KILENCEDIK FEJEZET

Ahogy a minisztériumon kívül kerültem, szedtem a lábam, s eljutottam egy közeli térig. Csak amikor már a tér közepén voltam, eszméltem rá, hogy azt se tudom, hová megyek, s csak ott kezdtem azon gondolkozni: hová is bújjak el. Az első pillanatban Gisellára gondoltam; az ő lakása azonban messze volt, s én a kimerültségtől már alig álltam a lábamon. Aztán meg abban sem voltam bizonyos, hogy Gisella szívesen adna szállást nekem. Maradt hát Zelinda asszony, az a szobakiadásból élő nő, akiről anyámnak szóltam, mikor megszöktem Sonzogno elől. Zelinda asszonnyal jó barátságban voltam, azonkívül az ő lakása közel is esett: úgy döntöttem hát, hogy hozzá megyek.

Zelinda egy sárga bérházban lakott, mely több hasonló bérház közé ékelődve, a pályaudvar előtti térre nézett. Ezt a házat többek között arról lehetett felismerni, hogy lépcsőháza még délben is szinte áthatolhatatlan sötétségbe borult. Nem volt benne lift, nem volt rajta ablak, szinte teljes sötétségben kellett felfelé tapogatódzni benne, miközben az ember egyre-másra emberi alakok árnyaiba ütközött, akik ugyancsak a korlátba fogózva lefelé tapogatództak. A levegőben állandóan bűzhödt konyhaszag terjengett, de mintha ez a konyha már évekkel ezelőtt kialudt volna, s bűzei azóta egyre csak bomladoztak volna ebben a dermedt és homályos levegőben. Botladozó lábbal és émelygő lélekkel kapaszkodtam fölfelé azokon a lépcsőkön, melyeken oly sokszor mentem már fel úgy, hogy egy férfi már ott türelmetlenül szorongatott magához. Zelinda nyitott ajtót.

– Egy szoba kellene – mondtam neki – ma éjszakára.

Zelinda termetes asszonyság volt, nem is annyira érett, mint talán inkább a hízástól idő előtt megöregedett nő. Köszvényben szenvedett, arcát egészségtelen pirosas foltok tarkázták, fátyolos szeme folyton könnyezett, s mindig zilált, ritkás, szökés haja kócos csomókba tapadva lógott le róla; arcán mindazonáltal ott maradt valami meghatározhatatlan kedves báj, ahogy egy pocsolyában ott marad még egy ideig a lenyugvó nap visszaverődő sugarának ragyogása.

– Szoba van – mondta Zelinda. – Egyedül vagy?

– Igen, egyedül.

Beléptem, Zelinda becsukta mögöttem az ajtót, s alacsony, széles termetét ringatva előreindult. Ócska pongyola volt rajta, kontya félig kibomolva, s kilógó hajtűkkel a vállára csüngött le. A lakás éppen olyan dermesztő és sötét volt, mint a lépcsőház. A konyhaszag azonban itt friss volt, mint amikor éppen sül valami finom és étvágygerjesztő ennivaló.

– Éppen vacsorát főzök – világosított fel Zelinda hátrafordulva s rám mosolyogva. Ez a nő, aki órára adott ki szobákat, nem is tudom, mért, de szeretett engem, és szokásos látogatásaim után gyakran ott tartott egy kis beszélgetésre, süteménnyel és likőrrel kínált meg. Zelinda aggszűz volt, valószínűleg nem is szerette soha senki szerelemmel, mivel a kövérsége kora ifjúságától kezdve otrombává tette. Szüzessége nyilvánvaló volt abból a félénkségből, kíváncsiságból és félszegségből is, mellyel szerelmi kalandjaim felől folyton érdeklődött. Nem volt benne irigység, sem rosszakarat, s azt hiszem, titokban erősen fájlalta, hogy sose csinálta azt, amit szobáiban másoktól látott csinálni. Az is valószínű, hogy az ő szobakiadói foglalkozásában nem is annyira az anyagi hasznot, hanem azt a talán öntudatlan vágyat kell keresnünk, hogy szerette volna érezni: ő sincs egészen kizárva a szerelmi érintkezés tiltott paradicsomából.

A folyosó mélyén két, általam is jól ismert ajtó volt. Zelinda kinyitotta a bal oldali ajtót, s előrement a szobába. Meggyújtotta a fehér, üvegtulipánokkal díszített háromkarú csillárt, s behúzta a zsalukat. Nagy, tiszta szoba volt ez. A tisztaság azonban mintha csak még könyörtelenebbül leleplezte volna a berendezés kopottságát és szegénységét: a szakadozott ágyelőket, az agyonstoppolt gyapjútakarókat, a tükrök vak foltjait, a lepattogzott zománcú korsót és mosdótálat. Zelinda asszony most szembefordult velem, s szemét rajtam nyugtatva, megkérdezte: – Nem érzed jól magad?

– Dehogynem! Remekül érzem magam.

– Akkor miért nem alszol otthon?

– Nincs kedvem hozzá.

– Meglátjuk, kitalálom-e – mondta Zelinda ravaszkodóan kedves ábrázattal. – Téged bánt valami... Vártál valakit, és nem jött el.

– Lehet.

– És ha a szimatom nem téved... Ez a valaki az a barna katonatiszt, akivel legutoljára itt voltál.

Nem először tett fel nekem Zelinda ilyen kérdéseket. Miközben torkomat az aggodalom szorongatta, hanyagul odavetettem: – Eltaláltad... No és?

– Semmi... De láthatod, hogy én rögtön átlátok rajtad... Első pillantásra kitaláltam, mi történt... De ne vedd annyira a szívedre... Ha nem jött, volt rá oka... a katonatisztek, ezt mindenki tudja, nem szabad emberek...

Nem szóltam rá semmit. Zelinda nézett rám egy kis ideig, aztán habozva, kedveskedő és hízelgő arccal megkérdezte: – Nem akarsz velem tartani?... Finom vacsora van.

– Nem, köszönöm – feleltem sietve – már ettem.

Megint csak nézett rám, majd úgy cirógatásképpen, puhán arcul legyintett. Aztán, mint egy nagynéni, ha fiatal unokahúgához beszél, ígéretes, titokzatos arckifejezéssel azt mondta: – Adok én neked valamit, amit biztosan nem fogsz visszautasítani.

Zsebéből kulcscsomót kotorászott elő, odalépett a fiókos szekrényhez, s felém háttal kinyitotta az egyik fiókot.

Kabátomat kigomboltam, s egyik kezemet a csípőmre téve, háttal nekitámaszkodtam az asztalnak, úgy néztem Zelindát, amint ott kutatott a fiók fenekén. Eszembe jutott, hogy Gisella is sokszor jött kedveseivel ebbe a szobába, s emlékeztem arra is, hogy Zelinda nem szerette Gisellát. Engem azért szeretett, mert én én voltam, s nem azért, mert ő mindenkit szeretett. Ez a gondolat erőt öntött belém. Elvégre, gondoltam, a világon nemcsak rendőrség, minisztériumok, börtönök s ehhez hasonló kegyetlen és lelketlen dolgok vannak. Közben Zelinda befejezte a fiókban való bányászkodást. Nagy gondosan újra bezárta a fiókot, felém tartott, miközben egyre csak mondogatta: – No, itt is van... Biztos nem fogod visszautasítani – s letett valamit az asztalterítőre.

Odanéztem, s öt cigarettát láttam, de olyan finomat, aranyszopókásat, egy maréknyi karamellát színes papirkákban s négy kis színes marcipán gyümölcsöt.

– No, most már jól van? – kérdezte Zelinda, s újra arcon legyintett.

Zavartan dadogtam:

– Igen, jól van, köszönöm.

– Nincs mit, nincs mit... És ha valamire szükséged van, csak szólj... mintha otthon volnál.

Egyedül maradva, egyszerre nagyon fázni kezdtem, s valami tétova érzés lett úrrá rajtam. Nem voltam álmos, nem kívántam lefeküdni, pedig ebben a dermesztő szobában, melyben a tél hidege mintha évek óta megülepedett volna, minta templomokban és pincékben, mi mást tehettem volna? Amikor más alkalmakkor ebben a szobában jártam, ezek a kérdések fel sem vetődtek: én is, a velem levő férfi is csak azt kívántuk, hogy bebújjunk a takarók alá, s kölcsönösen felmelegítsük egymást; s bár nem éreztem semmit a szerelem e koldusai iránt, maga a szerelmi aktus egészen áthatott s egészen elöntött varázshatalmával. Most hihetetlennek tűnt, hogy ezek közt az elnyűtt bútorok közt, ebben a dermesztő légkörben ölelni tudtam valakit, s ölelni tudott engem valaki. Bizonyosan mindannyiszor az érzékek lángolása vont fátylat mindkettőnk szemére, az tette kedvessé és otthonossá ezeket a képtelenül idegen tárgyakat. Az a gondolatom támadt, hogy ha nem láthatom többé Minót, az életem semmiben sem fog különbözni ettől a szobától. Hiszen tárgyilagosan, önáltatás nélkül nézve, az én életemben igazán nem volt semmi szép, semmi bensőséges, ellenkezőleg: akárcsak Zelinda szobája, csupa elnyűttség, csúnyaság és hidegség volt. Összeborzongtam, s lassan vetkőzni kezdtem.

Az ágynemű jéghideg volt, a nedvesség szinte annyira átjárta, hogy amikor belefeküdtem, az volt az érzésem, hogy mint valami nedves agyagba, belesajtolom a testem formáját. Ahogy aztán lassan átmelegedett, hosszan, elmerülten gondolkozni kezdtem a történteken. Sonzogno esete nagyon foglalkoztatott, s elmélyedve bogozgattam e sötét ügy indítékait és következményeit. Sonzogno most biztosan azt gondolja, hogy feljelentettem, és semmi kétség: minden látszat ellenem szólt. De vajon csak látszat volt ez? Eszembe jutott, ahogy azt mondta: „Az az érzésem, hogy a sarkamban vannak”, s feltettem a kérdést: vajon végül is a pap nem beszélte? Nem látszott valószínűnek, de eddig még semmi se bizonyította az ellenkezőjét.

Egyre csak Sonzognón jártatva az eszem, kezdtem magam elé idézni azt, ami megszökésem után a lakásomon történt: láttam magam előtt Sonzognót, amint vár, vár, majd türelmetlenkedni kezd, felöltözik: jön a két rendőr, Sonzogno előkapja pisztolyát, s szó nélkül rájuk süti, aztán menekül. S éppen úgy, mint mikor Sonzogno gyilkosságán gondolkoztam, ennek az elképzelése is sötét és csillapíthatatlan gyönyörűséget keltett bennem. Szerető dédelgetéssel elidőzve az egyes részleteknél, képzeletem újra és újra elém állította a tüzelés jelenetét, és semmi kétség: a rendőrök és Sonzogno közötti összecsapásban én egész lelkemmel Sonzogno pártjára álltam. Reszkettem örömömben, amint láttam, hogy a megsebesített rendőr a földre zuhan, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, látva, hogy Sonzogno elmenekül, aggódva követtem gondolatban le a lépcsőn, s csak akkor nyugodtam meg, amikor láttam, hogy eltűnik az út távoli homályában. Végül is belefáradtam a mozinak ebbe a fajtájába, s eloltottam a lámpát.

Már máskor is megfigyeltem, hogy az ágyam egy szomszéd szobába nyíló ajtónak támaszkodik. Ahogy a lámpát eloltottam, szemembe tűnt, hogy a két ajtószárny nem jól záródik, s köztük függélyes fénycsík szűrődik be a szobámba. A párnán könyökömre támaszkodtam, fejemet átdugtam az ágy végének vasrudacskái között, s szememet a résre tapasztottam. Nem kíváncsiságból tettem, hiszen eleve tudtam, mit fogok látni s hallani e kémlelőnyíláson át, inkább a gondolataimtól s a magányosságtól való félelem hajtott, hogy ha leselkedés révén is, társaságot keressek a szomszéd szobában. Jó ideig azonban nem láttam ott senkit: az ajtónyílás előtt kerek asztal volt, a csillár fénye erre az asztalra hullott, mögötte a sűrű homályban egy szekrény tükrének visszaverődő fényét is kivehettem. Azt azonban hallottam, hogy odaát beszélgetnek: a szokásos, számomra oly jól ismert társalgás folyt, a szokásos kérdésekkel: hová való, hogy hívják, hány éves. A nő nyugodtan és szűkszavúan beszélt, a férfi sürgetően s izgatottan. A szoba egyik sarkában beszélgettek, talán már ágyban voltak. Egészen belefájdult a tarkóm, ahogy így, mit sem látva nézgelődtem, s már éppen visszahúzódóban voltam, amikor megjelent a nő: az asztalon túl, a homályban álló tükör elé ment. Háttal volt felém, ott állt meztelenül, de az asztal miatt csak deréktól felfelé volt látható. Nagyon fiatal lehetett, hullámos hajának zuhataga alatt háta soványnak, csontosnak, minden báj nélkül valónak s betegesen fehérnek tetszett. Úgy véltem: még húszéves se lehet ez a nő, de melle már bizonyára lóg, s talán már anya is. Azok közül a kiéhezett lányok közül való lehet, gondoltam, akik kalap és gyakran kabát nélkül, ízléstelenül kifestve, elnyűtt ruhában, lábukon hatalmas ortopéd cipővel ott kószálnak az állomás körüli ligetekben. Amikor nevet, biztosan kilátszik az ínye, gondoltam, inkább csak önkéntelenül átfutott az agyamon, hiszen e szánalmas meztelen hát látványa megnyugvással töltött el; úgy éreztem: szeretettel nézem ezt a lányt, s nagyon is jól ismerem azokat az érzéseket, melyek e percben, míg ott nézegeti magát a tükörben, benne hullámzanak. A férfihang azonban durván megszólalt: „Szabad tudnom, mit csinálsz?”, erre a lány ellépett a tükör elől. Egy percre oldalról is megpillantottam: láttam görbedt vállát, ványadt mellét – pontosan ahogy elképzeltem. De már el is tűnt a szemem elől, s egy pillanatra rá a fény odaát kialudt.

És lelkemben is kialudt az a pislákoló szeretet, melyet a lány látása ébresztett; megint egészen egyedül voltam ott, a még mindig fagyasztóan hideg ágyban, a rozoga tárgyakkal teli, dermedt sötétben. Arra a két emberre gondoltam, ott túl a falon: nemsokára majd együtt merülnek álomba, a nő hálótársa hátához simul, állát annak vállára fekteti, lábát lábára kulcsolja, keze lágyékán nyugszik, ujjai kéjesen elmerülnek a has ráncai közé mint valami gyökerek, melyek az életet keresik a föld legsötétebb mélyén – s minderre hirtelen olyannak éreztem magam, mint valami tövestül kitépett növény, melyet odadobtak a csupasz kőpadlózatra, ahol a hervadás és a halál vár csak rá. Hiányzott Minó; s ha kezemet előrenyújtottam, mintha mérhetetlen, fagyos, ember nem lakta térbe ütköztem volna, mely minden oldalról körülvett, s melynek közepén ott gubbasztottam védelem és társ nélkül. Valami könnyes és hatalmas vágy fogott el, hogy átöleljem Minót, hozzátapadjak, de nem volt ott, és én úgy éreztem magam, mint aki özveggyé lett. Sírni kezdtem, miközben azzal áltattam magam, hogy a takaró alatt karom mégis ölel. Aztán, magam sem tudom, hogyan, végül is elaludtam.

Mindig nyugodt, jó alvó voltam; olyan volt bennem az alhatnék, mint az étvágy, mely könnyen megtalálja táplálékát, s erőltetés és megszakítások nélkül jóllakik. Így hát másnap reggel, ahogy a szemem felnyitottam, szinte elcsodálkoztam, hogy Zelinda szobájában vagyok, az ő ágyában fekszem, s hogy körülöttem napfény játszik, mely a redőny lécei közt beszűrődve, elfeküdt a párnán és a falon. Még egészen magamhoz se tértem, mikor hallottam, hogy a folyosón cseng a telefon. Zelinda szólt bele a kagylóba, hallottam, hogy a nevemet említi, s kis időre rá kopogtatott az ajtómon. Kiugrottam az ágyból, s úgy, ahogy voltam, egy szál ingben, mezítláb az ajtóhoz futottam.

A folyosó üres volt, a kagyló le volt téve az asztalkára, Zelinda visszament a konyhába. Anyám hangját hallottam a telefonban: – Te vagy az, Adriana?

– Igen.

– Miért szaladtál el?... Hogy itt mi minden történt azóta!... Legalább szóltál volna... Micsoda szörnyűség!

– Jó, jó, tudok mindent – mondtam gyorsan –, erről kár beszélni.

– Olyan gondban voltam miattad – folytatta anyám –, aztán meg itt van Diodati úr...

– Diodati úr?

– Igen... Idejött ma reggel, kora hajnalban... Föltétlenül látni akar... azt mondja, hogy megvár itt.

– Mondd neki, hogy máris megyek... mondd neki, hogy egy perc, s már ott is vagyok.

Visszatettem a kagylót, a szobámba rohantam, és sietve felöltöztem. Nem reméltem, hogy Mino ilyen hamar szabadult, s úgy éreztem: nagyobb lett volna az örömem, ha kiszabadulása néhány napot vagy egy hetet még váratott volna magára. Bizalmatlan voltam az ilyen gyorsan kapott szabadsággal szemben, s önkéntelenül valami homályos nyugtalanság támadt bennem. Minden ténynek van valami jelentősége, s képtelen voltam elképzelni, hogy mit jelenthet ez az idő előtti szabadlábra helyezés. Azzal a gondolattal nyugtatgattam magamat, hogy végre is nincs kizárva, hogy Astaritának, ígéretéhez híven, sikerült Mino azonnali elengedését kieszközölnie. Közben meg persze türelmetlenül vártam, hogy viszontlássam Minót, s ez a türelmetlenség, bár némileg nyugtalanító, de mégiscsak boldogító érzés volt.

Zelindát nem akartam megsérteni, ezért mikor felöltöztem, a táskámba raktam a cigarettákat és süteményeket, amelyekhez előző este hozzá se nyúltam, majd a konyhába indultam, hogy elköszönjek tőle.

– Most aztán boldog vagy, mi? – kérdezte Zelinda asszony. – Elmúlt a rosszkedved?

– Fáradt voltam... Hát akkor a viszontlátásra.

– Kis huncut!... Azt hiszed, nem hallottam, mit telefonáltak?... Diodati úr!... De várj már... igyál egy csésze kávét.

Még akkor is beszélt, amikor én már kint voltam a lakásból. A taxiban, kezemet táskámon tartva, odahuppantam az ülés szélére, készen rá, hogy ugrok ki, mihelyt a kocsi megáll. Attól tartottam ugyanis, hogy Sonzogno lövöldözése csődületet csalt a házunk elé. Azt is meghánytam-vetettem magamban: helyes-e, hogy hazamegyek? Hiszen Sonzogno akármelyik pillanatban ott teremhet, hogy bosszút álljon. Kénytelen voltam azonban magamban megállapítani, hogy nekem már semmi se számít. Ha Sonzogno bosszút akar állni, tegye: én látni akarom Minót, s el voltam szánva, hogy nem bujkálok többet olyan dolgok miatt, amelyeket nem követtem el.

Hazaérve, nem találkoztam senkivel sem a kapuban, sem a lépcsőházban. Berontottam a nagyszobába, s ott láttam anyámat, amint az ablak mellett ülve, a varrógépén dolgozgatott. A napfény beözönlött a piszkos ablaküvegen át, a macskánk az asztalon ülve talpát nyalogatta. Anyám rögtön felkelt a varrástól, s így szólt: – Csakhogy végre megint itt vagy!... De azért annyit legalább megmondhattál volna, hogy a rendőrségért mentél.

– Miféle rendőrségért? Mit beszélsz itt?

– Én is elmentem volna veled... Legalább nem lett volna itt ez a szörnyűség...

– De én nem azért mentem el, hogy a rendőrséget hívjam! – fakadtam ki ingerülten. – Egyszerűen elmentem... A rendőrök valaki mást kerestek itt... annak a fickónak nyilván terheli valami a lelkiismeretét.

– Nekem se akarod megmondani? – ez volt rá anyám válasza, s tekintetében anyai rosszallás tükröződött.

– Mit mondjak meg?

– Nem mondok én el egy kukkot se... De azt csak nem akarod elhitetni velem, hogy elmentél csak úgy, semminek?... A rendőrök itt is voltak alig néhány percre rá, hogy elmentél.

– De nem igaz, én...

– Különben jól tetted... Ez a szemét népség csak tekereg... Tudod, mit mondott az egyik rendőr?... „Ismerem a pofáját.”

Beláttam, hogy reménytelen vállalkozás más belátásra bírni anyámat; ő szilárdan meg volt győződve, hogy azért mentem el hazulról, hogy feljelentsem Sonzognót, s hiába is beszéltem volna neki.

– Jól van, jól van no – szakítottam félbe hevesen. – És a sebesültet hogyan szállították el?

– Miféle sebesültet?

– Nekem azt mondták, hogy az egyik halálosan megsebesült.

– Rosszul mondták... Az egyik rendőrnek a karját súrolta a golyó... Én magam kötöztem be a sebét... de a saját lábán ment el... Azt azért hallottam, hogy lövöldözés volt a lépcsőházban... meg úgy vaktában az egész házban... Aztán engem kikérdeztek... mondtam, hogy nem tudok semmit.

– Hol van Diodati úr?

– Odaát a szobádban.

Még egy kicsit ottmaradtam anyámmal, valahogy most már nem akaródzott Minóhoz mennem, mintha megéreztem volna, hogy valami rossz hír vár rám. De aztán mégis kimentem a nagyszobából, s az én szobám felé indultam. Bent vaksötét volt, de mielőtt még kezem a kapcsolóra tettem volna, a sötétből Mino hangját hallottam: – Ne gyújtsd fel a villanyt, kérlek.

Hangjának furcsa, mondjuk meg: egyáltalán nem örvendező színezete megdöbbentett. Becsuktam az ajtót, tapogatózva az ágyhoz mentem, leültem a szélére. Annyit kivettem, hogy Mino féloldalára fordulva ott feküdt az ágy felém eső oldalán.

– Nem érzed jól magad? – kérdeztem.

– Dehogynem. Nagyszerűen érzem magam.

– Akkor fáradt vagy, nem?

– Nem, nem vagyok fáradt.

Én egészen más találkozást vártam. De hát az is igaz, hogy az öröm elválaszthatatlan a fénytől. Így, a sötétben az volt az érzésem, hogy szemem nem csilloghat, hangom nem törhet ki boldog felkiáltásokban, kezemet nem nyújthatom ki, hogy megtapogassam a kedves arcvonásokat. Vártam egy darabig, aztán Minóhoz hajoltam, s odasuttogtam neki: – Mit szeretnél csinálni? Biztosan aludni.

– Nem.

– Elmenjek?

– Ne.

– Maradjak itt melletted?

– Igen.

– Feküdjek melléd?

– Igen.

– Akarod – kérdeztem csak úgy ötletszerűen –, hogy a tiéd legyek?

– Igen.

Ez a felelet meglepett, hiszen, mint már mondtam, valójában sohasem volt hajlandó engem szeretni. Egyszerre izgalom öntött el, s becéző hangon hozzáfűztem: – Szeretsz velem ölelkezni?

– Igen.

– Ezután mindig szeretni fogod?

– Igen.

– És mindig együtt maradunk?

– Igen.

– De a lámpát ne gyújtsuk meg?

– Ne.

– Nem baj, levetkőzöm a sötétben.

Azzal a részegítő érzéssel láttam neki a vetkőzésnek, hogy tökéletes diadalt arattam. Arra gondoltam, hogy ezen a fogdában töltött éjszakán Mino váratlanul ráeszmélt, hogy szeret engem, s hogy szüksége van rám. Tévedtem persze, mint az a továbbiakban kiderül, s bár jó helyen tapogatóztam, amikor arra gondoltam, hogy van valami kapcsolat a letartóztatása s váratlan engedékenysége között, arra mégsem jöttem rá, hogy magatartásának ilyen mérvű megváltozásában nincs semmi, ami rám nézve hízelgő vagy legalábbis örvendetes lehetne. De másrészt meg nehéz is lett volna számomra, hogy e pillanatban ilyen világosan lássak. Testem, mint valami nagyon régen féken tartott paripa, vadul ragadott Mino felé, s égtem a türelmetlenségtől, hogy most aztán részesítsen abban a tüzes, csupa gyönyör fogadtatásban, amiben az imént a sötétség és Mino viselkedése meggátolt.

Hanem ahogy odaértem hozzá, és az ágy fölé hajoltam, hogy elnyújtózzam mellette, egyszerre csak azt éreztem, hogy Mino karjaival átkapja a térdemet, aztán pedig olyat harap a bal csípőmbe, hogy a vér is kiserkedt. Metsző fájdalom hasított belém, s ugyanakkor éreztem, hogy ebben a harapásban valami megnevezhetetlen kétségbeesés fejeződik ki, mintha nem is szerelemre készülő szerelmesek volnánk, hanem két elátkozott lélek, akiket egy újfajta pokol fenekén gyűlölet, düh és szomorúság hajt egymás felé, hogy fogukkal tépjék egymást. Mino marása nagyon hosszúnak tetszett, olyan volt, mintha fogával valósággal ki akart volna tépni egy darab húst belőlem. És bár szinte kívántam, hogy csak harapjon, s bár – ha nem is éreztem valami sok szerelmet benne – csak tetszett, hogy harapdál, a végén nem tudtam fájdalmamon uralkodni, eltoltam magamtól Minót, s szaggatott, halk hangon azt mondtam: – Ne, ne... Mit csinálsz?... Fáj!

Így ért véget, szinte még csírájában, az én csalóka diadalérzésem. Ezt követően az egész idő alatt, amíg ölelkeztünk, egyetlen szót sem váltottunk. De én, bár homályosan, Mino viselkedéséből mégis kitaláltam, mit jelent valójában maga-megadása, amelyet később magyarázott meg részleteiben. Eddig Mino nem akart tudni – nem is annyira rólam, mint inkább – saját énje egyik részéről, arról, amely hajlott rá, hogy kívánjon engem; most viszont valami okból hagyta, hogy énjének ez a része is, amely ellen eddig hadakozott, mindenestül érvényesüljön. Csupán erről volt szó. Nekem mindebben semmi szerepem nem volt: ahogy nem szeretett azelőtt, nem szeretett most sem. Én vagy más nő, mindegy volt neki. És ahogy korábban is, csak eszköz voltam a számára, melyet saját maga megbüntetésére vagy megjutalmazására használt fel. Mindezt én, miközben ott feküdtünk egymás mellett a sötétben, nem is annyira elgondoltam, mint inkább véremmel és húsommal éreztem, ugyanúgy, ahogy annak idején megéreztem, hogy Sonzogno szörnyeteg, bár akkor még mit sem tudtam gyilkosságáról. De hát én szerettem Minót; és szerelmem erősebb volt, mint mindennek világos tudata.

Azért csak megdöbbentett az a hevesség és telhetetlenség, amely Minónak egykor oly fukar szerelmi vágyában jelentkezett. Mindig azt hittem, hogy már csak egészségi okokból is türtőzteti magát, hiszen törékeny alkatú fiú volt. Éppen ezért, amikor most azt láttam, hogy már harmadszor fog bele rögtön azután, hogy kielégült, nem tudtam megállni, hogy suttogva meg ne jegyezzem: – Én nem bánom... de vigyázz, meg ne ártson.

Úgy tetszett, Mino erre nevetett, majd hallottam a hangját, amint fülembe súgta: – Nekem most már semmi sem árthat meg.

Ez a „most már” nagyon gyászosan hangzott a fülemnek, s tőle maga a kéj is, amit ölelésében találtam, szinte semmivé lett. Türelmetlenül vártam azt a pillanatot, mikor majd beszédbe elegyedhetek vele, s megtudom végül, mi történt.

A szeretkezés után Mino mintha elszunnyadt volna, de lehet, hogy nem aludt. Vártam egy kis időt, aztán olyan erőfeszítéssel, amitől szívem majd megállt, halkan megkérdeztem tőle: – És most ugye elmondod szépen, mi történt?

– Nem történt semmi.

– Valaminek kellett történnie.

Mino hallgatott egy kis ideig, aztán mintha magában beszélne, azt mondta: – Elvégre, gondolom, magad is kitalálhattad... Hát szóval az történt, hogy tegnap este tizenegy órától fogva áruló vagyok.

E szavakra szörnyű, jeges érzés fogott el. És nem is annyira attól, amit mondott, mint inkább attól a hangtól, ahogy e szavakat kimondta.

– Áruló? És miért? – dadogtam.

Mino jól ismert szenvtelen és keserűen tréfálkozó hangján felelt:

– Mino úr politikai elvbarátai előtt felfogásának hajthatatlanságáról és dühödt kormányellenességéről volt közismert... Mino urat ezek a barátok egyenesen úgy tekintették, mint jövendő vezérüket... Mino úr annyira biztos volt benne, hogy bármilyen körülmények között is becsülettel megállja a helyét, hogy szinte óhajtotta: tartóztassák le, és vessék alá próbának... Mert hát Mino úr úgy vélekedett, hogy a letartóztatás, a börtön és egyéb megpróbáltatások úgy kellenek egy politikus életében, ahogy a nagy tengerjárások, orkánok, hajótörések kellenek egy tengerész életében... Hanem ez a tengerész az első kisebb viharra olyan rosszul lett, mint valami elkényeztetett kisasszony... Mino úr, alighogy az egyik rendőr elé vezették, meg se várta, hogy megfenyegessék vagy megkínozzák, máris köpött mindent... röviden szólva: áruló lett... Így hát Mino úr tegnap óta abbahagyta politikai pályafutását, s egy más, mondjuk így: besúgói pályára lépett...

– Féltél! – kiáltottam fel.

Mino nyugodtan s azonnal válaszolt:

– Nem... Talán nem is féltem... csupán az történt velem, ami azon az estén történt, amikor kértél, hogy fejtsem ki nézeteimet... Egyszerre csak semmi se volt többé fontos számomra... Azt az embert, aki kihallgatott, szinte rokonszenvesnek találtam... Neki fontos volt, hogy bizonyos dolgokat megtudjon... nekem abban a pillanatban nem volt fontos, hogy titkoljam őket, hát elmondtam neki... Így... ilyen egyszerűen. Azazhogy nem is ilyen egyszerűen – fűzte hozzá rövid gondolkodás után hanem előzékenyen, készségesen, majdnem azt mondhatnám: nagy buzgalommal mondtam el... A végén már szinte neki kellett mérsékelnie lendületemet.

Astaritára gondoltam, s különösnek tűnt, hogy Mino rokonszenvesnek találta.

– De hát ki volt az, aki kihallgatott?

– Nem ismerem... Egy fiatal, sárgás arcú, kopasz, fekete szemű férfi... Nagyon jól volt öltözve... valami magasabb rangú tisztviselő lehetett.

– És rokonszenvesnek találtad! – tört ki belőlem önkéntelenül a felkiáltás, amikor ebből a leírásból ráismertem Astaritára.

Mino ott a sötétben, a fülem közvetlen közelében nevetni kezdett:

– Várd meg a végét... Nem őt magát személy szerint, hanem a hivatalát... Miért ne?... Ha egyszer az ember lemond róla, hogy az legyen, akinek lennie kellene, vagy pedig nem tud az lenni, az mégiscsak kibújik belőle, hogy kicsoda... Nem egy gazdag földbirtokos fia vagyok-e vajon?... És az az ember hivatalának gyakorlásával vajon nem az én érdekemet védte-e?... Felismertük, hogy együvé tartozunk, hogy közösek a dolgaink... Mit képzelsz? Hogy személy szerint iránta éreztem rokonszenvet!... Dehogy! A hivatalát találtam rokonszenvesnek... Úgy éreztem, hogy bár vádlottként álltam előtte, én fizetem, én védem őt, én állok mögötte parancsolóként.

Mino megint nevetett, jobban mondva: valami nevetésfélét köhögött fel, ami borzasztóan sértette a fülemet. Én az egészből csak annyit értettem, hogy valami nagyon szomorú dolog történt, s hogy az én egész életem megint zsákutcába jutott.

Kisvártatva Mino megint rákezdte:

– De talán igazságtalan vagyok magammal szemben... Talán egyszerűen csak azért beszéltem, mert nem éreztem fontosnak, hogy ne beszéljek... mert egyszerre az egész mindenséget értelmetlennek, jelentéktelennek találtam, és nem értettem többé semmit mindabból, amiben hinnem kellett volna.

– Nem értettél többé semmit – ismételtem gépiesen.

– Nem... vagy inkább úgy mondanám: csak azt értettem, amit most is értenék belőlük, a szavakat... de nem a tényeket, amikre a szavak utaltak... Mármost, hogy lehetne szenvedni szavakért? A szavak hangok, így ez annyi lett volna, mintha valami szamárüvöltés vagy kerékcsikorgás miatt csukattam volna magam börtönbe... A szavaknak számomra nem volt többé értelmük, egytől egyig képtelennek, teljesen egyformának tűntek előttem... Az az ember szavakat kívánt tőlem, én aztán mondtam neki annyi szót, amennyit csak akart.

Nem tudtam megállni ellenvetés nélkül:

– Akkor meg, ha csak szavak voltak... mit számít neked?

– Igen ám!... De sajnos, mihelyt azokat a szavakat kimondtam, megszűntek pusztán szavak lenni, tényékké váltak.

– Miért?

– Mert kezdtem tőlük szenvedni... mert már megbántam, hogy kimondtam őket... mert ráeszméltem, megéreztem, hogy azokat a szavakat kiejtve azzá lettem, amit e szóval jelölnek: áruló.

– De akkor meg miért mondtad ki őket?

Mino lassan így válaszolt:

– Miért beszél az ember álmában? Talán én is aludtam... de most már felébredtem.

Így hát akárhogy csűrte-csavarta, mindig csak erre az egy dologra lyukadt ki. Szívemben éles nyilallást éreztem. Kínlódva mondtam: – Hátha nem jól emlékszel?... Neked talán úgy rémlik, hogy ezt mondtad... a végén meg nem is mondtál semmit.

– Nem, nem... Jól emlékszem – válaszolta kurtán.

Hallgattam egy kis ideig, aztán azt kérdeztem:

– És a barátaid?

– Miféle barátaim?

– Tullio és Tommaso.

– Nem tudok róluk semmit – felelte Mino valami hetyke közönnyel biztosan letartóztatják őket.

– Nem! Nem tartóztatják le! – kiáltottam. Arra gondoltam, hogy Astarita bizonyára nem élt vissza Mino pillanatnyi gyengeségével. De most először, a két barát letartóztatásának gondolatára derengeni kezdett bennem az ügy egész súlyossága.

– Miért ne tartóztatnák le őket? – szólalt meg Minó. – Bemondtam a nevüket... Minden ok megvan rá, hogy lefogják őket.

– Ó, Mino – szakadt fel belőlem akaratlan a gyötrődő kiáltás miért tetted?

– Ezt kérdem én is magamtól.

– De ha mégsem tartóztatják le őket – kezdtem újra egy kis idő múltán, belekapaszkodva egyetlen megmaradt reményembe –, akkor még mindig helyrehozható... Ők sohase fogják megtudni, hogy te...

– Nem... De én tudni fogom – szakított félbe Mino –, mindig tudni fogom... Mindig tudni fogom, hogy nem vagyok többé az, aki voltam, hanem valaki más, akinek én adtam életet abban a pillanatban, amikor beszéltem. Életet adtam neki csakúgy, ahogy az anya életet ad gyermekének, amikor a világra hozza... Ez a szörnyűség... Vannak férjek, akik megölik feleségüket, mert már nem bírják elviselni, hogy együtt éljenek vele. Most képzeld el, mi az, amikor ketten élnek egy testben, s az egyik halálosan gyűlöli a másikat... Ami meg a barátaimat illeti, biztos, hogy letartóztatják őket.

Nem tudtam megállni, hogy ki ne mondjam:

– Kiszabadultál volna úgy is, ha nem beszélsz... és akkor a barátaidat nem fenyegetné semmi veszedelem.

És hirtelenében elmondtam neki Astaritával való kapcsolatom történetét, s hogy hogyan jártam közben az érdekében, milyen ígéretet tett nekem Astarita. Mino egy hang nélkül hallgatott végig, aztán azt mondta: – Egyre jobb... Ezek szerint szabadságomat nem csupán besúgói buzgalmamnak köszönhetem, hanem egy rendőrrel folytatott szerelmi viszonyodnak is.

– Mino, ne beszélj így!

– Különben – tette hozzá kisvártatva – örülök, hogy a barátaim így megússzák, legalább nem terheli még ez is a lelkiismeretemet.

– Nézd csak – mondtam felélénkülve –, ezek szerint mi a különbség a te és barátaid esete között? Szabadságukat ők is nekem s annak a körülménynek köszönhetik, hogy Astarita szerelmes belém.

– Pardon!... Van különbség... Ők nem beszéltek.

– Ki mondta?

– Remélem, nem tették... Egyébként is ilyen esetekre nem áll az a mondás, hogy: közös baj fél öröm.

– Tégy úgy, mintha mi se történt volna – erősködtem megint –, ne szólj semmiről semmit, menj vissza a barátaidhoz... Annyi baj! Mindenkivel megeshet, hogy van egy gyenge pillanata.

– Az meg – felelte Mino –, de az nem mindenkivel eshet meg, hogy meghal, s azért mégis élve marad... Tudod, mi történt velem abban a percben, mikor beszéltem? Meghaltam... egyszerűen meghaltam... Örökre. Képtelen voltam tovább elviselni a szívemet szorongató kínt, sírásban törtem ki.

– De miért sírsz? – kérdezte Minó.

– Azért, mert ilyeneket mondasz – feleltem, s kétszeres erővel zokogtam –, hogy meghaltál... Úgy félek.

– Nem örülsz, hogy egy halottal vagy együtt? – kérdezte bolondozva Minó. – Pedig nem is olyan szörnyű dolog az, mint amilyennek látszik... sőt egyáltalán nem szörnyű... Én sajátságos módon haltam meg... A testemet illetően nagyon is élő vagyok... tapints csak meg, hogy élek-e – megfogta a kezem, s megtapintatta velem a testét –, érezheted, hogy élek. – Egyre csak húzgálta a kezem, kényszeríttet, hogy tapogassam, végül kezemet ágyékához vitte, rányomta nemi szervére. – Mindenütt eleven vagyok... ami meg belőlem téged illet, éppen most bizonyítom be, hogy ott elevenebb vágyok, mint valaha... Ne félj, ha keveset szeretkeztünk, míg élő voltam, annál többet csináljuk most, amikor halott vagyok.

És valami eszelős megvetéssel dobta le magáról ernyedt kezemet. Én meg, másik kezemmel együtt, arcomra szorítottam, s szerencsétlen fájdalmam hangos sírásban tört ki. Szerettem volna egyre csak sírni, sírni vég nélkül, mert féltem attól a pillanattól, amikor könnyeim kimerültével üres lélekkel s bambán megint csak szembe kell nézni azokkal a változatlan tényekkel, melyek kibuggyantották belőlem. Ez a pillanat persze mégis elérkezett, s én könnyes arcomat megtöröltem a lepedőbe, majd tágra nyílt szemmel belemeredtem a sötétbe. Akkor egyszerre azt hallom, hogy Mino szelíd és nyájas hangon így szól hozzám: – Hát lássuk: teszerinted mit kellene tennem?

Hevesen feléje fordultam, nagyon-nagyon szorosan átöleltem, s közvetlen közelről a szájába leheltem: – Ne gondolj rá többet... ne foglalkozz vele többet... Ami történt, megtörtént... Ezt kell tenned.

– És aztán?

– Aztán újra nekilátsz a tanulásnak... ledoktorálsz... a doktorátus után hazamégy a városodba... Az se baj, hogy ha nem látlak többé, csak tudjam, hogy boldog vagy... Fogj neki a munkának, s ha eljön az ideje, végy el egy odavalósi, hozzád illő lányt, aki nagyon szeret... Mit törődsz te a politikával? Nem születtél te arra, s rosszul tetted, hogy belefogtál... Tévedés volt, de hát tévedést mindenki elkövethet... Egy nap majd magad is furcsának fogod találni, hogy valaha foglalkoztál vele... Én igazán szeretlek téged, Mino, más nő nem is akarna elszakadni tőled... de ha szükségesnek látod, utazz el akár holnap... ha szükségesnek látod, nem látjuk többé egymást... csak te boldog légy…

– De hát – mondta Mino tiszta hangon, halkan –, én már soha többé nem leszek boldog... Én spicli vagyok.

– Nem igaz! – feleltem kétségbeesetten. – Egyáltalán nem vagy spicli... De ha még az lennél is, attól még lehetsz boldog... Vannak emberek, akik valóságos gonosztevők, és mégis nagyon boldogok... Vagy másrészről itt vagyok én például... Amikor valakiről azt mondják, hogy utcalány, isten tudja, mit képzelnek... Ezzel szemben én éppen olyan nő vagyok, mint a többi... s gyakran még boldog is vagyok... Az utóbbi napokban – tettem hozzá keserűen – olyan boldog voltam.

– Boldog voltál?

– Igen. Nagyon... Csak hát tudtam, hogy ez nem tarthat sokáig, és csakugyan... – E szavakra újra sírhatnékom támadt, de türtőztettem magam, s így folytattam: – Te egész másnak képzelted magad, mint aki vagy... s hát megtörtént, ami megtörtént... Most nyugodj bele, hogy az vagy, aki valóban vagy, s meglátod, hogy minden egy csapásra megoldódik... Alapjában véve te azért szenvedsz a történtek miatt, mert szégyelled magad, s félsz másoknak, a barátaidnak az ítéletétől... Hagyj fel akkor a barátkozással, keress más embereket, a világ olyan nagy... Ha ők nem szeretnek eléggé ahhoz, hogy megértsék: csak pillanatnyi gyöngeség volt ez nálad, maradj velem, én szeretlek és megértelek, s nem ítéllek el... Igazán mondom – kiáltottam fel ekkor szenvedélyesen –: ha ezerszer gonoszabb tettet követtél volna is el, számomra csak az én Minóm maradnál.

Mino nem szólt rá semmit. Én meg csak beszéltem:

– Szegény, tudatlan lány vagyok, tudom, de bizonyos dolgokat jobban megértek, mint a barátaid, jobban még náladnál is... Én is átéltem azt az érzést, amit te most érzel... Amikor első alkalommal találkoztunk, s te hozzám se nyúltál, a fejembe vettem, hogy megvetésből tetted ezt... és egyszerre még az élettől is elment a kedvem... olyan boldogtalan voltam... szerettem volna más lenni, de azt is megértettem, hogy ez lehetetlenség, s hogy ezentúl már csak az leszek, aki vagyok... Mintha égető gyalázat tapadt volna rám, kedvetlen, csüggedt voltam... aztán meggémberedettnek, megfagyottnak, összebéklyózottnak éreztem magam... Voltak pillanatok, amikor már a halál gondolatával foglalkoztam... Aztán egyik nap anyámmal elmentem itthonról, s véletlenül betévedtem egy templomba, és ott imádság közben, azt hiszem, megértettem, hogy nincs szégyellnivalóm... hogyha ilyennek születtem, ez annak a jele, hogy az Isten akarta ezt, s hogy nem szabad lázadoznom a sorsom ellen, ellenkezőleg, alázattal és bizalommal el kell fogadnom, és hogyha te megvetsz, az a te hibád s nem az enyém... Egyszóval rengeteg mindent elgondoltam, s a végén az egész megalázottság elmúlt, s én újra boldognak és könnyűnek éreztem magam.

Mino nevetni kezdett azzal a nevetéssel, ami mindig megdermesztett, majd azt mondta: – Lényegében tehát, ahelyett hogy lázadozom, bele kellene törődnöm abba, amit tettem... Bele kellene törődnöm, hogy az lettem, ami lettem, nem pedig elítélnem magam... Eh!... A templomban talán megeshet egy és más... de a templomon kívül...

– Menj el akkor a templomba – vetettem fel, belekapaszkodva ebbe az új reménységbe.

– Nem én! Dehogy megyek!... Nem vagyok hivő ember, s a templomban unatkozom... és hogy ott micsoda beszédeket tartanak! – Megint nevetni kezdett, de egyszerre csak abbahagyta a nevetést, vállon ragadott, iszonyú erővel elkezdett rázni, s ezt ordította: – De hát te nem érted meg, mit tettem? Nem érted? Nem érted? – Olyan erővel rázott, hogy a lélegzetem is elállt, majd utoljára akkorát taszított rajtam, hogy hanyatt estem. Kisvártatva hallottam, hogy leugrik az ágyról, s a sötétben öltözködni kezd. – Ne gyújts lámpát! – szólt felém fenyegető hangon. – Még meg kell szoknom, hogy az arcomba nézzenek... Egyelőre még korai... Jaj neked, ha lámpát gyújtasz!

Én moccanni se mertem. A végén azért megkérdeztem:

– Elmégy?

– El... De visszajövök... – mondta Mino, s mintha megint nevetett volna. – Ne félj, visszajövök... Sőt, jó újságot mondok... ide is költözöm hozzád.

– Ide, hozzám?

– Igen... De nem leszek terhedre... folytathatod nyugodtan megszokott életedet... Különben – tette hozzá – abból, amit a családom küld, mindketten elélhetünk... Ott ráment a koszt-kvártélyra... de így, itthon, elég kettőnknek is.

Ezt az ötletet, hogy idejön hozzánk lakni, inkább furcsának, mint örvendetesnek találtam. De nem mertem szólni semmit. Mino közben, sötétben, felöltözködött.

– Ma éjjel visszajövök – mondta aztán. Hallottam, hogy kinyitja az ajtót, kimegy, becsukja az ajtót. Én meg ott maradtam, tágra nyitott szemmel, a sötétben.