ELSŐ FEJEZET

Gisellával most már nem is annyira barátnők, mint inkább üzlettársak voltunk. Igaz, abban nem voltunk egy véleményen, hogy milyen helyeket keressünk fel, hiszen Gisella leginkább a vendéglőket és luxushelyeket kedvelte, én meg a szerényebb kávéházakat vagy éppen az utcát; de az ízléskülönbséget illetően is valami egyezségfélét kötöttünk: felváltva elkísértük egymást a másik kedvenc helyeire. Egyik este, miután eredmény nélkül vacsoráztunk a vendéglőben, együtt indultunk haza, amikor észrevettem, hogy egy autó követ bennünket. Figyelmeztettem Gisellát, s megpendítettem, hogy esetleg hagyjuk magunkat leszólítani. Gisella akkor este dühös hangulatban volt, mert teljesen haszontalanul ki kellett fizetnie egy vacsorát, s egy idő óta nagyon vékonyan állt pénz dolgában. Gorombán azt felelte: – Te beszállhatsz... én a magam részéről megyek haza aludni.

Közben a kocsi, a járda mellé térve, kezdett fokozatosan felzárkózni mellénk. Gisella ment a fal mellett, én az utca felé eső részen. Lopva odapillantottam, s azt láttam, hogy a kocsiban két férfi ül. Halkan megkérdeztem Gisellát: – Mit csináljunk?... Ha te nem jössz... én nem kezdek semmit.

A szeme sarkából Gisella is vetett egy pillantást a kocsi felé, s egy pillanatra habozni látszott, de merő rosszkedv volt. Aztán azt mondta: – Engem nem érdekelnek... Szállj be te... Mi az, csak nem félsz?

– Nem, de nélküled nem szállok be.

Gisella megcsóválta a fejét, újból a kocsira pislantott, amely most is lépésben követett bennünket, aztán egyszerre, mintegy beletörődve, azt felelte: – No jó... De tégy úgy, mintha nem vennéd észre! Eltűnünk innen... Itt a korzón nem szeretem.

Még mentünk vagy ötven métert, az autó folyvást a sarkunkban, ott Gisella befordult, s a keskeny járdán egy plakátokkal egészen beborított öreg fal mentén nekivágtunk egy sötét és szűk keresztutcának. Hallottuk, hogy a kocsi is befordult a keresztutcába, aztán a nagy autóreflektorok fehér fénynyalábja elöntött bennünket. Mintha a fény meztelenre vetkőztetett és odaszögezett volna bennünket a nedves falhoz, a megfakult és foszlott plakátokhoz. Megálltunk. Gisella felmérgesedett, halkan azt mondta: – Micsoda viselkedés ez?... Nem néztek meg eléggé a korzón bennünket?... Ha még vacakolnak, én elmegyek.

– Ne, ne! – mondtam sietve könyörgő hangon. Nem is tudom, miért, de nagyon izgatott, hogy megismerjem a kocsiban ülő két férfit. – Mit számit az? Mind így viselkednek.

Gisella vállat vont, s ugyanakkor a reflektorok elfordultak, kialudtak, s a kocsi megállt a járda mellett, ott előttünk. Aki vezetett, kidugta az ablakon szőke fejét, rózsás arcát, s harsány hangon ránk köszönt: – Jó estét!

– Jó estét – válaszolt Gisella tartózkodón.

– Hová, hová csak így kettecskén? – folytatta amaz. – Nem csatlakozhatnánk?

Bár az ironikus hangnem olyan valakire vallott, aki tudatában van roppant szellemességének, ezek bizony a szokásos mondatok voltak, s százszor is hallhattam már. Gisella még mindig kimérten azt mondotta: – Attól függ.

Ő is mindig ugyanazokat a szavakat használta.

– No, lássuk – erősködött az autós férfi –, mitől függ?

– Mit fizetnek?

– Hát mit fizessünk?

Gisella mondott egy összeget.

– Drága nők vagytok – mondta amaz dudorászva –, ugyancsak drágák. – De úgy látszott: hajlik az ajánlat elfogadására. A társa, akinek arcát nem láttam, előrehajolva és fülébe suttogva mondott neki valamit; a szőke azonban vállat vont, majd felénk fordulva, odaszólt: – Rendiben... Szálljatok be.

A társa kinyitotta az ajtót, kiszállt, s a kocsi hátsó részébe ült vissza, majd belülről kinyitotta a felém eső hátsó ajtót, és egy mozdulattal invitált, hogy szálljak be. Gisella a szőke mellé ült be. A férfi Gisella felé fordult s megkérdezte: – És most hová menjünk?

– Adriana lakására – válaszolt Gisella, s megadta a címet.

– Remek – mondta a szőke –, menjünk Adriana lakására.

Én, ha akár autóban, akár máshol ilyenféle férfiakkal voltam együtt, akiket még nem ismertem, rendszerint csendes és hallgatag voltam, várva, hogy majd beszélnek vagy cselekszenek ők. Tapasztalatból tudtam: alig várják, hogy megtegyék a kezdeményező lépéseket, és éppenséggel nincs szükségük bátorításra. Ezúttal is szótlanul és mozdulatlanul ültem, miközben a kocsi futott a város utcáin át. Szomszédomból, akit az autóban való elhelyezkedés kedvesemül jelölt ki erre az éjszakára, csak térdére tett hosszú, sovány, fehér kezét láttam; ő sem beszélt, nem is moccant, s fejét hátrahajtotta a homályba.

Felötlött bennem, hogy talán valami félénk fiú, s egyszerre rokonszenvet éreztem iránta; magam is félénk természet voltam, s minden félénkség meghatott, mert azt a magamat juttatta eszembe, aki voltam, mielőtt Ginot megismertem. Gisella viszont folyton beszélt. Neki élvezetet szerzett, hogy – amíg lehetett – tartózkodóan s jól nevelten társalgott, akárcsak valami úriasszony az őt tisztelettel környező férfiak társaságában. Egyszer csak hallom, hogy azt kérdezi: – A magáé ez a kocsi?

– Igen – felelt a szomszédja –, bár még nem kötöttem le... Tetszik, mi?

– Jó kényelmes – nagyképűsködött Gisella –, bár én jobban szeretem a Lanciát. Gyorsabb, jobban rugózik... A vőlegényemnek Lanciája van.

Riccardónak csakugyan Lanciája volt. Csak éppen sose volt Gisella vőlegénye, s jó ideje már, ő és Gisella nem is találkoztak, A szőke fiú nevetni kezdett: – A te vőlegényednek kétkerekű Lanciája lehet, Gisella sértődékeny természet volt, minden semmiségre felhúzta az orrát. Megbántott hangon kérdezte: – Ide hallgasson, kinek néz maga minket?

– Mit tudom én... mondjátok meg ti, kik vagytok – válaszolt a szőke –, nem szeretnék rossz vágányra tévedni.

Gisella egy másik rögeszméje az volt, hogy ezek előtt a felcsípett férfiak előtt másnak adja ki magát, mint ami volt: táncosnőnek, gépírónőnek, tisztességes asszonynak. Nem számolt azzal, hogy ilyen nemű igényei túlontúl ellentmondásban álltak azzal a ténnyel, hogy nagyon is könnyen hagyta magát leszólítani, és hogy rögtön utána a pénz kérdésével hozakodott elő.

– A Caccini-társulat táncosnői vagyunk – mondta nagy dölyfösen –, egyáltalán nem vagyunk hozzászokva, hogy elfogadjuk az első férfi meghívását, aki az utunkba akad...

Minthogy a társulat még nem alakult meg végleg, ma este sétálni indultunk... Én nem is akartam elfogadni meghívásukat... de a barátnőm erősködött, disztingvált embereknek látszanak, mondta... Ha a vőlegényem megtudná, majd adna nekem...

A szőke megint csak nevetett:

– Mi kétségkívül nagyon-nagyon disztingvált emberek vagyunk... ti viszont közönséges strichelő kurvák vagytok... De baj is az!

Szomszédom most szólalt meg először:

– Hagyd abba, Giancarlo! – mondta higgadt hangon.

Én magam nem szóltam semmit: nem örültem ugyan, hogy így nevezett, már csak a szóban megbújó becsmérlő szándék miatt sem: utóvégre, ez volt az igazság. Gisella viszont azt mondta rá: – Először is nem igaz... másodszor pedig maga goromba fráter.

A szőke erre nem mondott semmit. Egyszerre azonban lelassított, majd a kocsit megállította a járda mellett. Egy elhagyott, rosszul világított mellékutcában voltunk, két házsor között. A szőke fiú most Gisellához fordult: – Ide figyelj!... Mit szólnál hozzá, ha én most kidobnálak a kocsiból?

– Próbálja meg! – mondta Gisella, s hátrafeszítette magát.

Nagyon harcias természet volt, s nem félt senkitől. Erre a szomszédom előrehajolt az első ülés felé, s én beláttam az arcába. Barna volt, magas homloka felett a haja összekuszálva, dülledt szeme első látásra nagy, sötét és ragyogó; merész vonalú orra, ívelt szája s hátracsapott csúnya álla volt. Nagyon sovány volt, torkán előreugrott ádámcsutkája. A szőkéhez intézte szavait: – Abbahagyod vagy nem? – Határozottan, de felindultság s igazi érdeklődés nélkül beszélt, nekem legalábbis úgy tűnt, mint aki önszántából beleártja magát valamilyen ügybe, ami nem tartozik rá, s nem is fontos számára. Hangja nem volt valami erős, sem férfias, könnyen rikácsolóvá válhatott.

– Te meg mit avatkozol bele? – mondta a másik fiú hátrafordulva. De olyan sajátos hangon mondta, mintha már megbánta volna durvaságát, s nem volna ellenére, hogy a barátja közbelépett. Az pedig folytatta: – Micsoda viselkedés ez?... A pokolba is!... Meghívjuk őket, ők bizalommal velünk jönnek... mi pedig arcátlanságokat vágunk a fejükhöz. – Gisellához fordult, s tekintélyt parancsoló kedvességgel hozzáfűzte: – Ne is törődjék vele, kisasszony, talán kissé többet ivott... biztosíthatom önt, hogy nem akarta megsérteni.

A szőke tiltakozó mozdulatot tett, de a barátja, egyik kezét azonnal karjára téve, megfékezte, s ellentmondást nem tűrő hangon így szólt: – Azt mondtam, hogy ittál, s nem volt szándékodban megsérteni... Most pedig menjünk.

– Nem azért jöttem el, hogy szemtelenkedjenek velem – kezdte rá Gisella is bizonytalan hangon. Láthatóan ő is hálás volt a barna fiúnak közbelépéséért. Ez rögtön rá is hagyta: – Természetesen... egyikünk se venné jó néven, ha szemtelenkednének vele... természetesen.

A szőke csak nézte őket elhűlt arccal. Ez az arc piros volt s tele szabálytalan duzzanatokkal, mintha össze lett volna zúzva; különös kerek, égszínkék szeme s mohóságra és féktelenségre valló nagy, piros ajka volt. A fiú ránézett barátjára, aki kedvesen veregette Gisella vállát, aztán ránézett Gisellára, majd egyszerre hahotába tört ki: – Becsületszavamra, nem értek az egészből semmit – kiáltotta. – De hol is tartunk?... Miért veszekszünk?... Már nem is emlékszem, hogy kezdődött... Ahelyett hogy mulatnánk, veszekszünk... Becsszavamra, ebbe bele kell őrülni. – Jóízűen nevetett, s folyvást nevetve Gisellához fordult: – Oda se neki, szépségem!... Ne nézz rám olyan csúnyán... alapjában véve egymásnak valók vagyunk.

Gisella mosolyogni próbált:

– Csakugyan. Magam is úgy nézem.

A szőke meg harsogva s torkaszakadtából nevetve, így folytatta:

– Én vagyok a legjobb ember a világon, nem igaz, Giacomo?... Tisztára vaj vagyok... csak tudni kell a kenyérre kenni... erről van szó... Hát akkor adsz egy csókot?

Odahajolva egyik karjával átölelte Gisella derekát. Gisella kissé hátrahajtotta a fejet, s azt mondta: – Várj.

Táskájából zsebkendőt vett elő, végighúzta ajkán, letörülve így róla a rúzst, aztán megadással egy kimiért csókot adott a szőke ajkára. Ez meg, miközben Gisella megcsókolta, mókásan hadonászott a kezével, mintha meg akarna fulladni. De szinte rögtön szétváltak, s a szőke színpadias, széles mozdulatokkal újra elindította a kocsit.

– No, csakhogy ez is megvan... Esküszöm, hogy e perctől fogva nem lesz okotok panaszra miattam... Nagyon komoly, nagyon finom, nagyon disztingvált leszek... Felhatalmazlak benneteket, hogy üssetek a fejemre, ha nem jól viselkedem.

A kocsi elindult.

A szőke az út hátralevő szakaszán is tovább beszélt, nagyokat nevetett, és olykor, életünk kockáztatásával, még kezét is levette a kormánykerékről, úgy hadonászott. Az én társam viszont a rövid közbeavatkozás után visszasüllyedt a homályba és a hallgatásba. Ekkor már mély rokonszenvet és kíváncsiságot éreztem iránta. Ha most, annyi idő távlatából visszagondolok rá, úgy gondolom, hogy e pillanatban szerettem bele, vagy legalábbis kezdtem az ő személyére ruházni mindazt, amit szerettem, s amit eddig mindenkor nélkülöztem. Végső soron a szerelem a teljességre vágyik s nem pusztán az érzékek kielégítésére; és én mindegyre azt a tökéletességet kerestem, melyről egykor úgy véltem: Gino testesítheti meg. Talán első ízben fordult elő, hogy olyan valakivel találkoztam, mint a szomszédom, úgy értem: ilyen viselkedésű, hangú valakivel. A testes festő, akinek először álltam modellt, igaz, valamelyest hasonlított hozzá, de az hidegebb, magabiztosabb volt, és különben is, őbele is beleszerettem volna, ha csak egy picit is akarta volna. Ha némileg eltérő módon is, de ez a hangnem, ez a fellépés lelkemben ugyanazokat az érzéseket ébresztette fel, mint amelyeket Gino gazdájának villájában éreztem első odalátogatásom alkalmával. Ahogy akkor különösképpen a villa rendje, fényűzése, tisztasága ragadta meg tetszésemet, s úgy tűnt számomra, hogy nem is érdemes élni, ha nem ilyen lakásban él az ember, ugyanúgy most a férfi hangja, olyan kedves és olyan józan mozdulatai és mindaz, amit ezek alapján fel lehetett tenni róla, nem is tudom kimondani, milyen önfeledt és rendíthetetlen vonzalmat keltettek bennem iránta. Ugyanakkor erős érzéki vágyat éreztem, alig vártam, hogy simogasson a keze, csókoljon a szája: s azt is tudtam, hogy nem tudni, mikor, de egyszer már létrejött bennem az ősi vágyódásoknak és a jelen gyönyörének ez a forró és kimondhatatlan egybevegyülése, ami a szerelem tulajdona, s csalhatatlanul elárulja születésének kezdetét. De nagyon féltem is, hogy ő nem vesz tudomást ezekről az érzelmeimről, s menekül majd tőlem. Ettől a félelemtől hajtva, kezemet a keze felé nyújtottam, hogy hátha majd megszorítja. Azonban ujjaim alatt, melyek félszegen igyekeztek ujjai közé csúszni, ujjaival összekapcsolódni, a társam keze mozdulatlan maradt. Erre iszonyú zavar öntött el, mert kezemet nem akartam visszahúzni, viszont mozdulatlanságát látva, ugyanakkor éreztem, hogy vissza kellene húznom. Később, hogy a kocsi hirtelen befordult, egymáshoz taszított bennünket, s én, mintha elvesztettem volna egyensúlyomat, homlokommal térdére hullottam. A férfi megremegett, de nem mozdult. Én pedig gyönyörrel éreztem, hogy fut velünk a kocsi, behunytam szememet, és mint valami alázatos kutya, arcomat kettéválasztott tenyere közé dugtam, csókolgattam kezét, próbáltam arcomra csúsztatni, hogy megsimogasson, s úgy szerettem volna, ha ez szeretetből fakad és önkéntelen. Világossá vált előttem, hogy elvesztettem a fejem, s homályosan csodálkoztam magamon: ekkora felindulást hogyan idézhetett elő néhány kedvesen kiejtett szó. Ő azonban nem volt hajlandó megsimogatni, amit pedig oly alázatosan esdettem, s egy kis idő múlva visszavonta a kezét. Szinte azon nyomban megállt a kocsi.

A szőke kiugrott, s valami csúfolódó lovagiassággal segített Gisellának kiszállni. Mi is kiszálltunk, én kinyitottam a kaput, s beléptünk a kapualjba. A szőke Gisellával előresietett a lépcsőn. Alacsony, testes fiú volt, ruhája szinte szétrepedt rajta, de nem volt kövér. Gisella magasabb volt nála. Félúton felfelé a férfi egy lépcsőfokkal Gisella mögött maradt, megfogta a nő szoknyájának szegélyét, s fellebbentette, kitakarva a harisnyatartóba szorított fehér combokat s kicsi, sovány hátuljának egy darabját.

– A függöny felgördül! – kiáltotta nevetéstől fulladozva.

Gisella csak azzal válaszolt, hogy egy mozdulattal visszarántotta ruháját. Azt gondoltam, hogy ez a modortalanság bizonyára nem tetszik a társamnak, s igyekeztem értésére adni, hogy nekem se tetszik.

– Nagyon jókedvű ember a barátja – mondtam.

– Igen – felelt röviden.

– Látszik, hogy jól megy a sora.

Lábujjhegyen léptünk be a lakásba, s én egyenesen a szobámba vezettem őket. Az ajtót becsukva, egy kis ideig csak álltunk ott, valahányan voltunk, s mivel a szoba nem volt nagy, úgy tűnt, hogy sokan vagyunk bent. Elsőnek a szőke oldódott fel a zavarból: leült az ágyra, s minden teketória nélkül vetkőzni kezdett, mintha egyedül lett volna. Vetkőzés közben is szünet nélkül nevetgélt és locsogott. Szóba hozta a szállodai szobákat meg a privát szobákat, elmesélte egyik friss kalandját: „Azt mondja a hölgyike: tisztességes úrinő vagyok... nem akarok szállodába menni – mire mondom neki, hogy a szállodák tele vannak tisztességes úrinőkkel... erre ő: de én nem akarom bemondani a nevemet... én meg: majd úgy szerepelsz, mint a feleségem, eggyel több vagy kevesebb, nem számít... szóval megyünk a szállodába. Mint feleségem jelentem be, felmegyünk a szobánkba... hanem amikor komolyra kezd fordulni a dolog, elkezd cirkuszolni... hogy megbánta, hogy már nem akarja, hogy igazán tisztességes asszony... én erre elvesztem a türelmemet, próbálok erősebb eszközökhöz nyúlni... bár ne tettem volna, mert csak nyitja ki az ablakot, fenyegetődzik, hogy leveti magát az utcára... no jó, mondom, megértettem, én vagyok a hibás, amiért idehoztalak... ő meg leül az ágy szélére, s elkezd pityeregni... elmond egy csuda szomorú, csuda megható hosszú történetet, az embernek majd a szíve hasad meg bele... de ha most el kéne ismételni, képtelen volnék rá, mert elfelejtettem... csak arra emlékszem, hogy a végén mennyei jónak éreztem magam, s már-már térdre vetettem magam előtte, s bocsánatát kértem, amiért másnak néztem, mint ami... »Rendben van – mondtam –, akkor hát nem csinálunk semmit, vagyis hát lefekszünk, s ki-ki alszik egyet.« Úgy is lett, ahogy mondtam, s én egykettőre durmolni kezdtem... Késő éjszaka azonban felébredek, a hölgy felé tekintek; hát eltűnt... nézek a ruháimra s észreveszem, hogy összevissza vannak hányva... odamegyek, végigkutatom őket, hanem eltűnt a pénztárcám is... egy tisztességes nő.” A szőke hahotába tört ki, de olyan igazán fékezhetetlen és ragadós jókedvvel, hogy Gisellát is megnevettette, engem pedig megmosolyogtatott. Közben levetette felsőruháját, ingét, cipőjét, harisnyáját, s ott maradt egy testhez tapadó, bokától nyakig érő galambszürke gyapjútrikóban, ami valami kötéltáncoshoz vagy operai táncoshoz tette hasonlóvá. Ez az öltözék, amilyet rendszerint öreg bácsik hordanak, még csak fokozta egyéniségének komikusságát; e pillanatban elfeledkeztem gorombaságáról, s szinte rokonszenvet éreztem iránta, hiszen mindig kedveltem a vidám kedélyű embereket, s magam is inkább hajlok a vidámságra, mint a szomorúságra. A barátunk most elkezdett sétafikálni a szobában, a maga kicsinységében, köpcösen, peckesen, százféle mókát, tréfát csinálva, s oly büszkén feszített trikójában, mint valami egyenruhában. Aztán a komód sarkától egy hirtelen ugrással az ágyon termett, ráhuppant Gisellára, aki meglepetésében egy nagyot kiáltott, hanyatt döntötte, mintha máris ölelni akarná. Egyszerre azonban, valami hirtelen ötlettől indittatva, s nagyon mulatságos látványt nyújtva, megtorpant ott, négykézláb helyzetében Gisella fölött, felemelte vörös és szilaj ábrázatát, s hátranézett mi kettőnk felé, ahogy a macskák csinálják, mielőtt az ételhez nyúlnának, s azt kérdezte: – Hát ti, mire vártok?

Ránéztem társamra, s megkérdeztem:

– Levetkőzzem?

A fiatalember még mindig kabátban állt ott, felhajtott gallérral, kérdésemre összerezzent, s azt válaszolta.

– Nem, nem... majd utánuk...

– Ne hagyjuk itt őket?

– De igen.

– Forduljatok egyet a kocsival – kiáltott neki a szőke, aki még mindig ott terpeszkedett Gisella felett –, a kulcsok ott vannak felakasztva. – A társam azonban, mintha nem is hallotta volna, kilépett a szobából.

Kimentünk az előszobába; intettem a fiatalembernek, hogy várjon, s bementem a nagyszobába. Anyám a középen levő asztalnál üldögélt, s mint afféle magános asszony, kártyakirakással szórakozott. Mihelyt engem meglátott, figyelmeztetésre nem is várva felkelt, s indult a konyha felé. Erre én kisurrantam, s szóltam a fiúnak, hogy bejöhet.

Becsuktam az ajtót, s leültem az ablak melletti sarokban a pamlagra. Szerettem volna, ha a barátom mellém ül, és megcirógat; más férfiakkal mindig így történt. Ő azonban ügyet sem vetett a pamlagra, hanem elkezdett zsebre tett kézzel járkálni a szobában, körbe-körbe az asztal körül. Arra gondoltam, hegy talán az van ellenére, hogy várnia kell, s megszólaltam: – Nagyon sajnálom, de csak az az egy hálószobánk van.

A fiú megállt, és sértett, de mégis kedves hangon azt kérdezte:

– Mondtam neked, hogy szobára van szükségem?

– Nem, de azt hittem...

Aztán újból tett néhány lépést a szobában: én meg akkor már nem tudtam türtőztetni magam, s a pamlagon magam mellett helyet mutatva neki, megkérdeztem: – Miért nem ülsz ide mellém?

Rám nézett, aztán, mintegy rászánva magát, leült mellém, s azt kérdezte:

– Hogy hívnak?

– Adrianának.

– Engem meg Giacomónak – mondta, s megfogta a kezem.

Szokatlan viselkedés volt ez: megint csak arra gondoltam, hogy félénk fiú. Hagytam, hogy megfogja a kezem, s bátorítólag rámosolyogtam. Ő azonban azt kérdezte: – Szóval nemsokára nekünk is össze kell feküdnünk?... És ha énnekem nem lenne hozzá kedvem?

– Akkor nem lesz semmi – feleltem könnyedén, azt gondolva, hogy tréfál.

– Nos – kiáltott erre hevesen –, nincs hozzá kedvem, egyáltalán nincs hozzá kedvem.

– Rendben van – mondtam. Valójában azonban nagyon is szokatlannak tűnt számomra visszautasítása, amit akkor még nem értettem.

– Nem érzed magad sértve? A nők nem örülnek, ha nem méltányolják értékeiket.

Ekkor végre megértettem a helyzetet, s képtelen lévén szólni, csak a fejemet ráztam, hogy nem vagyok megsértve. Szóval nem kívánt. Egyszerre olyan vigasztalan lett bennem minden, hogy közel álltam a síráshoz.

– Igazán nem vagyok megsértve – hebegtem. – Nincs kedved... Megvárjuk, míg a barátod végez, aztán szépen elmégy.

– Az nem lehet – erősködött miattam kárba vész az estéd... valaki mással keresethez jutottál volna.

Eszembe ötlött, hogy talán nem is arról van szó, hogy nem akarja, hanem inkább nincs módja hozzá, reménykedve biztattam hát: – Ha nincs pénzed, annyi baj legyen... Majd megadod máskor.

– Jó lány vagy te – mondta a fiú. – Pénzem, az van nekem... Tudod, hogy csináljuk? Én azért megfizetem neked az árát... Így nem lesz az az érzésed, hogy elvesztegetted az estédet.

Kabátja felső zsebébe nyúlt, kihúzott onnan egy láthatólag előre odakészített bankjegycsomót, és félszeg, de egyben különösen előkelő és megvető mozdulattal tőlem távolabb az asztalra tette.

– Nem, nem! – tiltakoztam. – Nem számít... ne is beszéljünk róla. – De elég lagymatagon mondtam, mert alapjában véve nem esett rosszul, hogy pénzt kapok tőle: mégiscsak valami kötelék volt ez köztünk, s ha így adósává lettem, azt is remélhettem, hogy egyszer majd letörlesztem adósságomat. Ő ezt a bizonytalankodó visszautasítást annak értelmezte, ami valóban volt is, elfogadásnak, s nem vette vissza a pénzt, ami így ott maradt az asztalon. Aztán visszaült a pamlagra, én meg, bár éreztem, hogy esetlenül és ostobán cselekszem, kinyújtottam a kezem, s megfogtam a kezét. Egy pillanatra egymásra néztünk, aztán hosszú, sovány ujjaival váratlanul erősen megcsavarta a kisujjamat.

– Jaj – mondtam kissé bosszankodva –, most meg már mi bajod?

– Bocsáss meg – mondta, s arca oly mély zavarodottságot tükrözött, hogy rögtön megbántam, amiért oly ridegen rászóltam, s hozzátettem: – Mit gondolsz? Fájt!

– Bocsáss meg – ismételte. Újból valami hirtelen nyugtalanság vett erőt rajta, felkelt, s fel-alá járkált a szobában.

Aztán megállt előttem, s azt mondta:

– Ne menjünk egy kicsit ki? Már unom ezt a várakozási históriát itt.

– S hová akarsz menni?

– Nem is tudom... Forduljunk egyet a kocsival?

De nekem eszembe jutottak a Ginoval való kocsikázások, és sietve elhárítottam: – Ne, ne a kocsival.

– Elmehetünk egy kávéházba... Van errefelé kávéház?

– Errefelé nincs... de úgy tudom... rögtön a városfalon túl van valami szórakozóhely.

– Akkor menjünk oda.

Felkeltem, s kimentünk a nagyszobából. A lépcsőn lemenet tréfálkozni próbáltam: – Hanem el ne felejtsd, hogy a pénz, amit adtál, feljogosít, hogy akkor gyere el hozzám, amikor jólesik... Rendben?

– Rendben.

Enyhe, nedves, sötét téli éjszaka volt. Egész előző nap esett, a kövezet tele volt terjedelmes, sötét pocsétákkal, s bennük visszatükröződött a ritka utcai lámpák nyugodt fénye. A falakon túl az ég derült volt, de holdtalan, rajta néhány, a ködtől eltompult fényű csillag. A falakon túl minduntalan láthatatlan villamosok csörömpöltek, a vezetékből kurta, vakító villanások fröccsentek szét, egy pillanatra megvilágították az eget, a megcsonkult bástyatornyokat s a növényzettel buján benőtt várárkokat. Amikor az utcán voltunk, eszembe jutott, hogy hónapok óta nem voltam a Vidám Park felé. Rendszerint ugyanis jobbra fordultam el, a tér felé, ahol Gino várt rám. Nem jártam a Vidám Park felé, fordult meg a fejemben, fiatal lány korom óta, amikor anyámmal sétálgattunk arra, végigmentünk a falak mentén vezető fasoron, s élveztük a fényreklámokat és a muzsikát, de a falakon túli térre nem mertünk bemenni, mert nem volt pénzünk. Ebben a fasorban, az innenső oldalon volt az a kis tornyos villa is, melynek nyitott ablakán át megláttam az asztal köré gyűlt családot: ez volt az a ház, mely első ízben ébresztett bennem álmokat a férjhezmenetel, a saját lakás s a rendezett élet után. Most elfogott a vágy, hogy beszéljek társammal ezekről az időkről, életem e korszakáról, akkori vágyakozásaimról, és be kell vallanom, nemcsak az érzelem hajtott erre, hanem a számítás is. Azt szerettem volna, hogy ez a férfi ne a látszat után ítéljen rólam, hogy más és szebb – s véleményem szerint igazabb – fényben lásson. Mások, ha rangos személyeket fogadnak, ünnepi ruhájukat öltik fel, házuk legszebb szobáit nyitják meg: nos, az én ünnepi öltözékem, az én vendéglátó szobám az volt, ami én egykor voltam, amiről álmodoztam, s ami szerettem volna lenni; s én ezekre az olyannyira szegényes és érdektelen emlékekre építettem, hogy megváltoztassam a férfinak rólam való véleményét, s közelebb hozzam magamhoz.

– Ilyenkor nem jár errefelé senki – mondtam, ahogy ott lépdeltünk –, de nyáron az egész kerület ide jár sétálni... Én is sétálgattam erre... annak idején... Neked kellett jönnöd, hogy újra megforduljak itt.

A férfi karon fogott, és segített kikerülni a pocsétákat.

Szavaimra azt kérdezte:

– Kivel sétálgattál?

– A mamámmal.

Erre nevetni kezdett, de olyan kellemetlen nevetéssel, hogy beledöbbentem.

– A mamával – ismételte erősen megnyomva az m hangot. – A mama!... Mindig van egy mama... A mama... Mit szól majd a mama? Mit csinál majd a mama?... A mama, a mama...

Arra gondoltam, hogy valami okból neheztel saját anyjára, s megkérdeztem:

– Mondd, anyád valami rosszat tett neked?

– Dehogy tett, semmit se tett – felelte –, a mamák nem tesznek semmit az embernek... És kinek nincs mamája?... Te szereted az anyádat?

– Hát persze... Miért?

– Semmiért – vágott közbe –, ne törődj velem... Folytasd... Tehát: sétálgattál a mamával...

Hangja nem volt sem nagyon megnyugtató, sem biztató, mindazonáltal, egy kissé számításból, egy kissé rokonszenvből valami arra ösztökélt, hogy folytassam a visszaemlékezést.

– Igen, együtt sétálgattunk, különösen nyáron, mert nyáron a mi lakásunkban megfullad az ember... Egyszer meg... nézd, látod azt a kis villát?

Giacomo megállt, s megnézte. A villácskának azonban most nem voltak nyitva az ablakai, sőt egyenesen lakatlannak látszott. Két hosszú és alacsony vasutas ház közé szorulva, kisebbnek is látszott, mint ahogy emlékeztem rá, s meglehetősen csúnyának és barátságtalannak.

– No és, mi volt ebben a villában?

Most már szinte szégyenkeztem azért, amit mondani akartam. Kínlódva folytattam: – Minden este ez előtt a házacska előtt mentem el, ablakai nyitva voltak, mert mint említettem, nyár volt... s mindig egy családot láttam bent, amint éppen asztalhoz ültek... – Megálltam, s hirtelen olyan zavar fogott el, hogy elhallgattam.

– No és?

– Nem érdekesek neked ezek a dolgok – mondtam, s úgy éreztem: szégyenkezésemben egyszerre őszinte is meg képmutató is voltam.

– Miért?... Engem minden érdekel.

– Hát – fejeztem be gyorsan az elbeszélést –, a fejembe vettem, hogy egyszer majd nekem is lesz egy ilyen villám, s ugyanezt teszem, amit ettől a családtól láttam.

– Ó, értem – mondta Giacomo –: egy ilyen házacska... Elég kevéssel beéred.

– Ahhoz a házhoz képest, ahol mi lakunk – mondtam –, nem is olyan csúnya... aztán meg, köztudomású, hogy abban a korban annyi mindent gondol az ember.

A férfi karomnál fogva a házacska felé vont:

– Gyerünk, nézzük meg, megvan-e még a család.

– Hogy képzeled? – mondtam vonakodva. – Biztosan megvannak:

– Remek, nézzük meg.

Ott voltunk a villa előtt. A sűrű, keskeny kert sötét volt, sötétek az ablakok, sötét a tornyocska is. Giacomo odalépett a kerítéshez, s azt mondta: – Még levélszekrény is van... Csengessünk be, hadd lássuk, van-e benn valaki... Bár lakatlannak látszik ez a te villácskád.

– Ugyan – mondtam nevetve hagyd már... Mi ütött beléd?

– Próbáljuk meg! – Felemelte kezét, s megnyomta a csengő gombját. Szerettem volna elszaladni attól való féltemben, hogy megjelenik valaki.

– Menjünk, menjünk! – könyörögtem. – Mindjárt kijönnek, s hogy néznek majd ránk?

– Mit szól majd a mama? – ismételte a fiú, mint egy refrént, s közben hagyta, hogy elvonszoljam onnan. – Mit csinál majd a mama?

– Ugyan sok bajod van azzal a mamával – mondtam meggyorsítva lépteimet.

És már ott is voltunk a Vidám Parknál. Eszembe jutott, hogy amikor utoljára jártam erre, hatalmas tömeg tolongott itt, visszaemlékeztem a színes lámpafüzérekre, az acetilén lámpákkal világított pultokra, a pavilonok díszeire, a muzsikára és zsibongásra. Kissé csalódottnak éreztem magam, hogy mindebből most nem volt semmi. Olyan volt az egész, mintha a Vidám Parkot körülvevő kerítés nem is szórakozóhelyet, hanem inkább valami sötét és elhagyott építőanyagtelepet fogna körül. A kerítésoszlopok csúcsai felett ott emelkedtek az óriáskerék ívei, rajtuk itt is, ott is lebegő kocsik, mint megannyi hasas bogár, melyet röptében megállított valami hirtelen bénulás. A pavilonok csúcsos tetőikkel sötéten, töpörödötten és összegubbaszkodva, mintha aludtak volna. Minden halottnak látszott, s az is volt, hiszen tél volt. A Vidám Park előtti tér kihalt s csupa pocsolya: csupán egyetlen lámpa vetett rá gyér világosságot.

– Nyáron itt a Vidám Park – mondtam mindig nagy tömeg van... de télen nem működik... Hát akkor hová menjünk?

– A kávézóba, nem?

– Valójában inkább vendéglő az.

– Akkor menjünk a vendéglőbe.

Átmentünk a kapun, s pontosan szemben, egy sor nyomorúságos házacska között nyílt egy üveges, kivilágított bejárat. Csak amikor már beléptem, vettem észre, hogy ez ugyanaz a vendéglő, ahol, annyi ideje már, Ginoval és anyámmal vacsoráztunk, s ahol Gino ráncba szedte a szemtelenkedő részeget. Az asztalkáknál alig ültek hárman-négyen, akik a terítetlen márványlapon újságpapírból falatoztak, s itták hozzá a vendéglős borát. Bent hidegebb volt, mint kint, a levegő eső-, bor-és fűrészporszagú volt, az ember önkéntelenül arra gondolt, hogy itt a tűzhelyek rég kialudtak. Leültünk egy sarokba, s a társam rendelt egy litert.

– És ki fogja meginni azt a litert? – kérdeztem.

– Miért: te nem iszol?

– Nagyon keveset.

A férfi színültig töltött egy poharat, egy hajtásra kiitta, de erőltetve s élvezet nélkül. Már korábban is észrevettem, s ez a mozdulat megerősítette bennem azt a feltevést, hogy ez a fiú a dolgokat mindig akarattal, külsőlegesen csinálja, anélkül, hogy élné őket, mintha szerepet játszana. Csak ültünk ott csendesen egy kis ideig; a fiú csillogó és mély tüzű szemét rám szegezve, én nézgelődve körös-körül. Felmerült bennem ama távoli estének emléke, amikor anyámmal és Ginoval jöttünk el ebbe a vendéglőbe, s nehezen tudtam volna megmondani: bánatot vagy bosszankodást keltette bennem. Akkor, igen, nagyon boldog voltam; de mennyire becsapott is. Végül is abban állapodtam meg magammal, hogy éppen olyan ez, mint amikor az ember kinyit egy réges-régen zárva tartott fiókot, s a sok szép holmi helyett, amit az ember remélt, nem talál benne csak néhány hitványságot, port és molyokat. Mindennek vége volt, nemcsak Gino iránti szerelmemnek, hanem ifjúságomnak és ifjúságom megcsúfolt álmainak is. És hogy csakugyan így volt, erre vallott az is, ahogyan számítva és tudatosan használtam fel emlékeimet, hogy meghassam társamat. Hogy mondjak valamit, így szóltam: – A barátod először ellenszenves volt nekem... most azonban szinte rokonszenvet érzek iránta... Olyan jópofa.

A fiú nyersen félbeszakított:

– Először is nem barátom... másodszor meg egyáltalán nem rokonszenves.

Egész elhűltem, hogy milyen hevesen beszélt. Szelíden azt mondtam rá:

– Úgy gondolod?

Ivott egyet, aztán tovább beszélt.

– A szellemes fickóktól úgy kellene óvakodni, mint a pestistől... E mögött az egész szellemesség mögött rendszerint nincs semmi... Látnád csak a hivatalában... ott nem szellemeskedik.

– Miféle hivatala van?

– Mit tudom én, valami szabadalmi hivatal.

– Sokat keres?

– Nagyon sokat.

– Jó neki.

Bort töltött nekem, én meg azt kérdeztem:

– Ha annyira ellenszenves neked, miért jársz vele?

– Gyerekkori barát – válaszolta fanyalogva együtt jártunk iskolába... A gyerekkori barátok mind ilyenek.

Újra ivott, majd hozzátette:

– Viszont bizonyos értelemben többet ér, mint én.

– Hogyhogy?

– Ha ő valamit csinál, azt komolyan csinálja, én viszont... először kedvem van hozzá, de aztán – hangja hirtelen rikácsolóvá vált, s én ijedten rezzentem össze – amikor eljön az ideje, nem csinálom... Például... ma este felhívott telefonon, s megkérdezte, nincs-e kedvem, ahogy mondani szokták, elmenni nőkhöz... Belementem, és amikor veletek találkoztunk, igazán kívántam, hogy az enyém légy... később azonban, amikor a lakásodon voltunk, már minden kedvem odalett...

– Odalett a kedved – ismételtem rá nézve.

– Igen... Számomra akkor már nem nő voltál... hanem egy tárgy, mit tudom én, egy valami... Emlékszel arra, amikor megcsavartam az ujjadat úgy, hogy fájt?

– Igen.

– No... azért tettem, mert meg akartam bizonyosodni, hogy csakugyan létezel... Ezért... Ha fájdalmat okozott is neked.

– Márpedig léteztem – mondtam mosolyogva –, és bizony nagy fájdalmat okoztál nekem. – Most már megkönnyebbültem, kezdtem megérteni, hogy nem azért utasított vissza, mert ellenszenves voltam neki. Különben is az emberekben nincs semmi, de semmi érthetetlen. Mihelyt az ember próbálja őket megérteni, nyilvánvalóvá válik, hogy viselkedésük, bármily szokatlan is, mindenkor valamely tökéletesen elfogadható indítéknak tudható be. – Szóval nem nyertem meg a tetszésedet?

Tagadólag intett a fejével:

– Nem arról van szó... Te, vagy más, mindegy lett volna.

Egy pillanatnyi habozás után akkor azt kérdeztem:

– Mondd csak... nem vagy te véletlenül impotens?

– Ugyan!

Most már erős vágy fogott el, hogy bizalmas viszonyba kerüljek vele, hogy áthidaljam a bennünket elválasztó távolságot, hogy szeressem, s ő viszontszeressen. Otthon letagadtam neki, hogy visszautasítása sért: de valójában, ha megsértve nem is, de meg voltam alázva, s mintegy becsületbeli kérdéssé vált számomra. Biztosan tudtam, hogy szép, vonzó vagyok, s úgy éreztem: nem lehet semmiféle jogos oka arra, hogy ne kívánjon. Kerülgetés nélkül azt javasoltam hát: – Ide hallgass... most befejezzük az ivást, aztán hazamegyünk, és lefekszünk.

– Nem, nem lehet.

– Szóval: nem tetszettem én neked akkor se, amikor először megláttál az utcán.

– Dehogynem... De próbálj megérteni...

Nincs férfi, jól tudtam, aki ellen tudjon állni bizonyos érveknek. Hát csak ismételgettem színlelt keserű nyugalommal: „Látszik, hogy nem tetszem neked”; ugyanakkor feléje nyújtottam a kezem, s tenyerembe fogtam arcát. Hosszú, nagy, forró kezem van, s ha igaz, hogy a jellem kiolvasható a kézből, bennem nem lehet semmi közönséges, nem úgy, mint Gisellában, akinek keze vörös, érdes, formátlan. Elkezdtem így szép lassan simogatni a férfi arcát, halántékát s hajának vonala alatt a homlokát, közben néztem kitartó és követelő szelídséggel. Eszembe jutott, hogy Astarita a minisztériumban ugyanezt tette velem, s még inkább világos lett előttem, hogy tisztára szerelmes lettem ebbe a fiúba, hiszen az nem volt kétséges, hogy Astarita szeret engem, s hogy cirógatása a szerelem kifejezése volt. Simogatásom alatt Giacomo először mozdulatlan és érzéketlen maradt, de aztán az álla elkezdett remegni – ami pedig nála, mint később megfigyelhettem, a felzaklatottság jele volt –, s egész arca megváltozott: rendkívül fiatalos, szinte kisfiús kifejezést öltött; én pedig boldogan éreztem, hogy szánalom támad bennem iránta, hiszen ez annak a jele volt, hogy közelebb kerültem hozzá.

– Mit csinálsz? – suttogta csakugyan úgy, mint egy szégyenlős kisfiú. – Nyilvános helyen vagyunk.

– Mit számít az nekem – feleltem nyugodtan.

Éreztem, hogy ég az arcom, bár a kocsmában hideg volt, s szinte csodálkozva láttam, hogy minden leheletre párafelhőcske képződik a szájunk előtt.

– Add ide a kezed – mondtam Giacomónak. Ő kényszeredetten engedte, hogy megfogjam, s az arcomra tegyem a kezét. – Érzed, milyen tűzben van az arcom?

Nem válaszolt, csak nézett rám, s remegett az álla. Valaki bejött, megcsörrent az üvegezett ajtó, s én visszahúztam a kezem. Az én férfim megkönnyebbülten sóhajtott fel, s töltött magának. Én azonban, mihelyt a vendég tovament, újra kinyújtottam a kezem, bedugtam Giacomo kabátja alá, majd kigomboltam az ingét, s ráfektettem tenyerem meztelen mellére, a szíve felé.

– Meg akarom melegíteni a kezem – mondtam –, meg aztán érezni akarom, hogy ver a szíved. – Kezemet megfordítottam, s most előbb kezem fejét tettem mellére, majd újból a tenyeremet.

– Hideg a kezed – mondta Giacomo, s csak nézett rám.

– Majd itt felmelegszik – mondtam mosolyogva.

Kinyújtottam karomat, lassan-lassan simogattam a mellét és sovány oldalát. Nagy öröm öntött el, érezve, hogy közel van hozzám, hogy csordultig vagyok szerelemmel iránta, annyira csordultig, hogy az ő szerelme akár nem is szükséges hozzá. Szemébe nézve, tréfás fenyegetődzéssel figyelmeztettem: – Úgy érzem, itt a pillanat, amikor megcsókollak.

– Hogyne! – válaszolt Giacomo, maga is tréfával akarván elütni a dolgot, de alapjában véve megrettenve. – Próbálj uralkodni magadon.

– Akkor meg menjünk el innen.

– Menjünk, ha úgy gondolod.

Kifizette a liter bort, amit még nem ivott meg egészen, majd távoztunk a vendéglőből. Most, a maga módján, mintha izgalomba jött volna; de nem szerelmi izgalom volt ez, mint nálam, hanem tudom is én miféle nyugtalanság, amit az este eseményei keltettek elméjében. Később, amikor jobban megismertem, rájöttem, hogy ez az izgatottság mindannyiszor erőt vett rajta, valahányszor úgy esett, hogy egy vagy más okból jellemének nem ismert oldalát fedezte fel, vagy bizonyságot szerzett róla. Mert hát, ha kedvesen is, de nagyon önző volt, vagy inkább túlságos sokat foglalkozott magával.

– Mindig ez történik velem – fogott egyszerre csak beszédbe, de mintha magának beszélne, miközben én szinte futva hazafelé vonszoltam –, nagy-nagy vágy támad bennem, hogy tegyek valamit, hatalmas lelkesedés fog el, minden nagyszerűnek tűnik, bizonyos vagyok, hogy úgy fogok cselekedni, mint szándékomban állt, és akkor a tényleges cselekvés pillanatában, minden összeomlik, s én, hogy úgy mondjam, megszűnők létezni... helyesebben csak a rosszabb rész létezik belőlem... hideg, tunya, kegyetlen leszek... mint amikor neked megcsavartam az ujjad.

Magába merülten, monológszerűen beszélt, de talán némi keserű öntetszelgéssel. Én azonban nem figyeltem rá, mert úgy éreztem, túlárad bennem az öröm, s lábaim szinte röpítettek a pocsolyák között; jókedvűen azt feleltem szavaira: – Már mondtad ezeket... én viszont még nem mondtam neked, hogy én mit érzek... Vágyat érzek, hogy szorosan magamhoz öleljelek, hogy testemmel felmelegítselek, hogy közel érezzelek magamhoz, s hogy rábírjalak arra, amit nem akarsz megtenni, és nem is nyugszom, amíg meg nem teszed.

Kísérőm minderre egy hangot se szólt, mintha mindaz, amit mondtam, el se ért volna a füléhez, olyannyira magába mélyülten tépelődött újra és újra azon, amit ő mondott. Erre hirtelen derekára fontam a karomat, s azt mondtam: – Szorítsd meg a derekamat, jó?

Giacomo mintha nem is hallotta volna; akkor én megfogtam a karját, s mint ahogy egy köpenyt magára vet az ember, amennyire tudtam, derekam köré hajlítottam. Így folytattuk utunkat, meglehetősen kényelmetlenül, mert mindkettőnkön vastag téli ruha volt, s alig értük át egymás derekát.

Amikor a tornyos villácska elé érkeztünk, megálltam, s így szóltam:

– Csókolj meg!

– Majd később.

– Csókolj meg!

Giacomo felém fordult, s én mindkét karommal átölelve nyakát, hevesen megcsókoltam. Ajkai ugyan zárva voltak, de én nyelvemet beerőszakoltam ajkai, majd végül is engedő fogai közé. Nem voltam egészen biztos benne, hogy csókomat viszonozta-e, de mint említettem, ez most már nem volt fontos.

Amikor aztán ajkaink szétváltak, Giacomo szája körül egy jókora elkent rúzsfoltot vettem észre, ami különösnek és kissé mulatságosnak hatott komoly arcán. Boldogan felkacagtam, mire azt morogta: – Mit nevetsz?

Rövid habozás után úgy láttam jónak, hogy nem mondom meg az igazat, mert örömem telt benne látni, hogy miről sem tudva, hogyan szedi a lábát mellettem, halálos komolyan s egy rúzsfolttal az arcán. Azt mondtam hát: – Semmit... Boldog vagyok... Ne törődj velem. – És a boldogság tetőfokán érezve magam, gyorsan még egyszer szájon csókoltam.

Hanem, ahogy a kapunk elé értünk, az autót már nem találtuk ott.

– Tessék, Giancarlo elment – mondta társain kedvetlenül én meg gyalogolhatok, ki tudja, mennyit, míg hazaérek.

Nem sértődtem meg e nem nagyon kedves hangon, mert most már semmivel se tudott megbántani. Ahogy ez történik, amikor az ember szerelmes, hibái olyan sajátos megvilágításban tűntek elém, ami szeretetre méltóvá tette őket számomra. Egy vállrándítással azt mondtam neki: – Itt vannak az éjjeli villamosok... meg aztán, ha akarsz, nálam is aludhatsz.

– Azt nem, dehogy – válaszolta sietve.

Beléptünk a házba, felmentünk a lépcsőn. Amikor az előszobában voltunk, Giacomót a szobámba noszogattam, én meg belestem a nagyszobába. Itt sötét volt, csak az ablak mellett álló varrógépre meg a székre esett rá az utcai lámpa egy sugárnyalábja. Anyám bizonyára már lefeküdt, s nem tudni, látta-e Giancarlót és Gisellát, beszélt-e velük. Visszacsuktam az ajtót, s a szobámba mentem. Ott találtam a fiút, amint nyugtalanul keringett fel s alá az ágy és a komód között.

– Ide figyelj – mondta –, jobb lenne, ha én elmennék.

Úgy tettem, mintha nem is hallottam volna: levetettem a kabátomat, s a fogasra akasztottam. Annyira boldognak éreztem magam, hogy nem tudtam megállni, hogy a lakástulajdonos hiúságával azt ne mondjam: – Hogy tetszik neked ez a szoba? Jó kényelmes, nem?

Giacomo körültekintett, s egy fintort vágott, nem értettem, miért. Kézen fogtam, leültettem az ágyra, s így szóltam: – Most aztán bízd rám.

A férfi csak nézett, köpenye gallérja még mindig fel volt hajtva, keze a zsebében. Nyájasan kihámoztam köpenyéből, levettem róla, majd lehúztam a zakóját is, és a köpennyel együtt a fogasra akasztottam. Sietség nélkül kibontottam a nyakkendőjét, levettem róla az inget, s szép rendben nyakkendőstül egy székre raktam. Utána letérdeltem, s ahogy a cipészek csinálják, lábát ölembe tettem, lehúztam róla a cipőt, a harisnyát, s megcsókoltam a lábát. Körültekintően és sietség nélkül láttam hozzá mindehhez, azonban ahogy egyre előbbre jutottam ruhadarabjainak levetésében, egyre fokozódott bennem valami, nem is tudom, miféle szenvedélye az alázatnak és imádatnak. Talán ugyanaz az érzés volt ez, amit olykor a templomban arcra borulva éreztem; de első ízben éreztem egy férfi iránt; és boldogsággal töltött el, mert éreztem, hogy ez, távol minden érzékiségtől, minden vétektől, az igazi szerelem. Amikor a férfi már meztelen volt, letérdeltem lába közé, nemi szervét, mely olyan volt, mint egy barna virág, két tenyerem közé vettem, s egy pillanatra szemlehunyva erősen arcomhoz és hajamhoz szorítottam. Ő hagyta, hogy tegyem, s arcán valami zavart kifejezés jelent meg, amit örömmel láttam. Ezután felkeltem, az ágy mögé mentem, és ruháimat a földre dobálva, még rájuk is tiporva, sietve levetkőztem. A férfi meg csak ült az ágy szélén dideregve, maga elé bámulva. Hátulról kerültem felé, s valami jókedvű és kegyetlen erőszakosságtól fűtve, megragadtam, s fejével a párnába hanyatt taszítottam. Hosszú, sovány, fehér teste volt; a test pedig éppúgy kifejez valamit, mint az arc; az ő testén a tisztaság és fiatalság kifejezése volt. Végignyújtóztam mellette testemmel, amely elérte az ő hosszát, de az ő soványsága, vékonysága, hidegsége és fehérsége mellett az volt az érzésem, hogy én túlságosan forró, barna, telt és erős vagyok. Jó erősen hozzászorítottam magam, hasamat csípőcsontjához nyomtam, karommal átfogtam a mellét, arcomat arcához tettem, s ajkamat fülére nyomtam. Talán nem annyira szeretni akartam, mint inkább begöngyölni a testembe, mint valami meleg takaróba, átadni neki forróságomat.

Giacomo hanyatt feküdt, fejét azonban kissé felemelte s szemét nyitva tartotta, mintha meg akarná figyelni mindazt, amit vele csinálok. Ez a figyelő tekintet ott kúszott végig a hátgerincemen, s valami érthetetlenül kényelmetlen rossz érzést keltett bennem; de ösztönöm első lökésétől hajtva, egy ideig nem törődtem vele. Gyorsan fülébe suttogtam: – Ugye, hogy jobban érzed most magad?

– Igen – válaszolta közömbös és távoli hangon.

– No, várj – mondtam. Ám, amikor megújult hévvel nekiláttam, hogy újra magamba öleljem, megint csak éreztem, hogy merev és hideg tekintete, mint valami nedves fémszál, hátamra feszül, s akkor egyszerre zavar és szégyenkezés fogott el.

Lángolásom kilobbant, lassan elhúzódtam tőle, s kissé távolabb ernyedten hanyatt lefeküdtem. Az előbb erőm teljes megfeszítésével szeretni akartam, valami ártatlan és ősrégi kétségbeesés minden hevével; s most, látva, hogy erőfeszítésem hiábavaló volt, könny borította el a szemem, s karom arcomra szorítottam, hogy sírásom elrejtsem. Úgy éreztem: tévedés, hogy én szerethetem őt, vagy hogy ő szerethet engem, s ezenfelül úgy gondoltam, hogy Giacomo illúziók nélkül aszerint lát és ítél meg, ami valójában voltam. Én akkortájt már magam teremtette ködben éltem, amelyben tudatom már nem tükrözte igazi énemet. És most Giacomo furcsa tekintetével eloszlatta ezt a ködöt, s újra tükröt tartott szemem elé. És én olyannak láttam magamat, amilyen valójában voltam, helyesebben: amilyen az ő szemében lehettem, hiszen, mint már mondtam, én magamról nem tudtam s nem gondoltam semmit, szinte még a létezésemben is alig hittem. Végül is azt mondtam Giacomónak: – Menj el.

– Miért? – könyökölt fel, és zavartan rám nézett. – Mi baj?

– Jobb, ha elmégy – mondtam nyugodtan, karomat még mindig arcomon tartva. – Ne hidd, hogy haragszom... de látom, hogy te nem érzel semmit irántam, akkor pedig...

Nem tudtam befejezni, csak a fejem ráztam.

Giacomo nem válaszolt, de hallottam, hogy megmozdult s felkelt mellőlem: öltözködött. Erre olyan éles fájdalom hasított belém, mintha mély sebet ejtettek volna rajtam, s most egy éles, vékony tőrt forgatnának az eleven sebben. Szenvedtem, ahogy hallottam, hogy öltözködik, szenvedtem arra a gondolatra, hogy néhány pillanat múlva örökre elmegy, s én soha többé nem látom, szenvedtem attól, hogy szenvedek.

A vendégem lassan öltözködött, talán várta is, hogy visszahívom. Emlékszem, hogy egy pillanatra az a remény is felcsillant bennem, hogy érzéki vágyának felizgatásával tarrom vissza. A takarót magamra húzva ott voltam elnyújtózva mellette. Akkor a kacérság olyan mozdulatával, amelyet magam is szomorúnak és reményvesztettnek éreztem, megmozdítottam a lábam úgy, hogy a takaró lecsússzék a testemről. Még soha nem tártam így ki magam, s miközben ott feküdtem így, meztelenül, szétvetett lábbal s kezemmel szememet eltakarva, egy pillanatra szinte foghatólag ott éreztem a kezét a vállamon s leheletét az ajkamon. De aztán, szinte ugyanabban a pillanatban, hallottam, hogy becsukódik az ajtó.

Én meg ott maradtam, ahogy voltam, hanyatt, mozdulatlanul. Azt hiszem, hogy a fájdalomból észrevétlenül valami alhatnékba, majd alvásba mentem át. Késő éjjel felébredtem, s először ekkor döbbentem rá, hogy egyedül vagyok. Az alatt az első álom alatt, az elszakadás keserűsége ellenére is, folyton megvolt bennem Giacomo ottlétének érzése. Aztán, magam se tudom, hogy, megint elaludtam.