TIZENEGYEDIK FEJEZET

Másnap, akárhogy igyekeztem is magam azzal áltatni, hogy a pihenés és az álom más érzésekre hangolta Minót, rögtön észrevettem, hogy semmi se változott. Sőt, inkább határozott rosszabbodást kellett megállapítanom rajta. Akárcsak az előző nap, a hosszú, gyászos és megátalkodott hallgatás percei után Mino most is elkezdett epésen és összevissza beszélni mindenféle közömbös dologról. Ezek mögött azonban, mint a fény felé tartva egyes papírfajtákon a vízjegyet, mindig ugyanazt az uralkodó gondolatot lehetett felfedezni. Ugyancsak a rosszabbodásra mutatott aztán – amennyire megfigyelhettem – az a szándékos tétlenség, egykedvűség és nemtörődömség, ami az általában tevékeny és energikus Minóban új vonás volt, s ami arra vallott, hogy fokozatosan eltávolodik mindattól, amit eddig csinált. Így például: én nyitottam ki bőröndjeit, raktam be szépen szekrényembe ruháit és egyéb holmijait. Amikor egyetemi tankönyveire került a sor, s azt javasoltam neki, hogy egyelőre állítgassa sorba őket a sublót márványlapján a tükör hosszában, Mino csak legyintett:

– Hagyd csak a bőröndben... Úgyse lesz többet rájuk szükségem.

– Ó, miért nem? – kérdeztem. – Talán már nem is kell doktorálnod?

– Nem doktorálok én már.

– Nem akarod folytatni a tanulást?

– Nem.

Nem erőltettem tovább, nehogy megint arról kezdjen beszélni, ami kínozta, s hagytam a könyveket a bőröndben. Azt is észrevettem, hogy nem mosakodott, s eszébe se jutott, hogy megborotválkozzék. Pedig egyébként mindig nagyon tiszta volt, és adott magára. Az egész napot a szobámban töltötte; hevert az ágyon, dohányzott, majd meg elgondolkozó arccal, zsebre tett kézzel föl s alá járkált. Az ebédnél azonban, mint megígérte, nem szólt anyámhoz. Ránk köszöntött az este, s akkor kijelentette, hogy a városban vacsorázik; el is ment, egyedül – nem mertem szóba hozni, hogy elkísérem. Nem tudom, hová ment, már készültem lefeküdni, amikor hazajött. Rögtön észrevettem rajta, hogy ivott. Eltúlzott és komédiázó mozdulatokkal ölelt meg, s rögtön nekem akart esni. Engedtem neki, bár tisztában voltam vele, hogy a szeretkezés számára most már ugyanaz, mint az ivás: valami kényszeredetten végrehajtott, kellemetlen dolog, amelynek egyetlen célja, hogy kifárassza és elkábítsa vele magát.

Meg is jegyeztem:

– Ezzel a fáradsággal más nővel is éppúgy elvégezhetnéd.

Mino elnevette magát:

– Elvégezhetném hát... de te itt vagy a kezem ügyében.

E szavakra sértődöttség öntött el; de még a sértődöttségnél is inkább fájdalom, hiszen szavaiból az derült ki, hogy milyen kevéssé vagy egyáltalán nem is szeret. Aztán hirtelen mintha világosság gyűlt volna agyamban, odafordultam Minóhoz, s azt mondtam:

– Ide hallgass... Tudom, hogy én csak afféle szegény lány vagyok... de próbálj szeretni... Saját érdekedben kérem ezt... Ha sikerülne engem megszeretned, biztos vagyok benne, hogy a végén saját magadat is megszeretnéd.

Mino rám tekintett, aztán fennhangon, csúfondárosan ismételgette:

– Szerelem! Szerelem! – s azzal eloltotta a lámpát.

Én csak feküdtem a sötétben, tágra nyitott szemmel, nekikeseredve, összezavarodva, s nem tudtam, mit gondoljak.

A következő napok sem hoztak semmi változást, a dolgok ugyanígy folytak tovább. Mindössze annyi történt, hogy Mino, korábbi életmódjával látszólag felhagyva, új életmódba kezdett. Azelőtt tanult, egyetemre járt, barátokkal jött össze a kávéházban, olvasgatott. Most az ágyon végignyúlva cigarettázott, fel s alá járkált a szobában, a szokásos fonák és célzásokkal teli beszédekkel traktált engem, berúgott, és szeretkezett. A negyedik napon már kezdtem úgy érezni, hogy belebolondulok. Tisztába jöttem vele, hogy Mino fájdalma egyáltalán nem enyhül, s én úgy éreztem, hogy képtelen vagyok tovább a fájdalomnak ebben a légkörében élni. A szobám, mely állandóan tele volt cigarettafüsttel, olyannak tűnt számomra, mint valami fájdalomgyár, mely pillanatnyi megállás nélkül, éjjel-nappal dolgozik; s maga a levegő is, amit beszívtam, kocsonyásán sűrű lett a szomorú és megszállott gondolatoktól. E pillanatokban sokszor elátkoztam gyámoltalanságomat és tudatlanságomat, meg azt, hogy egy még nálam is gyámoltalanabb és tudatlanabb anyám van. Nagy bajaiban az ember első ösztönös gondolata az, hogy egy idősebb, tapasztaltabb emberhez fordul tanácsért. Én azonban nem ismertem senkit, aki erre alkalmas lett volna, anyámtól kérni segítséget meg ugyanannyi lett volna, mintha a házunk udvarán csapatostul játszadozó gyerekek valamelyikéhez fordultam volna.

Másrészt meg nem is sikerült nekem Mino gyötrelmeinek legmélyére hatolnom. Sok minden megfoghatatlan maradt belőle a számomra. Lassanként azonban az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy Minót leginkább az a gondolat gyötri, hogy amit ő Astaritának elmondott, le van írva a rendőrség aktáiban, s mint gyöngeségének örök tanúbizonyságát, őrzik az irattárban. Mino egyes elejtett szavai megerősítettek ebben a meggyőződésemben. Így hát az egyik délután azt mondtam neki:

– Ha bánt, hogy mindent írásba foglaltak, amit Astaritának elmondtál... szóval Astarita bármit megtesz a kedvemért... biztos vagyok benne, hogyha megkérem rá, eltünteti a kihallgatási jegyzőkönyvet.

Mino rám nézett, s különös hangon azt kérdezte:

– Hogy jöttél te erre a gondolatra?

– Te magad mondtad a múltkoriban... Én mondtam neked, hogy próbáld elfelejteni, s te azt válaszoltad, hogy ha te elfelejted is, a rendőrség nem felejti el.

– És hogy gondolod, hogy megkéred rá?

– Nagyon egyszerű... telefonálok neki, s elmegyek hozzá a minisztériumba.

Mino nem mondott rá se igent, se nemet. Én pedig ütöttem a vasat:

– Akkor hát jó lesz, ha megkérem rá?

– Felőlem.

Együtt lementünk az utcára, s bementünk a kávézóba, hogy onnan telefonáljunk. Astaritát rögtön megkaptam, s mondtam neki, hogy beszélnem kell vele. Kérdeztem, hogy odamehetek-e a minisztériumba. Astarita azonban, bár ezúttal is dadogó, de mégis szokatlan hangon azt válaszolta:

– Vagy nálad, vagy sehol.

Kitaláltam, hogy meg akarja kapni a fizetséget azért a szolgálatért, amit kérni akarok tőle, próbáltam hát kertelni. Azt javasoltam:

– Valamelyik kávéházban.

– Vagy nálad, vagy sehol.

– Hát jó – hagytam rá –, akkor nálam. – S hozzátettem, hogy még aznap, késő délutánra várom.

– Tudom én, mit akar – mondtam Minónak hazafelé menet. – Engem akar... de eddig még senki se tudott egy nőt rákényszeríteni, hogy az övé legyen, ha az maga is nem kívánta... Zsarolni ugyan, egyetlenegyszer megzsarolt valaki, amikor még tapasztalatlan voltam, de többet az se fogja megtenni velem.

– No és miért nem akarsz lefeküdni neki? – kérdezte Mino meggondolatlanul.

– Mert téged szeretlek.

– Előfordulhat – folytatta Mino még mindig olyan hangon, mintha csak éppen eszébe jutott volna valami –, hogyha nem akarsz lefeküdni neki, megtagadja a jegyzőkönyvek megsemmisítését... És akkor?

– Nem fogja megtagadni, nyugodt lehetsz.

– És ha csak ezzel a föltétellel hajlandó?

A lépcsőn mentünk felfelé; megálltam, s azt mondtam:

– Akkor azt teszem, amit te jónak látsz.

Mino derékon fogott, s nyugodtan azt mondta:

– Nos, én így látnám jónak: magadhoz hívod Astaritát, és a szeretkezés ürügyével a szobádba viszed... Én ott várakozom majd az ajtó mögött, s ahogy belép, egy revolverlövéssel leterítem... Aztán majd bedobjuk az ágy alá, és mi szeretkezünk egész éjszaka.

Szeme, melyet e napokban állandóan valami zavaros köd homályosított el, most első ízben csillogott tiszta fénnyel. Én elrémültem, főleg mert éreztem, hogy szándékában volt valami logika, meg aztán azért is, mivel most már egyre nagyobb, egyre sorsdöntőbb szerencsétlenségekre voltam elkészülve, s ez a gyilkosság egészen úgy festett, mint ami bekövetkezhetik.

– Az isten szerelmére, Mino! – kiáltottam fel. – Még viccből se mondj ilyeneket.

– Még viccből se mondok – mondta utánam –, most tényleg vicceltem.

De talán végső soron nem is viccel, futott át rajtam a gondolat; megnyugvással töltött el azonban az a tudat, hogy a revolvere, amivel a gyilkosságot elkövethette volna, Mino tudtán kívül üres volt, hiszen, mint elmondtam, kiszedtem belőle a töltényeket.

– Légy nyugodt – folytattam hát –, Astarita mindent meg fog tenni, amit akarok... De ne beszélj így többet... úgy megijesztettél!

– Ó, már tréfálni se szabad – mondta Mino könnyedén, s bement a lakásba.

Amint ott voltunk a nagyszobában, rögtön észrevettem, hogy valami hirtelen izgalom vett erőt rajta. Elkezdett fel s alá járkálni, mint szokta, zsebre tett kézzel. De mozgása más volt, mint egyébkor: erélyesebb, s arca olyan kifejezést öltött, amelyben nem a szokásos életundor és lehangoltság, hanem a mély és világos gondolkodás tükröződött. E változást annak tulajdonítottam, hogy Mino megkönnyebbült, tudva, hogy azok a kompromittáló okmányok hamarosan megsemmisülnek. Megint csak megnyitottam lelkem a reménykedés előtt, s azt mondtam neki:

– Meglátod, minden rendbe jön.

Mino testén remegés futott át, rám nézett úgy, mintha nem is ismerne már meg, aztán gépiesen ismételte:

– Igen... biztosan... minden rendbe jön.

Anyámat elküldtem hazulról azzal az ürüggyel, hogy menjen, s vegyen valamit vacsorára. És egyszerre a derűlátás hulláma öntött el. Úgy éreztem, hogy csakugyan minden rendbe jön, talán még sokkal jobban, mint ahogy reméltem. Astarita meg fogja tenni, amit kérek tőle, ha máris meg nem tette; Mino aztán napról napra egyre jobban megszabadul a lelkiismeret-furdalástól, újra kedvet kap az élethez, s lassan majd egyre több bizalommal tekint a jövő elé. Közös vonása ez minden embernek: először már attól is boldog, ha éppen csak átvészelte a szerencsétlenség napjait, de aztán – alighogy más szelek kezdenek fújni – azon nyomban távolabbi és nagyralátóbb terveket kezd kovácsolni... Két nappal előbb én is úgy láttam, hogy képes lennék lemondani Minóról, csak hogy boldognak tudjam; de most, amikor abban a reményben ringattam magam, hogy hamarosan vissza is tudom szerezni neki ezt a boldogságot, nemcsak hogy elhagyására nem gondoltam, hanem már azon járt az eszem: hogyan tudnám erősebben magamhoz láncolni. Valami arra ösztökélt, hogy e terveket ne az értelem józan számítására építsem, hanem lelkemnek ama homályos ösztönére, mely egyre csak remélni akar, s hosszabb ideig nem viseli el a megalázást és a fájdalmat.

Úgy láttam, hogy a dolgok mostani állásában csak két megoldás lehetséges számunkra: vagy elválunk, vagy egy életre egymáshoz kötjük magunkat; és mivel az első lehetőséget még csak figyelembe venni se akartam, azon kezdtem töprengeni, nincs-e rá valami mód, hogy siettessem a másik lehetőséget. Nem szeretem a hazugságot, sőt úgy vélem, kevés jó tulajdonságaim közé számíthatom – olykor már túlzott – őszinteségemet. Ha e pillanatban mégis hazudtam Minónak, ez annak tudható be, hogy úgy éreztem: már nem is hazudok, hanem az igazat mondom. Még az igazságnál is igazabb igazat, a lélek szerinti s nem a tárgyi tények szerinti igazat. Különben nem gondoltam én semmit, ha valami, akkor olyan sugallatféle volt ez bennem.

Mino, mint rendesen, fel s alá járkált, én az asztal végén ültem. Egyszer csak odaszóltam neki:

– Ide hallgass... valamit mondanom kell neked.

– Mit?

– Egy idő óta nem érzem jól magam... Pár napja elmentem az orvoshoz... állapotos vagyok.

Mino megállt, rám nézett:

– Állapotos?

– Az... És egészen biztos vagyok benne, hogy tőled.

Mino értelmes fiú volt, és ha nem is sejtette meg, hogy hazudok, e bejelentésem valódi célját rögtön és teljes mértékben átlátta. Fogott egy széket, mellém ült, szeretettel megsimogatta az arcom, s azt mondta:

– Gondolom, ez eggyel több ok, sőt az egyetlen ok, hogy elfelejtsem, ami történt, és húzzam tovább... Így van?

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem, úgy téve, mintha nem értettem volna.

– Rövidesen családapa leszek – folytatta Mino –, amit nem akartam megtenni a te kedvedért, most meg kell tennem, ahogy ti, nők szoktátok mondani, e kis élet kedvéért.

– Tedd, amit jónak látsz – mondtam vállat vonva én csak azért mondtam neked, mert ez az igazság... semmi másért.

– Egy gyermek – folytatta Mino azon a töprengő, mintegy hangosan gondolkodó hangon – végeredményben ok lehet rá, hogy az ember éljen... Sok ember, talán mindenki, nem is kíván többet... Egy gyermek jó mentség... egy gyerekért lopni, ölni is lehet.

– De ki kívánja tőled, hogy lopj és ölj? – vágtam közbe méltatlankodva. – Én csak azt kérem tőled, hogy boldog légy... s ha nem vagy... majd eljön az ideje.

Mino rám tekintett, újból kedvesen megsimogatta az orcám:

– Ha te boldog vagy, én is boldog vagyok... Te boldog vagy?

– Én igen – válaszoltam magabiztosan és büszkén –, először is, mert szeretem a gyerekeket, másrészt meg azért, mert tőled van.

Mino nevetve jegyezte meg:

– Ravasz nő vagy te...

– Miért vagyok én ravasz?... Micsoda ravaszság van abban, hogy az ember állapotos?

– Semmi... De ismerd el, hogy éppen most, ilyen körülmények között jó húzás... Állapotos vagyok, tehát...

– Tehát?

– Tehát bele kell nyugodnod abba, amit tettél. – Váratlanul éktelen hangon ordítozni kezdett, talpra szökkent, hadonászott:

– Élned kell, élned kell, élned kell!

Lehetetlen leírnom ezt a hangot. Szívemben iszonyú szorítást éreztem, szememét elfutotta a könny.

– Tedd azt, amit jónak látsz – dadogtam –, ha el akarsz hagyni, hagyj el... Én... én elmegyek.

Mino, mintha megbánta volna kitörését, odajött hozzám, megint megsimogatott:

– Bocsáss meg – mondta. – Ne törődj vele, mit mondok... Gondolj a gyermekedre, velem ne törődj.

Megfogtam a kezét, s könnyemmel öntözve, arcomhoz szorítottam.

– Ó, Mino – dadogtam –, hogyan tudnék én nem törődni veled?

Így maradtunk ott sokáig csendben. Mino ott állt mellettem, én kezét arcomra szorítva csókolgattam, és sírdogáltam. Aztán csöngettek.

Mino otthagyott, s úgy tűnt: hirtelen nagyon sápadt lett; hogy miért, abban a pillanatban nem tudtam magamnak megmagyarázni, nem is törődtem vele annyira, hogy kérdezősködjem. Felpattantam, s odaszóltam neki:

– Gyerünk... Itt van Astarita... Gyorsan, menj ki!

Mino, az ajtót félig nyitva hagyva, kiment a konyha felé.

Én gyorsan megtörölgettem a szemem, helyükre raktam a székeket, s kimentem az előszobába. Ismét nyugodtnak és magabiztosnak éreztem magam. Az előszoba homályában még az a gondolat is átsuhant rajtam, hogy most már el is árulhatom Astaritának a terhességemet: így majd békében hagy, s ha nem akarná megtenni a kért szívességet szerelemből, megteszi szánalomból. Kinyitottam az ajtót, s hátratántorodtam: a küszöbön nem Astarita állt, hanem Sonzogno.

Keze zsebre volt téve, s ahogy én, szinte gépiesen, egy mozdulatot tettem, hogy becsapjam az ajtót, vállának egy könnyed taszításával egészen kinyitotta s belépett. Bement a nagyszobába, s én utána. Leült az asztal mellé, az ablak felé eső oldalon. Mint rendesen, hajadonfőtt volt, s alighogy beléptem, máris éreztem, hogy rám szegeződik merev, makacs tekintete. Bezártam a szobaajtót, s közönyösséget tettetve megkérdeztem:

– Minek jöttél ide?

– Feljelentettél, mi?

Vállat vontam, s leültem az asztalfőre.

– Én nem jelentettelek fel – mondtam.

– Itt hagytál, lementél, s a rendőrségre szaladtál.

Most már nyugodt voltam. Ha volt bennem valami érzés, az inkább a harag, mint a félelem érzése volt. Sonzogno nem keltett bennem többé semmiféle félelmet, viszont éreztem, hogy száll a fejembe a düh ellene és mindazok ellen, akik útjában állnak a boldogságomnak.

– Itt hagytalak, és lementem – mondtam –, mert valaki mást szeretek, s nem akarom, hogy bármi dolgom is legyen veled... De nem szaladtam a rendőrségre... én nem vagyok besúgó... A rendőrök attól függetlenül jöttek ide... valaki mást kerestek.

Sonzogno odajött hozzám, két ujja közé fogta az arcom, és szörnyű erővel megszorította úgy, hogy ujjai fogam közé nyomultak, s kénytelen voltam arcom felemelni:

– Adj hálát az Istennek – mondta –, hogy nő vagy.

Arcomat továbbra is két ujjának harapófogó-szorításában tartotta, s olyan fintorba kényszerített, ami fájdalmas is volt, meg – éreztem: el is csúfít és nevetségessé tesz. Valami düh öntött el, talpra ugrottam, ráordítottam Sonzognóra:

– Pusztulj innen, te barom!

Sonzogno újra zsebre rakta kezét, egész szorosan mellém lépett, s szokása szerint rám szögezte tekintetét. Én csak ordítottam tovább:

– Barom vagy... izmaiddal... égkék gombszemeddel... nullásra nyírt fejeddel együtt... Pusztulj innen, takarodj... te félkegyelmű!

Csakugyan félkegyelmű, suhant át rajtam a gondolat, látva, ahogy egy hang nélkül, vékony, meggörbült ajkán enyhe mosollyal, zsebre tett kézzel, merev tekintettel felém közeledik.

Az asztal túlsó végére szaladtam, felkaptam egy nehéz vasalót, amilyet a szabók használnak, s rákiáltottam Sonzognóra:

– Takarodj innen, te félkegyelmű... vagy a pofádba vágom!

Sonzogno egy pillanatra megtorpant. Habozott. Ebben a pillanatban hátam megett kinyílt a nagyszoba ajtaja, s Astarita jelent meg a küszöbön. Bizonyosan nyitva találta a lakás ajtaját, hát bejött. Kiáltozva fordultam hozzá:

– Mondd meg ennek az alaknak itt, hogy hordja el magát... Azt se tudom, mit akar... Mondd meg neki, hogy takarodjék!

Nem is tudom, mért, de nagy örömmel állapítottam meg, hogy Astarita milyen elegánsan van öltözve. Láthatólag vadonatúj, kétsoros, szürke kabát volt rajta. Fehér alapon piros csíkos ingéről látszott, hogy tiszta selyem. Sötétkék zakójának kivágásába szép, halszálkás, ezüstszürke nyakkendő simult. Egy pillantást vetett rám, ahogy még mindig a vasalót lóbáltam, egy pillantást vetett Sonzognóra is, majd higgadt hangon megszólalt:

– A kisasszony azt óhajtja, hogy távozz... No? Mire vársz?

– Nekem és a kisasszonynak – válaszolt Sonzogno egész halkan – valami mondanivalónk van egymásnak... Jobb lesz, ha maga megy el.

Astarita, ahogy az imént a szobába bejött, levette a kalapját, egy selyemszegélyű, fekete nemezkalapot. Ezt a kalapot most szép nyugodtan letette az asztalra, aztán Sonzogno felé indult. Egész magatartása ámulattal töltött el: rendszerint búskomor, sötét szeme, valami harcias csillogást kapva, mintha megfényesült volna, nagy szája széthúzódott s önelégült, kihívó mosolyba görbült fel. Fogai kilátszottak. Minden szótagot jól megnyomva beszélt:

– Áá! Nem akarsz elmenni... Lám csak... Én viszont azt mondom, hogy igenis el fogsz menni... De gyorsan!

A másik tagadólag rázta a fejét, de megrökönyödésemre egy lépést hátrált. E pillanatban egész jelentőségében felvillant agyamban: ki is ez a Sonzogno, és rémület fogott el, nem magam, hanem Astarita miatt, aki, miről sem tudva, oktalan elszántsággal maga ellen ingerli. Ugyanaz a szorongó érzés fogott el, mint kislány koromban, mikor egy cirkuszban láttam, hogy egy pöttömnyi idomító, csupán ostorral a kezében, odaállt egy fogait vicsorító, hatalmas oroszlán elé, és ingerelni kezdte.

„Vigyázz!” – szerettem volna kiáltani. – „Ez az ember gyilkos! Szörnyeteg!” De nem volt annyi erőm, hogy megszólaljak.

Astarita pedig újra nekitámadt Sonzognónak:

– Szóval: pucolsz innen vagy nem?

Amaz megint csak nemet intett a fejével, s megint tett egy lépést hátrafelé. Astarita viszont előrelépett egyet. A két, szinte hajszálnyira egyforma magas férfi most már szemtől szembe állt.

– Különben is: ki vagy? – folytatta Astarita, s arcáról nem tűnt el a vészjósló mosoly. – Egy-kettő! Hogy hívnak?

– A másik nem mukkant. – Nem akarod megmondani, mi? – hajtogatta Astarita szinte kéjes hangon, mintha örülne Sonzogno hallgatásának. – A neved se akarod megmondani, elmenni se akarsz... Igaz?

Várt egy pillanatig, aztán felemelte a kezét, s lekent két pofont Sonzognónak, előbb az egyik, aztán a másik arcfelére. Én öklömet a szájamba kaptam, s beleharaptam. „Most üti agyon” – gondoltam, s behunytam a szemem. Hanem megint csak Astarita hangját hallottam:

– Most pedig mozgás!... Indulj, egy-kettő!

Szemem kinyitva azt láttam, hogy Astarita Sonzognót gallérjánál fogva az ajtó felé lökdösi. Sonzogno képén még ott terjengett a pofonok okozta pirosság, de a lázadásnak semmi jelét nem mutatta. Mintha másra gondolna, hagyta, hogy Astarita kifelé vonszolja, majd kilökje a nagyszobából. Aztán hallottam, hogy a lakás ajtaja becsapódik, s Astarita újból ott állt a szobaajtóban.

– Hát ez meg ki volt? – kérdezte, s gépies mozdulattal levett egy bolyhot kabátja kihajtójáról, egy pillantást vetve oda, mint aki attól tart, hogy az iménti heves erőkifejtés során tönkretette eleganciáját.

– Sose hallottam a vezetéknevét... Annyit tudok csak, hogy Carlónak hívják – hazudtam.

– Carlo – ismételte meg Astarita gúnyos mosollyal, s megrázta a fejét. Aztán hozzám lépett. Én az ablakmélyedésben álltam, s néztem kifelé az ablakon át. Astarita karját derekamra tette, s már megváltozott arckifejezéssel, más hangon kérdezte:

– Hogy vagy?

– Jól – feleltem, s nem néztem rá. Astarita merőn rám szegezte szemét, majd szótlanul erősen magához szorított.

Szelíden elhárítottam, s beszélni kezdtem.

– Nagyon kedves volt tőled... Azért telefonáltam, mert egy újabb szívességet szeretnék kérni.

– Halljuk – mondta Astarita, de szeme rajtam pihent, s mintha nem is hallotta volna, mit mondok.

– Az a fiatalember, akit kihallgattál... – kezdtem.

– Ja, igen – szakított félbe Astarita fintort vágva. – Még mindig ő... Nem mutatkozott valami nagy hősnek.

Elfogott a kíváncsiság, hogy megtudjam az igazságot Mino vallomása ügyében, megkérdeztem hát:

– Miért?... Meg volt ijedve?

Astarita megrázta a fejét.

– Nem tudom, meg volt-e ijedve vagy sem... Annyi bizonyos, hogy az első kérdésemre elmondott mindent... Ha tagadott volna, nem tehettem volna vele semmit... nem voltak ellene bizonyítékok.

Szóval, gondoltam, pontosan úgy folyt le, ahogy Mino mondotta. Az öntudat hirtelen, indokolatlan kihagyása, alámerülés a mélybe, amit sem ő nem akart, sem másvalaki nem idézett elő.

– Igen – folytattam. – ... Gondolom, ti mindent leírtatok, amit mondott... Szeretném, ha mód volna eltüntetni, amit így írásba foglaltatok.

Astarita gúnyosan nevetett:

– Ő bízott meg, mi?

– Magamtól csinálom – feleltem, s ünnepélyesen megesküdtem: – Itt haljak meg ebben a percben, ha nem igaz.

– Mind ezt szeretnék – mondta Astarita –, hogy az akták tűnjenek el... A rendőrség irattára az ő rossz lelkiismeretük... nincs akta, nincs lelkiismeret-furdalás.

Minóra gondoltam, s azt válaszoltam:

– Bár igaz lenne... ezúttal azonban, attól félek, tévedsz.

Astarita újból magához vont, ölemet öléhez szorította, s felizgulva, dadogva kérdezte:

– És mi lesz az én jutalmam?

– Semmi – válaszoltam kertelés nélkül –, ez alkalommal igazán semmi.

– És ha én is megtagadom?

– Nagy fájdalmat okoznál nekem, mert szeretem azt az embert... Minden, ami őt éri, annyi, mintha engem érne.

– Csakhogy te azt mondtad, hogy kedves leszel hozzám.

– Mondtam... de most meggondoltam.

– Miért?

– Csak... Ne kérdezd.

Astarita újból magához szorított, és sebes dadogással a fülembe suttogva, kezdett esdekelni, hogy csak még egyszer utoljára elégítsem ki kétségbeesett vágyát. Nem idézhetem itt mindazt, amit mondott, mert az esdeklésekkel vegyest olyan szörnyűségeket mondott, amiket nem mernék leírni, de hát olyasmik voltak ezek, amiket a hozzám hasonló nőknek szoktak mondani, meg amiket a hozzám hasonló nők szoktak kedveseiknek mondani. Astaritából valami aprólékos és kicsorduló szabatossággal áradtak ezek a szavak, de a nélkül a durva vigyoriság nélkül, mely rendszerint együtt jár az ilyesfajta ömledezésekkel; inkább valami sötét, mintegy megszállott kéjjel beszélt. Láttam egyszer egy embergyilkos őrültet a bolondokházában, amint éppen azt festette le ápolójának, hogy milyen kínzásoknak vetik majd alá, ha kézre kerítik; ez az ember beszélt olyan hencegéstől menten, pontosan és komolyan, ahogy Astarita fülembe suttogta ocsmányságait. Valójában persze szerelmét tárta így elém, ezt a buja és sötét szerelmet, mely mások szemében merő kéj vágynak tűnhet, de amelyről én tudtam, hogy mély, mindent átfogó és a maga módján éppoly tiszta, mint bármilyen más szerelem. Mint mindig, most is főleg szánalmat keltett bennem, mivel éreztem, hogy mindeme szörnyűségek hátterében Astaritának csupán az az érzése húzódik meg, hogy magányos lélek, s hogy képtelen ebből a magányból kilépni. Hagytam hát: beszéljen kedvére, s azután azt mondtam:

– Nem akartam megmondani, de kénytelen vagyok vele... Aztán tégy, ahogy jónak látod... Én többet nem lehetek az, aki voltam... Állapotos vagyok.

Astarita még csak meg se rebbent, s egy pillanatra se tért el rögeszméjétől.

– Értem... Hát aztán?

– Aztán... más életet kezdek... Férjhez megyek.

Egész helyzetemet inkább csak azért tártam fel neki, hogy megvigasztaljam a visszautasítás miatt. Ahogy azonban az iménti szavakat mondtam, azon vettem észre magam, hogy pontosan azt mondom, ami a fejemben forog, s hogy e szavak lelkem legmélyéről fakadtak. Egy sóhajjal hozzátettem még:

– Akkor is férjhez menés előtt voltam, amikor megismertél... Nem az én hibám volt, ha akkor nem sikerült.

Astarita még mindig átölelve tartotta a derekamat, de már az előbb enyhített a szorításán, most pedig teljesen elengedett, s azt mondta:

– Legyen átkozott az a nap, mikor veled találkoztam.

– Miért? Szerettél engem.

Köpött egyet félre, s megismételte:

– Legyen átkozott az a nap, mikor veled találkoztam, s legyen átkozott az a nap is, mikor megszülettem. – De nem kiabált, nem is látszott rajta semmiféle hevesebb érzelem, úgy tette hozzá: – A barátodnak nincs mitől félnie... nem készült semmiféle jegyzőkönyv... ahogy nem tartják számon információit sem... Bár az adatok alapján veszedelmes politikusnak látszik... Isten áldjon, Adriana.

Nem mozdultam az ablak mellől, onnan viszonoztam köszönését, s onnan néztem, hogy távozni készül. Felvette kalapját az asztalról, s hátra se fordulva, kiment. Rögtön erre megnyílt a konyhába vezető ajtó, s kezében revolverrel Mino lépett be. Néztem rá elbámulva, üressé vált lélekkel, hang nélkül.

– Elhatároztam, hogy megölöm Astaritát – mondta Mino mosolyogva. – Csak nem gondoltad, hogy nekem csakugyan olyan fontos, hogy az aktám eltűnjék?

– És akkor – kérdeztem réveteg hangon –, miért nem tetted meg?

Mino megrázta a fejét:

– Olyan szépen elátkozta a napot, amikor született... Hagyjuk, hadd átkozza még pár évig.

Éreztem, hogy bent fojtogat valami, de bárhogy erőlködtem is, képtelen voltam rájönni, hogy mi.

– Mindenesetre – mondtam –, én elértem, amit kívántál... Az ügyiratokban nincs nyoma, hogy...

– Hallottam, halottam – vágott szavamba Mino –, mindent hallottam... Ott álltam az ajtó mögött s az ajtó félig nyitva volt... Még láttam is... Bátor fickó ez a te Astaritád – fűzte hozzá hanyagul. – Piff, paff, két igazán mesteri pofont kent le Sonzognónak... Pofozni is sokféleképpen lehet... ezeket a pofonokat a fölöttes adta az alárendeltnek... az úr vagy olyan valaki, aki úrnak tudja magát, a szolgának... És Sonzogno hogy állta!... Meg se mukkant.

Nevetett, s a revolvert visszatette a zsebébe. E furcsa dicshumnusz Astaritáról egy kis zavart keltett bennem. Kissé bizonytalanul azt kérdeztem:

– Mit gondolsz, mit fog tenni Sonzogno?

– Ki tudja?

Már majdnem éjszaka volt. A nagyszobára sűrű homály telepedett. Mino az asztal fölé hajolt, meggyújtotta a húzós lámpát, a fény körül azonban továbbra is sötét terjengett. Az asztalon ott volt anyám szemüvege, meg a kártya, amivel pasziánszait szokta kirakosgatni. Mino leült, fogta a kártyacsomót, megkeverte, s odaszólt:

– Nem akarsz egy partit játszani... amíg a vacsora elkészül?

– Micsoda ötlet? – kiáltottam fel. – Kártyázni?

– Igen... Briscolát... No gyere.

Szófogadóan leültem vele szemben, s gépiesen kezembe fogtam a felém nyújtott kártyákat. Fejem zavaros volt, s kezem, magam se tudom, mért, remegett. Indult a játék. A kártyalapok figurái – a merő fekete, baljós pikkbub fekete szemével, fekete virággal a markában, a buja, elhízott, rikító kőrdáma, a pocakos, hideg, érzéketlen, emberietlen kárókirály – mint megannyi gonosz indulatú s egyáltalán nem megnyugtató egyén tűnt elém. Ahogy ott játszottunk, az az érzés támadt bennem, hogy a játék valami nagy, fontos tétért megy: de nem tudtam, milyen tétért. Halálosan szomorúnak éreztem magam, s játék közben gyöngén egyet-egyet sóhajtottam, hogy megbizonyosodjam: a keblemre nehezedő teher még mindig ott van-e. S éreztem, hogy nem lett könnyebb, inkább egyre nagyobb a súlya.

Mino megnyerte az első játszmát, aztán a másodikat is.

– Mi van veled? – kérdezte a kártyát keverve. – Olyan rosszul játszol.

Ledobtam a lapokat:

– Ne gyötörj így, Mino!... Igazán nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy kártyázzam.

– Miért?

– Nem tudom.

Felálltam, néhány lépést tettem a szobában, s lopva kezemet tördeltem. Aztán azt javasoltam:

– Menjünk át a másik szobába, jó?

– Menjünk.

Kimentünk az előszobába, s ott, a sötétben Mino derékon kapott, s megcsókolta a nyakamat. Akkor, talán először életemben, úgy éreztem: a szerelem nekem is csak annyi, mint Minónak: eszköz arra, hogy az ember elkábítsa magát, s hogy ne gondolkozzék; se nem kellemesebb, se nem fontosabb eszköz, mint bármi más. Két kezem közé kaptam Mino fejét, s eszeveszetten csókoltam. Így összeölelkezve bementünk a szobámba. Itt vaksötét volt, de én észre se vettem. Valami vérszínű, vörös derengéssel telt meg a szemem; és minden mozdulatunkra a bennünket emésztő tűznek egy-egy sebes és hirtelen lángnyelve lobbant fel. Vannak pillanatok, melyekben, úgy tetszik, egy, az egész testünkön elömlő hatodik érzékünkkel látunk, és a sötétség olyan otthonossá válik, mint a napvilág. Ez a látás azonban nem hatol a testi érintkezés határain túlra; én sem voltam képes más egyebet látni, csak a kettőnk testét, amelyet valami sötét hullámverés, mint két vízbefúlt tetemét, éjjel kivetett a porondra.

Egyszerre csak arra eszméltem, hogy ott fekszem az ágyon elnyúlva, s a lámpa fénye meztelen hasamról verődik vissza. Combomat – a hidegtől-e, a szégyenkezéstől-e – összeszorítottam, s két kezemmel elfedtem ölemet. Mino figyelmesen szemlélt, s egyszerre azt mondta:

– A hasad most majd nőni kezd... minden hónappal nagyobbra nő... s egy napon a fájdalom arra kényszerít majd, hogy szétnyisd ezeket a lábakat, melyeket most olyan féltékenyen szorítsz össze... S a gyermeknek már hajjal borított feje kibújik majd, s te a világra lököd... Felveszik és karodba adják... s te boldog leszel... És eggyel több ember lesz a földön... Reméljük, nem lesz rá oka, hogy azt mondja, amit Astarita mondott.

– Mit?

– Legyen átkozott az a nap, mikor megszülettem.

– Astarita szerencsétlen ember – válaszoltam –, az én gyermekem pedig, bizonyos vagyok benne, boldog és szerencsés lesz.

Aztán magamra húztam a takarót, s gondolom, elszunnyadtam. Astarita nevének említése azonban újból felkeltette bennem azt a szorongást, amit eltávozása után éreztem. Egyszerre ismeretlen hangot hallottam, úgy tetszett, valaki hangosan a fülembe kiáltja: „Bumm! bumm!”, mint amikor valaki a revolverlövések hangját akarja utánozni. A rémület és izgalom heves mozdulatával ülő helyzetbe pattantam fel az ágyon. A lámpa még égett. Sietve leszálltam az ágyról, s az ajtó felé indultam, meg akartam ugyanis győződni róla, hogy jól be van-e csukva. Ott azonban Minóba ütköztem, aki teljesen felöltözve az ajtó mellett állt, és cigarettázott. Megzavarodva megint csak visszamentem az ágyhoz, s leültem a szélére.

– Teszerinted – kérdeztem Minótól – mit fog tenni Sonzogno?

Mino rám nézett, s azt felelte:

– Honnan tudjam én azt?

– Én ismerem Sonzognót – mondtam, ahogy végre sikerült szavakba öntenem fojtogató szorongásomat –, az nem jelent semmit, hogy ellenszegülés nélkül hagyta magát kilökdösni a szobából... Képes rá, hogy megölje... Nem gondolod?

– Az bizony könnyen meglehet.

– Gondolod, hogy megöli?

– Nem lepne meg, ha megtenné.

– Figyelmeztetni kell! – kiáltottam, s felpattanva azon nyomban öltözködni kezdtem. – Bizonyos vagyok benne, hogy megöli!... Ó, miért is nem gondoltam erre hamarább?!

Nagy sebbel-lobbal felöltöztem, de közben egyre csak beszéltem a félelmemről s rossz előérzetemről. Mino minderre egy árva szót sem szólt, cigarettázott, s járt körbe a szobában. A végén odaszóltam Minónak:

– Én elmegyek Astarita lakására... ilyenkor otthon van... Te várj itt.

– Megyek én is.

Ráhagytam, mert alapjában véve örültem, hogy elkísér, hiszen olyan izgatott voltam, hogy attól féltem: rosszul leszek. Felkaptam a kabátomat s azt mondtam:

– Taxit kell keríteni... Gyorsan!

Mino is felvette a kabátját, s elindultunk. Sietve mentem az utcán, szinte futottam. Mino meg belém karolva s alaposan kilépve kísért. Kisvártatva találtunk egy taxit, én lóhalálában beszálltam, s odakiáltottam Astarita címét. A Prati-ban volt ez az utca, soha nem jártam ott, de tudtam, hogy nincs messze az Igazságügyminisztérium épületétől.

A taxi robogni kezdett, s én szinte magamon kívül, előrehajolva követtem a száguldását, a sofőr válla fölött figyeltem az egymást követő utcákat. Egyszer aztán hallottam, hogy Mino halkan, mintegy magamagának azt mondja: „No és? Egyik farkas felfalja a másikat. ” – De most ügyet sem vetettem rá. Ahogy az Igazságügyminisztérium elé értünk, megállítottam a kocsit, kiszálltam, Mino pedig kifizette a taxit. A kavicsos utakon a padok és a fák között átrohantunk a kis parkon. Egyszerre aztán váratlanul szemem elé tárult az az utca, ahol Astarita lakott; hosszan, egyenesen úgy nyúlt el, mint egy kard, s ameddig a szem ellátott, óriási fehér lámpák sora világította meg. Szabályos, nagy bérházak követték benne egymást, üzlet sehol, s az egész utca kihaltnak látszott. Astarita lakásának, a házszámból ítélve valahol az utca vége felé kellett lennie. De olyan nyugalom áradt szét utcaszerte, hogy így szóltam:

– Lehet, hogy az egész csak képzelődés volt... De meg kellett tennem.

Elhagytunk három-négy ilyen bérházat s ugyanannyi keresztutcát, amikor Mino nyugodt hangon kijelentette:

– Valami azért mégis történhetett... Oda nézz!

Felemeltem tekintetemet, s nem messze, az egyik kapu körül sötét tömeget vettem észre. A túlsó járdán is emberek álltak egymás hegyén-hátán, s a levegőbe néztek a sötét ég felé. Rögtön biztos voltam benne, hogy ez az Astarita házának kapuja, futásnak eredtem, s úgy emlékszem, Mino velem futott.

– Mi az?... Mi történt? – kérdeztem lihegve a kapu körül tolongó tömeg szélén álló emberektől.

– Nem tudni pontosan – válaszolt egyikük, akihez fordultam, egy kalap és kabát nélküli szőke legényke, aki egy kerékpárt tartott kormányánál fogva –, valaki levetette magát a lépcsőház mélyébe... vagy valaki ledobta... A rendőrök a háztetőre mentek, valakit hajszolnak.

Utat törtem magamnak a csődületben, s némi tülekedés árán bejutottam az épület előcsarnokába. A tágas, fényárban úszó csarnokban ember ember hátán. A fejek felett, széles ívben fordulva, kovácsoltvas korláttal szegélyezett hófehér lépcsőzet emelkedett a magasba. Ahogy, szinte felemelve belső feszültségemtől, előretörtettem, a vállak felett odaláthattam a lépcsőfeljáró kövezetének egy szabad térségére. Kerek, fehér márványoszlopon egy szárnyas, meztelen, aranyozott bronzfigura állt, magasra emelt kezében tejüvegből készült fáklyát tartott, melyben villanykörte égett. Közvetlenül az oszlop tövében, lepellel letakart emberi test feküdt. Mindenki egy irányba nézett, én is arra néztem, s akkor megláttam, hogy mit néznek: egy fekete cipős lábat, mely kilátszott a lepel alól. De szinte azon nyomban erélyes kiáltások hangzottak:

– Vissza!... Kifelé!... Vissza! – s azon vettem észre magam, hogy egy erőteljes taszítástól a többiekkel együtt megint kint vagyok az utcán. A kapu két hatalmas szárnya már be is zárult előttünk.

Elhaló hangon odaszóltam annak, aki mögöttem állt:

– Mino, menjünk haza! – és hátrafordultam: ismeretlen arc meredt rám elképedve. A tömeg előbb hangosan méltatlankodott, ököllel dörömbölt a bezárt kapun, de hiába, mire szétoszladozott az utcán, s tárgyalta az esetet. De minden irányból új kíváncsiskodók érkeztek, néhány gépkocsi és sok kerékpáros is megállt, és kérdezősködött. Én meg egyre növekvő aggodalommal kezdtem keresztül-kasul járni a tömegben, s mivel szólni nem mertem, minden arcot külön-külön megnéztem.

Egy-egy nyakban, vállban Mino nyakára, vállára véltem ismerni, és olyankor viharosan betörtettem az ácsorgók közé, s egy csomó idegen arcot láttam, amint meghökkenve bámulnak rám. A nép még mindig főleg a kapu körül zsúfolódott össze, tudván, hogy bent egy holttest van, s még reménykedett, hogy megláthatja. Szorosan egymás mellett álltak, türelmes és komoly arccal, éppen úgy, mint amikor a színház kapuja előtt sorban állnak. Én meg csak keringtem ott, míg aztán beláttam, hogy már mindnyájukat megnéztem, s hogy egyre ugyanazokat az arcokat látom viszont. Mintha az egyik csoportban Astarita nevét hallottam volna említeni, s azon vettem észre magam, hogy Astarita egyáltalán nem érdekel már, hogy egész aggodalmam Minóra összpontosul. Végre is be kellett látnom, hogy nincs már ott. Akkor szakadhatott el tőlem, mikor én az előcsarnok felé furakodtam. Magam sem tudtam, miért, de úgy éreztem: számítanom kellett volna erre az elmenekülésre, s megdöbbentett, hogy előbb nem is gondoltam rá. Minden erőmet összeszedve elvonszoltam magam a térig, ott beszálltam egy taxiba, s megadtam a lakásom címét. Arra gondoltam, hogy Mino is elveszthetett engem a szeme elől, s hogy elment egyedül haza, hozzánk. De szinte bizonyos voltam benne, hogy nem ez az igazság.

Mino nem volt otthon, s nem jött meg aznap este sem, másnap sem. Bezárkóztam a szobába, egész lényemet valami szorongató rosszullét fogta el, de olyan erővel, hogy minden erőfeszítésem ellenére egész testemben remegtem. Lázam azonban nem volt, mindössze úgy rémlett, hogy önmagamon kívül élek, valami rendellenes és különleges légkörben, melyben minden inger, ami szememet, fülemet, tapintásomat érte, bántóan hatott és ájulásra késztetett. Semmi sem tudta kiverni a fejemből Minót, még Sonzogno újabb bűntettének részletes leírásai sem, amivel tele volt minden újság, amit anyám hozott. A bűntett félreismerhetetlenül magán viselte Sonzogno keze nyomát: talán egy pillanatig birkózhattak ott a lépcsőfordulón, Astarita lakásának ajtaja előtt, aztán Sonzogno nekitaszította Astaritát a korlátnak, felemelte, és ledobta. Ez a könyörtelenség rendkívül jellemző volt: csak Sonzognónak juthatott eszébe, hogy így gyilkoljon meg egy embert. Nekem azonban, mint mondtam, csak egyetlen gondolatom volt, s nem tudták érdeklődésemet felkelteni azok a cikkek sem, melyek elmondták, hogyan lőtték le Sonzognót a késő éjszakai órákban, miközben macskaügyességgel kúszva, a háztetőkön át menekülni próbált. Valami csömör fogott el mindenféle elfoglaltság, mindenféle időtöltés, sőt egyáltalán mindenféle gondolkozás iránt is, ami nem volt kapcsolatban Minóval, a Minóra gondolás viszont kibírhatatlan aggodalommal töltött el. Két-három alkalommal úgy esett, hogy gondolatom Astarita felé fordult, s visszaemlékezve irántam való szerelmére és búskomorságára, mély és tehetetlen szánalom fogott el: ha nem aggódnék ennyire Minóért – mondtam magamban –, bizonyosan megsiratnám és imádkoznék a lelkéért, amelyre fény soha rá nem mosolygott, s amely idő előtt s ilyen embertelen módon szakadt ki testéből.

Így töltöttem el az egész napot, az egész éjszakát, az egész másnapot s a rákövetkező éjjelt. Feküdtem az ágyon, vagy ültem az ágy végénél levő karosszékben. Kezem között görcsösen szorongattam Mino egyik kabátját, amelyet ott találtam a fogasra felakasztva; hol szenvedélyesen csókolgattam ezt a ruhadarabot, hol meg, hogy izgatottságomat fékezzem, harapdáltam. Azalatt is, míg anyám unszolására ettem egy falatot, csak fél kézzel ettem, másik kezemmel továbbra is görcsösen szorongattam a kabátot. A második éjszaka anyám rám parancsolt, hogy feküdjem le, s én hagytam, hogy mint egy bábot, levetkőztessen. Hanem amikor ki akarta venni kezemből Mino ruháját, egyszerre olyan éleset sikoltottam, hogy anyám egészen elrémült. Ő ugyan semmiről se tudott semmit, de többé-kevésbé megértette, hogy Mino távolléte miatt vagyok úgy kétségbeesve.

Harmadnapra sikerült valamit kiagyalnom, amihez aztán makacsul ragaszkodtam egész délelőtt, bár homályosan éreztem róla, hogy nincs semmi alapja. Az a gondolatom támadt, hogy Mino megijedt, amikor megtudta, hogy teherben vagyok, s próbálta magát kivonni az állapotommal járó kötelezettségek alól, s elszökött haza, vidékre. Otromba feltevés volt ez, de inkább képzeltem el Minót hitványnak, semmint hogy elfogadjak olyan más lehetőségeket, melyekkel különben kénytelen lettem volna számolni. Nagyon szomorú lehetőségek voltak ezek, s bizonyára az eltűnéséhez fűződő körülmények sugallták nekem őket.

Még ugyanaznap, dél felé anyám bejött a szobámba, s egy levelet dobott az ágyamra. Felismertem Mino írását, s nagy öröm fogott el. Megvártam, míg anyám kimegy, aztán vártam egy kicsit, míg izgatottságom kissé csillapszik. Akkor felbontottam a levelet. Ide írom teljes egészében:

Drága Adrianám!

Amikor ezt a levelet megkapod, én már halott leszek. Amikor kinyitottam a pisztolyomat, s felfedeztem, hogy üres, rögtön kitaláltam, hogy ez a te műved, s nagy szeretettel gondoltam rád. Szegény kis Adriana, nem ismered a fegyvereket, nem tudtad, hogy volt még egy golyó a csőben is. Az, hogy ezt nem vetted észre, megerősített elhatározásomban. Különben is annyi sok lehetőség van az öngyilkosságra.

Mint mondtam is neked, képtelen vagyok beletörődni abba, amit tettem. Az utóbbi napokban észrevettem magamon, hogy szeretlek; de ha józanul gondolkoznék, gyűlölnöm kellene téged; hiszen mindaz, amit magamban gyűlölök, s ami a kihallgatásomból nyilvánvaló lett, az vagy te a legmagasabb fokon. Valójában akkor elbukott az az ember, akinek lennem kellett volna, s pusztán az lettem, aki vagyok. Nem volt ebben se gyávaság, se árulás, csupán az akarat működésének valami titokzatos megszakadása. Egyébként talán nem is olyan titokzatos; de ez nagyon messzire vezetne. Most elég, ha annyit mondok, hogy öngyilkosságommal visszaállítom a dolgoknak azt a rendjét, melyben folyniok kell.

Ne félj, nem gyűlöllek, ellenkezőleg, annyira szeretlek, hogy ha csak rád gondolok is, már elég ahhoz, hogy kibéküljek az élettel. Ha lehetett volna, bizonyosan éltem volna is, feleségül vettelek volna, s mint mondani szoktad, olyan boldogan éltünk volna együtt. De hát igazán nem lehetett.

Gondoltam születendő gyermekünkre is, és ilyen értelemben írtam két levelet, egyet a családomnak, egyet az egyik ügyvéd barátomnak. Végső soron jó emberek ők, s ha nem is lehet nagy reményeket táplálni irántad való érzéseik tekintetében, meg vagyok győződve, hogy kötelességüket teljesíteni fogják. Ha, ami nem valószínű, mégis vonakodnának, habozás nélkül fordulj a törvényhez. Ez az ügyvéd barátom majd felkeres, megbízhatsz benne.

Gondolj néha rám. Csókol a te Minód.

Ui.: Ügyvéd barátom neve: Francesco Lauro. Címe: Cola di Rienzo utca 3.

A levelet elolvasva, bebújtam a takaró alá, arcom a lepedőbe temettem, és sírtam, mint a záporeső. Nem tudnám megmondani, meddig sírtam. Valahányszor úgy volt, hogy vége szakad, valami keserűen és vadul marcangolni kezdte a szívemet, s újból zokogásba törtem ki. Nem jajgattam, pedig kedvem lett volna hozzá, mert féltem, hogy anyám felfigyel rá. Zokogtam némán, s tudtam, hogy életemben most sírok utoljára. Elsirattam Minót, magamat, egész elmúlt és jövendő életemet.

Végül, még mindig sírva, felkeltem, s bágyadtan, kábultan, könnytől fátyolos szemmel sietve öltözködni kezdtem. Majd hideg vízzel megmostam a szememet, amennyire lehetett, kifestettem vörös, duzzadt arcomat, s anyámnak nem szólva, lopva elmentem hazulról.

Szaladtam a kerületi rendőrkapitányságra, s elértem, hogy a kapitány rögtön fogadott. Meghallgatta a történetemet, aztán kétkedő arccal azt mondta:

– Nálunk igazán semmi nyoma... Majd meglátod: meggondolta ő.

Bár igaza lenne – gondoltam magamban. De, magamnak sem tudnám megmagyarázni, miért, bosszantott is, amit mondott.

– Azért beszélnek így, mert nem ismerik őt – mondtam éles hangon –, azt hiszik, hogy mindenki olyan, mint maguk.

– De hát – kérdezte a rendőrfőnök – tulajdonképpen mit szeretnél te: hogy éljen vagy hogy halott legyen?

– Azt, hogy éljen! – sikoltottam. – Élve akarom... de úgy félek, hogy halott.

A rendőrkapitány egy pillanatra eltűnődött, aztán azt mondta:

– Csillapodj!... Amikor ezt a levelet írta, talán csakugyan meg akarta magát ölni... aztán lehetséges, hogy meggondolta a dolgot... Emberi dolog ez... mindenkivel előfordulhat.

– Igen, emberi dolog – hebegtem. Már azt se tudtam, mit mondok.

– Mindenesetre gyere vissza estefelé – fejezte be a rendőrfőnök –, akkor már tudok mondani valamit.

A kapitányságról egyenesen templomba mentem. Abba a templomba, ahol keresztvíz alá tartottak, ahol bérmálkoztam, ahol első áldozásomat végeztem. Nagyon régi, hosszú, csupasz templom volt ez, két terméskőből való oszlopsorral s szürke kőkockákból kirakott poros padlóval. De a két oszlopsoron túl, az oldalhajók homályában, mint megannyi kincsekkel teli barlang, gazdag és díszes kápolnák nyíltak. E kápolnák egyike a Szűz Anyának volt szentelve. Térdre hulltam a homályban a puszta kövezetre, a kápolnát elzáró bronzrács előtt. Tömérdek, virággal teli váza mögött ott volt a Szűz Anya hatalmas, sötét festett képe. A Szűz karjában a kisded Jézust tartotta, lábánál egy barátruhába öltözött szent térdelt, s összetett kézzel imádkozott. A földig hajoltam, homlokomat a kőpadlózat kockájához verdestem. A kő sűrű csókolgatása közben a Kereszt jelét rajzoltam a porba, majd könyörögni kezdtem a Szűzhöz, s lelkemben fogadalmat tettem. Megfogadtam, hogy amíg élek, soha többé férfit nem engedek magamhoz, még Minót sem. A szerelem volt az egyetlen dolog a világon, amihez ragaszkodtam, s amiben örömem telt, úgy gondoltam hát: Mino életben maradásáért nem hozhatok ennél nagyobb áldozatot. Aztán továbbra is a földig görnyedve s a kövezetre szorított homlokkal szavak és gondolatok nélkül, csupán lelkem szárnyalásával hosszan imádkoztam. Amint azonban felkeltem, valami káprázat ért: mintha a kápolnát borító sűrű homályt valami hirtelen világosság kettéhasította volna, s e fényben tisztán láttam, hogy a Szűz Anya szelíden és jóságosán néz rám, de a fejével mégis nemet int felém, mintha azt mondta volna, hogy nem hallgatta meg imámat. Egy pillanatig tartott az egész, utána arra eszméltem, hogy ott állok a rács előtt, szemben az oltárral. Elgyötörten keresztet vetettem, aztán hazamentem.

Egész napomat a várakozással töltöttem el, számlálgatva a másodperceket és a perceket. Estefelé visszamentem a rendőrkapitányságra. A rendőrkapitány olyan különös módon nézett rám, hogy szinte az ájulás kerülgetett, aztán csendesen azt mondta:

– Hát bizony igaz: végzett magával.

Felvett az asztalról egy fényképet, felém nyújtotta:

– Valaki, akinek személyazonosságát nem lehetett megállapítani, csakugyan öngyilkos lett az egyik szállodában a pályaudvar közelében... Nézd meg: ő-e?

Fogtam a fényképet, s rögtön megismertem rajta Minót. Melltől fölfelé volt lefényképezve, úgy látszott: egy ágyon, fekvő helyzetben. Halántékából, ahol a golyó érte, sok-sok fekete vérpatakocska futott az arcán szerteszét. De a patakzó vér alatt arcának kifejezése olyan derűs volt, amilyennek életében sosem láttam.

Elfúló hangon annyit rebegtem, hogy: ő az, s felálltam. A rendőrfőnök, talán vigasztalásképpen, még akart valamit mondani, de nem ügyeltem rá, vissza se nézve eltávoztam.

Hazamentem, s most már odavetettem magam anyám karjai közé. De nem sírtam. Tudtam, hogy anyám ostoba asszony, hogy mit sem ért az egészből, de mégiscsak ő volt az egyetlen, akihez bizalommal lehettem. Elmondtam neki mindent, Mino öngyilkosságát, szerelmünket, azt is, hogy állapotos vagyok. Azt azonban elhallgattam, hogy gyermekem apja Sonzogno. Említést tettem fogadalmamról is, megmondtam, hogy elhatározott szándékom más életet kezdeni, visszatérek a közös fehérneművarráshoz, vagy pedig elmegyek szolgálni. Anyám először buta, bár őszinte szóáradattal vigasztalni próbált, majd kijelentette, hogy nem kell elsietni semmit; lássuk előbb, mit tesz a család.

– Ez az ügy a gyermekemre tartozik – feleltem –, nem rám.

Másnap reggel váratlanul beállított Minónak az a két barátja: Tullio és Tommaso. Ők is kaptak egy levelet, melyben Mino tudatta velük, hogy öngyilkos lesz, majd tájékoztatta barátait – mint ő nevezte – az árulásáról, s elővigyázatosságra intette őket a várható következményekkel szemben.

– Ne féljenek – mondtam nekik kesernyésen. – Ha tartanak valamitől, megnyugodhatnak... nem fog történni semmi.

S beszéltem nekik Astaritáról meg arról, hogy Astarita az egyetlen, akinek tudomása volt a dologról, hogyan halt meg, s mivel a kihallgatást nem foglalták írásba, ellenük nincs is feljelentés. Úgy láttam: Tommaso őszintén fájlalta Mino halálát, a másik, Tullio azonban még nem tért magához a rémületéből. Mondta is egy kis idő múlva:

– Azért csak jól bennhagyott minket a pácban... Bízhat az ember a rendőrségben?... Sose lehet tudni... Mégiscsak valóságos és igazi árulás volt ez.

Összedörzsölte a tenyerét, és szokása szerint féktelen hahotába tört ki, mintha a dolog valóban mulatságos lenne. Felháborodva álltam fel, s ezt mondtam:

– Hogyhogy árulás?!... Hogyhogy árulás?!... Megölte magát, mit akar még? Melyiküknek lett volna bátorsága ezt megtenni?...

És azt is megmondhatom: maguk semmi érdemet nem szereztek, ha árulást nem követtek is el... Maguk, két szerencsétlen flótás, két éhenkórász, két nyomorult, akinek soha egy vasa még nem volt... És hozzátartozóik, családjuk is az: szerencsétlen fickók, éhenkórászok, nyomorultak, de ha egyszer sikerül, végre hozzájutottak volna ahhoz, amijük sose volt, jó soruk lett volna maguknak is, családjuknak is... Ő azonban gazdag volt, úriember volt, s ha ezt a dolgot csinálta, azért csinálta, mert hitt benne, s nem azért, mintha bármit is remélt volna magának belőle... Neki csak vesztenivalója volt, nem úgy mint maguknak, akik csak nyerhettek rajta... Ezt mondom én maguknak, és szégyellhetik magukat, hogy idejönnek nekem, és árulásról beszélnek.

A kis Tullio felnyitotta roppant száját, mintha válaszolni akart volna, a másik azonban megértett engem, leintette s azt mondta:

– Igaza van... De legyen nyugodt... én legalábbis mindig csak jó szívvel fogok Minóra visszagondolni.

Látszott rajta a meghatódottság, s én rokonszenvet éreztem iránta, mert nyilvánvaló volt, hogy csakugyan szerette Minót. Aztán köszöntek, és elmentek.

Egyedül maradtam, s úgy éreztem: szinte megkönnyebbült a fájdalmam, hogy ezt odamondtam annak a két embernek. Minóra gondoltam, aztán a gyermekemre. Arra gondoltam, hogy az apja gyilkos, az anyja utcalány. De hát minden férfival megeshet, hogy gyilkossá lesz, s minden nővel, hogy pénzért eladja magát. A legfontosabb most az volt, hogy szerencsésen a világra jöjjön, s növekedjék erőben, egészségben. Elhatároztam, hogy ha fiú lesz, Mino emlékére Giacomónak fogom hívni. Ha viszont lány lesz, Letizia lesz a neve, mert azt akartam, hogy vidám és boldog élete legyen, nem úgy, mint nekem; és bizonyosra vettem, hogy Mino családjának segítségével így is lesz.