Göring ismét repül

1945. augusztus 12-én, vasárnap, meleg, napsütéses reggelre ébredtünk Mondorfban. A foglyok celláikban foglalatoskodtak. A poggyászhelyiségben gondosan megjelölve súlyos bőröndök, hátizsákok, útitáskák hevertek egymás hegyén-hátán. A főbűnösök indultak Nürnbergbe, a perre.

Parancs ment Metzbe, hogy küldjenek át két C-47-es gépet Luxemburgba személyek elszállítása céljából. A repülési irány kivételével az utasokra vonatkozó minden információt a legszigorúbb titokként kezeltünk, még a pilóták sem tudtak semmit. Két közönséges katonai mentőautó állt meg a Palace Hotel előtt; tizenöt kézitáskás fogoly kilépett a kapun és beszállt. Három-három fegyveres őrt helyeztem mindkét kocsiba, s amikor a mentőkocsik ajtaját bezárták, személyautóba ültem. Végighajtottunk az álmos, kora reggeli csendbe merült Mondorfon és egész Luxemburgon. Nem voltak motoros kísérőink és nem szirénáztunk, semmi sem árulkodott arról, kiket is szállítanak a mentőkocsik. Amikor megérkeztünk a repülőtérre, a legtávolibb zugba irányítottak bennünket, ahol már ott várt a két fakó színű repülőgép, s körben ott üldögélt és napozott a legénység is.

Fiatal hadnagy lépett elő fogadásomra, amint kiszálltam a kocsiból. Közöltem Robert Densonnal, a 305-ös csapatszállító egység parancsnokával, hogy döntő fontosságú feladatot kell végrehajtania. Rámutattam az éppen bekanyarodó mentőkocsikra. „Ha meglátja a »betegeket«, fenemód meglepődik.”

Aztán előbújtak a nácik, egyik a másik után. Denson egyszeriben felismerte von Papent, aztán Jodlt, Dönitzet és Göringet. Göring egyik kezében a vörös kalapdobozt vitte, a másikkal pedig öv nélküli nadrágját igyekezett fenntartani. Most, hogy lefogyott, az égszínkék egyenruha sem feszült rajta valami pompásan. Nadrágja leesett volna, ha elereszti. Ráadásul nagy nap volt ez az életében: évek óta ez volt az első 24 óra, amikor semmiféle kábítószert sem szedett.

A foglyokat, az őröket és a pilótákat széles félkörbe állítottuk, én pedig elmagyaráztam, kinek miként kell viselkednie. Menetleveleket írattam alá. A csomagokat berakták a gépekbe, aztán a németek is fölkapaszkodtak a lépcsőkön. Figyelmeztettem Denson hadnagyot: „Mindenki tudja, hogy ezek itt iszonyú emberek. De nem a mi dolgunk, hogy ítélkezzünk felettük, vagyis hogy az igazságszolgáltatást a kezünkbe vegyük.” A hadnagy elvigyorodott: – „Úgy gondolja, uram, hogy senki se hagyja el a gépet ejtőernyő nélkül?”

Mindkét gépen huszonnyolc ember számára volt férőhely a géptörzs fala mentén. A gépek nem voltak szigetelve, bekárpitozva. Csak a legszükségesebb felszerelés volt bennük: egy kis „kübli” a törzs végében és egy vizelőtölcsér az egyik ajtón. A gép farában egy ejtőernyősök elhelyezésére vagy egy dzsip szállítására alkalmas lapos plató húzódott. Az ajtók és a vészkijáratok csukva voltak, de nem lehetett őket bezárni.

Mindegyik gépbe két-két kísérőt helyeztünk el, de csak az egyik volt 45-ös pisztollyal felfegyverezve. Úgy gondoltuk, annál jobb, minél kevesebb esélye van bárkinek is fegyvert kaparintani a kezébe. Mindkét őrnél volt azonban egy-egy „gumiszalámi”, rövid bunkósbot, amellyel a legvadabb embert is le lehet csillapítani. A fegyveres őr mindkét gépben hátul foglalt helyet, ahonnan jól láthatta az őrizeteseket. Beszálláskor Göringtől el akarták venni kalapdobozát, de ő azt kérte, hadd tarthassa magánál. Zavargás esetére bilincseket is vittünk magunkkal a gépeken, de nem volt szükség rájuk.

Hamarosan mindenki útra készen állt. Én az első gépen utaztam. Mivel az egyik fogolynak enyhe szívpanaszai voltak, Denson úgy döntött, hogy alacsonyan, 4000 láb magasságban repül. Ellenőriztük az ejtőernyőket az ülések alatt, becsatoltuk a biztonsági öveket, s a gépek kigurultak a kifutópályákhoz.

Fölszálltunk. Von Papen arca szürke volt, Göring viszont nyomban vidám fecsegésbe kezdett és szakértelemmel magyarázta az alattunk elterülő tájékozódási pontokat. A többiek azonban ügyet sem vetettek a kövérre. Tűnődők voltak és komorak. Göring lelkesen mutogatott lefelé, amint átrepültünk a Rajna felett, és oldalba bökte szomszédját. „Jól nézze meg! – mondta hangosan. – Most látja utoljára!”

Nem sokkal később az egyik őr előrejött. „Göring azt kérdezi, nem jöhetne-e a pilótafülkébe körülnézni. Én azt mondtam neki, hogy ez lehetetlen.” Denson hadnagy egy pillanatig elgondolkodott. „Nem, szó sem lehet róla. Itt kézigránátok és géppisztolyok vannak, meg a saját fegyvereink. Még csak az kellene, hogy átvegye az irányítást.”

A géptörzs farában Streicher kornyadozott; erőt vett rajta a légibetegség.

Nürnberg felett komor, borús volt az idő. Amikor a pilóta letette a földre a jó öreg „libuskát”, a gép kétszer-háromszor is megugrott a betonon. Egyik-másik német aggodalmas arcot vágott, de a gép hamarosan megállt. Amikor Denson hadnagy a pilótaülésből kilépve végigment a gépen, Göring kinyúlt, s megrángatta a nadrágja szárát. „Gut masina” – mondta az öreg pilóta savanyúan.

A repülőtér félreeső zugában, távol a főépülettől, ahová a torony irányított bennünket, egyetlen katonai fényképész várt ránk. Utasították, hogy készítsen felvételeket érkezésünkről, de még csak nem is céloztak rá, hogy kik lesznek a jövevények. A fényképész egymás után lőtte el villanófényeit a félhomályban. Amikor Göring kászálódott le a lépcsőn, újra fölemelte a gépét. Izgatottan megnyomta a gombot, hogy megcsinálja élete nagy fölvételét. De semmi sem történt, a gép nem exponált. Göring és a többiek pillanatok alatt bemásztak a várakozó kocsikba, és villámgyorsan eltűntek. A fényképész majdnem sírva fakadt.