17. Végjáték

LASSAN TÉRTEM MAGAMHOZ, de a szememet szorosan lehunyva tartottam. Féltem, ha felnyitom, újra megjelenik előttem Maxine üveges, távolba meredő pillantása, ahogy a fa tövében fekszik élettelenül; görcsösen próbáltam elfojtani a torkomból feltörni készülő zokogást.

Egyszer csak hangos reccsenést hallottam. A vér is meghűlt az ereimben. Először azt hittem, a testem lázadt fel a korlátai ellen, bár fájdalmat nem éreztem, a hangra azt hittem, hogy a csontjaim törtek el. A következő másodpercben azonban az agyam kitisztult, és kapcsolt. Rádöbbentem, hogy ilyesmi egyáltalán nem lehetséges. Kinyitottam a szemem, hogy lássam a reccsenés valódi okát, de a látvány túlságosan ijesztő volt, ezért visszamenekültem a sötétségbe.

Egészen apróra próbáltam összehúzni magam, nehogy a lángoló fa rázuhanjon valamelyik végtagomra. Az információk csak ezután hatoltak el a tudatomig. A füst, a forróság, a tűz...

A kettétört hatalmas fa éles roppanással ért földet, nem messze tőlem. A zuhanástól szikrafolyam hömpölygött végig mellette. Néhány kósza szikra belekapott a szoknyámba, és jókora lyukakat égetett rajta. Hirtelen észbe kaptam, és lesöpörtem magamról a vöröslő kavicsokat. Még a megcsonkított hajam is tele volt velük. Amikor megbizonyosodtam, hogy néhány horzsolásnál és a tűz okozta égési sebeknél komolyabb bajom nem esett, körülnéztem.

Lángok ölelték körbe a fákat. Minden irányból körülvettek, és vadul nyújtogatták felém hosszú, fürge nyelveiket. A hőség elviselhetetlen volt, harapni lehetett a forróságot. A füstöt köhögve próbáltam kiszorítani a tüdőmből, szinte éheztem a tiszta oxigénre.

Kétségbeesetten kapkodtam a fejem, egy kijárat, egy rés után kutatva, de bármerre néztem, csak forró, lángoló fatörzseket láttam. Felálltam, és lesimítottam összekócolódott, szánalmasan megkurtított hajamat. Összetörtnek és magányosnak éreztem magam. Egyetlen dologra vágytam, hogy Kellan karjai közé fészkeljem magam.

Tudtam, hogy valahol ott van a tűz túloldalán. Éreztem, hogy megpróbál keresztülhatolni a több méter magasra nyúló vöröslő lángtengeren. Hallottam őt, és annyira szerettem volna engedelmeskedni hívó szavának.

Az agyam elkeseredetten ordított friss oxigén után. Minden vörös volt. Vörösen izzott az összes fa, az avar, a bozót, az égbolt és én magam is. Térdre estem, és eldőltem, mint egy tehetetlen krumpliszsák. Abban a pillanatban, ahogy a fejem a földet érintette, hirtelen mindent máshogy láttam. Mintha elhagytam volna a testemet. Fölötte lebegtem, onnan tekintettem le rá.

Szánalmasnak láttam magam. Nem bajba jutottnak, aki képtelen önmagán segíteni, hanem egy sajnálatra méltó teremtésnek, aki tudna segíteni, aki jó is lehetne, ha hinne önmagában. Aki annyi korlátot állított fel önmagával szemben, hogy végül inkább belehal, semmint elismerje, hogy igenis többre képes. Hogy szükség van rá.

A hangok eltompultak körülöttem, és már a forróságot sem éreztem annyira fájdalmasnak.

A tűzorkán elnémult, más hangok ütötték meg a fülemet. Küzdelem hangjait, Kellan fájdalmas ordítását hallottam, ami végleg visszarántott a testembe.

Amikor újra kinyitottam a szememet, már minden új értelmet nyert, és ebben az új megvilágításban láttam mindent. Képes voltam rá. Most már biztosan tudtam, én is egy vagyok közülük. Az utolsó boszorkányok egyike, akinek a tűzörvény lételeme, és nem az ellensége. Kellan hívása egyre erősödött, én pedig magabiztosan álltam fel a földről.

A lángnyelvek körbeölelték a testemet, de sem bennem, sem a ruhámban nem tettek kárt. Csupán simogató kezek voltak, melyeket én uraltam. A bokámnál felkúsztak rajtam, végigfutottak a karjaimon, fel egészen a nyakszirtemig, ahol élettel telve tobzódni kezdtek. Jótékony meleg simogatta megfáradt fejbőrömet, és a sebeim maguktól gyógyulásnak indultak.

Amikor a bizsergés befejeződött, óvatosan megmozdítottam a karom: az iménti fájdalom megszűnt, és én lágyan beletúrtam a hajamba. A hajam, tüzelő fekete tenger, újra a derekamig ért, mint mielőtt Wentworth kardja lesújtott rám. Mennyei érzés volt ismét a magaménak tudni azt, amitől erőszakkal megfosztottak.

Éreztem, hogy átjár az erő. Mindent akartam, azonnal. Mindent, amit elveszítettem az Üldözők és a Zsoldosok miatt.

Felemeltem a kezemet, a tenyeremet fölfelé fordítottam, egy szikra pattant ki belőle. A szikra lángra kapott, és a láng egyre magasabbra nyúlt, míg akaratommal megálljt nem parancsoltam neki. Ekkor a tetején terebélyesedni kezdett, én pedig büszkén néztem le rá.

Az én fényem volt. Az Utolsó Boszorka fénye.

A tűz túloldaláról Kellan fojtott morgását hallottam, sütött belőle a fájdalom. A tenyeremben lángoló fény a magasba szökkent, kiugrott a kezemből, és elinalt a lángok felé.

Mélyet lélegeztem, igyekeztem teljesen megnyugodni. Amikor végre sikerült visszanyerni az önuralmam, a fény is visszatért hozzám.

Tudtam, hogy én irányítom. Mindent én irányítottam. A lángok arra hajoltak, amerre én akartam, hogy hajoljanak. A szél olyan irányból fújt, olyan sebességgel süvöltött a fülembe, ahogy én szerettem volna.

A szoknyám ismét sértetlenül lobogott a lábam körül, a levendulaszínű fölsőm is épen tapadt a felsőtestemhez, és a hajam, mintha eggyé vált volna a lángokkal, úgy táncolt körülöttem. Az egyetlen, ami sajgott, mintha izzó tűheggyel vésték volna a bőrömbe, a gyilkos ige volt, amit sikertelenül próbáltam alkalmazni Wentworth– szel szemben.

Most azonban nem volt idő a kudarcon rágódni, Kellan segítségére kellett sietnem. Elindultam. Egyik lábamat a másik után téve a föld felszíne felett lebegve lépdeltem, a kezeimet kicsit felemeltem, a tenyeremet kifelé fordítottam, mintha így akarnám eltolni a lángokat az uramból.

Ahogy régebben a fűszálak, ezúttal a lángok hajoltak félre az utamból. A lángtengerben keskeny ösvény nyílt előttem, de mindig csak egy lépésnyi, és a tűz azonnal összezárult mögöttem. Legalább tízet kellett lépnem, mire megláttam a túloldalt.

A lángösvény végére érve egy tisztást pillantottam meg. Kiléptem, és visszanéztem arra, amerről jöttem. Az egész erdő lángokban állt, és a lángok még mindig eltakartak a mezőn harcolók elől.

Kellan a tisztás közepén állt, és olyan testtartást vett fel, amely kísértetiesen emlékeztetett arra, amikor a védőfalat tartotta a szurdoknál. Hannah mögötte ült a földön és Cameron fejét tartotta. Nem hallottam mit, de tisztán láttam, hogy valamit mond, és nem foglalkozik vele, hogy közben Cameron is beszél.

Néhány másodpercbe beletek, mire rájöttem, hogy úgy artikulálnak, mintha egy szöveget mondogatnának egymás után, folyamatosan ismételve.

Wentworth és öt csatlósa körbeállta őket. Időnként, amikor egyikük megunta a várakozást, meglendítette a karjában fészkelő secuazt, amelynek éles fogú feje Kellan bőrén csattant: így próbálták gyengíteni a védelmet. Kellan sötét terepnadrágja már cafatokban lógott, fekete ingj ét haragosan tépte a szél, felfedve izmos felsőtestét, amelyen már alig volt ép bőrfelület a korbácsélősködők miatt.

Összeszorult a szívem, hogy így kell őt látnom. A végtelen szerelem, amit iránta éreztem, ellágyította a lángokat, de az éktelen gyűlölet továbbra is kitartóan táplálta a tüzet. A harag újra feltámadt bennem, de igyekeztem kordában tartani.

Abban a pillanatban, ahogy kiléptem lángsátram mögül, megéreztem őket. Olyanok voltak, mint én, oda sem kellett néznem, hogy lássam őket, mégis tudtam, hogy ott állnak mögöttem két oldalt.

– Már éppen ideje volt! – csendült egy elnéző női hang a jobb vállamnál. – Azt hittem, benn akarsz aludni a tűzben.

Odanéztem, és hiába voltam biztos benne, hogy még soha életemben nem láttam, mégis tudtam, kicsoda ez a nő. Olyan hosszú haja volt, hogy a vége a fenekét súrolta, és ennél gyönyörűbb vörös árnyalattal még soha nem találkoztam. Ovális arcában hatalmas, olívazöld szemek uralkodtak, tekintete egészen macskaszerű volt.

Erősen sminkelt, érzékien duzzadó ajkával barátságos mosolyt küldött felém.

– Regina? – kérdeztem tőle, bár tudtam a választ.

Biccentett felém, mire bizonytalan mosoly futott át az arcomon.

– A füst miatti rigolyája már kezdett az agyamra menni! – szólalt meg a bal oldalamon egy mutáló fiúhang.

– Milan? – fordultam a fiúhoz, mire az mélyen meghajolt előttem, mókásan félrebillentve a fejét.

Az ő haja is hosszú volt, de csak a háta közepéig ért. Szögegyenesen takarta be korához nem illő széles hátát. Bosszankodva állapítottam meg, hogy alig lehet több tizenhat évesnél, mégis legalább húsz centivel magasabb nálam.

Szögletes arca és magas, domború homloka volt. A bőre barnább, mint az enyém, de nem olyan egzotikusan sötét, mint Regináé. Neki is zöld szempár világított az arcában, de az övé mandulavágású volt, és halványabb, tengerzöld fényben tündökölt.

Mozgása hosszú végtagjai ellenére is kiegyensúlyozott volt, ami a legtöbb kamaszra egyáltalán nem jellemző. Ahogy végignéztem hófehér ingbe és hozzáillő krémszínű vászonnadrágba bújtatott testén, rácsodálkoztam, hogy mennyivel erősebb az izomzata, mint más korabeli fiúknak.

Rám villantotta vakítóan fehér fogsorát, és ravaszul csillogó szemével kacsintott egyet.

– Hallod őket? – kérdezte, és fejével a tisztás felé bökött, ahol Cameron és Hannah gyors egymásutánban, kitartóan ismételtek valamit.

Nemet intettem a fejemmel, és tanácstalanul fordultam Reginához. A lány értetlenül nézett, mintha valami alapvető dolgot kellene csinálnom, csak nem akarok odafigyelni.

– Koncentrálj! Hallod őket! Téged hívnak – felelte a kimondatlan kérdésemre.

Hitetlenkedve néztem rá, és már épp ellenkezni akartam, amikor váratlanul beugrott egy pillanat. Kellannel az erkélyemen ültünk, s ő az Audiovox! varázsige használatára tanított, hogy mindent halljak, amit csak akarok. A varázslat sikerült, csak az estének lett keserű vége, amikor először megérintettük egymást.

Abban a másodpercben, ahogy eszembe jutott a varázsige, a tisztás felől jövő hangokat fel tudtam erősíteni. Résnyire húzott szemmel figyeltem, és próbáltam összevetni a képtelenül nagy távolságot a kristálytiszta kántálással.

És akkor végre meghallottam, Hannah és Cameron szavait. Csöndesen mormolták az igét, mégis mindenki tisztán hallhatta a mondatokat, ahogy visszhangot vertek a tisztáson.

„ Tempestas aquae, hogy a víz lemossa Vis flammae, hogy a láng ereje átjárja Elérkezett a Boszorkány Fényének diadala!”

Ebben a pillanatban észrevett a Bölcs, és abbahagyta a varázsige monoton mormolását. Hannah fehér szeme a távolból rám villant, ajkának szegletében elégedett mosoly bujkált. Odahajolt Cameronhoz, és olyan halkan, hogy még én sem hallottam, a fülébe súgott. Cameron sápadt arcára elképedt kifejezés ült ki, és ő is abbahagyta a kántálást.

– Hisznek benned! Mi is hiszünk! – szólalt meg csöndesen Milan, de nem néztem rá. – Végül is közülünk való vagy, nem?

Ahogy kicsit felé billentettem a fejem láttam, hogy Regina megértően mosolyog.

A tekintetemet Kellan vonzotta. Még nem fedezte fel, hogy itt vagyok és látom őt. Ki tudja, mire gondolhatott, amikor eltűntem a lángok között. Engedtem, hogy szárnyra kapjon bennem az iránta érzett vágyakozás. Nem kívántam semmi mást, csak hogy végre újra érezzem, amint erős karjai körém fonódnak, halljam bársonyos hangját a fülembe suttogni.

Ilyen messziről is láttam, ahogy a teste megmerevedik, és nem a jobb lapockájába maró secuaz miatt. A fejét kicsit abba az irányba mozdította, ahol én álltam, és elsuttogott magának egy Audiovoxot. Tudtam, hogy most már hall engem, és elmosolyodtam.

– Jövök már! – ígértem neki csöndesen, mire Milan felkuncogott a hátam mögött.

Regina szemrehányóan ciccegett neki, aztán végre mellém léptek. Ahogy egy vonalba kerültünk, hármunk ereje mintha egyesült volna. Megkerestem Wentworth sötét alakját, de ahhoz, hogy hozzá eljussak, legalább két másik zsoldost kellett ártalmatlanná tennem.

Kellan szája széle megrándult az elfojtott büszke mosolytól, de a szeme elkerekedett a csodálkozástól. A következő secuaz a vállán csattant, majd rátekeredett a nyakára, mire a védelmi fal megroggyant.

– Tarts ki! Mindjárt ott vagyok! – üzentem neki hangosabban, de láttam, hogy már nem hallja.

Minden erejét a védőburokra kellett összpontosítania, de gyengült. Olyan volt, mint egy hatalmas tartóoszlop, aminek a törzsét egyfolytában ostromolták, és egyre jobban rogyadozott. Nem akartam megvárni, amíg teljesen összeomlik, elszántan néztem Wentworth irányába.

Regina és Milan elkomolyodva fordultak a tisztás felé.

– Nektek nem muszáj... – kezdtem, de Regina azonnal félbeszakított.

– Az én párom is ott van! Ez nem kérdés – jelentette ki némi éllel a hangjában, majd megenyhülve hozzátette. – De ha nem lenne ott, akkor is mennék.

– Csak mi maradtunk! – nézett a szemembe komolyan Milan, aztán a válla fölött hátravetette szőke haját. – Mutassuk meg a lélekteleneknek, miért nem érdemes két tiszta vérű boszorka pasiját elrabolni!

Regina elmosolyodott, de én képtelen voltam bármit is válaszolni. Forgattam a fejem, hol az egyikre, hol a másikra néztem, aztán elindultunk. Mintha mindig is együtt gyakoroltunk volna erre a felvonulásra. A lépteink, a mozdulataink teljesen egyformák voltak.

Hatásos belépőnk igazi attrakcióvá vált. Az időjárás kellemes napsütésből egyre borongósabbra váltott, a szél egyre szenvedélyesebben cibálta hosszú hajunkat, amit ezúttal egyikünk sem rejtett el. Milan és Regina öltözéke egyformán világos volt, míg nekem az akaratomra fellobbanó lángnyelvek ölelték körbe fekete szoknyámat. Úgy festettem közöttük, mint egy sötét lyuk, amely magába szippantja a gonosz lényeket.

Néhány lépés után észrevettek bennünket. Wentworth arcán elképedés, csodálat és harag vívott csatát, míg végül bőszen vicsorogva adta ki az utasítást társainak.

– Megölni őket!

Egyszerre indult felénk négy zsoldos. Erre nem számítottam. Már– már megtorpantam, de Milan és Regina továbbra is elszántan lépkedtek előre. Bizonyára tudtak valamit, amit én nem, különben sarkon fordulva, fejvesztve rohantak volna messzire.

– Hol van már Lucas? – kérdezte Milan és bosszúsan összevonta hosszú, vékony szemöldökét. Tengerzöld szeme a tisztás túlsó végét fürkészte, de ahogy odanéztem, tudtam, semmit nem láthat, ami segíthetne rajtunk.

Regina higgadtan legyintett, de a pillantása megtelt aggódással, ahogy Cameronra nézett.

– Nemsokára itt lesz. Hannah szerint a démonlánnyal együtt érkezik, épp időben – magyarázta, és bár meg sem kellett volna lepődnöm, mégis döbbenten néztem rá.

– Jorja? – Regina bólintott, de már nem volt időm megkérdezni, hogy ki az a Lucas.

Az egyik zsoldos vészesen közel ért Milanhoz, és mit sem törődve fiatal korával, nekirontott. Megragadta a fiú torkát, és lendületből felrepült vele a levegőbe, hogy aztán hangos puffanással csapódjanak a földbe.

Rémülten felsikoltottam, meg akartam állni, hogy a segítségére siessek, de Regina megragadta a karomat, és közönyös arckifejezéssel tovább vonszolt Kellanék felé. Elképedve néztem rá. Képes otthagyni azt a szegény gyereket annak a vérengző vadállatnak a karmai közt?

– Nem lesz baja – jelentette ki józanul.

Nem hittem neki, hátrafordultam, hogy saját szememmel bizonyosodjam meg szavai igazáról. A látványtól még jobban ledöbbentem, mint az imént Regina kegyetlenségétől.

A zsoldos csuklyája hátrahullott, így felfedte az alatta rejtőző fiatal lány arcát. Rövid, gesztenyebarna haja volt, és az arcából ítélve nem saccoltam többnek tizennyolc évesnél. A teste vízszerű állapotban tekeredett Milan dereka köré, de a feje emberi formában maradt.

Milan nem félt. Én biztosan pánikba estem volna, de Milan vigyorogva bámult le a zsoldoslány rémülten grimaszoló arcába. A következő pillanatban Milan teste teljesen elfehéredett, és vele együtt a vízszerű test is. Mintha megfagytak volna, a zsoldoslány lábairól még jégcsapok is csüngtek. De hiába, a tejfelszőke boszorkány nem kínozta sokáig a faggyal támadóját. Milan felemelte a kezét és a mutatóujjával egyenesen a lány harmadik szeme felé közelített, amely a rettegéstől egészen kerekre tágult.

Mielőtt hozzáérhetett volna, Milán ujja éppúgy jégcsapszerűvé nyúlt, akárcsak a teste.

Abban a pillanatban, ahogy a harmadik szemhez érintette fagyott mutatóujját, a zsoldoslány velőtrázóan felsikoltott. Először nem értettem, miért, de aztán megláttam. Harmadik szemétől fagyos fuvallat kúszott végig a testén: előbb a homlokán, aztán az arcán és a haján, míg végül elért a szájáig, és akkor a sikoltás abbamaradt.

A végén nem maradt más belőle, csak egy jéggé fagyott emberalakzat. Milan elégedett vigyorral mászott ki a teste köré csavarodott zsoldoslány csapdájából. Bár eléggé magunk mögött hagytuk már, még ilyen távolságból is látszott, hogy a fiú szinte vibrál az izgatottságtól.

Megkönnyebbülve felsóhajtottam, és visszafordultam. Már csak három zsoldos állta el az utunkat. Csakhogy én nem őket akartam. Tekintetemmel a vezérüket kerestem, akinek a karjából kinyúló secuaza épp akkor tekeredett szerelmem nyakára.

– Ügyes legyél! – engedte el a karomat Regina, mire értetlenül meredtem rá.

A következő másodpercben felemelte a jobb karját, és a szemeire mintha bíborszínű hártya ereszkedett volna. Nem mozgott az ajka, nem mormolt semmiféle igét, de láttam, hogy a bőre alatt izzani kezd a varázslat. Bármire is gondolt, az arcának jobb felébe véste be magát, mert egy ige ott kezdett vörösen fényleni, miközben a kezéből sötétbarna hullám örvénylett a rátámadó robusztus termetű zsoldos felé.

Már nem volt időm megvárni, mi lesz a csatájuk kimenetele, mert a szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes. Odakaptam a fejem, és összeszorítottam a számat. Egy újabb csuklyás zsoldos közeledett egyenesen felém. Igyekeztem nem megrémülni, és kizárni minden olyat tényezőt, ami zavarhat a koncentrációban.

De Kellan szenvedett, és Cameronék is bajban voltak. Majd beleőrültem a tudatba, hogy az általam főgonosznak tartott gyilkos Wentworth végezhet velük. Kétségbeesetten próbáltam összpontosítani: egy „ Trudo”-val vagy a vakító varázslattal akartam ártalmatlanná tenni a támadómat. Azonban még mielőtt bármit tehettem volna, a hátam mögül egy hófehér fénynyaláb a földre teperte a zsoldost.

A meglepett csuklyás a fejét rázva próbált magához térni, míg én csodálkozva fordultam hátra. Egy harcos külsejű harmincas férfi rohant felém, a hátán óriási szablyával, arcán hatalmas vágás húzódott a járomcsontjától a felső ajkáig. Legalább olyan magas volt, mint Kellan, és mivel éppen segíteni próbált nekem, arra a következtetésre jutottam, hogy nem lehet más, mint Lucas.

„Na, mire vársz még, kislány? Menj, és segíts rajtuk!”– adta ki az utasítást a férfi, mire bólintottam, és elindultam a következő zsoldos felé.

Már legalább tíz lépést megtettem, mire éles villanással rádöbbentem, hogy az előbb hallott mondatok nem hangoztak el fennhangon. A gondolatai voltak. Hallottam a gondolatait annak a férfinak!

Nem volt időm megemészteni ezt az érdekes újdonságot, de még arra sem, hogy hátranézzek, és megtudjam, vajon ő észrevette-e, mi történt. A következő zsoldos alig néhány méternyire járt tőlem, a csuklyája a hátára csúszott, így láthatóvá vált előttem az arca. Hatalmas, gyönyörű barna szemei voltak, egyedül a homlokán virító szemnek volt különös kékes fénye. Mindhárom szemével szinte tébolyultan bámulta szélcibálta hajamat.

Úgy egy méterre lehettem tőle, amikor egy hosszú, karcsú alak balról nekirontott, méghozzá olyan erővel, hogy egyszerűen elsodorta az utamból. Jorja volt, ő teperte le a csuklyás gyilkost, és mielőtt az bármit tehetett volna, végigsimított az arcán. Tudtam, hogy a méreg máris bejutott a szervezetébe, de nem vártam meg a hatását, immár szabad volt az út Wentworthhöz – megtisztították előttem.

Ahogy ránéztem a sötét bőrű Zsoldosra, éreztem, hogy a lángok új életre kelnek bennem. A látóterem beszűkült, Kellan és a többiek elhalványodtak, ő viszont kiemelkedett. Csak ő létezett számomra, egyedül őt láttam, és éreztem, ahogy a bíborfüggöny a szememre ereszkedik. Nem tudtam, mi az, de nem bántam, hogy ott van, mert tisztábban láttam a célomat bármi másnál.

Wentworth leengedte a secuazzal összekapcsolódott karját, mire megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a mellkasomból. Legalább már Kellannek nem kell szenvednie. Biztonságba húzódhat a többiekkel együtt.

A secuaz a magasba emelkedett, és Wentworth felém csettintett vele. Nem akartam most fájdalmat érezni. Elég volt a puszta gondolat, máris lángnyelv csapott ki belőlem, és porrá omlasztotta a korbácstestű élősködőt. Elégedett mosollyal figyeltem, ahogy Wentworth hangos ordítással vált meg kis barátjától.

Abban a pillanatban, ahogy a korbácstestű lehullott, a Zsoldos kezei épen és egészségesen kerültek elő a csuklyás kabát ujjából. A mosoly eltűnt az arcomról, elbizonytalanodtam. Wentworth kihasználta a helyzetet, azonnal mellettem termett, és vízszerű testével körbefonta az enyémet.

Szabadulni próbáltam, de ő csak nevetett rajtam.

– Kevés vagy még, boszorka, hogy legyőzz engem! – suttogta keserédes hangján a fülembe.

A karjaimat a testem mellé szorította, a nyakamat gúzsba kötötte vízzé vált kezeivel, moccanni sem tudtam. Egyre jobban kétségbeestem. Éreztem, hogy a nemrég megszerzett energiám hűtlenül somfordál egyre messzebb tőlem.

Úgy tűnt, Wentworth kitűnően szórakozik a hiábavaló erőfeszítéseimen. Csak nézett rám, bámult, engem pedig kirázott tőle a hideg. Harmadik szeme tágra nyílt, ahogy az egyetlen szabadon lebegő testrészemet figyelte: a tűzben égő fekete hajamat. Emberi tekintete viszont engem figyelt, és ez talán még ijesztőbb volt, mint az, hogy kiszívhatja az életerőmet.

Egyik kezével elengedett, és felvette emberibb formáját, míg a másikkal továbbra is szorosan tartott. A háttérben hallottam Kellan halált jósló morgását, majd egy hangos csattanást, amiből arra következtettem, hogy valakinek sikerül hatékonyan távol tartania tőlem.

– Bíborhajú! Te vagy a leggyönyörűbb bíborhajú, akit valaha láttam! – suttogta Wentworth, és legnagyobb döbbenetemre a következő pillanatban az ajka az enyémre tapadt.

Alig volt időm meglepődni, a csókja máris véget ért. Elborzadva meredtem a Zsoldosra, aki úgy tűnt, legalább annyira meglepődött, mint én. Aztán összehúzta a szemöldökét, igyekezett összeszedni magát. Amikor újra megszólalt, a hangja határozottabban csengett.

– Az igazság az, hogy egyelőre nem tudom eldönteni, melyik elfoglaltságom lenne élvezetesebb veled. – Kis szünetet tartott, végül kegyetlen mosoly terült szét szinte fekete arcán. – De igen. Mégis el tudom dönteni.

A homlokán lévő szeme izzani kezdett, éreztem, ahogy gyengülök. Tudtam, ha nem teszek valamit, akkor végem, és talán azoknak is, akik még a tisztáson küzdenek a csuklyások ellen. Wentworth belemarkolt a hajamba, hátrafeszítette a fejemet, mintha azt akarná elérni, hogy a harmadik szemévei kerüljek egy vonalba.

És ekkor újra beszűrődtek a fejembe a hangok. Oda sem néztem, mégis hallottam, ahogy Regina Cameront próbálja suttogva életre kelteni kábult fájdalmából, talán a sebeit gyógyította varázsigét mormolva. Milan még mindig küzdött a másik zsoldossal, hallottam a lihegésüket, fojtott, fájdalmas nyögéseik visszhangot vertek a tisztáson.

Eljutott a fülembe Jorja hangja is, aki éppen ekkor lépett oda Reginához, hogy felajánlja a segítségét, amit a boszorkány persze szó nélkül – s talán egy gyilkos pillantás kíséretében – visszautasított. Kellan és Lucas a küzdelmemet figyelték. Nem csak hallottam, láttam is mindent. Mégpedig Lucas gondolatain keresztül, ami már csak azért is hihetetlennek tűnt, mert életemben először találkoztam ezzel a férfival.

Mindenesetre láttam, hogyan kellett Lucasnak lefognia Kellant, amikor Wentworth megcsókolt, és együtt dobogott a szívem a kedvesemével a dühödt félelemben.

– Összeroppanthatja, mielőtt segítenél rajta! – figyelmeztette Lucas Kellant, aki ezek után tehetetlenül vergődve várta az alkalmat, hogy közbeavatkozhasson.

Őrület! Az egész életem csupa képtelenség, az agyam mégis tisztában volt vele, hogy ez a valóság. Ki kellett szabadulnom. Bosszantott, és elegem volt a Zsoldos közelségéből, fojtó szorításából.

Ekkor Lucas váratlanul fájdalmasan felordított. Mint aki kábulatból ocsúdik, azonnal reagáltam, és magamtól rátaláltam az elméjét az enyémmel összekötő csatornára. Láttam, hogy Kellannek egy jól irányzott ütéssel sikerül kiszabadulnia a szorításából, majd közvetlenül Wentworth háta mögé lopóznia, hogy a segítségemre legyen.

– Retractus! – kiáltotta, kezével egy lasszó pörgetését utánozta, és a láthatatlan kötelet a Zsoldos felé hajította.

Wentworth megfeszítette a nyakát, a szorítása enyhült, s miközben láthatóan légszomjjal küszködött, visszanyerte emberi alakját.

Fogalmam sem volt, hogy egy ilyen lénynek szüksége van-e oxigénre, mindenesetre nem akartam kivárni, míg újra összeszedi magát.

Kellan a háta mögött állt, és bár szemlátomást nehezen, de annál kitartóbban tartotta a láthatatlan lasszót. Hálás pillantást vetettem rá, és minden erőmmel küzdöttem, hogy kiszabaduljak. Éreztem, ahogy a harag végigfut a gerincemen, aztán forró érintésként összegyűlik a kulcscsontomnál. Eszembe ötlött, melyik igém vésődött oda nem sokkal ezelőtt, és elégedett mosoly terült szét az arcomon.

– Ultimspirit! – gondoltam az igére, és erősen koncentráltam, hogy lelketlen gyilkosomra azonnal lesújtson a halál.

A varázs azonban lassan hatott. Lassabban, mint ahogy azt türelmem lett volna kivárni. Rájöttem, hogy nem koncentráltam elég erősen. Most, hogy a barátaim és Kellan nagyjából biztonságban voltak, már nem éreztem magamban elegendő haragot ahhoz, hogy igazán hatékonnyá tegyem. Lázasan töprengtem, vajon mi az, amivel feldühíthetném magam. Ami elég fájdalmas egy gyilkos ige aktiválásához.

A következő pillanatban az agyam egy szőke lányt vetített elém, a haja bodrosan táncolt mindig mosolygós arca körül, ibolyakék szemében vidámság csillogott. Eszembe jutott a szeretet, amit iránta éreztem, majd a csalódás és a fájdalom, amit az elvesztése okozott.

Wentworth arca megnyúlt, ahogy rám nézett, ezúttal mindegyik szemével. Már esze ágában sem volt megcsókolni, sőt, folyékony végtagjait próbálta mielőbb lefejteni rólam, mielőtt teljesen hozzám kozmálna.

A testem már nem az enyém volt. Izzó örvényként forrongtam a Zsoldos vízszerű testében.

„Te jó ég! Még a végén megöli!” – hallottam Lucas gondolatait, mire haragosan rávillantottam bíborfényű tekintetemet. A férfi elképedve nézett rám. Rádöbbent, hogy hallom őt, láttam a fejében, ahogy végigpörgeti az eseményeket, aztán, bumm! A következő pillanatban, mintha egy zsilipet eresztettek volna le. Lucas gondolatai újra rejtve voltak előttem.

Nem foglalkoztam vele. Visszafordultam Wentworth felé, miközben az agyam – a haragomat táplálandó – újabb képet hozott elő. Egy magas, vékony alak, az arcára mély barázdákat szántott az idő, mégis barátságosan mosolygós maradt. Égszínkék szeme mindig kedvesen, szeretettel nézett rám.

Elhessegettem Gideon meggyötört tekintetét, és Wentworthre zúdítottam minden keserűségemet. A gyilkos ige fájdalmasan izzott a kulcscsontomban. Valaki szólított, de nem figyeltem rá. Csak azt akartam, hogy leszámoljak végre ezzel a gyilkossal. Hogy úgy szenvedjen, ahogy én szenvedtem a szeretteim elvesztése miatt. Vagy úgy, ahogy az áldozatai szenvedtek a haláluk előtt.

– Claire, figyelj rám! – hallottam újra a suttogást.

Bosszankodva vontam össze a szemöldököm. Nem akartam másra figyelni, de a csöndesen susogó hang magához vonzott. A halk mormogás erősebben hatott rám, mint az a késztetés, hogy azonnal végezzek Wentworthszel. Látni akartam, ki az, és mit akar mondani nekem.

Elszakítottam a tekintetemet az előttem fetrengő Zsoldosról, és a hang tulajdonosát kerestem. Kellan ott állt mellettem, tőlem néhány lépésnyire. Két kezét csitítóan maga elé nyújtotta, mintha Hannah-t próbálná megnyugtatni. Szólni akartam neki, hogy nézze, mit teszek. Azt akartam, hogy büszke legyen rám, amiért sikerült elkapnom az apja gyilkosát, de képtelen voltam akár egyetlen sóhajt is kipréselni magamból.

Csak felemeltem a kezemet, és rámutattam Wentworthre, akiről kis időre levettem a fájdalmas rontást. Valahogy sokkal emberibbnek tűnt, mint eddig bármikor. A Zsoldos előttem térdelt meggyötörten, megkínzottan, én pedig nem éreztem mást, csak végtelen elégedettséget. Ahogy belenéztem az emberi szempárjába, és láttam benne a legyőzöttek haragját, boldog voltam.

– Claire, nem szabad megtenned! – mondta Kellan, mire elképedve néztem rá.

Látta a megdöbbenésemet. Felém nyújtotta a jobbját, tenyérrel fölfelé, és biztatón rám mosolygott.

– Te sem akarsz igazán démonná válni, igaz? – szólalt meg fennhangon.

Döbbenten néztem rá. Egyszeriben beugrott minden, amit Kellan mesélt a boszorkányok hatalmas erejéről, és arról, mi történik, ha nem állnak meg időben. Ha a varázslást nem csak jóra használom, és engedem, hogy túlnőjön rajtam az erő, ha nem tanulok meg megállni ezen a ponton, én is lelketlen gyilkológéppé változhatok. A legszörnyűbb pedig az lenne, hogy akkor biztosan nem lehetnék együtt Kellannel.

Ha viszont nem vetek véget Wentworth létezésének, a másik végzetes csapdába esem, mely örvényként ránt magával. A végeredmény ugyanaz lenne. Kétségbeesetten pillantottam a szerelmemre, miközben őrlődve kerestem a megoldást. Mégsem hagyhatom életben a Zsoldost.

– Ez nem a te dolgod! Csak bízz bennem!

Hiszen ezt tettem, amióta csak ismerem. Szinte vakon bíztam benne kezdettől fogva. Elgondolkodtam. Addig soha nem bántam meg, hogy megbíztam Kellan szavában. Ha azt mondja, hogy nem kell megölnöm, annak nyomós oka lehet, hiszen ha valakiről, akkor róla pontosan tudtam, mennyire akarja Wentworth halálát.

Esdeklőn néztem rá. Akaratom ellenére könnyek gyűltek a szemembe, és végigfolytak az arcomon. Annyira szerettem volna véget vetni az egésznek, de Kellan csak csóválta a fejét, és kitartóan nyújtotta felém a jobbját.

– Kérlek, Claire! Gyere ide hozzám!

A tekintetében legalább annyi könyörgés volt, mint az enyémben. A haragom lassan parázzsá törpült, végül teljesen kialudt bennem, ahogy leengedtem a karomat. Wentworthből megkönnyebbült hörgés tört elő, én pedig engedelmesen omlottam Kellan karjaiba.

Abban a pillanatban, ahogy hozzám ért és a mellkasára vont, megmerevedtem. Hiába volt a hangja bársonyosan lágy és vonzó, az alakját nem ölelte körbe az ezüstös köd, ami a láthatatlanságát jelezte nekem. Hirtelen másodrangúvá vált a Zsoldos és a kivégzése.

Csodálkozva néztem fel Kellan sötét szemeibe, de a szeme fehérje most nem sötétedett ónixfényűvé, mint máskor. Csak Kellan volt, nem volt benne semmi démoniság, és meg tudtam érinteni anélkül, hogy a fájdalmas örvény lerántott volna a mélybe.

Láttam az arcán a hitetlenkedést, tudtam, hogy ő sem érti az egészet.

– Az Ultimspirit miatt van – szólalt meg mögöttünk Hannah a tőle megszokott közönyös hangnemben.

Értetlenkedve fordultam felé, de nem bontakoztam ki Kellan karjaiból.

– Hiszen nem sikerült megcsinálnom – mutattam rá a szó szoros értelmében a lényegre, Wentworth ugyanis még mindig a lábunknál térdelt bizonytalanul, összetörve, dühösen a megalázó vereség miatt.

Hannah megvonta apró vállát.

– Azért, mert nem sikerült száz százalékosan végrehajtanod, attól még beleivódott a bőrödbe – magyarázta. – Félig sikerrel jártál, hiszen megsebezted. Lucasnak nem sok dolga lesz vele. Mivel azonban a bőrödbe került egy gonosz, szó szerint ártó ige, így a lényed, ha csak egy árnyalatnyival is, de gonoszabbá vált. Így már képes vagy elviselni egy démon érintését.

A szám tátva maradt. Próbáltam összerendezni a hallottakat, de Hannah egy lépésnyivel mindig előttem járt. Elmagyarázott mindent, mielőtt feltehettem volna a kérdésemet, és úgy láttam, hogy ezt a helyzetet rendkívül szórakoztatónak találja.

– Lucas, a testőröd – mutatott Hannah kicsiny kezével a férfira.

„Mostantól te megsebzed, én megölöm!”– kacsintott rám Lucas barátságosan, és éreztem, hogy jól ki fogunk jönni egymással.

– Menjünk! – mondta Kellan, miközben kézen fogott, és húzni kezdett a Zsoldostól minél messzebb.

Hannah, Regina, Cameron, Milan és Jorja kis csapatot alkotva előttünk mentek, és már félúton lehettünk, amikor a hátunk mögött éles reccsenés, majd csobbanó puffanás hallatszott. Meg akartam fordulni, hogy megtudjam, hogyan kell kivégezni egy zsoldost, de mielőtt megmoccanhattam volna, Kellan a kezemnél fogva magához húzott. A derekamon a keze szinte égette a bőrömet, és már el is felejtettem, miért akartam megfordulni.

Milan lépett közelebb hozzánk, és csodálkozva nézett Hannah-ra.

– Egy pillanat! Nem úgy van, hogy míg mentora van, addig nem lehet testőre? – kérdezte, mire a kislány bólintott. – És, ha beteljesedik az ereje, onnantól kezdve telepatikus kapcsolatban áll a testőrével, mert a mentorával felbomlik a szimbiózis?

Hannah újra bólintott. Milannak fogalma sem volt, hogy olyan információkat hozott szóba, melyekről nekem eddig csak halvány sejtéseim voltak. Elakadt a lélegzetem, de azonnal beindult újra, amikor megéreztem Kellan nyugtató szorítását a derekamon.

Felnéztem rá, és egy gondolatnyi időre hagytam, hogy elvesszek sötét szemeiben. Ajkán várakozó mosoly játszott, szabad kezével végigsimított a hajamon, ami immár higgadt feketében pompázva hullott ziláltan a vállamra.

Regina és Cameron is közelebb lépett.

– De egy Utolsó Boszorka nem maradhat testőr nélkül – vetette közbe Regina, és tétován pillantott Lucas felé.

– Lucas eddig sem volt a testőrötök, a gondolataitok is rejtve voltak egymás elől. Moldomusban nincs szükség rá, hogy valaki helyettetek gyilkoljon, csak az emberek világában. Azért volt mellettetek, mert ő így döntött. Mivel mostantól gyakrabban lesztek ebben a világban, így lesz igazi testőrötök is – magyarázta Hannah kissé türelmetlenül. Látszott, hogy untatja ez a téma, mintha valami izgalmasabbra várna. – Regina testőre Cameron lesz, Milannak pedig egy Trixie nevű boszorkány lesz a segítségére, aki már Moldomusban vár rá.

– Trixie? – hűlt el Milan, és elszörnyedve nézett a Bölcsre. – Egy lány lesz a testőröm?

– Nagyon jól ki fogtok jönni egymással – mosolygott sejtelmesen Hannah, aztán titokzatosan hozzátette. – Majd egyszer!

– Majd egyszer? Hát ezt meg hogy értsem? – hüledezett Milan, miközben hátradobta keseszőke sörényét.

Hannah türelmetlenül legyintett, majd megtorpant, s vele együtt mindenki mozdulatlanná merevedett. Fehér szemével a tisztásnak azt az oldalát fürkészte, ahonnan korábban én bukkantam elő a lángtengerből. Ahogy megláttam, mit néz, keserű rémület lett úrrá rajtam. Eddig nem vettem észre, hogy rajtunk kívül mások is vannak a tisztáson. Heten voltak, és valamennyiüket ismertem az emberi életemből. Abból az életből, amikor még nem lángoltam úgy, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, és amikor még nem hevert a lábaim előtt egy megkínzott gyilkológép.

Az első, akit felismertem, Bertha volt, Maxine anyja. A szemében nem fájdalmat láttam, pedig biztosra vettem, hogy már tudja, mi történt. Helyette mérhetetlen gyűlölet izzott benne, egészen elsötétítette ibolyakék szemét. Szerettem volna odamenni hozzá, hogy meggyőzzem, egyedül a Zsoldos a felelős a lánya haláláért, de tudtam, hogy úgysem hinne nekem. Sok évig voltunk barátnők Maxine-nel, de ő soha, egyetlen pillanatig nem kedvelt engem. Most már értettem, miért.

A következő, akit felismertem, William volt. Ott állt Bertha és Daniel McGregor mellett. Maxine anyja egészen eltörpült a két hatalmas fiú között, de büszkén kihúzta magát, és türelmetlenül tekintgetett felénk a tisztáson. A jelenlévők között felfedeztem még Daniel két húgát, Millicantet és Clarissát is, akik ezúttal a sminket és a tűsarkút terepszerelésre és túrabakancsra cserélték. Felismertem még Mrs. Hastinkset és az igazgatónőt, Mrs. Martle-t.

Több mint meglepő volt így együtt látni ezeket az embereket. Nem csak azért, mert itt bukkantak fel, messze az otthonunktól, hanem hogy azonos oldalon álltak. A legfurcsább azonban az volt, hogy ez a szedett– vedett gyülekezet ellenem jött létre. Bár én soha nem ártottam nekik, mégis azért sorakoztak fel, hogy máglyára vessenek.

– Az Üldözők – mormogta Kellan a fülembe, mire a gyomrom görcsbe rándult. – Nemrég érkeztek, hogy nézzék a műsort.

Lucas odajött hozzánk, acélszürke szemei izgatottan csillogtak, de egyetlen csepp vér vagy nedves testmaradvány nem mutatta, hogy mit is csinált az imént.

– Megölted? – kérdeztem óvatosan, mire rám villantotta borostás mosolyát.

– Ahogy mondtam: te megsebzed, én végzek vele!

– De Milan is végzett eggyel, nem? Láttam, ahogy...

– Te csak azt láttad, hogy megfagyasztja – szakított félbe Cameron. Kicsit jobb színben volt, de még mindig úgy tűnt, mintha komoly erőfeszítésébe kerülne talpon maradni. – A te erőd a tűzben rejlik, Milan a jég ura tud lenni, ha akar, Regina pedig bármikor szelet vagy vihart tud teremteni.

Milan csöndesen felkuncogott.

– A jég ura? Ez komoly?

– Akkor nem is ölted meg? – kíváncsiskodtam tovább, miközben éreztem, hogy Kellan átkarolja a derekamat.

Milan csalódottan fújtatott.

– Sajnos nem lehet. Sokkal csinosabb vagyok boszorkánynak, mint amilyen démonnak lennék – vigyorgott rám, majd elkomolyodva Lucas felé intett a fejével. – Lucas mindig velünk van, és ha szükséges, elvégzi helyettünk a piszkos munkát.

– És belőle miért nem lesz démon? – értetlenkedtem.

Milán megvonta a vállát.

– Mert ő testőr. Erre született.

– A zsoldosokkal könnyen elbánunk. Ők nem jelentenek problémát – magyarázta Lucas, aztán fogcsikorgatva nézett az embercsoport felé. – Ott van a mi igazi gondunk.

Kellan karja szorosan fonódott a derekam köré, éreztem, ahogy próbál megnyugtatni, pedig tudtam, hogy az Üldözők jelenléte őt jobban bosszantja, mint engem.

– Végezhetnénk velük is! – jegyezte meg Regina, és Lucasra villantotta vélhetően legelbűvölőbb mosolyát. – Lucas imádná!

Lucas arcán a heg arrébb húzódott, hogy egy üdvözült mosolynak adja át a helyét. Átfutott az agyamon, hogy ha ennyire imádja a gyilkolást, talán mégsem jövünk ki majd olyan jól. Abban a percben, amikor erre gondoltam, a tekintete rám villant, és sóvárgó kéjgyilkoshoz illő mosolya szolid barátságosra váltott.

– Nem bánthatjátok őket! – figyelmeztette őket Hannah, elvonva a figyelmem Lucasról.

Milan a szemét forgatta.

– Miért nem lepődöm meg? – gúnyolódott. Vékony, de izmos karját kihívóan keresztbe fonta a mellkasán, miközben tengerzöld szemével az idegeneket fürkészte. – Voltaképpen miért is nem? Csak heten vannak.

Ahogy kimondta, mintha leesett volna neki a tantusz. Kellan a fogát csikorgatta, Lucas bosszankodva fújtatott, Cameron pedig erőtlenül megmosolyogta felesége, Regina zúgolódását. Úgy láttam, a testéről nyomtalanul eltűntek a sebek, az arca viszont továbbra sem hozta azt a színt, amit megszoktam tőle.

– Miért baj, ha heten vannak? – kérdeztem.

– A mitikus számokkal vigyázni kell – világosított fel Kellan türelmesen. – Három, hét... Ezek mind olyan számok, melyek védelmet nyújtanak az embereknek a mi világunk varázslataival szemben.

– Oh! – Csak ennyit bírtam kinyögni. Fogalmam sem volt, mit kezdjek ezzel az új és hihetetlennek tűnő információval, de örültem, hogy nem fognak tömegmészárlást rendezni azok között, akikkel felnőttem.

– Mi lenne, ha beszélnénk velük? – javasoltam meggondolatlanul.

Úgy néztek rám, mintha azt mondtam volna, menjünk, és öleljük a keblünkre őket, amivel végzetesen megszegtem volna az embergyűlölő szabályaikat. Még Kellan is egész testében megmerevedett a javaslatomra.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – súgta csöndesen.

– Miért?

– Az emberek megbízhatatlanok – szólalt meg Jorja, most először, mióta véget ért a csetepaté.

– David is ember, és én emberként nőttem fel – ellenkeztem.

Jorja szemén a megvetés árnyéka futott keresztül, aztán gyönyörű arcán gúnyos mosoly ragyogott fel.

– Ha az emberek olyan megbízhatóak, akkor miért árult el a legjobb barátnőd? – érdeklődött szarkasztikusan.

Ez övön aluli ütés volt. Kellan egyetlen pillantásával belefojtotta a szót, aztán higgadtságot erőltetve magára, felém fordult.

– Zsoldosokat fogadtak fel, hogy megöljenek téged – morogta haragosan, és szeme egy pillanatra démoni fényben csillant. – Nem beszélgetni akarok velük, hanem... – Kis szünetet tartott, mélyet sóhajtott, és csak akkor folytatta, amikor már ténylegesen lecsillapodott. – Ők sem csevegni jöttek szerintem.

– Akkor is meg kell próbálnom – jelentettem ki határozottan, mire Kellan helytelenítően sóhajtott.

Megfordultam a karjaiban, így szemben álltam vele. Ahogy a tekintetünk találkozott, automatikusan elöntött a felszabadult boldogság, és bár tudtam, hogy figyelnek bennünket, nem tudtam nem arra gondolni, hogy mennyire jó lenne végre valahol kettesben lenni.

Lucas felnyögött.

– Miért kell nekem kifogni a szerelmes fruskákat? – dünnyögte tisztán érthetően, mire Regina gonoszul mosolyogva egy apró intéssel kisebb szélvihart küldött felé. Lucas arca teli lett porral, amit a harcos nevetve törölt le magáról.

Az egész annyira képtelen volt. Nézni őket, ahogy játszadoznak, mintha minden rendben lenne. És a legszörnyűbb mindebben az volt, hogy én is jól éreztem magam. Az egész hangulat, a társaság olyan érzéseket ébresztett bennem, mintha otthon lennék. Hazaérkeztem az enyéim közé, közülük végre nem lógtam ki semmivel. Éppen az kötött hozzájuk, ami miatt az emberek kiközösítettek. Boszorkányok! – suttogtam magamban boldogan.

Felnéztem, és Lucas barátságosan csillogó acélszürke szemébe pillantottam.

– Jól megleszünk, Claire! Gyorsan megtanítalak, hogyan tudod lezárni előlem a gondolataidat. Nem kell tudnom mindent. – Sanda pillantást vetett Kellanre, aztán közelebb hajolva hozzám, ravaszul hozzátette. – Nem akarok mindenről tudni!

– Jaj, Luke! – háborgott Regina, és az arcát a zavar pírja öntötte el.

Lucas öblösen felnevetett, aztán Kellanhez fordult, aki bár szívélyesen, mégis feszülten figyelte a köztünk lezajló eseményeket.

– Nem kell izgulnod, fiú! Egyfolytában te jársz a fejében. Alig várja, hogy...

– Csss! – hallgattattam el egy intéssel Lucast, de már én is legalább olyan vörös voltam, mint Regina. Mosolyogva néztem fel Kellanre, sötét szemében láttam a bizonytalanságot. – Csak kérdezned kell, és elmondom, mi jár a fejemben!

Megkönnyebbülten elmosolyodott, arcáról sikerült letörölnöm a gondterhelt árnyékot.

– Ez felettébb megnyugtató! De azért minél előbb tanuld meg; azt az elmevédő izét! – javasolta, én pedig hűségesen bólintottam.

– De előbb intézzük el ezeket! – vetette közbe Regina, és az emberek felé intett.

Bertha, Williammel és Daniellel az oldalán, elindult felénk, a többiek a nyomukban. Ahogy lassan lépkedtek, tisztán látszott a burok, amely hatalmas lepedőként borult föléjük. Biztosra vettem, hogy a hetes szám bűvölete valóban megóvja őket a varázslatoktól.

Kellan elengedte a derekamat, aztán a kezemnél fogva húzni kezdett az embercsoport felé. Láttam, hogy Jorja épp az ellenkező irányba tart az erdő felé. Kérdőn néztem Kellanre, de ő csak intett, hogy majd később.

Ahogy közelebb értünk az emberekhez, és a tekintetem találkozott Maxine anyjáéval, azt kívántam, bárcsak máris eljönne az a később, amikor végre nyugodtan feltehetem a kérdéseimet Kellannek.