LEHALLGATJUK A FOGLYOKAT

A bajkeverő Echer bírónak igaza volt. A börtönben a foglyok beszélhettek egymással. Kiülhettek a kertbe a tavaszi napsütésben és kibeszélhették, ami a szívükön feküdt. Nyilván véleményt cseréltek a kihallgatásról, ami nap mint nap tizenhat kihallgató-szobában folyt; kétségkívül panaszkodtak egymásnak és – amint azt leveleik világosan megmutatták – együtt sütötték ki, mit is írjanak Eisenhower tábornoknak. Csakhogy semmiféle törvényes alapunk nem volt arra, hogy elkülönítsük őket, s ezt Echer is tudhatta volna.

De sejtettük, hogy fontos titkokat közölnek egymással. Elhatározták, hogy az összerablott és elrejtett holmik ügyében, az olyan emberek holléte ügyében, mint Bormann, vagy a háborús atrocitásokért való felelősség kérdésében nem szolgálnak nekünk adatokkal. Beláttuk, hogy bizonyos módon olyan értékes információkhoz juthatnánk, amelyek a per során semmiképpen sem fognak felszínre bukkanni; egyszerűen csak hallgatóznunk kellene. Amit meg akartunk tudni, alapvető fontosságú volt az igazságszolgáltatás, egyben a történelem számára. S talán csak egyetlen módon lehetett hozzáférni...

A nácik idővel gyanakvással és bosszúsággal teltek el amerikai börtönőreik iránt. Bántotta őket a rideg fegyelem, amit érkezésük után azonnal bevezettünk. S ha egy-egy amerikai – fogságba esésükkor – elnézően bánt is velük, ebből mostanra már semmi sem maradt. Ha tehát azt akartuk, hogy csökkentsük gyanakvásukat, ha azt akartuk, hogy feloldódjanak, miért ne „adhatnánk át” őket az angoloknak?

Hosszú, éjszakákba nyúló töprengések után irodámban a következő tervet állítottam össze. Elhitetjük velük, hogy Németországba mennek, hogy végre megszabadulnak Mondorftól és a Palace Hoteltől, megszabadulnak a „goromba” amerikaiaktól és a „kulturált” angolok veszik át őket.

Szereztünk Dalheimben egy magas fallal övezett, német stílusban épült kúriát, amely mindössze három és fél mérföldnyire volt tőlünk. A brit titkosszolgálat tisztjeivel és egyik legragyogóbb elektronikai szakértőjükkel hozzáfogtunk az előkészületekhez. Az épülethez hozzátoldottunk egy titkos helyiséget, amelynek csak kívülről volt ajtaja, a ház belsejéből azt sem lehetett tudni, hogy létezik. Ebbe a helyiségbe költözött be Wood százados, a híradástechnikai és elektronikai szakértő, becenevén Woody. Száz meg száz yardnyi drótot, apró mikrofonokat, kapcsolókat, rádiócsöveket és egy hanglemezvágó gépet hozott magával. A gép közönséges viaszlemezeket „vágott”.

Woody ebből a helyiségből indult ki drótjaival, beásta őket a falak alá, keresztülvezette a kerten, föl, egy hatalmas szomorúfűz ágai közé, ahová mikrofonkötegeit is elrejtette. (Ma, amikor követségi koktélpartik olajbogyóiba rejtett drótnélküli mini mikrofonokról olvasok, föl tudom mérni, meddig terjedt Woody szakértelme. Bámulatos munkát végzett.)

A házat aztán teleraktuk német bútorral, és néhány „udvarias” brit őr is beköltözött. Aznap délelőtt csukott amerikai mentőautóban Mondorfból Dalheimbe hajtottam a hosszú, kanyargós úton, amely ötven mérföld hosszúságban tekergett, szemben a három és fél mérföldes egyenes úttal. A majdani utasokban azt a benyomást kellett keltenünk, hogy délkeleti irányba mennek, Németország felé, jóllehet valójában északnak kocsikáztak, és el sem hagyták Luxemburg területét. Rossz, hepehupás utakat választottunk, hogy a kétórás utazás emlékezetes odisszeának tűnjék.

Végül minden készen állt. Kiszivárogtattuk a hírt, hogy egyes foglyok azonnal útnak indulnak, mások pedig hamarosan követik őket. Azokat választottuk, akik nem rejtették véka alá náci társaikról alkotott véleményüket, azokat, akik nyíltan és dühösen másokat tettek felelőssé saját bűneikért. A kiválasztottak között természetesen első volt a szószátyár Göring, a ravasz és rosszmájú von Papen, aztán Horthy admirális. Horthy röviddel ezelőtt arcátlanul beszélt egyik tisztemmel, azt hangoztatva, hogy a tiszt tőle mint államfőtől nem veheti el a derékszíját. Odamentem hozzá és alaposan lehordtam, ő pedig dühöngött. Úgy látszott, őt is érdemes lesz kiválasztani. Kesselringet is elvittük. Valamennyien – de különösen Göring – alig tudták leplezni örömüket, hogy kiszabadulnak a kezem közül. Beültettük őket egy mentőkocsiba, lezártuk az ablaknyílásokat, és nekivágtunk a „hosszú útnak”.

Horthy alig várta, hogy megszabaduljon amerikai őreitől. Nem is tudta leplezni megkönnyebbülését, hogy elhagyhatja Mondorfot, s jól lehetett hallani fecsegését hátul a kocsiban. Minden bal kéz felőli kanyarba lassan, széles ívben fordultunk be, így nem lehetett tudni, hogy egyáltalán bekanyarodtunk. Ha viszont jobb kéz felé fordultunk, éles kanyarban, hirtelen pörgettük meg a volánt, hogy megerősítsük azt a látszatot, mintha délkelet felé igyekeznénk. Hepehupás utakon ugráltattuk a mentőkocsit; az utasok nyilván összevissza dülöngéltek, mintha igen nagy sebességgel haladnának. Körülbelül két óra múlva érkeztünk a házhoz, amely valójában mintegy tíz percre esett a Palace Hoteltól. Az őrök és a foglyok gémberedetten másztak ki a kocsiból.

A házban Göring alaposan megnézte a súlyos teuton bútorzatot és a tapétát. „Ezt a házat ismerem! – mondta ujjongva a többieknek. – Heidelberg közelében vagyunk. Felismerem a tapétát.” Utoljára még vidáman végigmértek, amint hátat fordítottam, hogy visszainduljak Mondorfba.

Aznap éjjel hálószobában aludtak, matracos, párnás ágyban. Továbbra sem lehetett olyan holmijuk, amellyel öngyilkosságot kísérelhettek volna meg. Olyan kevesen voltak az angol őrszemélyzethez képest, hogy azok szigorú 24 órás őrséget szervezhettek és minden szökési kísérletet megakadályozhattak. Mégis, az új, „gentleman módjára viselkedő” őrök ellenére is, a németek tele voltak gyanakvással. Fojtott hangon beszéltek egymáshoz, s Göring egyszer-kétszer oldalba is bökte Kesselringet és a kandallóra mutatott. „Lehallgató berendezések is lehetnek” – suttogta.

De amikor megtudták, hogy kimehetnek a kertbe, sőt nyugágyakat is vihetnek magukkal, melyeket alaposan megvizsgálhattak, valamennyien földerültek. Ez volt az a hely, ahol végre „magukban” lehettek!

Mivel a kertben csak egyetlen árnyékos hely volt, a nap pedig meglehetős forrón tűzött, természetesen a szomorúfűz árnyékába hurcolták széküket.

Woody csak vigyorgott hét lakattal lezárt „idegközpontjában”. Német torokhangok pattogtak a mikrofonokban hangosan és tisztán, s ezeket a gép azonnal a fekete lemezekre vágta.

„Príma” – emelte az égnek hüvelykujját a diadal jeleként Woody, aki ujjongva hajolt a műszerek fölé. A hírszerzés emberei felrakták a fülhallgatót, és elégedetten bólogattak egymás felé. Tetszett nekik, amit hallottak. Mindez sokkal kényelmesebb volt, mint a kérdések és feleletek végtelen sora.

A németek csaknem egész nap bizalmasan beszélgettek a kertben. Amikor a nap lement és az árnyékok megnyúltak, odább vitték a székeket és a nyugágyakat az ártatlan külsejű öreg fűzfától. Woody gondosan elrakta a frissen vágott lemezeket, és másnapra újakat készített ki. A foglyok megvacsoráztak és lefeküdtek. Mindenki boldog volt.

A következő nap esős volt és szomorú. De még szomorúbb volt az, hogy vendégeink bent maradtak a házban. Súlyos csalódást jelentett ez számunkra, de aztán még ennél is rosszabb következett. Sürgős utasítást kaptunk, hogy Mondorfból 24 órán belül át kell költöznünk Nürnbergbe. Ezt a bajt Echer zúdította a nyakunkba. A nürnbergi börtön még távolról sem állt készen, de amit ő a londoni illetékeseknek mondott, az megtette hatását. „Odafenn” szerették volna, ha a nácik mihamarább elkerülnek a Palace Hotelből.

A parancs meghökkentett és fölbosszantott. Woody, aki annyi órán át fáradozott, amíg kidolgozta a lehető legtökéletesebb rendszert, hogy értékes információkat szerezhessünk a náciktól, vigasztalhatatlan volt. „Hogyan is tehettek ilyet?” – kérdezte.

A négy foglyot azonnal felszólítottuk, hogy szedjék a cókmókjukat. Mogorván távoztak a kényelmes hálószobákból, és ismét beültek a csukott mentőkocsiba. Ezúttal egyenesen igyekeztünk vissza Mondorfba a három és fél mérföldes úton, és amikor néhány perc elteltével megpillantották a Palace Hotelt, foglyaink elképedtek. Hogyan érhettek vissza Németországból ilyen hamar? Aztán rájöttek, hogy felültették őket. Von Papen iszonyúan haragudott rám. Göring nemcsak dühöngött, hanem még zavarban is volt. Azt állította cimboráinak, hogy jól ismeri a házat!

Most újra együtt voltak a többiekkel csupasz celláikban, és készülődtek az újabb utazásra, hogy szembenézzenek az ismeretlen jövővel. Nem sok idő múltán már életükért kellett küzdeniük bíráik színe előtt.