„AZ ELSŐ EMBERT LE KELL LŐNI…”

Alighogy kicsomagoltam a holmimat Nürnbergben, elkezdtem kilincselni a hadvezetésnél, adjanak megfelelő katonákat és tiszteket. Szolgálattételem teljes ideje alatt 600 százalékos volt az őrszemélyzet rotációja, ami sokak számára egymagában is elég lett volna, hogy föladják a játszmát.

A foglyokat éjjel-nappal megfigyelés alatt kellett tartani, s a kis létszámú személyzeten kezdtek kiütközni a megfeszített szolgálat jelei. Októberre kritikussá vált a helyzet. Kérelmemet, hogy adjanak több embert, egyik hivatal a másikhoz küldözgette minden eredmény nélkül. Végül is Gill tábornokhoz folyamodtam, az ügyészség amerikai vezetőjéhez. Közöltem vele, hogy három nappal korábban az 1. gyalogos hadosztálytól egy zászlóaljnyi embert kértem, de mindössze huszonnyolc főt voltak képesek összeszedni. Ezek az emberek is újoncok voltak, és ha ki is képzem őket a börtönszolgálat bonyolult munkájára, tudom, hogy rövid időn belül visszatérnek az Egyesült Államokba, mivel valamennyiüknek hamarosan letelik a szolgálati ideje.

Nem volt elég emberünk, hogy az őrfeladatokat a megfelelő módon ellássuk, s a kulcsemberek is nap mint nap otthagytak bennünket. Ebben a helyzetben a foglyokat csak félpercenként lehetett ellenőrizni. Ez pedig nem volt elég.

Gill tábornok nem sokat tudott segíteni. Börtöntisztjeim megdöbbentő történeteket meséltek az őrök viselkedéséről. Néhányan az újak közül, akik nemrég érkeztek az Egyesült Államokból, disznó szavakat írtak a cellák mellett a folyosó falára. Az őrökre altiszteknek kellett felügyelniük, akik megakadályozhatták volna az ilyesmit, de tehetetlenek voltak. Így hát méltatlankodásuk és tiltakozásuk ellenére, magukkal az altisztekkel tisztíttattam meg a falakat. Egyetlen altisztet sem szabad testi munkára fogni, a kötelességmulasztással okozott kárt viszont helyre lehet hozatni velük.

Nemcsak használhatatlan őröket küldtek hozzám, hanem olyan tiszteket is, akiknek sohasem lett volna szabad tiszti rangot kapniuk. Fegyelmük a félelmen alapult, ez pedig a legrosszabb fajta fegyelem.

Aztán olyan dolgok történtek, amelyek az egész nürnbergi per összeomlásához vezethettek volna.

Volt a törzskaromnál egy magas rangú tiszt, akit zászlóalja kétszáz emberével együtt hozzám osztottak be. Más szavakkal, bár szigorúan véve nem tartoztak hozzánk, velünk dolgoztak, az én parancsnokságom alatt. Ezt a kétszáz embert a börtönszolgálatosok ellenőrzésére, a börtönben számunkra dolgozó hadifoglyok felügyeletére, irodai munkákra és a szállítások lebonyolítására használtuk. Ők lettek az állomány kulcsemberei.

Egyik éjszaka saját legénységem egyik tagja felébresztett, és közölte, hogy baj van. A tiszt el akarja hagyni a börtönt, és kétszáz emberét is magával akarja vinni. Nyilvánvaló bizonyítéka ennek, hogy Franciaországból tizenhat gépkocsivezető érkezett négy teherautóval. És nemcsak az embereket akarják visszavinni a hadtáphoz (hivatalosan még mindig a hadtáp parancsnoksága alá tartoztak), hanem járműveiket is. Ez a magas rangú tiszt titkos kapcsolatban állt a hadtáp Franciaországban állomásozó dandártábornokával, s az volt a terve, hogy tudtom nélkül útnak indul embereivel.

Azonnal lesiettem a gépkocsi-parkolóhoz. Őröket állítottam és parancsot adtam: „Az első embert, aki ma éjjel ki akar hajtani a parkolóból, le kell lőni!” Pisztolyt vittem magammal, és habozás nélkül használtam is volna. A kétszáz embernek pedig megparancsoltam, hogy maradjanak körletükben. Ha valaki mégis távozni próbált volna, az már zendülésnek minősül. Aznap éjjel tizenhat dolgavégezetlen gépkocsivezető oldalgott ki a börtönépületből.

A háborús rendtartás egyik cikkelye kimondja, hogy ha zendülés veszélye forog fenn, a parancsnoknak akkora erőt kell felhasználnia, amilyet a zendülés elfojtásához szükségesnek lát. A szükséges erő megállapítását teljesen a parancsnok megítélésére bízzák; ha azonban a szükségesnél nagyobb megtorlást alkalmaz, a vizsgáló bizottság vagy vizsgáló bíróság, amely az intézkedésre vonatkozó magyarázatot meghallgatja, gyilkosság címén is vádat emelhet ellene.

Természetesen mindezt végiggondoltam, amikor gépfegyveres őrséget állítottam a parkolóhelyhez.

Nem sokkal ezután a szóban forgó tiszt hétvégi szabadságot kért, és mialatt távol volt, elhelyeztette magát Nürnbergből. Soha többé nem tért vissza.