„KEDVES GÖRING…”

Az újságírók naponta szavak százezreit kopogtatták le a perről. A nyilvános sajtókonferencián ilyen kérdéseket tettek fel nekem: „Mit vacsorázott Hess tegnap?” Vagy: „Mit csinál Göring a zárkájában?” Ha Göring sziszegve szidta valamelyik tanút (ami gyakran megesett), szitkait perceken belül körbetelefonálták az egész világon. Ha Hess megint könyvet olvasott a tárgyalás alatt, másnap már milliók tudták a könyv címét.

S mihelyt az emberek olvasni kezdtek a foglyokról és viselt dolgaikról, leveleket is kezdtek küldözgetni nekik. Csak úgy özönlött a mindenféle levél, jóllehet a német postaszolgálat még mindig akadozott és teljesen át is kellett szervezni. Sok száz levelet nyilvánvalóan bolondok küldtek. Más levelekből gyűlölet és megvetés áradt. Néhány levél pedig magasztalta a nácikat, s írójuk együttérzését fejezte ki „kálváriájuk” iránt.

Az volt a szabály, hogy kézbesítéskor minden levelet felbontottunk és lefordítottunk. Azokat a leveleket, amelyek felizgathatták a foglyokat, nem kézbesítettük, csupán azokat kapták meg, melyekben családjuk adott életjelt magáról.

Az egyik levél, amelyet valaki angol és német keverék nyelven körmölt, Streichernek szólt, Az egyik szövetséges tábornok hamisított aláírása szerepelt rajta, s melegen dicsérte Streichert „kimagasló szerepéért”. Keitelnek egy asszony írt az amerikai Hartfordból, Connecticut államból. Megírta, milyen szomorú, hogy az öreg katonabábot bebörtönözték. „Ha azok, akik az ítélőszékben ülnek, megérthetnék, mennyit tett Ön azért, hogy a náciknak bebizonyítsa módszereik hibáit, felmentenék Önt” – írta az asszony. Azt is felhozta, hogy nagyon kellemesnek találta Keitel „több látogatását az Egyesült Államokban”, s kifejezte reményét, hogy még találkozhat vele további látogatásai alkalmával.

Ez már szeget ütött cenzoraink fejébe, mivel mindnyájan úgy tudtuk, hogy Keitel sohasem járt az Egyesült Államokban. Behívattuk Keitelt, aki maga is tagadta, hogy valaha is az Egyesült Államok földjére lépett volna, vagy hogy rokonai élnének odaát. „Ezt az asszonyt mégis ismerem” – mondta. Német nő, aki 1934-ben a vezérkarnál a keze alatt dolgozott. Az asszony három évvel később átkelt az Atlanti-óceánon, és amerikai állampolgár lett. Célzásait Keitel amerikai látogatásaira bizonyára beugratásnak szánta.

Göring egymaga több levelet kapott, mint a másik húsz együttvéve. De legtöbbjüktől – ha olvashatta volna őket – bizonyára mélységesen elszomorodik. Amióta szóba hozták előtte a leveleket, így reagált: „Ne törődjön vele, hogy most mit mondanak az emberek. Tudom én jól, mit mondtak a háború előtt.” Egy kibombázott hamburgi lakos ezt írta neki: „Kedves Hermann Bácsi! Most elég ideje van, hogy elgondolkodjék az ezeréves birodalomról. Maga is, meg a többi vacak pártvezér hazudtak a német népnek. Becsaptak bennünket. Még mindig ágyút akar gyártani vaj helyett?”

Más keserű hangú levelek is érkeztek Göring címére: „A nácik lerombolták Németországot – írta egy öreg frontkatona. – Hát ki a szamár, Ön vagy én? A háborút már Sztálingrádnál elveszítettük, Berlin pedig most éppen olyan, mint Sztálingrád.”

Hess is kapott ilyesmit: „Hagyja már abba azt a »nem emlékszem« játékot. Mint hajdani nagy embernek nem áll jól Önnek, hogy játssza a hülyét. Szeretném tudni, hogy a háború Maga szerint még mindig szükséges rossz-e? Mert könnyebb fecsegni, ha a szomszéd háza ég.”

Egy brémai nő a birodalmi marsall emlékezetét frissítette fel: „Nemrégiben egy képeslapon idézetet olvastam egyik 1936-ban mondott beszédéből: »Sohasem fogunk hazudni a német népnek, még olyan időkben sem, amikor nagyon nehéz megmondani az igazat.« A per most azt bizonyítja, hogy rengeteg kérdésben éppen ilyen nehéz időkben hazudtak. Egyáltalán nem törődünk vele, mi lesz az Önök sorsa.”

Göringnek azonban még mindig voltak csodálói is. Egy berlini férfi ezt írta neki: „Ezekben a baljós időkben, amikor annyira elhagyatott, szeretném megerősíteni Önt: a mi mennyei atyánknak gondja lesz rá, hogy semmi se mehessen feledésbe az Ön jótéteményei közül. Én magam csak annyit mondhatok, hogy megvan bennem a bátorság, ezért felajánlom szolgálataimat a német Luftwaffe és a Wehrmacht számára.”

Fritzsche is kapott egy érdekes levelet. „Bizonyára emlékszik még a meghurcolt kis nőre, aki egy festőművész, egy mindenki által szeretett nemes lelkű ember érdekében járt közben Önnél. Könyörögtem Önnek, hogy mentse meg bátyámat, akinek Ön szomszédja volt, akit jól ismert. Csakhogy hiába könyörögtem. Szeretett bátyánkat, öreg édesanyánk egyetlen támaszát, egy súlyosan beteg asszony férjét, megölték a nácik. Örülök, hogy arra a helyre van alkalmam írni Önnek, ahová egész bandájuk való. Bátyámért úgyis bosszút akartam állni. Mindnyájan azt kívánjuk, hogy olyan bánásmódban legyen része, amilyenben annak idején Ön részesítette a politikai foglyokat. Még mindig magam előtt látom ostoba vigyorát, amint a bátyám érdekében írott kegyelmi kérvényt olvassa. Bízom benne, hogy a nürnbergi vádlottakkal nem bánnak túlságosan enyhén. Ez milliók kívánsága...”

Göring minden társánál több levelet írt a börtönből barátainak és rokonainak; Hess írt a legkevesebbet. Ő és SeyssInquart írógépet használt.

Amikor a foglyok éppen nem leveleztek vagy nem a védekezésükön dolgoztak, akkor olvastak. „Valamennyien többet olvasnak az átlagosnál – jelentette a könyvtáros. – Ízlésük a német könnyűműfajoktól a klasszikusokig igen széles körben mozog, a súlypont azonban általában Goethe.” Hess naponta átlag két könyvet „fogyasztott”; többnyire még mindig a tárgyalás alatt olvasott. Hogy a bíróság miért tűrte el Hesstől ezt az arcátlanságot, sohasem fogom megérteni.

Hesst könyvmolyi mivoltában közvetlenül Hjalmar Schacht követte, aki olvasmányaiban majdnem kizárólag a klasszikusokra szorítkozott, de érdeklődött az életrajzok és Beethoven levelei iránt is.

Baldur von Schirach a börtön könyvtárában fellelhető valamennyi Goethe-kötetet elolvasta, aztán néhány Tennyson-verset próbált németre fordítani. Rosenberg olvasott a legkevesebbet. Hetente átlagosan egy regényt vett ki a könyvtárból. Von Ribbentrop Vernével próbálta elterelni figyelmét saját gondjairól. Göring hetente két könyvet vett ki, s a könyvtárosnak mindig sürgetnie kellett, hogy vigye vissza őket. Streicher, aki oly sok éven át csak pornográfiával foglalkozott, most végre „felfedezte” Goethét. Keitel már a per kezdete előtt sem olvasott valami sokat, most azonban, hogy élete forgott kockán, egyáltalán nem kölcsönzött ki több könyvet. Jodlnak sok könyve volt saját könyvtárából; elsősorban szülőföldjének bajor szerzőit kedvelte. Egyébként mindenre azonnal lecsapott, ami akár a legtávolabbi kapcsolatban is volt a hegymászással.

Miközben Göring lejárt határidejű könyveibe mélyedt, szüntelenül pöfékelt hatalmas faragott pipájából. A foglyok havonta egy font dohányt kaptak, hogy pipában vagy kézzel sodort cigaretta formájában elszívhassák. Csokoládét vagy más édességet nem fogyaszthattak.