MOMDORF-LES-BAINS,

A PUSKAPOROS HORDÓ

Jelentkeztem a követségen, ahol titkos utasításokat kaptam. Eisenhower tábornok – mondták – haladéktalanul Párizsba rendelt, ahol egy új, „elsőrangú fontosságú” feladattal fognak megbízni. Útra keltem; repülőgépem alatt elmaradtak az angol mezők. Párizsban a következő parancsot kaptam: „Menjen Mondorf-les-Bains-be, Luxemburgba. Feladata, hogy átvegye egy titkos vizsgálati központ, fedőnevén az ASHCAN (vagyis »hamuvödör«) parancsnokságát, ahol a legfelsőbb náci vezetőket hallgatják ki az Egyesült Államok nevében.”

Ugyanitt megtudtam, hogy az angoloknak is van egy hasonló vizsgálati központjuk. Fedőneve DUSTBIN (vagyis „szemétláda”). Valakinek, aki a háttérben a fedőnevek kiagyalásával foglalkozott, ugyancsak fanyar humora lehetett.

Mondorf akkoriban aprócska luxemburgi gyógyfürdőhely volt, vagy egy tucat szállodával. Árnyas, fasor szegélyezte utcái voltak, és egy parkja. A Palace Hotelben működött az ASHCAN. Ez a szálloda megérkezésemkor korábbi előkelősége valamennyi maradványából kivetkőzött már. A pompás függönyöket és bútorokat kihordták. Az ágyak és a vastag, ruganyos matracok halomba rakva vártak az elszállításra. Végigmentem a szabadon hagyott átjárókon, és mindenütt üres szobákat, egyszerű, összehajtható tábori ágyakat és szalmazsákokat találtam, párnát pedig sehol.

Az épületet cölöpkerítés vette körül, de nem teljesen. A géppuskás őrök négy őrtornyából kettő állt készen, s az esetleges támadóktól mindössze egyetlen drótsövény védelmezte ezt a „börtönt”.

Eszembe jutott a georgiai fegyintézet nyakas börtönlakóival és vasgolyós-láncos intézkedéseivel.

Ez a szálloda a maga nyolc emeletével és csilláros társalgóival valaha Európa leggazdagabb polgárainak kényelmét szolgálta. Most viszont Európa leggonoszabb polgárainak adott szállást. A csillárokat leakasztották és leszerelték, több mint 1600 ablaktáblát emeltek le és cseréltek ki törhetetlen plexiüveggel. Kívülről valamennyi ablakra rácsot szereltek.

Már itt találtam a nácik ötödik hadoszlopának hírhedt figuráját, Dr. Arthur Seyss-Inquartot, a quislinget, aki kiárusította Ausztriát, később pedig a hollandok gyűlöletes elnyomója lett. Magas, vékony ember volt, egyik lába rövidebb, észrevehetően bicegett. Kifejezéstelen, szemüveges arca egyáltalán nem mutatta, milyen kegyetlenség és gonoszság lappang mögötte.

A Palace Hotel titkát olyan jól őrizték, hogy csak az amerikai legénység, a német foglyok és a kis Mondorf lakóinak szűk köre tudta, kik is a „vendégek”. Mindenkiben, aki belénk botlott, azt a benyomást keltettük, hogy alkalmi utánpótlási állomás katonái vagyunk. De amint első este ott ültem irodámban, bizony jócskán kibővítettem a legsürgősebb hiánylistát.

Szükségünk volt reflektorokra, drótkerítésre szerelhető elektromos riasztóberendezésre, álcázó hálóra, hogy védve legyünk a légi felderítéssel szemben, négy őrtoronyra, új és jól képzett őrszemélyzetre, még több gépfegyverre, megfelelő ellátásra és orvosokra.

Börtönszabályzatot kellett kidolgoznom a foglyok számára, azután ideiglenes repülőteret építtetnem. Nem volt elegendő írógépünk; szükségünk volt egy telexberendezésre, s kevés volt az írnokunk.

Mindenekelőtt – s ezt világosan láttam, amikor aznap éjjel az ágyba bújtam – tudomásul kellett vennünk, hogy a külső behatolás veszélye szerfölött reális akár fanatikus nácik részéről, akik megkísérlik kiszabadítani vezéreiket, akár a luxemburgi lakosság részéről, akik a velük szemben tanúsított kegyetlen bánásmód miatt nemcsak a nácikat gyűlölték, hanem általában minden németet. Ügyeltem, nehogy megvesztegethessék az őröket, nehogy orvlövészek vehessék célba a foglyokat vagy információkat csempésszenek ki róluk, s végül ügyeltem, nehogy a foglyok öngyilkosságot kövessenek el. Még magában a börtönben is tartani kell a gyilkosságoktól, hiszen néhány esetben összezártak már halálos ellenségeket is.

Mondorf – s ezt külön figyelmeztetés nélkül is tudtam – igazi puskaporos hordó volt.