HATODIK FEJEZET

Közben kifizettem az utolsó bútorrészletet is, és nagyobb erővel láttam neki a munkának, mint valaha, hogy még egy kis pénzre tegyek szert, s kifizessem a kelengyémet is. Délelőttönként modellt álltam a műteremben, délután meg bezárkóztam anyámmal a nagyszobába, s késő éjjelig dolgoztam. Anyám a varrógépen végezte munkáját az ablak mellett, én meg kissé távolabb, az asztal mellett ülve, kézzel varrtam. Anyám kitanított a fehérneművarrás mesterségére, s én mindig szorgalmas és gyors kezű voltam. Mindig tömérdek kivarrni és átvarrni való szegély és gomblyuk volt, azonkívül minden ingre monogram kellett, s én ezeket a monogramokat különösen szépen tudtam csinálni, domború hímzéssel, tömören, úgyhogy szinte kiugrott az anyagból. A férfifehérnemű volt a szakmánk, de előfordult, hogy női inget, ingnadrágot, bugyit is varrtunk, de mindig hitvány holmit, mert anyám nem tudta a finom hímzést, meg nem is ismert nagyságákat, akik nála rendeltek volna. Miközben varrtam, gondolataim elkalandoztak Ginon, a házasságon, a viterbói kiránduláson, anyámon, egyszóval az életemen járt az eszem, s az idő egykettőre elszaladt. Hogy anyám miken gondolkodott, sose tudtam meg; bizonyos azonban, hogy valamin gondolkodott, mert amikor a gépet hajtotta, mindig mérgesnek látszott, s ha szóltam hozzá, legtöbbször csúnyán felelt. Estefelé azután, alighogy sötétedni kezdett, felálltam, leráztam magamról a fércet, s felvéve legjobb ruhámat, elmentem otthonról, felkerestem Gisellát, vagy ha Gino éppen szabad volt, vele találkoztam. Most sokszor felteszem magamnak a kérdést: boldog voltam-e akkor? Bizonyos értelemben igen, hiszen erősen vágyakoztam egy dologra, s ezt közelinek és lehetőnek tartottam. Hiszen később megtanultam, hogy az igazi boldogtalanság akkor következik be, amikor az embernek már nincs többé reménye; és akkor az se sokat használ, ha az ember jól érzi magát, és hogy nem lát szükséget semmiben.

Ekkortájt ismételten észrevettem, hogy Astarita követ az utcán. Előfordult ez egész kora reggel is, amikor a műterembe indultam. Astarita rendszerint az utca másik oldalán, a fal egy beszögellésében állva várta, hogy kilépjek a kapun. Az utcán soha át nem jött, s miközben én szorosan a házak mellett sietősen a kis tér felé haladtam, ő arra szorítkozott, hogy a másik oldalon a falak mentén lassabban követett. Szemmel tartott, azt hiszem, s mintha ennyi elég is lett volna neki. Az olyan férfiak jellemző viselkedése ez, akik olyan eszeveszetten szerelmesek, mint Astarita volt. Ahogy a kis térre értem, odaálltam a villamos járdaszigetére, Astarita meg szemben velem a másikra. És figyelt tovább; elég volt azonban, hogy egy tekintetet vessek rá, azon nyomban zavarba jött, s úgy tett, mintha az utcát kémlelné, hogy jön-e már a villamos. Nincs nő, aki közömbös tudna maradni egy ilyen szerelem iránt; és én, noha a legszilárdabban eltökéltem, hogy többet nem állok vele szóba, olykor jóleső szánalmat éreztem iránta. De aztán jött Gino vagy a villamos, mikor melyik: beszálltam a kocsiba vagy felültem a villamosra, Astarita pedig ott maradt a járdaszigeten, s nézett, amíg csak olyan messzire nem távolodtam, hogy elvesztett a szeme elől.

Egyik este, ahogy hazamegyek vacsorára, s belépek a nagyszobába, azt látom, hogy Astarita áll ott, kalappal a kezében, s az asztalhoz támaszkodva nagy beszélgetésben van anyámmal. Most, hogy a lakásunkban találtam, s elgondoltam, mit mondhatott anyámnak, hogy rávegye az érdekében való közbenjárásra, minden szánalomról megfeledkeztem, s mérhetetlen düh fogott el.

– Mit keres itt? – kérdeztem tőle.

Rám nézett, s arcára visszatért az a gyötrődő és megszeppent kifejezés, amit Viterbóba menet az autóban megfigyeltem rajta, mikor azt mondta, hogy tetszem neki. Ezúttal azonban még csak egy szót sem tudott kinyögni.

– Az úr azt mondja, hogy ismer téged – kezdte anyám bizalmaskodó arckifejezéssel –, tiszteletét kívánta tenni...

Hanghordozásán megéreztem, hogy Astarita pontosan abban az értelemben beszélt vele, ahogy gondoltam; és ki tudja, talán pénzt is adott anyámnak.

– Légy szíves, menj ki! – szóltam rá anyámra.

Anyám elrémült, hallva hangomat, mely szinte durva volt, és egy árva szó nélkül kiment a konyhába.

– Mit keres itt?... Menjen innen! – mondtam újból.

Astarita rám tekintett, s mintha ajkait mozgatta volna, de szólni nem tudott. Szeme kifordult, hogy szinte csak a szeme fehérje látszott, s az ötlött eszembe, hogy a végén még összeesik itt nekem.

– Menjen innen! – ismételtem hangosan és erősen, s toppantottam hozzá. – Vagy kiabálok... hívom egy barátunkat, aki itt lakik alattunk.

Később sokszor felvetettem magamnak a kérdést: miért nem zsarolt meg akkor Astarita másodszor is; fenyegetődzhetett volna, hogyha nem állok kötélnek, mindent elmond Ginonak, ami Viterbóban történt. Ezúttal a siker nagyobb valószínűségével zsarolhatott volna meg, mint első ízben, hiszen csakugyan megkapott, voltak rá tanúk; s én nem tudtam volna tagadni. Arra az eredményre jutottam, hogy az első alkalommal Astarita csak kívánt engem, most másodszor szeretett. A szerelem pedig azt akarja, hogy viszonozzák, s Astarita, aki most már szeretett, bizonyára érezte, hogy mennyire semmi az, ha úgy leszek az övé, mint annak idején Viterbóban: némán és mozdulatlanul, mint egy halott. Másrészt meg ezúttal elhatároztam, hogy nem bánom: derüljön ki az igazság; elvégre is, ha Gino szeret, meg kell értenie, s meg kell bocsátania. Elhatározottságom bizonyára meggyőzte Astaritát arról, hogy hasztalan lenne egy második zsarolás.

Arra a fenyegetésemre, hogy kiabálni fogok, Astarita nem szólt semmit, hanem kalapját az asztalon végighúzva, az ajtó felé indult. Az asztal végéhez érve, megállt, lehajtotta fejét, mintha egy percre összeszedné magát, hogy beszéljen. De amikor szemét újra rám emelte, s ajkát megmozdította, bátorsága megint elhagyta, s csak állt ott némán, szemét rám függesztve. E második tekintetet nagyon hosszúnak éreztem. Majd fejével üdvözletét biccentve, kiment, s bezárta maga mögött az ajtót.

Nyomban mentem anyámhoz a konyhába, s magamból kikelve kérdeztem:

– Mit mondtál ennek az embernek?

– Én semmit – válaszolta ijedten –, kérdezősködött, hogy milyen munkát végzünk... s mondta, hogy szeretné, ha ingeket csinálnék neki.

– Ha beteszed hozzá a lábad, megöllek! – ordítottam.

Anyám megriadva nézett rám, s azt mondta:

– De hát ki akar hozzá elmenni?... Megvarrathatja mással is az ingeit.

– És rólam nem beszélt?

– Kérdezte, hogy mikor mégy férjhez.

– És mit mondtál neki?

– Hogy októberben lesz az esküvő.

– És pénzt nem adott neked?

– Nem. Miért adott volna? – s nézett rám tettetett csodálkozással. – Adnia kellett volna?

Anyám hangjának árnyalatából bizonyosra vettem, hogy Astarita adott neki pénzt. Rávetettem magam, s hevesen karon ragadtam:

– Mondd meg az igazat!... Pénzt adott neked.

– Nem adott... semmit se adott.

Kezét köténye zsebében tartotta. Iszonyú erővel megragadtam a csuklóját, kirántottam kezét, s kezével együtt egy kétrét hajtott bankjegy repült ki a zsebéből. Bár még mindig szorítottam, gyorsan lehajolt, s olyan mohósággal, olyan irigységgel kapta fel a pénzt, hogy dühöm egyszerre alábbhagyott. Eszembe jutott az a megzavarodottság s az a boldogság, amit lelkemben Astaritának az a bizonyos pénze támasztott a viterbói kirándulás napján, s rádöbbentem, hogy nincs jogom elítélni anyámat, amiért ugyanezt érzi, és amiért engedett ugyanannak a kísértésnek. Akkor már szerettem volna: bár ne kérdeztem volna semmit, bár ne láttam volna meg a bankjegyet. De, rendes hangon, mindössze annyit jegyeztem meg.

– Ugye, hogy adott pénzt? – és további magyarázatra nem várva, kimentem a konyhából. A vacsoránál egy s más célzásból megértettem, hogy anyám szerette volna szóba hozni Astaritát s a pénzt. De másra tereltem a beszélgetést, ő pedig nem erőltette.

Másnap Gisella Riccardo nélkül jött a cukrászdába, ahol rendszerint találkozni szoktunk. Alig ült le, minden bevezetés nélkül azt mondja nekem:

– Ma egy nagyon fontos dologról kell veled beszélnem.

Valami előéltet nehezedett rám, amitől arcomból lefutott a vér. Színtelen hangon mondtam:

– Ha rossz újság, kérlek, ne mondd meg.

– Se nem jó, se nem rossz – válaszolta élénken –, csak újság. Ez az egész... Mondtam már neked, hogy kicsoda Astarita...

– Hallani sem akarok Astaritáról.

– Hallgass már, ne légy gyerek... Szóval Astarita, ahogy már mondtam is neked, nagyon tekintélyes ember... nagyon magasan van... főfejes a politikai rendőrségnél.

Egy kis felszabadulást éreztem, végre is én nem foglalkozom politikával. Erőltetetten azt mondtam hát:

– Tőlem lehet Astarita akárki, miniszter is... nem érdekel.

– Jaj, hogy lehetsz már ilyen!... – förmedt rám Gisella. – Ahelyett, hogy végighallgatnál, folyton félbeszakítasz... Astarita azt üzeni, hogy minden körülmények között keresd fel a minisztériumban… beszélnie kell veled... Nem szerelemről akar beszélgetni – tette hozzá sietve, látva, hogy tiltakozni készülök –, valami nagyon fontos dolgot akar mondani... ami téged érint.

– Engem érint?

– Igen... a saját érdekedben... legalábbis nekem így mondta.

Annyi ellenkező elhatározás után miért döntöttem úgy, hogy ezúttal elfogadom Astarita meghívását? Magam sem tudom. Se holt, se eleven nem voltam; azt mondtam:

– Rendben van. Elmegyek.

Gisellát meghökkentette fagyosságom. És minthogy csak most vette észre, hogy milyen sápadt s milyen rémült vagyok, megkérdezte:

– De mi bajod? Azért, mert a rendőrségen van? De hisz rád ennyit se neheztel... mitől félsz?... Biztos, hogy nem akar letartóztatni.

Felálltam, bár éreztem, hogy lábam remeg.

– Rendben van – mondtam –, elmegyek... Melyik minisztérium?

– A Belügy... éppen szemben a nagymozival... hanem ide figyelj...

– Hány órakor?

– Egész délelőtt bármikor... De ide figyelj...

– A viszontlátásra.

Ezen az éjszakán nagyon keveset aludtam. Nem tudtam elképzelni, mit akarhat tőlem Astarita, ha nem szerelmet; egy, számomra csalhatatlannak látszó előérzet azonban azt mondta, hogy semmi jó nem lehet. A hely, ahová berendelt, arra a feltevésre vezetett, hogy a rendőrségnek valamiképpen köze kell hogy legyen a dologhoz. Másrészt, mint minden szegény ember, tudtam, hogy ha a rendőrség egyszer mozgolódik, abból sohase származik semmi jó. De aztán mindent aprólékosan végiglatolva, végül is oda lyukadtam ki, hogy Astarita megint csak zsarolni akar, ezúttal valami adattal, amit Gino terhére beszerezhetett. Én nem ismertem Gino életét, s könnyen előfordulhatott, hogy belekeveredett valami politikai dologba. Soha nem foglalkoztam politikával, de annyira buta nem voltam, hogy ne tudjam, hogy vannak sokan, akikre a fasiszta kormány görbe szemmel néz, s hogy az olyan embereknek, mint Astarita, éppen az a feladatuk, hogy a kormánynak ezekre az ellenségeire vadásszanak. Képzeletem élénk színekkel festette le azt a választást, ami elé majd Astarita állít: vagy újból engedek neki, vagy börtönbe küldi Ginot. És itt kezdődött a gyötrődésem: semmiképpen nem akartam Astaritának kedvét tölteni, de azt se akartam, hogy Gino börtönben végezze. Ezekre gondolva, már semmi részvétet nem éreztem Astarita iránt, csupán gyűlöletet. Ocsmány, aljas emberré lett a szememben, aki nem méltó az életre, s akinek kíméletlenül bűnhődnie kell. És valóban, éjjel egyéb megoldások között átvillant rajtam az is, hogy megölöm Astaritát. Nem is annyira megoldási módozat, mint inkább az álmatlan virrasztás beteges képzeletszüleménye volt ez; s csakugyan, mint egy képzelődés, amely képtelen tárgyilagos és szilárd elhatározássá formálódni, ez is hajnalig motoszkált bennem. Láttam magam, amint belerejtem táskámba azt a rugós pengéjű éles és hegyes kést, amit anyám a krumplihámozáshoz használ, elmegyek Astaritához, hallom a fenyegetéseket, amiktől tartottam, s aztán izmos karom teljes erejével beleszúrok a nyakába, a füle s keményített fehér gallérja között. Láttam magam, ahogy a legteljesebb nyugalmat színlelve, kijövök a szobájából, s aztán elfutok, s elrejtőzöm Gisellánál vagy más jó barátnál. De miközben ezeket a véres képzelődéseket végigéltem, állandóan tudatában voltam, hogy sohase lennék képes ilyesmit elkövetni: borzadok a vértől s attól, hogy mást bántsak: jellememnél fogva inkább arra hajlok, hogy elviseljem, semmint hogy elkövessem az erőszakoskodásokat.

Hajnaltájban elszunnyadtam, és aludtam egy keveset; aztán felvirradt a nap, felkeltem, s elmentem a szokásos találkozóra Ginohoz. Alighogy a városszéli útra értünk, az első szavak után feltettem neki a kérdést, de igyekeztem, hogy hangom csengésén az érződjék, mintha csak úgy véletlenül jutna eszembe:

– Mondd csak... foglalkoztál te valaha politikával?

– Politikával?... Hogy érted ezt?

– Úgy, hogy nem csináltál-e valamit a kormány ellen?

Most már megértette, rám tekintett, aztán azt kérdezte:

– Mondd csak, hát hülyének nézel te engem?

– Nem... de...

– Arra felelj először: hülyének nézel?

– Nem – feleltem –, dehogy nézlek, de...

– No hát akkor – mondta –, mi a fenének foglalkoznék én politikával?

– Nem tudom, de sokszor...

– Mese... Aki meg előtted be akar kormozni, mondd csak meg neki, hogy Gino Molinari nem tökkelütött.

Tizenegy felé, miután több mint egy óráig csellengtem a minisztérium körül anélkül, hogy rászántam volna magam a belépésre, jelentkeztem a kapusnál, s megkérdeztem, hol találom Astaritát. Először egy óriási márványlépcsőn kellett felmennem, aztán egy kisebben, de még az is ugyancsak széles volt, aztán mindenféle tágas folyosókon át egy előszobába vezettek, amelyből háromfelé is nyílt ajtó. Megszoktam már, hogy a „rendőrség” szót a kerületi kapitányságok piszkos és szűk helyiségeivel kapcsoljam össze: így hát nagyon elámultam, mikor láttam azoknak a hivataloknak a fényűzését, ahol Astarita dolgozott. Az előszoba valóságos fogadószoba volt, mozaikpadlózattal és olyan régi képekkel, amilyeneket a templomokban lehet látni; a falak mellett körös-körül bőrfotelek voltak elhelyezve, középen pedig egy nehéz asztal. Mindeme fényűzéstől megszeppenve, akaratlanul is arra kellett gondolnom, hogy Gisellának igaza volt: Astarita csakugyan valami fontos személyiség lehet. Ezt rögtön egy váratlan tény is megerősítette bennem. Alig ültem le, amikor az egyik ajtó kinyílt, s egy nagyon magas és nagyon szép, ha már nem is éppen fiatal hölgy lépett ki rajta, talpig feketében, elegánsan, arcán fátyollal, s nyomában Astarita. Felálltam, azt gondolva, hogy én következem. Astarita azonban csak kezével intett felém, mintegy jelezve, hogy tudomást vett rólam, de még nem én kerülök sorra, s tovább beszélt a hölggyel az ajtóban. Majd miután elkísérte a fogadószoba közepéig, s meghajolva és kézcsókkal búcsút vett tőle, valaki másnak intett, aki ott ült velem együtt az előszobában. Ez egy szemüveges, fehér szakállú, fekete ruhás öregúr volt, valami tanárnak látszott. Astarita intésére felpattant, és szolgálatkészen, szinte nyakát törve sietett hozzá. Ők kelten aztán eltűntek a szobában, s én újra egyedül maradtam.

Astaritának e rövid megjelenésében az lepett meg leginkább, hogy a modora egészen más volt, mint amikor a viterbói kirándulás során megismertem. Akkor zavartnak, kínlódónak, nehézszavúnak s feldúltnak láttam, most úgy tűnt: nagyon is ura magának, nincs benne elfogultság, bár kissé kimért, s tele van valami, nem is tudom milyen felsőbbségi érzettel, mely tekintélyt sugalló s egyben tapintatos is. Még a hangja is megváltozott. A kirándulás alatt mély, forró, elfúló hangon beszélt velem, s most, ahogy a fátyolos hölggyel beszélt, hangjának színezete világos, hideg, fegyelmezett s nyugodt volt. Mint rendesen, sötétszürkébe volt öltözve, magas fehér gallérral, mely valami merevséget kölcsönzött a fejének; azonban ez az öltözék és gallér, melyet a kirándulás alatt észrevettem ugyan, de semmi különösebb jelentéssel nem bírt számomra, most, úgy tűnt, tökéletes összhangban van a hellyel, a szigorú és nehéz bútorokkal, a terem tágasságával, a benne uralkodó csenddel és renddel, mintha csak egyenruha lett volna. Igaza volt Gisellának – morfondíroztam megint –, csakugyan valami jeles személy lehet; és csak a szerelemmel lehet magyarázni zavarodott viselkedését s állandó alsóbbrendűségi érzését velem való viszonyában.

E megfigyelések némileg elvonták figyelmemet előző felzaklatottságomtól, úgyhogy amikor néhány perc múlva az ajtó megnyílt, s kilépett rajta az öreg, úgy éreztem, eléggé ura vagyok magamnak. Ezúttal azonban Astarita nem jelent meg, hogy az ajtóból szólítson. Ezzel szemben megszólalt egy csengő, mire egy altiszt ment be Astaritához, s becsukta maga mögött az ajtót, aztán újból előjött, hozzám lépett, s halkan a nevemet kérdezte, s azt mondta, hogy bemehetek. Felkeltem, s nyugodt léptekkel indultam befelé.

Astarita hivatali szobája egy az előszobánál alig valamivel kisebb terem volt. Ez a helyiség úgyszólván üres volt, csupán az egyik sarokban volt egy pamlag s két bőr karosszék, egy másik sarokban meg egy nagy asztal. Ennél ült Astarita. Két ablak fehér függönyén keresztül hangtalanul és szomorúan hideg, naptalan fény esett a szobába, ami Astarita hangját juttatta eszembe, mikor a fátyolos hölgyhöz beszélt. A padlón nagy puha szőnyeg, s két vagy három kép a falon. Egyikre emlékszem is: téres zöld rétet ábrázolt, melyet a láthatáron sziklás hegyek határoltak.

Astarita, mint említettem, a nagy asztal mögött ült, s beléptemre még csak fel sem emelte szemét valami papirosról, amit olvasott, vagy legalábbis úgy tett, mintha olvasná. Ismétlem: „úgy tett”, mert rögtön láttam, hogy az egész csak komédia abból a célból, hogy megfélemlítsen, s hatalmának és fontosságának tudatát sugalmazza. S valóban: ahogy az asztalhoz léptem, láttam, hogy azon a papírlapon, amire oly nagy figyelemmel szegezte szemét, mindössze három-négy sor írás volt, s alul valami krikszkraksz-forma aláírás. Aztán meg más is alátámasztotta Astarita feldúltságát: homlokát egyik kezére támasztotta, s két ujja közt égő cigaretta volt; nos: keze láthatólag remegett. A remegéstől egy kis hamu leesett, s szétszóródott azon a lapon, melyet oly mély s oly mesterkélt figyelemmel tanulmányozott.

Kezemmel az asztal szélére támaszkodtam, s megszólaltam:

– Tessék, itt vagyok.

Mint valami jelre, e szavakra abbahagyta az olvasást, sietve felkelt, hozzám jött, s két kezemet megragadva üdvözölt. Mindez azonban némán történt, s ez nagyon is ellentétben állt azzal a tekintélyes és fesztelen magatartással, amit mindenképpen szeretett volna megőrizni. Valójában, mint én rögtön rájöttem, a hangom egymagában elég volt ahhoz, hogy kiessen abból a szerepből, aminek eljátszására készült; s a szokott zavarodottság ellenállhatatlanul újból elöntötte. Megcsókolta a kezemet, előbb az egyiket, aztán a másikat, aztán nézett rám tágra nyílt és sóvárgó szemeivel, beszélni akart, de ajka remegett, s egy kis ideig csak hallgatott.

– Eljöttél – mondta végül már ismert halk, elfúló hangján.

Én most már, talán Astarita viselkedésének visszahatásaként, teljesen felszabadultnak éreztem magam.

– Igen, eljöttem... Tulajdonképpen nem kellett volna... Mi mondanivalója van?

– Gyere ide, ülj le ide – suttogta Astarita, de kezemet nem engedte el, szorította erősen, s így, kézen fogva a pamlaghoz vezetett. Leültem: ő pedig egyszerre csak térdre vetette magát előttem, két karjával átfonta a lábamat, s homlokát térdemre szorította. Mindezt hang nélkül, egész testében remegve.

Homlokát olyan erősen nyomta, hogy már fájt, s hosszú mozdulatlanság után kopasz feje egy mozdulatot tett fölfelé, mintha arcát ölembe akarná fektetni. Én erre megmozdultam, hogy felálljak, s azt mondtam:

– Valami fontos dolgot akart mondani... Mondja meg... ha meg nem akarja, elmegyek.

E szavakra, mintha nehezére esne, felkelt, mellém ült, megfogta a kezem, és ezt suttogta:

– Semmit... téged akartalak látni.

Újból fel akartam állni, Astarita azonban visszatartott, s hozzáfűzte:

– Igen, igen... azt akartam mondani, hogy nekünk kettőnknek meg kellene egymást értenünk.

– Hogyan?

– Én szeretlek téged – mondta sietve –, annyira szeretlek... Költözz hozzám, az én házamba... te leszel az asszony... mintha a feleségem lennél... Veszek neked ruhákat, ékszereket, mindent, amit megkívánsz...

Olyan volt, mint aki magánkívül van, szavai mozdulatlan s szinte eltorzult ajkai közül zavarosan áradtak.

– Úgy? – kérdeztem hidegen. – Szóval ezért hívatott ide?

– Hát nem akarod?

– Ne is beszéljünk róla.

Erre a válaszra különös módon egy hangot se szólt, Viszont felemelte kezét, S mintegy megdelejezve tekintetének zavart merevségével, körös-körül megcirógatta az arcomat, mintha a körvonalait próbálná kitapogatni. Ujjai könnyedek voltak, s érezhetően remegtek, miközben az ujjpárnák körülhaladtak arcomon: halántékomról az orcámra, orcámról az államra, államról a másik orcámra s onnan halántékomra. A szerelmes férfi jellegzetes mozdulata volt ez; s a szerelem meggyőző ereje, még ha az ember nem kívánja is viszonozni, oly hatalmas, hogy egy pillanatra szinte hajtott valami, hogy szánalomból valami kevésbé elutasító s kevésbé végérvényes szót mondjak neki.

Astarita azonban nem hagyott rá időt, cirógatása végeztével felállt, s valami különös megbicsakló és kimiért hangon, melyben egybekeveredett a vágy zaklatottsága s nem is tudom miféle új hivatalosság, azt mondta:

– Várj csak... Igazad van... fontos dolgot kell veled közölnöm.

Közben odament az asztalhoz, s leemelt róla egy vörös irattartót. Most aztán engem fogott el a nyugtalanság, mikor láttam, hogy felém tart az iratcsomóval. Elhaló hangon kérdeztem:

– Mi baj?

– Van itt... van... – különös volt, hogy a tekintélyes és hivatalos hang hogyan vegyült egybe feldúltságával – van itt egy értesülés, ami a vőlegényedet érinti.

– Jaj – tört ki belőlem, s halálos rémületben egy percre lehunytam a szemem. Astarita nem vette észre, lapozott az iratok között, izgatottságában egyre-másra összegyűrve őket.

– Gino Molinari, ugye?

– Igen.

– És októberben férjhez akarsz hozzá menni, igen?

– Igen.

– Gino Molinari azonban, az iratok szerint, már nős – majd folytatta –, mégpedig Antonietta Partinival... néhai Emilio Partini és Diomira Lavagna leányával... immár négy éve... van egy leánygyermekük, név szerint Maria... a feleség ez idő szerint Orvietóban lakik, az anyjánál...

Egy szó sem jött ki a számon, felkeltem a pamlagról, s az ajtó felé indultam. Astarita ott állt a szoba közepén, kezében az irattartóval. Kinyitottam az ajtót, s kimentem.

Emlékszem, hogy amikor ezen az enyhe, felhős, szelíd téli napon ott találtam magam az utcán, a tömeg között, a keserű valóságnak az az érzése fogott el, hogy az élet – a házassági terveimre s előkészületeimre fordított megszakítás után – tovább folyik szokott medrében, változás és újság nélkül, akárcsak egy folyó, melyet rövid időre mesterségesen kirekesztettek ősi ágyából. Ez az érzés talán abból ered, hogy bolyongásomban szememet immár a korábbi, mámortalan figyelemmel hordoztam körül, s a tömeg, a boltok, a járművek annyi hónap után első ízben mutatkoztak meg a mindennap könyörtelen fényében, mint se nem csúnyák, se nem szépek, se nem érdekesek, se nem érdektelenek, éppen ahogy a részeg szeme előtt mutatkozhatnak a részegség elmúltával; de talán, s ez inkább valószínű, ez az érzés abból a megállapításból eredt, hogy az élet rendes menetébe nem az én boldogságterveim illettek bele, hanem ellenkezőleg, azok a dolgok, melyek ellentmondanak minden tervnek és tervezgetésnek, melyek esetlegesek, melyek tökéletlennek s kiszámithatatlannak bizonyulnak, melyek csalódással és fájdalommal járnak. S ha ez igaz, ahogy számomra igaznak tetszett, nem volt kétséges, hogy én néhány hónapi részegség után e délelőtt kezdtem újra élni.

Ez volt az egyetlen gondolat, amit bennem Gino álnokságának felfedése keltett. De meg se fordult a fejemben, hogy elítéljem, s úgy éreztem, igazában nem is neheztelek rá. Hiszen ha becsapott, én is cinkosa voltam a becsapásban; meg még nagyon friss volt emléke a kéjnek, amit Gino karjai közt élveztem ahhoz, hogy ha igazolást nem is, de mentséget találjak a hazugságára. Úgy gondoltam, hogy vágyától elvakulva inkább csak gyenge volt, semmint gonosz; és hogy alapjában véve a bűnös, ha egyáltalán bűnről lehet beszélni, az én szépségem, melytől a férfiak elvesztik a fejüket, s elfeledkeznek minden aggályról és minden kötelességről. Végre is Gino nem követett el nagyobb bűnt, mint Astarita, a különbség csak annyi, hogy ő csalárdsághoz folyamodott, Astarita pedig zsarolással élt. De amennyire tőlük telt, mindketten csak szerettek, s ha tehették volna, kétségkívül megengedett eszközöket használtak volna, hogy megkapjanak, s biztosították volna számomra azt a szerény boldogságot, melyet én mindennél többre tartottam. A sors ellenben úgy akarta, hogy én a szépségemmel olyan emberekbe ütközzem bele, akik nem szerezhetik meg nekem ezt a boldogságot. De sajnos, ha az nem volt is bizonyos, hogy van igazi bűnös, kétségtelen volt viszont, hogy áldozat van: ez az áldozat én voltam.

Talán egyesek úgy vélik majd, hogy gyöngeségre vall így érezni és így gondolkodni az után, amit Gino ellenem elkövetett. Én azonban valahányszor sérelmet szenvedtem – és gyakran volt benne részem szegénységem, tapasztalatlanságom és magányosságom miatt –, mindig arra éreztem vágyat, hogy mentsem a sértőt, és minél hamarabb elfelejtsem a sérelmet. Ha a bántalom folytán valami változás végbemegy is bennem, ez nem magatartásomban és külsőmben mutatkozik meg, hanem sokkal mélyebben: a lelkemben, mely bezárul önmaga felett, mint az egészséges, vérteli hús, mely ha sebet kapott, igyekszik minél hamarabb behegedni. A sebhelyek azonban megmaradnak, és a léleknek e szinte öntudatlan elváltozásai mindig véglegesek.

Ezúttal is, Ginoval kapcsolatban hasonló dolog történt. Nem éreztem iránta haragot, talán egy pillanatig se; de éreztem, hogy belül, bennem sok minden örökre darabokra hullt: iránta való becsülésem, családalapítási reményeim, elhatározásom, hogy nem adom meg magam anyámnak és Gisellának, vallásos hitem vagy legalábbis az a fajta hitem, ami eddig megvolt. Egy gyermekkori babámhoz tudnám magam leginkább hasonlítani: még kislány koromban én ezt a babát egy egész napon át csapkodtam, nyúztam, de mosolygó, rózsás arca sértetlen maradt, s benne valami csörgést, baljóslatú csikorgást hallottam. Lecsavartam a fejét, s akkor a nyakából elkezdtek peregni a porcelándarabocskák, zsinegek s csavarai és vasalkatrészei annak a szerkezetnek, mellyel a baba beszélt és mozgatta a szemét, azonkívül még mindenféle titokzatos fa-és szövetdarabocskák, melyeknek rendeltetését képtelen voltam valaha is kideríteni.

Bódultan, de nyugodtan hazamentem, s délután is a szokott munkákat végeztem; nem mondtam el anyámnak, mi történt, sem azt nem közöltem vele, hogy miféle következtetéseket vontam le mindebből. Arra azonban mihamar rájöttem, hogy képtelen vagyok a színlelést addig vinni, hogy varrogassam a kelengyémet úgy, mint más napokon; felfogtam a már elkészített meg a még varrásra váró holmit, s kulccsal bezártam a szobám szekrényébe. Anyám figyelmét nem kerülte el, hogy szomorú vagyok, ami szokatlan dolog volt nálam, mert többnyire jókedvű és derűs szoktam lenni; én azonban azt mondtam neki, hogy fáradtnak érzem magam, s csakugyan fáradt is voltam. Estefelé, amikor anyám még mindig varrt a gépen, hagytam: dolgozzék csak, én meg visszavonultam a szobámba, s végigheveredtem az ágyon. Azon vettem észre magam, hogy bútoraimat – Astarita pénzével kifizetett s most már csakugyan saját bútoraimat – mennyire más szemmel nézem, mint annak előtte: öröm és reménykedés nélkül. Úgy éreztem, hogy nincs bennem fájdalom, csupán a fáradtság és közömbösség érzése, mintha valami nagy, de teljesen hiábavaló erőfeszítés után volnék. Különben testileg is fáradt voltam, minden tagom eltörődve, s mélységesen vágyódtam egy kis pihenésre. Gondolataimban még zűrzavarosan felvetődtek bútoraim, s az, hogy most már nemigen lesz módom arra használni őket, amire reméltem, de szinte nyomban el is aludtam, ruhástul, az ágyon. Talán négy órát alhattam mélyen, számomra szomorúnak és sötétnek tűnő álomban, csak jó későn ébredtem fel, s a rám nehezedő sötétből anyám után kezdtem kiabálni.

Ő már futott is, és mondta, hogy nem akart felébreszteni; mert látta, hogy milyen nyugodtan és milyen jóízűen alszom.

– Az étel már egy órája kész – tette hozzá, ahogy ott állt, és nézett engem. – No, mi az? Nem jössz enni?

– Nincs kedvem felkelni – válaszoltam, s a fénytől elvakult szememet karommal takartam el –, miért nem hozod ide?

Anyám kiment, majd rövidesen visszajött, s egy tálcán hozta szokásos vacsorámat. A tálcát az ágy szélére tette, én meg feltápászkodva s könyökömre dőlve, kelletlenül enni kezdtem.

Anyám ott állt, s nézett. Az első falatok után aztán abbahagytam az evést, újra levetettem magam a párnákra.

– Mi az?... Nem eszel? – kérdezte anyám.

– Nem vagyok éhes.

– Nem érzed jól magad?

– De, nagyon jól.

– Hát akkor elviszem – zsörtölődött anyám. Felvette a tálcát az ágyról, s letette az ablak mellett álló asztalra.

– Holnap reggel ne költs fel – mondtam egy kicsit később.

– Miért?

– Elhatároztam, hogy abbahagyom a modelleskedést... Nagyon fárasztó, s nem lehet vele keresni.

– És mit fogsz csinálni? – kérdezte anyám nyugtalanul. – Én nem bírlak eltartani... nem vagy már kislány... sokba kerülsz... meg annyi mindenféle kiadás van... a kelengye is.

Kezdett siránkozni, keseregni. Én erre karomat meg mindig arcomon tartva, lassan és szenvedve azt mondtam:

– Most ne gyötörj... És légy nyugodt, pénz lesz elég.

Hosszú csend következett.

– Nem kívánsz semmit? – kérdezte végül anyám sértődötten és szolgálatkészen, akárcsak egy valóságos szobalány, akit valami bizalmaskodásért megdorgáltak, s most bocsánatot akar nyerni.

– De... légy szíves... segíts levetkőzni... olyan fáradt vagyok, s még úgy alhatnék.

Anyám szófogadóan leült az ágyra, lehúzta először is a cipőmet és a harisnyámat, s szép rendben a székre rakta az ágy végéhez. Aztán levette a ruhámat, hosszú kombinémat, és segített felvenni a hálóingemet. Én csak hagytam, szemem ki sem nyitva, s alighogy az ágyban voltam, a takarót fejemre húzva, összekuporodtam. Még hallottam, hogy anyám, eloltva a lámpát, jó éjszakát kíván az ajtóból, de nem is feleltem neki. Azon nyomban újra elaludtam, s aludtam tovább világos nappalig.

Délelőtt a szokott találkám lett volna Ginoval; de ahogy felnyitottam a szemem, ráébredtem, hogy nincs kedvem találkozni vele, amíg a fájdalom nem múlik, s amíg nem vagyok olyan állapotban, hogy csalárdságát tárgyilagosan s kissé messzebbről tudjam nézni, mint olyasvalamit, ami nem velem, hanem másvalakivel esett meg. Már akkor is, mint később is mindig, bizalmatlan voltam minden iránt, amit az ember az érzelem sugallatára mond vagy cselekszik; különösen pedig akkor, ha, mint ebben az esetben is, az érzelem forrása nem rokenszenv vagy szeretet. Ginot már nem szerettem, az kétségtelen; de nem akartam föltétlenül gyűlölni, mert úgy gondoltam, hogy akkor szerencsétlenségemet egy másik, talán rosszabb bajjal tetézném: azzal, hogy lelkemet egy kellemetlen s hozzám méltatlan szenvedéllyel terhelem meg.

Egyébként ezen a reggelen valami különös, szinte kéjes lustaságot tapasztaltam magamon, s nem éreztem olyan szomorúnak magam, mint előző este. Anyám jó korán elment otthonról, s tudtam, hogy délidő előtt nem jön vissza. Lustálkodtam hát a takaró alatt, s ez volt az első öröm, amit életem egy új szakaszának kezdetén éreztem, s én most már az életemben csak kellemes dolgokat akartam. Számomra, aki életem minden napján a hajnali órákban keltem, ez az ágyban való heverészés – hagyva: hadd fusson az idő haszontalanul – a legigazibb fényűzés volt. Már régen nem engedtem meg magamnak, de most elhatároztam, hogy mindig engedélyezem, valahányszor csak kedvem szottyan rá, s így teszek, gondoltam, minden más dologgal is, amiről szegénységemben és a rendezett, családi élet utáni álmodozásaimban addig kénytelen voltam lemondani. Úgy gondoltam, hogy szeretem a szerelmet, szeretem a pénzt, szeretem mindazt, amit pénzért meg lehet kapni, akkor hát, mondtam magamnak, mostantól fogva, amikor csak alkalom kínálkozik rá, nem utasítom vissza többet se a szerelmet, se a pénzt, sem azt, amit a pénz megadhat. Azért nem kell azt hinni, hogy én mindezt dühösen, haragból vagy bosszúból gondoltam el így. Ellenkezőleg, nagyon szelíden gondoltam, s már előre dédelgettem és élveztem ezeket a dolgokat. Akármilyen kellemetlen is egy helyzet, az éremnek mindig van másik oldala is. Én, legalább pillanatnyilag, elvesztettem a házasságot s mindazt a szerény előnyt, amit attól vártam; de ellenében visszaszereztem a szabadságomat. Igaz, hogy legmélyebb vágyaim nem változtak meg; mindazonáltal a könnyű élet tetszett nekem, s e kilátások csillogása elfedte előlem mindazt a szomorúságot és beletörődést, ami elhatározásaim mélyén rejtőzött. Anyám és Gisella prédikálásai most kezdték meghozni gyümölcsüket. Mind ez ideig, miközben erényes életet éltem, állandóan tudatában voltam, hogy csak akarnom kell, és szépségem megszerezhet mindenféle áhított dolgot. Ezen a reggelen első ízben néztem úgy a testemre, mint egy nagyon kényelmes eszközre, mellyel elérhetem azokat a célokat, melyeknek elérését a munka és a komoly élet nem tette lehetővé.

E gondolatok, helyesebben ábrándozások között a délelőtt órái úgy elmúltak, mint egyetlen pillanat; és szinte megdöbbentem, mikor váratlanul hallottam, hogy a közeli templomban delet harangoznak, s mikor felfedeztem, hogy egy hosszú nagy fénynyaláb ablakomon át egészen ágyamig kúszott. A harangszó is, meg a napfény is, szokatlan, drága és fényűző dolognak tetszett. Hiszen a gazdag nagyságák, akik a Gino gazdájáékhoz hasonló villákban laknak, ugyanígy ágyukban fekve és képzelődve, ugyanígy hallgathatták ezt a harangszót, s nézhették ámulva ugyanezt a napfényt. S továbbra is azzal az érzéssel, hogy nem vagyok többé az előző nap nélkülöző és munkával terhelt Adrianája, hanem egy egész más Adriana, végül is kikeltem az ágyból, s a szekrény tükre előtt levetettem magamról a hálóingem. Néztem magam meztelenül a tükörben, s akkor először értettem meg anyámat, ahogy büszkén mondogatta a festőnek; „Nézze meg, micsoda mell... micsoda lábak... micsoda csípő.” Astaritára gondoltam, akit e mell, e lábak, e csípő utáni vágyódása kiforgatott ennen mivoltából, megmásította modorát, még a hangját is, s azt mondtam magamban, hogy biztosan találok más férfiakat is, akik a testem nyújtotta élvezetért legalább annyi pénzt megadnak, ha nem többet, mint Astarita.

Új hangulatomnak megfelelően közönyösen öltözködtem, ittam egy csésze kávét, s elmentem hazulról. Betértem egy közeli bárba, s telefonáltam Ginoék villájába. A számot Gino adta meg, azonban a rá jellemző szolgai óvatossággal lelkemre kötötte, hogy nagyon ritkán hívjam a számot, mert az úrék nem nézik jó szemmel, ha a cselédség használja a telefont. Egy nő jelentkezett először, a szobalány lehetett, de aztán, szinte pillanatok alatt jött Gino. Rögtön azzal kezdte: jól vagyok-e, s nekem mosolyognom kellett, mert ebben az előzékenységben ráismertem a hajdani tökéletességre, ami talán nem is volt mindenestől képmutató, s ami olyan nagyban hozzájárult ahhoz, hogy lépre csaljon.

– Nagyon jól vagyok – mondtam –, soha nem voltam jobban.

– És mikor találkozunk?

– Amikor akarod – feleltem –, de azt szeretném, hogy úgy találkoznánk, mint először... úgy értem, hogy a villában, ha a gazdáid elmennek.

Azonnal megértette szándékomat, s készségeskedve mondta;

– Tíz nap múlva elutaznak... a karácsonyi ünnepekre... előbb nem.

– Hát akkor – válaszoltam hanyagul –, tíz nap múlva látjuk egymást.

– Hogyhogy? – kérdezte meghökkenve. – Miért nem találkozhatunk előbb?

– Előbb dolgom van.

– Mi van veled? – kérdezte gyanakvó hangon. – Haragszol?

– Nem – feleltem. – Ha haragudnék, nem mondanám, hogy találkozzunk a villában. – Eszembe jutott, hogy még féltékenykedni és nyaggatni talál, hozzátettem hát:

– Ne ijedj meg... szeretlek, mint mindig... csak segítenem kell anyámnak, soron kívüli munka az ünnepek miatt... és ha már úgyis csak nagyon későn tudok elmenni hazulról, te meg későn sose vagy szabad, jobb, ha megvárjuk, míg az úrék elmennek.

– És reggel?

– Reggel alszom – feleltem. – Most jut eszembe, tudod, hogy már nem modelleskedem?

– Miért?

– Nagyon kifárasztott... Örülsz neki, nem?... Hát akkor tíz nap múlva látjuk egymást... majd telefonálok.

– Rendben van.

Nagyon kevés meggyőződéssel mondta ezt a „rendben van”-t: de eléggé ismertem, hogy biztos legyek benne: ha gyanakszik is, a kitűzött tíz napnál hamarább nem jelentkezik. Sőt, éppen azért nem fog jelentkezni, mert gyanakodott. Nem volt bátor legény; az a gondolat, hogy csalását felfedeztem, bizonyára szorongással és izgalommal töltötte el. Ahogy a kagylót visszaakasztottam, arra eszméltem, hogy egész nyugodt, nyájas, sőt kedves hangon beszéltem Ginoval, s meg voltam elégedve magammal. Hiszen nemsokára érezni is éppilyen nyugodtan, nyájasan és kedvesen fogok iránta; és majd tudok vele találkozni anélkül, hogy attól félnék, hogy rám is, rá is, kapcsolatunkra is a gyűlölet hamis és terhes légköre nehezedik.