3. Gideon öröksége

Kellemes álomban lebegtem súlytalanul, nem akartam visszatérni a valóságba. Álmomban sötét volt – nem az a riasztó, minden csontomat megrezegtető sötét, hanem békés, biztonságot nyújtó feketeség. Egyszer csak fény hasított homály fedte álmomba, mintha késsel akarná szétszabdalni a jóleső érzést. Hangok szűrődtek be hozzám, a sötétségembe. Számomra kedves hangok, mégsem akartam engedelmeskedni a hívásuknak. Sodródtam a fény felé, valami erőszakkal rángatott arra, hiába védekeztem konokul.

Lágy érintést éreztem az arcomon. Haragudtam az óvatos kéz tulajdonosára, amiért kirángatott az álmomból. Nem emlékeztem, hol töltöttem a tudattalanságomat, de tudtam, hogy nyugalom vett körül. A hanghullámok erősödtek, mintha csak érzékelnék, hogy ébredezem, és még erőteljesebben hívogattak magukhoz.

– Talán csak álmodik – vélte a lágyabb hang tulajdonosa. Az agyam fájdalmasan lépett működésbe, és Lint azonosította tulajdonosként.

– Nem hiszem. Szerinted fájdalmai vannak? – kérdezte kétségbeesetten az erőteljesebb hang, akiben az én drága Davidemet ismertem fel.

Felelni akartam neki, megnyugtatni, hogy minden rendben, de a nyelvem nem engedelmeskedett. Ki akartam nyitni a szemem, de csukott szemhéjamon keresztül is túl erős volt a fény.

– Lehetetlen, az a gyógyító boszorkány srác nemcsak engem, őt is meggyógyította még idefelé a kocsiban – mondta Lin fojtott hangon. Egy perc néma csend után indulatosan kifakadt. – Esküszöm, ha az a kis kígyó még egyszer egyetlen ujjal is hozzáér...

– Akkor sem fogsz csinálni semmit! – utasította David határozottan. Hangjából eltűnt a kétségbeesés, szavai keményen dörrentek a csöndes szobában. Fel akartam ülni, hogy nevetve szidjam össze ezért a tőle szokatlan hangnemért, de még mindig nem volt elég energiám, hogy reagáljak. Egy csendben eltelt perc után nyugodtabban folytatta. – Nem hiszem, hogy lesz legközelebb.

Lin megvetően felhorkant, de nem válaszolt. Szinte láttam magam előtt, amint dühösen összefonja karját a mellkasán, és Davidnek hátat fordítva kibámul az ablakon.

Feljajdultam, ahogy az agyam elém vetítette az eltelt órák eseményeit: a sérülés kémiaórán... Kellan az aulában... Lin a pályán... Jorja bőre... Az új mentor! Kellan a mentorom.

Hogyan lehetséges ez? Semmit nem értettem, de végre sikerült leküzdenem Jorja mérgét; kinyitottam a szememet.

Meglepődtem, mert az idegeneket nem láttam a nappaliban. Lin a kanapé felett állt karba tett kézzel, David mellettem ült, és a kezemet szorongatta. Mandulavágású szemei sarkában ráncba szaladtak a redők, amikor észrevette, hogy felébredtem.

– Szia – üdvözölt egyszerűen, mire mosoly suhant át az arcomon. Csak David volt képes megőrizni a higgadtságát akkor is, ha a világ, amiben éltünk, éppen elpusztulni látszott.

Megmozdultam, ő pedig azonnal megfogta a karomat, és segített felülni a kanapén. Pár másodpercre lehunytam a szememet, hogy elmúljon a szédülés. Szerettem volna tiszta fejjel átgondolni a helyzetünket, de ehhez mindent meg kellett tudnom. Túl sok volt a megválaszolatlan kérdés.

– Hol vannak? – kérdeztem továbbra is lehunyt szemmel.

– A hátsó udvaron – felelte Lin higgadtan, majd elégedett hangnemben folytatta: – Úgy látszik, mintha veszekednének. Mr. Nagyfőnök valami olyasmit tett, ami nem tetszik a kiskígyónak.

Sosem hallottam Lint ennyire gúnyosan beszélni bárkiről is. Csodálkozva néztem rá. Közben odasétált elém, a hátsó kertbe vezető ajtónak háttal megállt, és önelégülten vigyorgott. David mellettem ült a kanapén, így pontosan látta, amit én is, Lin viszont nem, így mit sem sejtve folytatta.

– Remélem, úgy összekapnak, hogy szépen végeznek egymással!

– Lin... – köszörülte meg a torkát David, mire vigyázóm értetlenül meredt rá.

– Miért? Nincs igazam? – kérdezte, mire David a fejével Lin háta mögé bökött.

Még meg sem fordult – láttam az arcán már tisztában volt vele, ki van mögötte. Kellan az ajtófélfának támaszkodva állt, kezeit lezserül fekete nadrágjának zsebébe mélyesztette. Széles válla és magas termete szinte betöltötte az apró nappalit. Jorja és a másik srác később léptek be, így nem hallhatták Lin megjegyzését.

Kellan azonban igen. Továbbra is az ajtófélfának dőlt, de sötét szemét nem vette le a vigyázómról. A fejem már nem szédült, élénken emlékeztem, milyen érzés volt közelről belenézni azokba a szemekbe – kíváncsi lettem volna, vajon Linben is hasonló érzéseket ébresztett-e.

– Tegyük fel, hogy eltűnünk a színről, Lin! – kezdte Kellan, vészjóslóan csöndes hangon. Társai némán hallgatták, mintha szentségtörés lett volna félbeszakítani őt. Lin suta, bizonytalan pillantást váltott Daviddel, de azért némán tűrte a fejmosást – mert, hogy az következett, az nem volt vitás. – Elmegyünk egyetlen kérő szóra. Szembeszállok a Bölcs és mindenki más akaratával, akik ennek a lánynak a mentorává választottak. De áruld el nekem, Vigyázó! Ha velünk nem bírtál el, hogyan fogsz végezni egy zsoldossal?

Szavaira egy másodperc alatt meghűlt bennem a vér. Újra ott voltam a fennsíkon, hallottam Wentworth sátáni kacaját, és láttam Gideon zuhanását. Lehunytam a szememet, hogy kitöröljem a szörnyű képeket a fejemből, aztán újra kinyitottam, hogy a jelenbe visszatérve lássam, mit felel Lin.

– Valahogy elboldogulnék – jelentette ki elszántan, mire Jorja és az idegen egyszerre nevettek a markukba. Lin csokoládébarna szemében fellángolt az indulat.

Ezt David is észrevette, mert egyszerre emelkedtünk fel, hogy megállítsuk. Nem akartam, hogy baja essen, és bár nem volt könnyű beismerni, az idegenek valóban erősebbek voltak nálunk.

– Hagyd! – súgta a fülébe David. Lin mélyet sóhajtott, majd lassan kifújta a levegőt. David Kellanre nézett, aki továbbra sem mozdult a helyéről. Jorja és a másik fiú besétáltak a nappaliba, és megálltak az ablak mellett. – Megoldanánk, ahogy eddig is, mielőtt idejöttetek!

Jorja megvetően felhördült, kék szeme rideg lekicsinylést tükrözött.

– Velünk sem bírt el – ismételte meg nyomatékosan Kellan szavait.

Hátráltam egy lépést a konyha felé. Ki akartam törni innen, el akartam vonulni a szobámba, hogy átgondoljam a hallottakat. Vissza akartam térni az álmomba. Egy őrült pillanatig eszembe jutott, hogy megkérem Jorját, segítsen visszatérnem oda.

– Azért, mert többen támadtatok egyszerre! – emelte fel a hangját David.

Nem értettem, miért védi ilyen vehemensen Lint, de nem akartam egy újabb problémával foglalkozni, így ezt a kérdést igyekeztem kizárni a fejemből. Az idegen felnevetett, minden jókedv nélkül.

– Oh, igen. És a zsoldosok majd bizonyára egyedül érkeznek, és a fair play szabályai szerint fognak harcolni, igaz? – kérdezte ironikusan, mire egy újabb lépést tettem hátrafelé.

Tudtam, hogy az ajtó már csak egy lépésnyire van. Túl sok volt ez nekem. Egyszerűen képtelen voltam megbirkózni a valósággal: mennyi ember halálát okozhatom, ha velem maradnak. Nem volt kétségem afelől, hogy ha a Zsoldos rám talál, az mindenkinek az életébe kerül, aki közém és közé áll.

– Mitől vagytok jobbak nálunk? – ezúttal Lin támadott. – Csak mert ő félig démon? – mutatott Kellanre, majd Jorjához fordulva folytatta. – És mert te egészen az vagy? Ettől függetlenül nem vagy nagyobb varázsló nálam, egyszerűen csak jobban tudsz tisztességtelenül játszani!

– Démonok? – leheltem elhalóan, akaratlanul is magamra vonva mindenki figyelmét.

– Megmagyarázom! – szólalt meg egyszerre David és Kellan, de aztán egyikük sem mondott semmit.

Végül Lin mentette meg a helyzetet.

– Nézd, Claire! Ez a való világ. Nem határolódik el benne élesen a jó és a rossz. Léteznek nagyobb dolgok... fontosabbak, amiért a boszorkányoknak és a démonoknak fegyverszünetet kell kötni... – tanácstalanul elhallgatott, nekem pedig zsongott a fejem.

– Egy időre – tette hozzá Jorja, mire Lin vérszemet kapott.

– Hát ezt meg hogy érted? – nézett kihívóan a lány szemébe, és vékony kezét karcsú csípőjére tette.

– Csak ahogy hallottad – vetette oda Jorja flegmán. – Vagy azt képzelted, hogy az idők végezetéig együtt élünk? Csipkerózsika, ébresztő!

– Azt hinné az ember, hogy kegyetlenség vagy vérengzés húzódik meg az ősi gyűlölet hátterében – szólalt meg David csendesen –, holott csupán rivalizálásról van szó. Egy olyan csatában, ahol az emberiségnek nem túl sok esélye van. A boszorkányok tudása túlságosan hatalmas és ijesztő ahhoz, hogy egy olyan faj, mint az ember, megtűrje, elviselje maga mellett. Ez teljesen irreális lenne.

Még egy lépést hátráltam, és végre nekiütköztem a falnak. Egy lépés jobbra a fal mellett, és végre kinn voltam nappaliból, melynek a légköre már fojtogatott. Átvágtam a konyhán, csöndesen felsurrantam a lépcsőn, szinte beestem a szobámba. Az ajtót csak behajtottam, feleslegesnek éreztem bezárni. Ha valaki akar, úgyis bejön, a csukott ajtó sem állíthatja meg.

Megálltam az ablaknál, a fejemet a hűvös üvegnek támasztottam, közben igyekeztem mélyeket lélegezni, hogy megnyugodjak. Jorja démon, Kellan lényének egyik része pedig a sötét mágia uralma alatt áll. Nem értettem, hogyan választhatott a Bölcs mentoromul egy olyan lényt, aki ebből a veszélyes fajból származik. És egyáltalán, ha Kellan csak félig démon, akkor mi a másik fele? És jól hallottam, hogy zsoldosokról beszéltek? Többes számban?

Semmit nem értettem. A nappaliban zajlott vita nem fedett fel előttem semmit, csak még jobban összezavart. A tenyeremet a halántékomra szorítottam, a szememet szorosan összezártam, és igyekeztem kiszorítani a kínzó gondolatokat a fejemből. Minden normális volt. A házunk, a szobám, David és Lin, mégis minden felborult körülöttem. Biztonságra vágytam, amit egyedül csak Gideon volt képes fenntartani.

Hallottam nyílni az ajtómat – tudtam, hogy valaki feljön, ha észreveszik az eltűnésemet. Davidre gyanakodtam. Próbáltam összeszedni magam, nehogy lássa rajtam, mennyire kiborultam. Még csak az hiányozna, hogy elveszítsem az önkontrollom egy ilyen kínos helyzetben.

Már vagy egy perc telt el néma csöndben, amikor rájöttem, hogy akárki jött is be hozzám, nem áll szándékában visszaterelni a nappali harcmezejére. Csodálkozva megfordultam, és rögtön el is akadt a lélegzetem: Kellannel találtam szembe magam.

A nyitott ajtóban állt, fekete ruhája még ijesztőbbé tette egyébként is félelmetes termetét. Ahogy néztem, rádöbbentem, talán csak azért látom riasztóbbnak, mert időközben megtudtam róla, hogy egy olyan fajhoz tartozik – még ha csak félig is –, amelytől minden épeszű ember fél. Mélyen ülő szemére árnyékot vetett hosszú szemöldöke, vékony ajkain ezúttal nyomát sem láttam mosolynak, gunyorosnak meg pláne nem. Az arcáról semmit nem tudtam leolvasni.

– Sajnálom, ha csalódást okoztam neked! – vágott a közepébe, miközben sötét szeme minden rezdülésemet figyelte. Mindenre számítottam, de erre nem. Értetlen arckifejezésem láttán máris folytatta. – Bizonyára volt valami elképzelésed, ki lesz Gideon után a mentorod...

– Nem! – szakítottam félbe rekedten. Meg akartam tagadni, el akartam zavarni, ütni, ahol csak érem. Gyűlöltem, amiért létezett, gyűlöltem, amiért idejött, és gyűlöltem magam, amiért így éreztem. – Őt senki nem pótolhatja! Senki! Helyette vagy te. Bár nem értem, miféle különös elgondolás vezérelte a Bölcset, hogy éppen egy démont küldjön a segítségemre. De semmiképpen nem fogod pótolni őt! – képtelen voltam kimondani Gideon nevét, és bosszúsan vettem tudomásul, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem volt több mondanivalóm, ráadásul a torkom is fájt, mintha tompa nyomás lenne a gégémben. Lassan tagolva ejtettem ki a szavakat, minden egyes szónak külön nyomatékot adva.

– Csak félig vagyok démon, az anyám révén – magyarázta Kellan. Halk hangja balzsamként hatott pattanásig feszült idegeimre, hiába küzdöttem ellene. – Az apám boszorkány volt, míg egy zsoldos nem végzett vele. A Bölcs gondolkodásáról... Hát, nem sokat tudok. Jönnöm kellett, s én jöttem. Nem látod tisztán a hatalmadat! A mágikus hatalmad, az erőd jóval nagyobb, mint amivel elbírsz ebben a pillanatban. Ebben tudok segíteni, ezért vagyok itt. Gideon is ezt akarta volna.

– Nincs szükségem rád! – jelentettem ki elszántan, de a hangom felmondta a szolgálatot. Már csak suttogásra futotta belőle. S mire a mondat végére értem, már semmi nem hagyta el a torkomat. A fájdalom elmúlt, de hiába próbáltam, képtelen voltam értelmes kommunikációra.

– Mi a baj? – kérdezte Kellan, miközben szemöldökét összehúzva figyelte a próbálkozásaimat, hogy valamilyen hangot adjak ki. Dühösen meredtem rá, mert úgy nézett, mintha elment volna az eszem. Ki akartam zavarni a szobámból, de aztán mégiscsak a torkom felé böktem a mutatóujjammal. Felismerés suhant át az arcán, majd csodálkozva nézett rám. – Elment a hangod?

Bólintottam, és széttártam a karomat, mintha tőle várnék megoldást. Kihívóan néztem rá, bár tisztában voltam vele, hogy ez mekkora gonoszság a részemről. Nem értettem, mi történik velem, abban azonban egészen biztos voltam, hogy ezt az embert nem akarom mentoromnak. Bárkit, de őt nem. Szégyelltem magam, amikor eszembe jutott, hogyan éreztem magam, amikor rám nézett. Áruló – kattogott a fejemben a szó, mintha maga Gideon vádolt volna meg.

– Nem vagy beteg, igaz? – morfondírozott Kellan fennhangon, de hangja továbbra is alig tűnt többnek suttogásnál. Nem mozdult a helyéről, az arcáról tisztán látszott, hogy erősen koncentrál. – Történt veled hasonló már máskor is?

Meglepett a kérdés. Még soha nem némultam el egyik pillanatról a másikra. Nemet intettem a fejemmel, közben igyekeztem továbbra is nagyon csúnyán nézni rá. Ez nem volt túlságosan egyszerű, mert ha nem is akartam elfogadni, valahol a tudatom mélyén felfogtam, valóban segíteni próbál.

– Úgy értettem, megesett-e már veled, hogy a tested az akaratod ellenére cselekedett? – ismételte meg a kérdést, ami így, más köntösbe bújtatva, egészen más értelmet nyert.

Azonnal beugrott, hogy egyszer már történt velem hasonló. A saját testem volt a csapdám, mintha a szöveteimmel kötöztek volna magamhoz. Felrémlett Gideon, láttam, ahogy zuhan a fekete mélységbe.

Könnyek gyűltek a szemembe. Már tudtam, mi történt. Lehetetlen megszegni az adott szavamat. Én pedig ígéretet tettem Gideonnak, hogy minden feltétel nélkül elfogadom azt, aki őt követi. Az új mentoromat.

Kétségbeesetten megráztam a fejemet, kezemmel dühösen töröltem le a könnyeimet.

Kellan az ajtónál várakozott, olyan arckifejezéssel, mintha tudná, mi zajlik bennem. Együttérzés csillogott fekete szemében, és sajnálkozás ült ki az arcára. Nem kérdeztem, honnan tudja, de nem akartam látni rajta az empátiát, ezért mérgemben hátat fordítottam neki, és kibámultam az ablakon. A napsütést végre legyőzte egy fekete viharfelhő, ami tökéletesen megfelelt a mostani lelkiállapotomnak. Gonosz elégedettséggel figyeltem, ahogy a környék sötétségbe borul.

– A mentorod kötése nagyon erős. Erősebb, mint bármi, hiszen ő már nem él, viszont továbbra is hat rád az igézet. – Próbáltam figyelmen kívül hagyni egész fekete lényét, de erre a mondatra vetettem rá egy gyilkos pillantást az ablaküvegből. Biztos voltam benne, hogy nem látja, mert pillanatnyi szünet után folytatta. – Mindenesetre tisztában vagy vele, ugye, hogy a mágia akkor fog megszűnni, ha teljesíted az ígéretedet!

Mélyet sóhajtottam, majd elfordultam az ablaktól. Pillantásra sem méltatva mentem el mellette, és az íróasztalomhoz léptem. Kihúztam a legfelső fiókot, tollat és egy jegyzetfüzetet vettem ki, aztán visszatoltam a fiókot a helyére. Összesen négy szót írtam az első üres lapra:

„Akkor inkább néma maradok"

Kellan orra alá nyomtam a mappát, majd visszatértem az ablakhoz. A természet égiháborújában a viharfelhőt időközben legyőzte a sugárzó nap, és fényével elárasztotta az utcát, ahol felnőttem. Csalódottan konstatáltam, hogy az időjárás továbbra sem törekszik arra, hogy harmóniában legyen a hangulatommal.

– Nekem teljesen mindegy, hogy döntesz, Claire! – sóhajtotta Kellan. Dühös voltam magamra, amikor a szívem hevesen megdobbant, ahogy kiejtette a nevemet. Felért egy simogatással, de önostorozó vádakat lövelltem magam felé, nehogy túl kellemes legyen. Nem akartam így érezni, ezt Gideon sem akarta volna.

Kellan az ágyra dobta a jegyzetfüzetet, és némán kisétált a szobámból. Csodálkozva fordultam hátra. Valahogy nagyobb harcra számítottam. Talán meggyőztem arról, hogy nincs szükségem bébiszitterre.

Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Észrevettem, hogy a jegyzetfüzet első lapjára, éppen az én bejegyzésem alá, ő is firkantott valamit. Egy pillanatig csak az ablaknak hátat fordítva szuggeráltam a papírtömböt, végül a kíváncsiságom felülkerekedett, és rávetettem magam az ágyra. Törökülésben helyezkedtem el, és remegve kézbe vettem a füzetet.

„Én akkor is itt maradok!”

A papírhalmaz nagy ívben repült az ajtóig, majd tompa puffanással a földre hullott. Néma zokogás tört fel belőlem, a könnyeim nem akartak elapadni, mintha a Gideon halálakor szerzett sebem újra felszakadt volna. Szerettem volna, ha egy jó tündér meglátogat ebben a keserű állapotomban, és átváltoztat egyszerű, halandó emberré, akinek az a legnagyobb problémája az én koromban, hogy a középiskolát záró érettségi vizsga jól sikerüljön.

Minden vágyam az volt, hogy Gideon mellettem legyen, még akkor is, ha alaposan összeszidott volna az iménti kívánságom miatt. Mindig azt akarta, hogy legyek büszke arra, aki vagyok, arra pedig főként, amit az őseim rám hagytak. A tudásra, amit a bőröm alatt hordoztam – és amely mindig akkor izzik fel lángoló tűzvörös színben, ha szükségem van rá –, a családom tagjainak varázsigéire, melyek hatalmáról egyelőre csak sejtéseim voltak. A mentorom mindig azt sulykolta belém, hogy nagy megtiszteltetés tiszta vérűnek lenni.

Egy nap megkérdeztem tőle, hogy ő mit hagy örökül a világnak – erre elkomolyodott, és azt felelte mélyen a szemembe nézve: „Az én hagyatékom a legszebb dallam, amit valaha hallottam; a leggyönyörűbb látvány, amit öreg szemeim megpillanthattak ezen a világon; a legtisztább lélek, amit éreztem. „

Már akkor sem értettem, miről beszél. Csak nevetett, amikor arra kértem, ne titokzatoskodjon, és közölte, ha tovább kíváncsiskodom, akkor nagyon ráncos öreg boszorka lesz belőlem. Mit meg nem adtam volna érte, hogy még egyszer utoljára beszélhessek vele. Nem bántam volna, ha össze is szid, csak láthassam kedves vonásait, mindig nevető kék szemét. Érezni akartam azt a biztonságot, amit nyújtott nekem, de tudtam, hogy az az idő már soha többé nem tér vissza.

A szobámat lassan körülölelte a sötétség. Nem kapcsoltam lámpát, így csupán a hold halovány fénye vetett árnyékot a bútoraimra. Tudtam, hogy gyerekes dolog idebenn gubbasztva duzzognom, de annyira jólesett a csönd és a magány. Nem akarózott lemenni a nappaliba, ahol talán azóta is zajlik a parázs vita. Úgy döntöttem, kihagyom a vacsorát, amúgy sem éreztem, hogy bármit is le tudnék gyűrni a torkomon.

Éppen arra gondoltam, hogy egy forró zuhany talán jólesne, amikor az ajtóm felől óvatos kopogás hallatszott. Azonnal görcsbe rándult a gyomrom, bár teljesen biztos voltam benne, hogy nem Kellan jött vissza. Mégis reménykedve nyúltam a kilincs után. A folyosóról beszűrődő fény harsány volt, hunyorogva próbáltam kivenni a látogatómat. Lin toporgott egy tálcával a kezében, amin frissen elkészített szecsuani rizses csirke és üdítő volt.

– Gondoltam, inkább idefent szeretnél vacsorázni – motyogta félszegen, arcán bizonytalan mosoly ült.

Tudtam, hogy illene visszamosolyognom, legalább megnyugtatásképpen, de még egy mosolyra emlékeztető fintort sem sikerült kicsikarnom magamból. Üres tekintettel bámultam rá, és alaposan összeszidtam magam a csalódottság miatt, amit a lelkem mélyén éreztem. Bár nem Kellan Blacket vártam, úgy tűnt, valahol mégis, különben nem próbáltam volna feltűnés nélkül kikémlelni a folyosóra, hátha – ha csak egy másodpercre is – megpillanthatom őt.

Bosszúsan tettem le a tálcát az éjjeliszekrényemre, majd visszamentem az ajtóhoz, azon morfondírozva, hogyan tudnám lerázni Lint mindenféle ártó-bántó szándék nélkül. Vigyázóm megoldotta a problémámat, és rövidre fogta a mondandóját.

– A többség úgy döntött, nem mész iskolába, míg rá nem jövünk, hogyan tudod visszanyerni a hangodat – jelentette ki elégedetten, és ebből leszűrtem, hogy a döntés az ő ötletén alapult. Bólintottam. Lin zavartan indulni készült. – Akkor reggel találkozunk. Próbálj meg aludni!

Újra bólintottam, majd lassan bezártam az ajtót. Próbáltam leküzdeni újra feltörni készülő könnyeimet, de azok makacsul végigfolytak az arcomon. Elkeseredetten léptem a szekrényemhez, kivettem egy tiszta törölközőt, fogtam a spagetti pántos trikóból és egy vékony szabadidőnadrágból álló pizsamámat, és átvonultam a szomszédos fürdőszobába.

Már éppen nekiálltam volna vetkőzni, amikor váratlanul telefoncsörgés hasított csöndessé vált estémbe. Vártam, hátha felveszi valaki, de a telefon kitartóan visítozott a szobám és a fürdő közötti falon, David is és én is úgy láttuk a legpraktikusabbnak, ha van egy készülék a földszinten, a lépcső aljában, és egy másik az emeleti folyosón.

Meguntam a csörgést, kirontottam a fürdőszobából, és dühösen felkaptam a kagylót. Nem is értem, mire gondoltam, de már túl késő volt. A kagyló a kezemben, a hangom sehol, és a vonal túlsó végén nem más „hallózott” bőszen, mint William Guyzone. Sajnálkozva néztem a kagylóra, még őt is távolinak éreztem ebben a pillanatban. Fényévek választottak el egy normális értelemben vett kapcsolattól.

Pisszenés nélkül, gyorsan a helyére akartam rakni a telefont, azonban a vonalban halk kattanás jelezte, hogy valaki más is felvette a kagylót. Csodálkozva fordultam meg, és ahogy lenéztem, a gyomrom bukfencezett egyet, majd egészen felugrott a torkomba.

A lépcső alján Kellan tartotta a füléhez a kagylót olyan hanyagul, mint amennyire én görcsösen. Bizalmatlan pillantással, tehetetlenül figyeltem, mit csinál.

– White-lakás, tessék! – szólt bele lassan megszokottá váló, halk hangján. Az arcáról most sem tudtam leolvasni semmit, mintha mindig ugyanazt a maszkot hordaná a jelenlétemben, a szemét azonban rajtam tartotta.

– William Guyzone vagyok. Claire-rel szeretnék beszélni – szólalt meg pillanatnyi csönd után Will.

Kellan álla alig észrevehetően megfeszült, szeme mintha egy árnyalattal sötétebben csillogott volna. Összevont szemöldökkel füleltem.

– Claire nem tud a telefonhoz jönni – hazudta szemrebbenés nélkül a fél démon.

Hosszú csönd következett. Szinte láttam magam előtt William markáns arcát, ahogy megpróbálja összepárosítani a hallottakat az idegen hanggal.

– Kivel beszélek? – kérdezte. A hangja már ingerültebben csengett.

Szemem a rémülettől kerekre tágult. A kagylót a földre helyeztem, nehogy a kattanás elárulja, hogy hallgatóztam, majd amilyen csöndesen csak tudtam, lerohantam a lépcsőn. A harmadik lépcsőfokon megálltam, így a szemem egy magasságba került Kellanével. Karomat bosszúsan összefontam a mellkasomon, reméltem, hogy elég fenyegető látványt nyújtok ahhoz, hogy letegye a telefont. Tisztában voltam vele, hogy Will sem ostoba. Tudja, hogy Kellan már végzett a sulival, így nehezen tudtam volna kimagyarázni a jelenlétét egy ilyen késői órán azzal, hogy tanulni segítek neki.

– Halló! Kivel beszélek? – Will hangja türelmetlenül csengett, érezni lehetett rajta a fojtott indulatot.

Kellan egyik szemöldöke a magasba szaladt, arcára pimasz kihívás ült, miközben válaszolt.

– Kellan Black vagyok.

– És mit csinálsz Claire házában éjjel tizenegy órakor? – Ez a számonkérés nem volt teljesen jogos a részéről, azonban meg tudtam érteni.

Az álmom, hogy hétköznapi életem lehet, hétköznapi, mágiától mentes szerelemmel, lassan szürke ködfelhővé oszlott.

– Nem hinném, hogy ez rád tartozna – jelentette ki Kellan határozottan.

Bosszúsan felsóhajtottam, majd kihúzott derékkal, megmaradt méltóságom maradékával hátat fordítottam neki, és büszkén felvonultam a fürdőszobába. Még hallottam Kellan csöndesen morózus hangját, de fogalmam sem volt, miről beszélhetnek még ezek után.

A kagylót a földön hagytam, de nem is bántam. Belenéztem a tükörbe, és a látványtól szinte megrémültem. Az arcom lángolt, mintha tűz lobogna a bőröm alatt, a hajam ziláltan kusza gomolyagot képezett a fejem tetején. Rémesen festettem.

Kihúztam a hajtűt a hajamból, és engedtem, hogy derékig érő szög egyenes tincseim végre szabadon hulljanak, amerre jólesik nekik. Szinte az egész testem lángolt, és nem éreztem mást, csak végtelen bosszúságot. Bosszúságot, amiért nem tudtam eldönteni, vajon Kellan viselkedése, vagy egyszerűen csak a puszta jelenléte miatt érzem ezt. Felkavaró és zavaró volt, mivel sehogyan sem akartam érezni iránta.

Gyorsan lekapkodtam magamról a ruháimat, megnyitottam a csapokat, és beálltam a forró zuhany alá. Más ember ilyenkor gondolkodás nélkül a hideg vizet részesítette volna előnyben, de a húsz fok alatti hőmérséklet elleni fóbiám kiterjedt a fürdővízre is. A forró víz viszont nagyon kellemes volt, átjárta elgémberedett tagjaimat, felfrissítette a bőrömet, amibe Jorja ki tudja milyen átkozott mérget jutatott. Samponom levendulaillata megnyugtatott, a hajmosás pedig felpezsdített. Nem szerettem állandóan összekontyolni a hajamat, mert a fejbőröm minden éjjel sajgott miatta. Azonban inkább a kényelmetlenség, semmint hogy még egy embert elveszítsek, aki közel áll hozzám.

Amikor úgy éreztem, hogy mindenem megtisztult a túlzsúfolt nap szennyétől, elzártam a csapokat, és kelletlenül kimásztam a zuhany alól. Gyors szárítkozás után felvettem a pizsamámat, végül felitattam a hajamról mindazt a nedvességet, amit elbírt a törülköző. A fogamat is megmostam, mert biztos voltam benne, hogy a szecsuanit ugyanolyan érintetlen állapotban fogom a konyhába visszavinni, mint ahogy a szobámban hagytam. A hajkefém a szobámban maradt, ezért gyorsan összerámoltam a fürdőszobát, hogy a hajamat már a szobám kényelmében fésüljem ki.

Mielőtt kiléptem volna a folyosóra, megálltam az ajtó előtt, és rátapasztottam a fülemet. Néma csend volt az emeleten, a földszintről viszont hangok szűrődtek fel. Óvatosan lenyomtam a kilincset, és résnyire kinyitottam az ajtót. A hangok túl csöndesek voltak, így azon kívül, hogy nő vagy férfi beszélt, nem sokat tudtam megállapítani. Kíváncsi voltam, miről folyhat a vita, de ha belegondoltam, hogy jelen van Jorja, a démonlány, meg az a másik boszorkány, rögtön elment a kedvem attól, hogy csatlakozzam hozzájuk. Sóhajtva léptem ki az ajtón. Első pillantásom a telefonra esett: a kagyló vissza volt téve a helyére, tűnődve vizsgálgattam egy pillanatig. Kellan jött fel, és tette a helyére, míg én zuhanyoztam? Mire gondolhatott? Felrémlett, hogy én mire gondolnék, ha tudnám, hogy a szomszéd helyiségben tusol – még a gondolatba is belepirultam.

Tisztára megőrültem, korholtam magam, majd a folyosó lámpája felé nyúltam. A kezem már rajta volt a kapcsolón, amikor ismét működésbe lépett a hatodik érzékem, amely jelezte, ha nem vagyok egyedül. A következő pillanatban Kellan keze az enyém fölött volt – teljesen befedte, mégsem ért hozzá sehol.

– Ha nem haragszol, nem szeretném, ha elsötétülne a ház – szólalt meg közvetlenül mögöttem.

Összerezzentem a közelségétől, és nem tudtam eldönteni, vajon ez most kérés volt vagy parancs. Gyanítottam, hogy az utóbbi, ezért hanyagul vállat vontam, majd kihúztam a kezem az övé alól. Kínosan ügyeltünk, nehogy egymáshoz érjünk. Kinyitottam az ajtómat, a kínai étel illata szinte mellbe vágott. A gyomrom görcsbe rándult, talán éhesebb voltam, mint gondoltam.

– Beszélnünk kellene – jegyezte meg óvatosan.

Dühösen megpördültem, és azonnal hátráltam egy lépést. Túl közel volt hozzám – a láng, mely elborított a közelében, átterjedt mindkettőnkre, és ezt már nem bírtam kordában tartani.

Azonnal feltűnt, hogy végre megszabadult fekete kabátjától, amitől riasztóbbnak tűnt, mint egyébként. Egy látszólag egyszerű, fekete inget viselt, de amennyire meg tudtam állapítani, nem az a kommersz minőség volt, amit az osztálytársaim hordtak. A felső két gombját lazán kigombolta, így kilátszott izmos mellkasának selymesen sima bőre. Zavartan fordítottam el a tekintetemet, miközben igyekeztem kontrollálni önkéntelen reakcióimat, mert az arcom égett, a fülem pedig zúgott.

Behátráltam a szobámba, és onnan meredtem rá ridegen. Szívesen megvitattam volna vele mindent. Elmondtam volna, keressen magának másik boszorkányt, akinek talán még a hangját is hallhatja, de tudtam, hogy Gideon éppen azért választotta ezt az ártást, mert jól ismert, tudta, hogy előbb beszélek, aztán gondolkodom. Ebben a helyzetben azonban semmiféle átgondolni valót nem láttam.

– Tudom, hogy egyáltalán nem akarsz velem beszélni... – folytatta Kellan, de én félbeszakítottam, és bosszúsan a torkomra mutattam. – Mert nem tudsz, ugyebár... – tapsolást mímeltem a kezemmel, mint aki megdicsér egy ötévest, hogy ügyesen használta a fogkefét. Keskeny ajkának szegletében halovány mosoly bujkált, majd hirtelen hangnemet váltott. – Hát, ez van, Claire! Az ártást nem én küldtem rád, de nekem kell megtörni, tehát, ha tetszik, ha nem, akkor is végig fogsz hallgatni!

Hosszú csend következett, farkasszemet néztünk egymással. Ő az ajtó folyosó felőli oldaláról, míg én bentről. Ki akartam zárni őt a fejemből, a szobámból, az életemből, közömbösen keresztül szerettem volna nézni rajta, miközben majd megőrültem a tudattól, hogy igaza van.

Bólintottam, mire diadalmas mosoly suhant át az arcán. Mindeddig annyira mogorva képet vágott a beszélgetéseink alkalmával, hogy amikor a mosolyt megláttam az arcán, egy másodpercre megfeledkeztem mindenről, és csak bámultam. Annyira emberinek tűnt ebben a percben. A homlokát vízszintesen kettészelő aggodalmaskodó ránc eltűnt erre a pillanatra, s a mosoly éveket fiatalított rajta. Több volt, mint jóképű, nekem pedig jobban tetszett annál, hogy az érzésemet képes lettem volna elrejteni.

Dühösen összehúztam a szemöldökömet, aztán megkerestem az ágyon heverő noteszemet.

„ Öt perc"

Ennyit firkantottam a papírra a többi iromány alá, majd megfordítottam, és Kellan felé nyújtottam. Végigmért, mintha nem tudta volna, honnan jöttem. Pillantása az érintetlen vacsorámra esett, majd bólintott, és csöndesen behúzta maga után az ajtót.

Kétségbeesve kaptam az éjjeliszekrényemen felejtett hajkefém után, és kapkodva nekiláttam kibontani alaposan összekócolódott hajamat. Az idegességtől gyakran erősebben húztam meg, amire persze hangosan felszisszentem, és átkoztam a pillanatot, amikor úgy döntöttem, hogy megtartom ezt a nagy loboncot. Pedig szerettem a hajamat. Igazán különleges volt, és teljesen egyedi. Végül is, melyik lánynak van éjfekete hajzuhataga, amelyre ha ráesik a nap fénye, bíborvörösen csillog?

Keserűen felsóhajtottam, és átfogalmaztam a kérdést: kinek a haja miatt gyilkolnak ártatlan embereket vagy boszorkákat? Gideon váltig állította, hogy az erő, ami benne rejlik, áldott képesség, és szeretnem kell, el kell fogadnom önmagammal együtt, amire azonban teljességgel képtelen voltam.

Szándékos lassúsággal szárítgattam a hajamat. Reméltem, hogy Kellan megunja a várakozást, és elmegy aludni – bár fogalmam sem volt a démonok „működéséről”, azért azt gondoltam, pihennie neki is kell –, de hiú ábrándokat kergettem. Amikor negyedóra elteltével kikémleltem az ajtón, ott ült a lépcső második fokán, s jóllehet háttal volt nekem, éreztem, hogy tudja, itt vagyok és figyelem. Töprengtem, behívjam-e a szobámba.

Egy pillanatig még tétováztam, de aztán úgy döntöttem, Gideon miatt esélyt kell adnom neki. Nem kifejezetten Kellannek szavaztam bizalmat. Volt mentorom hitére támaszkodtam, hiszen az életét is rábízta volna a Bölcsre, vagy bárkire a boszorkányok városából. Visszasétáltam a füzetemért és a tollamért, vetettem egy vágyakozó pillantást a rizsemre, ami minden bizonnyal teljesen megdermed, mire visszatérek a szobámba. Vállat vontam, sóhajtva behúztam magam mögött az ajtómat, és letelepedtem a legfelső lépcsőfokra a korlát mellé, a lehető legtávolabb húzódva Kellantől.

– Van kérdésed, vagy kezdjem én? – szólalt meg csöndes hangján, mire alig észrevehetően megborzongtam.

Elgondolkoztam egy pillanatra. Rengeteg kérdésem lett volna, de éreztem, hogy mindre nem kaphatok ebben a percben választ, ezért igyekeztem a legegyszerűbbel kezdeni. Magamon éreztem a pillantását, minden mozdulatomat árgus szemmel figyelte. Próbáltam nem gondolni erre, de éreztem, hogy lassan felforrósodik az arcom. Remegő kézzel papírra vetettem első kérdésemet.

„Miért nem lehet lámpát oltani?”

Felmutattam neki a füzetet, mire elfojtott egy mosolyt. Azonnal tudni akartam, min mulat, de türelmetlenségem erősebb volt annál, hogy ismét írni kezdjek. Így csak széttártam a kezemet, értetlen arckifejezéssel. Reméltem, ebből megérti, hogy a „Mi van?” kérdés következett volna.

– Arra gondoltam, hogy a mentori dologgal kapcsolatban fogsz faggatózni, és már felkészültem a legepésebb kérdésekre, erre te egy ilyen... – félbehagyta a mondatot, ami kétszeresen is bosszantott, mert nem elég, hogy sejtettem a befejezést – ami egyáltalán nem tetszett –, ráadásul megfosztott attól is, hogy hosszan hallgathassam lágy baritonját. Hangjának halk búgása kellemes volt a környezetem zajához és Maxine állandó csipogásához szokott füleimnek. Legyintett, aztán elkomolyodva felelt a kérdésemre.

– A lények, akik neked ártani akarnak, a gonosz erőket uralják. Olyan erőket, melyekről egyelőre fogalmad sincs. Ezek általában a sötétségben rejtőznek. Szeretném, ha égne a villany a házatokban, mert az elriasztja a sötét mágiát.

A válasz több volt, mint kielégítő, és már éppen fontolóra vettem, hogy mostantól éjszakára égve hagyom az éjjeli lámpát a szekrényen, amikor csöndesen felnevetett. Döbbenten néztem rá.

– Azért nem kell félned, nyugodtan alhatsz lámpa nélkül. Elég, ha a lépcső és a konyha marad kivilágítva – magyarázta mosolyogva, én pedig kényszerítettem magam, hogy másfelé nézzek. Tiltakozni akartam. Nem akartam, hogy azt gondolja, félek, de kitalálhatta, mit szeretnék, ezért inkább gyorsan témát váltott. – Van még kérdésed?

Kérdésem éppen lett volna tucatjával, de jobban érdekelt, mi az, amit ő szeretne elmondani saját magától. Ráfirkantottam egy szót a papírra, aztán várakozásteljes pillantással felé fordítottam.

„Hallgatlak!"

Elképzelésem sem volt, mi olyat hozhatna a tudomásomra, amivel megtörhetné Gideon varázslatát. Nem volt Kellannel semmi különösebb problémám, erre a forró zuhany döbbentett rá, éppen ellenkezőleg. Azonban a puszta tudat, hogy Gideon szerepét akarja betölteni az életemben, áthatolhatatlan falat emelt kettőnk közé.

– Nem tudom, mennyit tudsz Gideonról, de én mindent – kezdte. Bársonyos hangjába árnyalatnyi keserűség vegyült. Ahogy beszélni kezdett, minden más megszűnt körülöttem. Eltűnt a folyosó, a lépcső, nem volt semmi, csak a fény és Kellan.

Nem bírtam levenni róla a szememet, sötét tekintete fájdalommal telve merengett a messzeségbe, mintha keresztüllátna a falakon, és eljutna egy olyan világba, amit csak ők ketten ismerhetnek. Gondolatban megráztam a fejemet, a helyzet abszurditása nyilvánvaló volt, ennél képtelenebb már nem is lehetett a történet.

„Mindent tudok róla!"

Cikornyás betűimmel gyorsan, dacosan vetettem papírra az előtörő gondolatot.

Kellan szája széle megrándult az elfojtott mosolytól, óvatosan, mintha lassított felvételen mozogna, két tenyerét egymás felé fordította, ujjbegyeit összeérintette. Pillantása titokzatosan ragyogott.

– Történnek olyan megmagyarázhatatlan dolgok a mentorok és a tanítványok között, amit még maga a Bölcs sem ért, és senki nem tud irányítani. Amíg az erőd ki nem teljesedik, szimbiózisban, kölcsönös együttélésben vagy a mentoroddal – magyarázta, mire igyekeztem elrejteni a döbbenetemet. Ezt Gideon soha nem említette nekem. – Ha a mentor meghal, a tanonc sértetlen marad, ellenkező esetben azonban mindkettejüknek vége. Erre már számtalan példa volt, különösen az utóbbi időben. A zsoldosok a tanoncokat kutatták fel, és rájuk összpontosítottak, így ha sikerrel jártak, két legyet ütöttek egy csapásra. A másik fontos mozzanat, ami a szimbiózist mutatja, a mentorok emlékei. Abban a pillanatban, amikor egy mentor meghal, az utóda megörökli az emlékeit.

Erről már hallottam, de valami nem stimmelt Kellan elmondásában. Gideon úgy mesélte, hogy ez csak akkor áll fenn, ha a mentornak vér szerinti örököse van. Legjobb tudomásom szerint kedves, öreg barátomnak még tisztességes kapcsolata sem volt, nem hogy gyereke. Biztosan elmondta volna nekem.

Különös érzés éledezett a szívemben. A nyomás visszatért a torkomba, tompa, hátsó fájdalommal, mintha az agyam már sejtette volna, mit akarnak a tudomásomra hozni. Lehetetlennek tűnt, de bizonyos tények alátámasztani látszottak az elhangzottakat. A remény fellángolt bennem.

Elfordítottam a fejem, már nem bírtam Kellanre nézni, de éreztem, hogy továbbra is minden rezdülésemet figyeli.

– Emlékszem mindenre, ami veled történt az életedben attól a pillanattól kezdve, mióta megismerted Gideont – folytatta Kellan.

Halkan beszélt, hangja selymesen simogatta sajgó fülemet, bár ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha ordítana velem.

– Ellentétben veled, engem felkészítettek erre a nevelőim – jegyezte meg némi keserű éllel a hangjában. – Egész életemben reménykedtem, hogy soha nem jön el ez a pillanat. Az, hogy a mentorod lettem, nem a Bölcs döntése volt, Claire.

Nyitva hagyta a gondolatmenetet, mintha neki is nehezére esne kimondani az igazságot. Zsongott a fejem, kavarogtak bennem az érzelmek. A pillanatnyi szünet, amit Kellan hagyott egy-egy mondata között, kevés volt, hogy feldolgozzam a hallottakat.

– Az anyám, Gratchen, tiszta démon. Méghozzá velejéig romlott. Engem boszorkányok neveltek a te világodtól távol, egy olyan helyen, ahol senki nem érhetett el. Gideon akarta így. – Könnyek homályosították el a látásomat, fejemet lehajtva próbáltam felfogni mindent, ami számomra eddig ismeretlen volt. Kíváncsi lettem volna, hol lehet ez a hely, de egyelőre nem bírtam erre koncentrálni. Kellan olyan hosszú szünetet hagyott, hogy kénytelen voltam ránézni. Úgy tűnt, csak erre várt, és kimondta, amire mohón áhítoztam: – Gideon az apám volt.

Lehunytam a szememet, a felhalmozódott könnycseppek végiggördültek az arcomon, és tudtam, hogy a gombóc a torkomban már nem az ártás miatt van. Képtelenség, hogy egy ilyen sorsdöntő információt eltitkolt előlem a mentorom. Mégsem érdekelt semmi. Nem számított, miért titkolta el előlem egyetlen fiának a létezését, az indokai sírba szálltak vele.

Az egyetlen, ami fontos volt, hogy valamiképpen visszakaptam őt. A szívemen ejtett seb, mely a halála óta vérzett, most kezdett el behegedni. Felrémlett előttem, hogy mit éreztem Kellan jelenlétében: a biztonság, amit senki nem tudott megadni nekem – még a szörnyen kitartó Lin sem –, végig velem volt ezen a túlzsúfolt napon. A védelmező igék a csuklómon egyetlenegyszer sem izzottak fel, mióta ő megjelent az életemben, leszámítva, amikor a társai ránk támadtak a pályánál. A biztonságérzet ékes bizonyítéka volt a szavainak. Gideon fia. Visszakaptam Gideont, és bónuszként még valamit: Kellant. Nem voltam biztos semmiben, amit éreztem, de tudtam, hogy a gyűlölet, amit néhány perccel ezelőtt éreztem iránta, semmivé foszlott. Talán soha nem is létezett.

Nem akartam erre gondolni, csak örülni szerettem volna mindannak, amivel Gideon megajándékozott. Emlékeztem a szavaira, és immár minden világos lett. Tisztán láttam őt magam előtt, tisztán hallottam a hangját, és értelmet nyertek titokzatos mondatai is. Tudtam, hogy Kellannek is emlékeznie kell ezekre. Minden egyes porcikámban éreztem, hogy a szavai nem hamisak.

– Sajnálom – morogta csöndesen Kellan, mire ráemeltem könnyes tekintetemet. Meglepődtem. Arra gondoltam, örülni fog, ha végre kiderül minden, de ahogy ránéztem, nem láttam mást az arcán, csak fájdalmat. – Tudod, nem találkoztam vele túl gyakran, különösen, mióta veled élt. Azt hiszem, valamennyire tartott tőlem, vagy óvni akart, nem tudom biztosan. Nem is értem... Ha annyira féltett téged tőlem, akkor miért nem vonta vissza az öröklődési jogot. – Kérdőn néztem rá, mire magyarázatképpen hozzáfűzte. – A Bölcs, Hannah, vissza tudja vonni, ha a mentor arra kéri. Akkor ő választja ki az utódot. De beszéltem a Bölccsel, és ő azt mondta, hogy Gideon mindig engem akart utódjának, minden tekintetben, és soha nem merült fel, hogy mást jelölne ki. – Tűnődve vizsgált, mintha eszébe jutott volna valami. – Ha neked nem tetszik ez a helyzet, akkor te is kérheted a visszavonást.

– Nem! – vágtam rá határozottan. Több mint remek érzés volt újra hallani a saját hangomat. Kellan döbbenten nézett rám. – Gideon így akarta, akkor én is ezt akarom!

– Visszajött a hangod. Ezek szerint... – Értetlenül meredt rám. Sötét szemei, ha lehet, még feketébben csillogtak, mint egyébként. Korábbi bizalmatlanságomat és értetlenségemet láttam tükröződni az arcán. Tökéletes vonásairól könnyen leolvashattam, fogalma sincs, mit jelent nekem a tudat, hogy ő Gideon fia. Mindenesetre később is ráérek ezt elmagyarázni, ebben a pillanatban más dolgok foglalkoztattak.

– Kérdezhetek valamit?

Bólintott. Szemében bizonytalanság csillogott, de azért próbált nem úgy nézni rám, mint akinek elment az esze.

– Hogyan látod az emlékeit?

Úgy láttam, egyik ámulatból a másikba esik. Meglepte a kérdésem, mégis igyekezett készségesen válaszolni. Nem tudtam, hogyan csinálja, de alig volt hangosabb a suttogásnál.

– Az én agyam több síkon mozog, hála az anyámnak. – Ahogy ezt hozzáfűzte, bársonyos hangjába mély megvetés vegyült. Csöppet sem tűnt hálásnak. – Gideon emlékeit úgy látom, mintha egy, az én szemszögemből elkészített filmet néznék a tévében, ahol összekeveredtek a csatornák. Amikor kiderült, hogy valóban jönnöm kell, mert szükséged van rám mentorként, egyfolytában a gyerekkorodból villantak fel képek. Amikor akaratlanul használtad az erődet, vagy valaki bántott, vagy elestél a bicikliddel. Három napig csak feküdtem, és téged figyeltelek, míg el nem érted a mostani önmagadat.

Zavaromban elpirultam. Ez nem volt túl kellemes információ.

– Sajnálom – hebegtem, mire azonnal visszakozott.

– Nem, félreérted. Ez nagyon is pozitív élmény volt – mondta, de láttam, hogy valami bántja. Szerettem volna megérinteni, de egyelőre beértem azzal, hogy magam mellett tudhattam.

– Ha elmondok egy esetet, ami vele történt, akkor neked is eszedbe jut? – kérdeztem hirtelen feléledő kíváncsisággal. Egészen izgatott lettem a gondolatra, hogy meggyőzhetem, Gideon mennyire szerette őt.

Kellan bólintott, és halványan elmosolyodott a lelkesedésem láttán.

– Meg lehet próbálni.

– Rendben. Tehát, Gideon egyszer azt mondta nekem: „Az én hagyatékom a legszebb dallam, amit valaha hallottam; a leggyönyörűbb látvány, amit öreg szemeim megpillanthattak ezen a világon; a legtisztább lélek, amit éreztem” – idéztem, és vártam a reakciót.

Kellan továbbra is mosolygott, de nem olyan meghatottan, mint vártam. Azonnal rájöttem, hogy ezt az emléket már felidézte néhányszor.

– Gideon okos boszorkány volt. Pontosan tudta, ki hogyan fog reagálni a halálára.

– Szerintem nagyon is komolyan gondolta – szúrtam közbe, és igyekeztem elnyomni egy ásítást. Beletúrtam a hajamba, kicsit megmasszíroztam a fejbőrömet, hátha ettől magamhoz térek.

– Azt hiszem, mára elég volt a titkokból – jegyezte meg, amikor észrevette, mennyire álmos vagyok. Felállt a földről, és lépett egyet lefelé a lépcsőn.

Kelletlenül követtem a példáját. A végtagjaim elgémberedtek a hosszú mozdulatlanságtól, ezért megnyújtóztam, és tettem egy tétova lépést a szobám felé. Kellan egy pillanatig tűnődve vizsgálta a hajamat, ami félig megszáradva omlott a vállamra. Úgy tűnt, mintha meg akarná érinteni, vagy legalábbis mondani szeretne valamit, de aztán hirtelen, mint aki észbe kapott, gyorsan hátrált még egy lépést.

– Akkor jó éjt! – motyogtam neki, mire rám nézett.

Csak most, hogy a saját magam köré emelt falaim leomlottak, csak ekkor tűnt fel, hogy őt is körülveszi egy burok, amelybe nem enged betekintést nyernem.

Fekete szeme most is árnyékba borult, de a legmélyén mintha különös láng lobogott volna, amit képtelen voltam megfejteni. Számomra hosszú pillanatnak tűnt, de alig volt több egy tizedmásodpercnél, míg láthattam. A következő pillanatban félrefordította a tekintetét, és a lépcső korlátjának beszélt tovább, nekem címezve a szavait.

– Próbálj meg aludni! Holnap még beszélünk – azzal hátat fordított, és lesuhant a lépcsőn.

Kavargó érzelmekkel léptem a szobámba, ahol a szecsuani csirkém még érintetlenül illatozott. Legyűrtem belőle két villával, aztán az oldalamra fordultam, és mozdulatlan, mély álomba merültem.