztem Kellant, bár nem hívott engem, sőt inkább távol akart tartani. Nem fogadtam szót. Tudtam, hogy ott lesz valahol a bozótos mögött. Igyekeztem mielőbb odaérni, de nem láttam magam előtt a földet, így nem vettem észre a keresztben elterülő vastag ágat, és teljes lendülettel keresztülvágódtam rajta.

A kezemet ösztönösen magam elé tartottam, ezért csupán a tenyeremen keletkezett néhány horzsolás, szinte alig éreztem. Villámgyorsan felpattantam, s rohantam tovább a hangok és a fények forrása felé. Éreztem, ahogy forrni kezd a vérem. Nem akartam Kellant úgy látni, azt akartam, hogy legyen erőm a védelmezéséhez. Csak koncentráció kérdése az egész.

Végre átbucskáztam az utolsó sor cserjén is, ami után már a tisztás kezdődött. Az a tisztás, ahol nemrég még Kellant győzködtem a visszavonásról, és ahol ő a zuhogó esőben biztosított róla, hogy velem akar maradni, és nem kíván lemondani a mentori szerepről.

Sokkal tágasabbnak tűnt, mint amilyenre emlékeztem, és valamiért világosabb volt itt, mint a környék többi pontján. A vaksötétből a félhomályba léptem, így tisztán láttam őket. Kellan a zsoldos háta mögött állt, egyik karját annak álla alá támasztva, a másikkal a fejét tartva. A lény kitartóan próbált szabadulni, azonban mintha vaskapcsokkal rögzítették volna. Minden küzdelem hiábavaló volt.

Legnagyobb megdöbbenésemre emberi formája volt. Soha nem mertem elképzelni a Zsoldost, aki kivégezte a mentoromat, és aki nekem is hasonló sorsot szánt. Álmaimban mindig egy hatalmas, eltorzult arcú szörnyeteg képében jelent meg. Akivel viszont Kellan küzdött, az egy teljesen hétköznapi külsejű férfi volt. Majdnem olyan magas, mint a mentorom, bár közel sem olyan széles vállú ennek ellenére nem szívesen találtam volna magam szemközt ezekkel a karokkal.

– Kellan – leheltem hangtalanul, mire a zsoldos abbahagyta az ellenkezést.

Mozdulatlanná dermedt Kellan karjai között, és egyenesen rám meredt. A szeme kéken izzott a sötétben, mint valami neonlámpa elnyelve az ínhártya fehérségét. Vastag ajkai csodálkozva elnyíltak, aztán olyasmi történt, amire igazán nem számítottam.

A Zsoldos homloka borús ráncokba gyűrődött. Egyre nagyobb mélyedések keletkeztek rajta, mintha egészen a hajáig föl akarná gyűrni a bőrét. De nem ez volt a célja. A redők hirtelen eltűntek, a maradék bőr felpattant, mintha szemhéj lett volna, hogy teret engedjen az alatta megbúvó, kidülledő harmadik szemnek. Ez nagyobb volt, és fényesebben világított a másik két normális szeménél. Pupillája nem fekete volt, hanem a szem többi részénél néhány árnyalattal sötétebb kék.

– Claire, futás! – kiáltott rám Kellan, és láttam, hogy karját egyre szorosabban fonja áldozata nyaka köré.

De hiába figyelmeztetett. A lábam a földbe gyökerezett. Tátott szájjal bámultam őket, pedig legszívesebben elrohantam volna, úgy, hogy hátra sem nézek többé. A Zsoldos arcán torz vigyor terült szét. Két szemével Kellant figyelte, harmadik szeme azonban rám tapadt, mintha mágnesként vonzottam volna. A következő pillanatban áttetszővé vált az egész teste. Az anyagon keresztül, amivé változott, láttam Kellan elmosódott testét. Ezek után már képtelen volt megtartani, kifolyt a karjaiból.

Villámgyorsan történt az egész, még felocsúdni sem volt időm. Már csak azt láttam, hogy száguld felém. Vízszerű testén megcsillannak az éjszaka fényei. Egyre erősödő, surrogó hangot adott, siklott a harmatcseppes füvön. Még néhány méter, és ideér. Végre észbe kaptam. A lábaim hirtelen hátrarándultak, mintha túl sok lett volna nekik a teljesítendő parancs: Mozdulj! Rohanj! Menekülj!

Sarkon fordultam, és lélekszakadva rohanni kezdtem, olyan gyorsan, ahogy életemben még soha. A táj elsuhant mellettem, már nem jelentett problémát átküzdeni magam a cserjésen, mintha a bokrok félrehajoltak volna az utamból, átsiklottam közöttük, a lábam alig érintette a földet. Nem volt időm elemezni ezt az újabb varázst, csak elfogadtam, hogy igen, ilyet is tudok. Mit ki nem hoz az emberből az életveszély...

Már majdnem elértem a tisztás szélén hagyott autót, amikor váratlanul hideg, kocsonyaszerű anyag fonódott a derekam és a nyakam köré. Nem értettem, mi történik velem. Az anyag visszafelé húzott, mintha kötél lenne, amelynek a másik vége a Zsoldos kezében van. Bár az lett volna, azonban hamar rádöbbentem, hogy az organikus test fogott át és lassított le. Sikoltani akartam, de úgy ereztem, nem vagyok ura a hangszálaimnak. A torkomon a nyomás fokozódott, mintha a rátekeredett anyag tudta volna, mire készülök.

A pánik, mint eső után a hegyből lezúduló víztömeg száguldott végig az ereimen. A kezemmel kétségbeesetten próbáltam lefejteni magamról a lényt. Ujjaim a kocsonyás anyagba martak, melyek engedtek a nyomásnak, de ahogy mélyebbre jutottam, végül csak a saját tenyerembe ütköztem. Olyan volt, mint a zselé, amely nem tapad hozzám, csak gátol.

Nem éreztem az idő múlását, mintha órák óta küzdöttem volna, pedig nem lehetett több két percnél. A küzdelem hevében felmerüli bennem, hogy vajon mit rontottam el, a védelmező igém miért engedte ezt, de nem volt alkalmam választ keresni. A szorítás erősödött, és kényszerített, hogy forduljak a másik irányba, ahol a fejem fölé magasodott a Zsoldos.

A testének a többi része normális volt, csak két karja tekeredett körém kocsonyásan. Ahogy lenézett rám, vastag ajka gúnyos mosolyra húzódott. Bár a fejemben zakatolt Kellan intése, a tekintetemet nem tudtam elfordítani a homloka közepén éktelenkedő hatalmas szemről.

– Wentworth büszke lesz rám, hogy végül mégis sikerült elfognom a szökevényét – duruzsolta édes, lágy hangon, ami sehogyan sem illett zord, férfias kinézetéhez.

Rémülten néztem rá. Fájdalmasan hasított belém a felismerés, hogy ez nem az, aki Gideont megölte. Azonban hamarosan az én gyilkosommá válik, ha nem teszek valamit. Ismét elöntött a forróság. Ártani akartam neki. Azt akartam, hogy úgy szenvedjen, ahogy Jorja szenvedett ott, a kanyonnál. Azt akartam, hogy általam lelje halálát.

Kemény vonásai nem enyhültek, ahogy lenézett rám harmadik szemével – a másik kettő a környéket pásztázta. Úgy tűnt, valami olyat hall, amit én nem. Valami olyat, amit én viszont éreztem, és amitől ismét elöntött a biztonság érzete. Kellan ott volt valahol mögöttem. Várt valamire, miközben őrületes harag emésztette, hogy végre beteljesítse a pillanatot.

A zsoldos harmadik szeme abban a pillanatban kezdett izzani, amikor a forróság átjárta az agyam hátsó részét, bizsergetően ölelt körbe, és már nem éreztem a nyakamat fojtogató kocsonyát. Határozottan néztem fel rá, ő pedig zavarodottan forgatta a fejét.

– Inflammo! – a hangom éppoly élesen csattant, mint amikor Jorja szólalt meg Claire-hangon.

A zsoldos sötét bőre ellenére elsápadt, kocsonyássá vált karjai abban a pillanatban lehulltak rólam. Vártam, hogy jajveszékelve könyörögjön kegyelemért, de csak olyan volt, mintha tüsszenteni akarna. Idegesen fészkelődött, mintha ki akarna törni a saját bőréből. Nem értettem, mert ez még kevés volt a kivégzéséhez. Pedig olyan erősen koncentráltam.

A hátam mögül neszezés hallatszott, megpördültem. Hatalmas kő esett le a szívemről, mert Kellan volt, és mert úgy láttam, nincs rajta sérülés. Tőlem néhány lépésnyire megállt, karját a magasba emelte, és mutatóujját egyenesen a harmadik szem felé irányította.

– Oculamit! – mormolta csöndesen, szemében kegyetlenül, vészjóslóan tükröződött vissza a fehér fénynyaláb, ami tenyeréből a zsoldos felé lövellt.

Egyenesen a szörnyeteg harmadik szemét találta el, ami egy villanással eltűnt a homlokáról, apró, füstölgő heget hagyva maga után. Ugyanabban a másodpercben hatni kezdett az én varázsigém is.

A zsoldos felordított fájdalmában. Lába alatt szikrát vetett a talaj, majd lángnyelvek szökkentek szárba, és vöröslő indaként fonták körbe fekete köpenybe burkolózó testét. Elégedetten figyeltem a lángok táncát, ahogy vörös fénnyel ragyogták be az éjszaka sötétjét.

Csak ne ordított volna. Nem bírtam elviselni, ahogy üvölt a fájdalomtól. A hang az agyamba kúszott, és bekapcsolt egy vészvillogót. Te jó ég, ha nem hagyja abba, én fogom megölni! – sikított bennem a gondolat. Nem mintha nem érdemelte volna meg, de valahogy úgy éreztem, nem az én feladatom kiontani az életét. Bárki más, csak én ne!

A forróság elapadt bennem, dermesztő ürességet hagyva maga után. Legyintettem, mire a lángok hirtelen semmivé foszlottak, szabadon engedve kínlódó foglyukat. A zsoldos erőtlenül hullott a földre, és gyötrődve nézett rám épen maradt szemeivel.

– Meg kellett volna tenned – lihegte gyöngén.

Már épp válaszolni akartam, amikor a tekintetem találkozott Kellanével. Gyöngéden nézett rám, s bár vonásai jórészt árnyékban maradtak, éreztem, hogy büszkeség sugárzik belőle. Arcom visszatükrözte mosolyát, s egy pillanatra megfeledkeztem róla, hol is vagyunk.

A következő pillanatban azonban a mosoly lehervadt az ajkáról, s mintha valami neszt hallott volna, az erdő felé fordult. Arcáról már csak mérhetetlen haragot tudtam leolvasni. Már attól tartottam, újabb zsoldos közeledik, amikor egy magas, karcsú alak bukkant fel a tisztás szélén.

Tétován megállt, mintha engedélyre várna. Csak ebből és Kellan reakciójából jöttem rá, hogy Jorja az, mert látni továbbra is csak a körvonalait láttam.

Ami ezután következett, azt az agyam csak utólag volt képes feldolgozni, olyan gyorsan történt. A legyőzött zsoldos lassan felemelkedett a földről. Elindult felém, arcán olyan kifejezéssel, mintha egy halálraítélt utolsó erejével megpróbálna szembeszállni a kivégzőosztaggal.

Jorja egy másodperc töredéke alatt ott termett, de Kellan így is gyorsabb volt nála. A torkánál fogva fél kézzel a magasba emelte, mire a lény felordított. A démonlány odalépett hozzá, szeme egybefolyt az éjszakával, ahogy felnyúlt, és végigsimított az arcán.

– Majd én megteszem helyette! – válaszolt angyali mosollyal és halálos nyugalommal a zsoldos előbbi megjegyzésére. Kellan elengedte a zsoldost, és hagyta lezuhanni a földre, aztán egyetlen szó nélkül elfordult tőle, és elindult felém, Jorja szorosan a nyomában. Meg sem nézték, hogy nem akar-e újra támadni, de nem is volt rá szükség. A zsoldos egy pillanatig csak állt döbbenten, aztán lassan elszürkült, végül előbb a feje, majd apránként az egész teste szétporladt. Semmi nem maradt belőle.

Emlékeztetnem kellett magam, hogy Jorja a mi oldalunkon áll, de önkéntelenül hátráltam egy lépést, amikor odaértek hozzám, Gyönyörű arcán semmiféle érzelem nem utalt rá, hogy az imént kioltott egy életet. Félretettem a vele szemben táplált ellenérzéseimet, egyszerűen hálás voltam neki, hogy időben érkezett, mielőtt meg nekem vagy mentoromnak kellett volna megtennünk ugyanezt. Már éppen meg akartam köszönni neki, amikor Kellan megállt előttem. Fölém tornyosult, és nemes egyszerűséggel kijelentette:

– Most végre hazaviszlek.