„STILLE NACHT…”

Göring mindig elsőnek csörtetett be a kis kápolnába, hogy az első sorba ülhessen. Szemközt vele egyszerű kis oltár állt gyertyákkal, feszülettel, s az egyik oldalon harmóniummal. Gerecke tiszteletes felolvasta a szertartást a tizenhárom lutheránusnak, s ha zsoltárt énekeltek, Göring fújta a leghangosabban. Csaknem túlharsogta a harmóniumot is, melyen az egyik tanú, egy hajdani rendőr alezredes játszott. Göring éneklése őszintének tűnt. A nagy darab náci azonban bizalmasan közölte Gereckével, hogy elveti a lutheránus hitet, ateistának mindazonáltal nem ateista.

Sauckel volt az első, aki megkérdezte, hogy magához vehetné-e az úrvacsorát. Valahányszor a tiszteletes meglátogatta cellájában, Sauckel ájtatosan letérdelt az ágya mellé, és imádkozott. Schirach és Fritzsche szintén az elsők között voltak, akik magukhoz vették az úrvacsorát.

Gerecke tiszteletes karácsony este külön szertartást végzett az elcsendesült börtönben. A két börtöncellából egybebontott, csaknem csupasz kápolna gyülekezetében volt valami megrendítő. A tizenhárom közül, akik csendesen zümmögték vagy énekelték a „Stille Nacht”-ot, sokan tudták, hogy ez életük utolsó karácsonya. Ezen az estén az őrök nesztelenül kiléptek a kápolnából, és odakint várakoztak. „Ez már az Isten dolga” – suttogta egyikük. Gerecke felnézett egy pillanatra, aztán ismét belemélyedt a  bibliába. Szent Lukács evangéliumának második fejezetéből Krisztus születésének történetét olvasta fel. Hess még mindig megtagadta, hogy részt vegyen a szertartásokon. Azt mondta, ha részt venne rajtuk, az volna a látszat, hogy félelemből tér vissza a valláshoz.

Aztán fölvirradt karácsony napja, s reggel 9-kor O'Connor atya tartott misét négy főből álló katolikus nyájának; ezt Gerecke tiszteletes újabb szertartása követte. A karácsonyi ebéd csajkában felszolgált átlagos hadifogolyételekből: levesből, vagdalt húsból, burgonyából, káposztából és kávéból állt. Csomagokat ekkor már nem engedtünk be a börtönbe, így az ajándékok is elmaradtak. A becsempészett, öngyilkosságra alkalmas eszközök ettől az apró örömtől is megfosztották a foglyokat.

Mindenki, aki családjától elszakítva él, a karácsonyt gondolatban feleségével és gyermekeivel tölti. Foglyaim számára ez a karácsony feszült órákat hozott. Sokuknak fogalma sem volt, hol lehetnek családtagjai, s aggodalmukat csak növelték a védőügyvédek által terjesztett rémhírek arról, hogy feleségüket és gyermekeiket is bebörtönözték. Legalább öt fogoly: Göring, Streicher, Keitel, von Schirach és Schacht úgy tudta, hogy felesége amerikai fogságban van, s nem biztos, hogy az asszonyok maguknál tarthatták gyermekeiket.

A hangulat olyan nyomott volt, hogy Dr. Gilbert fel is keresett. „Göring azt mondta: »Lám, ezek is úgy dolgoznak, mint a Gestapo. Ne higgyetek nekik, amikor demokratikusnak mutatják magukat.«” Ugyancsak Göring jegyezte meg gúnyosan: „Az amerikaiak még mindig ellenségeink. De mi közük van ehhez az asszonyoknak és a gyerekeknek?”

Gilbert szerint von Schirach, aki egy ízben már hajlandó volt megtagadni Hitlert és az egész náci ideológiát, most Göring terrorizáló befolyására megkeményedett, és cinikusabb álláspontra helyezkedett.

Valójában mi magunk Nürnbergben minden lehetséges módon igyekeztünk kideríteni, vajon tényleg letartóztatták-e a feleségeket, és ha igen, hol lehetnek. Lankadatlanul azon voltam, hogy a családtagok számára engedélyt szerezzek, hogy meglátogathassák a foglyokat. Ezt azonban sohasem engedélyezték.

A bánásmódot, amelyet a foglyok családja iránt tanúsítottunk, leginkább Frau Himmler letartóztatásán lehet lemérni. Amikor az SS vezetőjének feleségét kislányával együtt Nürnbergbe hozták, úgy döntöttem, hogy a kislánynak folytatnia kell a tanulást. Fölhajtottuk egész Nürnberget, sorra látogattuk a romba dőlt iskolákat, hogy tankönyvet és vízfestéket szerezzünk a gyermeknek. Később a kislány hálából elküldte nekem egyik rajzát, amely kék és sárga virágokkal körülvett hóvirágcsokrot ábrázolt, s csak ennyit írt rá: „Andrus ezredesnek, G. H. 1945”

Hess konok volt, és egyetlen szóval sem kérdezte, mi van a feleségével. Minden módon megpróbáltam elérni, hogy családja meglátogathassa. Ő azonban továbbra is hajthatatlan maradt. „A bíróság, amely perbe fogott, törvénytelen. Következésképp nem kívánom, hogy családom ilyen méltatlan helyzetben lásson.” Magányos maradt, konok és keserű.

Amikor a tárgyalási napokon a foglyok együtt ebédeltek, Gilbert, a pszichológus, szabadon járt-kelt közöttük és társalgott velük. Folyékonyan beszélt németül. Egyik asztaltól a másikhoz ment, és bekapcsolódott a beszélgetésekbe. Később gépírásos jelentésekben számolt be mindarról, ami elhangzott, s arról is tájékoztatott, milyen hatást tesz a foglyokra a perből kibontakozó összkép. Gilbert kihallgatta a suttogva folytatott beszélgetéseket és a vádlottak padján elhangzott halk megjegyzéseket is. Ő talán mindenki másnál jobban láthatta, hogyan törnek felszínre a foglyok között a régi ellenségeskedések és féltékenykedések. A huszonegy vádlott minden alkalmat megragadott, hogy bemártsa egymást. Valaha egységes csoportot alkottak, mostanra azonban az összetartásnak morzsái sem maradtak bennük, s még egymás iránt érzett megvetésüket is csak alig egypáran igyekeztek leplezni.

Frank – vallási rohama előtt – Ribbentrop kivételével mindannyiukra haragudott. Az öreg Dönitz Streichert utálta mélységesen. Az önelégült Schachtban egyetlen érzés élt a többiek iránt: a megvetés. Göring viszonozta Schacht ellenszenvét, és átnézett rajta. Nyílt háborúság folyt Göring és Streicher között is.

Streicher védőügyvédjének némi gondot okozott, hogy ezt a viszálykodást megmagyarázza. Az ügyvéd, Hans Marx, azt állította, hogy a védencét 1939 végén valamennyi politikai fontosságú posztjáról leváltották. Az ok: Streicher és Göring összeveszett egy lány miatt.

„Streicher és Göring mind a mai napig gyűlölik egymást” – mondta Marx. Aki egyetlen pillantást is vetett Streicherre, képtelen volt megérteni, hogy egy nő, akár a legimmorálisabb is, egy ilyen alakhoz vonzódjék.

A foglyok éppen nagyban ettek és beszélgettek az ebédlőben, amikor egy csapat fotoriporter lépett be. A bíróság engedélyt adott a fényképezésre, hadd lássa a világ, hogyan bánnak a foglyokkal és milyen ellátásban részesülnek. Amikor az egyik fényképész Schachtra irányította gépét, a mogorva öreg bankár is fölpillantott. A bögre tűzforró kávét hirtelen mozdulattal a riporter arcára, gépére és egyenruhájára löttyintette. Az egyenruha tönkrement.

Schacht és a fotográfus között egyetlen szó sem esett, mivel a fényképész tudta, hogy tilos beszélniük. Én azonban elhatároztam, hogy az örökké ingerlékeny és tüskés Schachtot ezúttal megleckéztetem. Ha ilyen megvetően bánt kávéadagjával, bizonyára értéktelennek is tartja. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy a továbbiakban megvonom tőle a kávét. Csak később kapta vissza, amikor maga jött hozzám, és elnézést kért. Schacht igen nehezen értett szót bárkivel is. Később írott könyvében nyíltan bírálta a „bűnözőket” (Göringet, Keitelt, Rosenberget és Ribbentropot), ha pedig azok egy rossz szót is szóltak, dühében üvöltözni kezdett.

Amikor elérkezett az ideje, hogy megpróbáljuk a klikkek egymásra gyakorolt hatását a lehető legkisebbre csökkenteni, elhatároztuk, hogy elkülönítjük őket. Csakis ebédidőben beszélgethettek egymással, ezért megkértem Dr. Gilbertet, ültesse őket külön termekbe. Schirach, Speer, Fritzsche és Funk alkották az „ifjúsági ebédlőt”; Frank, Keitel, Sauckel és Seyss-Inquart számára egy másik termet jelölt ki Gilbert; Raedert, Streichert, Hesst és Ribbentropot egy harmadik terembe osztotta; von Papen, von Neurath, Schacht és Dönitz az „öregek ebédlőjébe” került; Rosenberg, Kaltenbrunner, Frick és Jodl ismét másik terembe, Göringnek pedig egymagában kellett étkeznie.

Göring terrorizáló magatartása a gyengébb jellemű foglyokat túlságosan befolyása alá vonta. Most tombolt a haragtól, hogy egyedül kell ennie, s ezért tudtomra is adta, hogy én „egy senki” vagyok, ő és a többiek viszont „történelmi személyiségek”. Gilbert, aki naplószerűen jelentette nekem a foglyok beszélgetéseit, közölte, hogy Fritzsche és Streicher veszekszenek. Streicher nagyon megharagudott, amiért Fritzsche a tárgyaláson leszólta a „Der Stürmer”-t, az öreg bűnöző kedvenc antiszemita újságját. A délutáni séta alatt ezért szidalmazta is Fritzschét.

A felháborodott Fritzsche visszatérőben megjegyezte: „Igyekeztem legalább valami minimális szimpátiát érezni Streicher iránt, annak ellenére, hogy egy disznó, és a vádlottak padján ő a legnagyobb gazemberek egyike. Mától fogva azonban ennek a szimpátiának vége. Amikor ma délután az udvaron sétáltam, Streicher mögém lépett azzal az undok pofájával, és leköpött. Az ocsmány disznó! Ezek után egy szemernyi jó érzés sem maradt bennem iránta.” Fritzsche ugyanilyen érzelmekkel viseltetett Frick iránt is. Frick ugyancsak „ocsmány disznó” volt, akinek „még annyi kurázsija sincs, hogy fölálljon és vállalja, amit tett”.

Fritzsche kijelentette Gilbertnek, hogy a hivatalos politika alapjait a nürnbergi törvények rakták le, ezek vezettek aztán a kivégzésekhez, s az antiszemitizmust az átlagos német állampolgárok várakozásánál is jobban túlhajtották.

Arra sem kellett soká várni, hogy Speer szidni kezdje Göringet gyalázkodó kijelentéseiért, melyek szerint Speer állítólag „eladta magát” a vád képviselőinek, Gilbert pedig befolyásolja az ingadozókat. Speer Gilbert együttérzésére apellált: „Képzelje! – méltatlankodott. – Ezeknek meg sem fordul a fejében, hogy valaki az igazat mondja. Nem maradt bennük más, mint fortély és hazugság, mivel azok után, ahogyan egész életüket leélték, csak így képesek gondolkodni.”