Az összeesküvők

Amikor köztudomásúvá vált, hogy olyan szörnyet őriznek a börtönben, mint Höss, attól kellett tartanunk, hogy ő is veszélyességi tényezőt képvisel.

Még mindig sikertelenül könyörögtem, hogy embereim létszámát emeljék fel. Közöltem az illetékes magas rangú tiszttel, mennyire fontos, hogy válogatott börtöntiszteket vezényeljen egységemhez. Elsősorban a törvényszék biztonságának védelmében volt rájuk szükség. „A világ most ezekre a börtöntisztekre összpontosítja figyelmét, s ezért nemcsak szakértelem dolgában kell kitűnniük, hanem legyenek jó megjelenésűek, a katonás magatartás példaképei.”

Így folytattam: „Már múlt augusztusban utasítást kértem, hogy az Egyesült Államok Katonai Akadémiájának négy frissen végzett növendékét képezzék ki és osszák be a törvényszék kíséreti és biztonsági őrszemélyzetébe. A végzett növendékek közül azonban, akiket az európai körzetbe irányítottak, egyetlenegyet sem osztottak be hozzám. Mivel pedig a csapattisztek felett nem rendelkezhettem, a biztonsági őrszemélyzet tisztjei eddig 125 százalékban lecserélődtek a kezem alatt. Újabban a hozzám beosztott tisztek szakmai színvonala mind az általános műveltség, mind a katonai kiképzés tekintetében csökken.” (Legutóbbi nem hivatásos tisztjeim között volt egy selyemgyári munkás, egy rendőr, egy hentes, három diák, egy villanyszerelő-segéd és egy rádiójavító műszerész.)

Az illetékes tiszt a következőket válaszolta: „Bár teljességgel értékelem az Ön munkájának bonyolultságát, a feladatában rejlő nehézségeket és azt a tényt, hogy a Nemzetközi Katonai Törvényszékkel kapcsolatos minden ténykedés a szövetségesek figyelmének homlokterében áll, nem érzem jogosultnak az iránti kérelmét, hogy egységét a tisztek kijelölése tekintetében kivételes elbírálás alá vonjuk, mivel igen nagy teher nehezedik valamennyi egységre, s ezek közül soknak a munkája éppen olyan fontos, mint az Önöké; a különlegesen kiképzett tisztek iránti kérelmeket pedig a felsőbb parancsnokságok csakis a legrendkívülibb esetekben méltányolják. Feladatunk, hogy minden erőnkkel törekedjünk a hozzánk beosztott tisztek kiképzésére, függetlenül attól, milyen reménytelennek látszik ez a feladat az emberanyag minősége miatt.”

Ez a tiszt később egy másik problémával találta szemben magát. A United Press hírügynökség, amely a világ minden táján az újságok ezreit látta el hírekkel, jelentést adott ki, amely szerint a nürnbergi börtönben összeesküvést lepleztek le. A jelentés szerint az összeesküvők azt tervezték, hogy kiszabadítják Göringet és néhány más náci vezért. Mihelyt a dolog kipattant – írta a UP –, riasztották a harckocsizó alakulatokat, és géppuskafészkeket állítottak fel.

A tiszt dühbe gurult. Azonnal megszakított minden kapcsolatot a hadtestparancsnokság beosztottai és a sajtó között. A szöktetési esetről kijelentette, hogy az a „legtisztább kitalálás”, tehát „felelőtlen és alaptalan”. Azután elmondta, hogy mi is történik a börtönben. „Továbbképzési tervet készítettünk, mivel a személyzet állandóan cserélődik és embereink legtöbbje kiképzetlen – közölte az újságírókkal. – Ezért minden éjjel megszólaltatom a szirénát, és a gyakorlatlan alakulatokat a géppuska kezelésére oktatom. Itt-ott felállítottunk néhány géppuskaállást, és riadógyakorlatokat tartunk. De nincs semmi veszély, és nem is volt. Nem is számítunk semmiféle veszélyre.”

Valósággal föld alá süllyedtem szégyenemben. Ha voltak összeesküvők, s eddig talán nyugtalanították őket börtönőreink, most már nem kellett aggódniuk. Ez a magas rangú tiszt világgá kürtölte gyakorlatlanságunkat és gyengeségünket.

Egyébként valóban hallottunk róla, hogy támadási tervek készültek a nácik megszöktetésére. A legmakacsabban az a híresztelés tartotta magát, hogy a hadifoglyok egy csoportja, amely a börtön területén német őrök felügyelete alatt dolgozott, szökési tervet dolgozott ki, sőt foglyainkat is magával akarta vinni. Más dolog azonban eltervelni egy börtönkitörést és megint más dolog fegyvertelen rabokkal végrehajtani.

Az viszont már komolyan aggasztott bennünket, hogy a börtön és a bíróság ellen esetleg kívülről terveznek támadást. Ezzel kapcsolatos értesüléseim eléggé komolynak bizonyultak ahhoz, hogy valamennyi tiszt számára a következő utasítást adjam:

„Szilárd meggyőződésem, hogy bizonyos személyek igen határozott erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy vagy megszervezzék a törvényszék elé állított vádlottak némelyikének kiszabadítását, vagy arra törekedjenek, hogy a vádlottak más módon kerülhessék el tetteik következményeit. Mindez a törvényszék munkájának nyílt szabotálására irányuló próbálkozásokban, a foglyok kiszabadítására tett fanatikus kísérletben vagy az ítéletek végrehajtásának megakadályozására irányuló, törvényes látszatú erőfeszítésekben nyilvánulhat meg. Nem kétséges, hogy a bizonyítási eljárás befejezése és az ítéletek kihirdetése között kritikus időszak következik.”

Valamennyi őrt sűrű időközökben ellenőrizni kellett; és fel kellett hívni figyelmüket munkájuk jelentős és fontos voltára. A legnagyobb gondossággal kellett eljárni az egész Igazságügyi Palota környéke, a tárgyalóterem és a börtön őrizetében, továbbá az idegen személyek igazoltatásában. Zárt ülések alkalmával hetvenöt őrszem őrizte a bírói testületet; valamennyiük fegyverét gondosan ellenőriztük és tüzelésre alkalmas állapotban tartottuk.

A vádlottak személyes védekezésének napjára a lehető legerősebb őrszemélyzetet rendeltem a tárgyalóterembe. Két őrt állítottam a vádlottak rekeszének oldalfalához, kettőt-kettőt minden bejárathoz, s egy teljes sort a vádlottak háta mögé.

Bevallom, kissé idegesek voltunk.

Az említett tiszt néhány harckocsit „gyakorlatoztatott” az épület körül nagy csörömpöléssel. Úgy gondolom, elsősorban erődemonstráció céljából tette, nem egyébért.

Homokzsákokkal raktuk körül az Igazságügyi Palota bejáratát, körülbástyázva az őröket, hogy a támadást lehetetlenné tegyük. A homokzsákok valójában inkább akadályozták az őröket, ezért később a zsákokat eltávolítottuk.

A tiszt végigjárta velem a börtönt, és rámutatott az átjáróra: „Ide géppisztolyosokat kell állítani” – mondta. Jegyzetet készítettem, hogy végrehajthassam a parancsot. Aztán meggondolta magát. A lépcsősor tetején a cellaépületet elzáró falban vasajtó állt, belevágott keskeny résekkel. Az ajtó miatt az őr nem tüzelhetett és kézigránátot sem dobhatott az esetleges támadók közé.

Az általunk fitogtatott páncélos alakulat eléggé nevetséges volt. A felületes szemlélő azt hihette, hogy külső támadás esetén azonnal megfelelő páncélos erőt tudtunk volna összevonni. Valójában az a harckocsizó egység, amelyet éppen ezért vezényeltek Nürnbergbe, veszély esetén aligha lett volna ütőképes. A harckocsizó osztag emberei leginkább a kantinba és az éjszakai mulatóhelyekre jártak, és a város körüli „stratégiai fontosságú” pontokat őrizték, például a szeszfőzdét. Még egy harckocsizó szakaszt sem lehetett volna sürgősen összeszedni. Ha pedig mégis összeszedik őket, csupán két ember jutott volna egy harckocsira, s ezek a legények kiképzetlenek voltak.

Ekkoriban a III. hadtest parancsnokságától titkos jelentést kaptunk, amely a neonáci mozgalomra és felforgató tevékenységére hívta fel a figyelmünket. Az elhárítás emberei később kinyomozták, milyen információkon alapult a félelem, hogy a pert szabotálni fogják. Az egész dolog két lány beszélgetésével kezdődött a vasúti pályaudvaron. Valóban léteztek csoportok – például a „Sasszem”-csoport és a „Szürke Farkasok” –, csakhogy ezek otthontalan német fiúkból álltak, akik összeverődtek, hogy élelmet és szállást keressenek. Legfőbb gondjuk az volt, hogy valahogy eltengessék az életüket.