KETYEG A POKOLGÉP

Foglyainkkal keresztülhajtottunk a csontváz épületek és a hatalmas romhalmaz között. Ennek a helynek valaha Nürnberg volt a neve. Rongyos, vézna emberek mászkáltak a bombák által szétszórt téglakupacokon. A szabad ég alatt apró tüzek égtek, amelyeknél családok főzték az ételüket; látni lehetett, hogy a magasban, a kettévágott helyiségekben is emberek laknak.

Végül megálltunk a nürnbergi börtön előtt. A börtön is súlyosan megsérült a szövetségesek pusztító erejű bombázásaitól és a tüzérség lövedékeitől, s a magas kőkerítés hézagait még csak részben foltozták be. A hatalmas Igazságügyi Palotának, amely a börtönépület mögött rajzolódott ki a ködben, csak egyik szárnya sérült meg. Éppen rohamosztagos hadifoglyok javították; közülük sokan a hajdan oly rettegett SS rangjelzéseit viselték.

Amint keresztülhaladtunk a kapun, elég aggasztó gondolat ébredt bennem: milyen közel is vannak ezek a katonák saját foglyaimhoz. Amikor pedig aznap este elhelyeztem a foglyokat celláikban, még kellemetlenebb híreket kellett hallanom. Valójában ezek közül a veszedelmes alakok közül, akiket az Igazságügyi Palotán láttam dolgozni jóval a börtönünk falai fölött, minden ötvenre csak egyetlen őr jutott. Akadálytalanul beleshettek a vezetésem alatt álló börtön udvarába, és alig volt akadálya, hogy egy jól megválasztott pillanatban be is hatoljanak.

És ha mindez nem lett volna elég, hogy egy börtönparancsnoknak álmatlan éjszakákat okozzon, hát jött még rosszabb is. A börtönépület két szárnya már tele volt civil német bűnözőkkel. És ennek a börtönrészlegnek nemcsak a parancsnoka volt közismert náci, hanem az őrszemélyzet zömét is annak tartották. Milyen ellenállást fejtenének ki ezek az emberek, hogy megakadályozzák az őrizetükre bízott rabokat a kitörésben, és abban, hogy benyomuljanak az én épületszárnyamba? Ha Mondorfban puskaporos hordó tetején ültem, itt meg valóságos pokolgép ketyegett alattam.

Sietve barikádot emeltünk börtönrészlegünk és a többi épületrész közé, és az akadályhoz őrséget állítottunk. Géppuskás őröket helyeztem el a börtönudvar kerítésfalának tetején, még többet az udvar négy sarkában álló tornyokba, és követeltem, hogy a nácikat a szomszédos épületszárnyakon végzett munkáról azonnal távolítsák el. Ugyanezek az emberek végezték a javítási munkákat a külső börtönfal három nagy omlásánál, melyeket a szövetségesek bombái okoztak, s amelyek elég nagyok voltak, hogy akár egy teherautó is áthajtson rajtuk. Éppen nagyságuk aggasztott a legjobban. Ha valami fanatikus banda a fejébe veszi, hogy egy teherautót megrak nagy hatóerejű robbanóanyaggal és nagy sebességgel keresztülrobog a falon a börtönépülethez, mindnyájan a levegőbe repülünk. Nem lett volna szabad ilyen hamar Nürnbergbe vezényelni bennünket!

Őreim parancsot kaptak, hogy minden szökevényt azonnal lőjenek le; a szökés csábítása ugyanis az ilyen lazán őrzött foglyok között igen nagy lehetett. Mi lett volna a következménye, ha valóban lelövünk egy szökevény főbűnöst? Mi történt volna a börtönben? Mi történt volna Európában? Vannak esetek, amikor az ember kiad egy parancsot, de közben azt szeretné, azért imádkozik, hogy bárcsak sohase kerülne sor a teljesítésére. Ha agyonlőnénk egy magas rangú német hadifoglyot, annak iszonyú visszhangja lenne mindenfelé, mi pedig talán a megszálló erők bármely más részlegénél világosabban láttuk, milyen harag zúdulna ránk, ha valami baj történne. Szilárdan elhatároztuk: nem szabad alkalmat szolgáltatnunk arra, hogy bárki, akár jogosan, akár jogtalanul, összehasonlítást tegyen a között a bánásmód között, amelyet mi tanúsítunk foglyaink iránt és a között, amelyet a németek tartogattak az ő foglyaik számára.

A Nürnberget ért súlyos szövetséges bombatámadások folytán sok épület roskadozott. Elég volt a legkisebb rezgés, hogy egész falak omoljanak a földre. A mérnökök hosszú és kemény munkával állították helyre a régi Igazságügyi Palotát és a tárgyalótermet, ahol a történelmi jelentőségű pert kellett majd megrendezni. Egy nap azután minden előzetes jel nélkül, hatalmas dörej és porfelhő közepette, a teljes tárgyalóterem leomlott, egészen az alagsorig. Ez azt jelentette, hogy az egész építkezést elölről kellett kezdeni.

Világosan láttuk, hogy több őrre van szükségünk, méghozzá a lehető legrövidebb időn belül. Rajtunk volt a világ szeme, egyetlen hibás lépést sem tehettünk.

De megint csak kőfalként magasodott föl előttünk egyes személyek közönye. Ezeket nem is érdekelte, lesz-e nürnbergi per vagy sem. Mihelyt a katonák a tengerentúli szolgálat köteles pontszámát teljesítették, csomagoltak és hazautaztak, nem törődve azzal, milyen szükség van rájuk a háborús bűnösök őrzésénél. Egy ízben a rendelkezésemre álló zászlóaljnyi erő elenyésző létszámú csoporttá zsugorodott. Követeltem, hogy a nürnbergi börtön személyi állományának minden más támaszponttal szemben elsőbbsége legyen. De ezt sohasem sikerült elérnem. A legjobb emberek a rendfenntartáshoz kerültek. Őszintén meg kell mondanom – anélkül, hogy azt a néhány igazán kiváló katonát, aki vezetésem alatt szolgált, bírálni akarnám – én a kiselejtezett emberanyagot kaptam, ezenkívül pedig néhány nagyon középszerű tisztet. Az Egyesült Államokból hozzám vezényelt emberek így gondolkodtak: „Nem kértük, hogy a tengerentúlra küldjenek bennünket, azt meg egyáltalán nem, hogy börtönbe osszanak be.”

Egyik tábornokunk álláspontja pedig, aki a megszálló erők – mondhatni – legfontosabb posztját töltötte be, közismert volt. Kifejezetten nem szimpatizált a törvényszékkel. Valójában azt remélte, hogy az egész ügy kudarcot vall. És ennek az embernek a szeszélyétől függött, teljesülnek-e várakozásaim a legfőbb német háborús bűnösök őrzéséhez szükséges emberanyag tekintetében!

A börtönben általában kétszázötven foglyot őriztünk. Az újonnan érkezőkkel és a távozókkal együtt összesen négyszázötvenen mentek át a kezem alatt. A különböző cellákban ott volt az a „legfőbb” húsz ember, akiknek különböző bíróságok elé kellett majd állniuk, továbbá azok, akiket tanúként tartottak fogva, végül a gyanúsítottak, akiket kihallgattak. Mintha ez nem lett volna elég, hamarosan még egy csoport női fogoly is érkezett, holott nem rendelkeztünk női őrszemélyzettel.

Az egyik női fogoly Margaret Blank volt, a hírhedt kémnő, aki sikerrel közeledett Európa néhány legfontosabb államférfijához, sőt némelyikük ágyasa is lett. Lehetett valami rejtett szekszepilje, én azonban nem találtam rajta semmi vonzót.

Mialatt a legkülönbözőbb utakon igyekeztem női őrszemélyzetet szerezni, Fräulein Blank alaposan kihasználta a helyzetet. Egy alkalommal megállt cellája közepén, és az őr szeme láttára ledobálta valamennyi ruhadarabját. Az őr, szerencsére, illemtudó módon viselkedett. Utasította a foglyot, hogy azonnal öltözzék fel, az esetet pedig jelentette. Szerencsém volt. Más börtönökben, ahol hasonló viszonyok uralkodtak, az őrök olykor összeszűrték a levet a női foglyokkal.

Az erőviszonyok csak ez után az eset után változtak meg a javamra. Kértem egy csoport női segédszolgálatost meg egy nővért, és mindenekelőtt kértem, hogy osszák be hozzám Grace Auer századosnőt, akit az Egyesült Államokban és a Scotland Yardon képeztek ki katonai rendőrré. Néhány lusta és konok ember irodáján át kellett utat törnöm ahhoz, hogy kérésemet teljesítsék, de a végén csak sikerült. Éppen ideje volt.

Fräu Himmler, Hitler hírhedt SS-vezérének felesége érkezett meg kihallgatásra a kislányával. Levetkőztették, átkutatták, és egy fiola ciánkálit találtak a kabátja hajtókájába varrva.

Egy másik börtönben a hírhedt Ilse Koch, a „buchenwaldi szajha” teherbe is esett, mégpedig állítólag egy őrtől.