HATODIK FEJEZET

Úgy látszott, hogy minden jóra fordul. Giacomo visszatért, módom nyílt kiszabadítani a börtönből az ártatlanul megvádolt szobalányt anélkül, hogy a helyére kellene kerülnöm. E napon, ahogy Giacomo elment, legalább két órát azzal töltöttem, hogy elgyönyörködtem boldogságomban úgy, ahogy néha elgyönyörködik az ember egy ékszerben vagy más értékes tárgyban, amikor még friss a birtoklás érzése, azaz: megdöbbenten, értetlenül és kábultan, ami azonban nem zárja ki, hogy mélységesen ne örüljön neki. Az esti harangszó rezzentett fel ebből az élvezetes elgyönyörködésből. Eszembe jutott Astarita tanácsa s az, hogy sürgősen a szegény, letartóztatott nő segítségére kell sietnem. Felöltöztem, és sietve elindultam hazulról.

Télen, amikor a nappalok rövidek, s az ember egész délelőtt s egész kora délután otthon volt, egyedül saját gondolataival, édes dolog ez: kimenni a belvárosi utcákra, sétálgatni ott, ahol legnagyobb a forgalom, legnépesebb a járókelők tömege, legragyogóbbak az üzletek. A hideg levegőn, a városi élet lármája, mozgalmassága és csillogása közepette az embernek kitisztul a feje, megkönnyebbül a lelke, valami jókedvű izgalom, boldog részegség érzése önti el, mintha minden nehézség egy csapásra elsimulna, s igazán nem maradna más hátra, mint hogy az ember könnyedén, gondtalanul kószáljon a tömeg között, beérve azzal, hogy azok közül a tünékeny benyomások közül, melyeket a semmittevésnek az utca látványa nyújt, hol ennél, hol annál állapodik meg egy kevéssé. Olyankor pár pillanatra csakugyan az az ember érzése, hogy érdemeinktől függetlenül, minden ellenszolgáltatás nélkül, egyedül csak egy egyetemes és titokzatos kegyesség jóvoltából – mint a keresztény ima mondja – megbocsáttatnak a mi vétkeink. Magától értetődik, hogy ehhez az embernek boldog vagy legalábbis elégedett lelkiállapotban kell lennie, mert ellenkező esetben a város élete valami hiábavaló és értelmetlen zűrzavar benyomását keltheti. Én azonban, mint mondtam, ezen a napon boldog voltam; és főleg akkor eszméltem rá, hogy boldog vagyok, amikor a belvárosba érve, a járókelők tömegében elindultam a járdán.

Eszemben volt, hogy el kell mennem a templomba, a végett a bizonyos gyónás végett. De talán éppen mert már kitűztem magam elé ezt a célt, s örültem, hogy kitűztem, nem volt számomra sietős, és nem is gondoltam rá. Így hát csak kószáltam egyik utcából a másikba, meg-megállva közben, hogy szemügyre vegyem a kirakatokba kitett tárgyakat. Ha ismerőseim láttak volna, biztosan azt gondolták volna, hogy a járókelők közt férfiakra vadászom. Valójában azonban mi sem állt távolabb gondolataimtól. Talán hagytam volna, hogy leszólítson valami nekem tetsző férfi, de nem pénzért, csupán a boldogságtól hajtva, túláradó életörömből. Az a pár ember azonban, aki – látva, hogy meg-megállok kirakatot nézni – a szokásos szavakkal s a szokásos ajánlkozással, hogy elkísér – hozzám csatlakozott, nem nyerte meg tetszésemet. Ezért hát nem is válaszoltam nekik, rájuk se néztem, s méltóságteljes és könnyed járásommal továbbhaladtam a járdán, mintha ott se lettek volna.

Ebben a merengő és boldog lelkiállapotban váratlanul szemembe tűnt az a templom, ahol a viterbói kirándulás után utoljára gyóntam. Ott állt az egyformán fényben úszó moziképek és harisnyaüzlet-kirakat között; barokk homlokzata, spanyolfal módjára emelkedve az utca egy beöblösödésében, sötétbe merült, s magas oromzatával, melyen két felmagasodó angyal fújta a trombitát, s melyen egy szomszédos épület fényreklámjának lila visszfénye villódzott tarkán, olyannak tűnt, mint egy sötét, ráncos öregasszonyarc, melyet a többi járókelő megvilágított arcával ellentétben fátyol borít; s mintha ez az öregasszony avítt fátylának árnyékából hívogatólag integetett volna felém. Eszembe jutott Ella atya, a szép francia gyóntatópap, meg az a vonzalom, amit iránta éreztem, s úgy véltem: senki jobban nem hajthatja végre a púderdoboz visszaszolgáltatását, mint ő, aki nagyvilági férfi, fiatal és művelt ember, s annyira különbözik minden más paptól. Azonkívül Ella atya bizonyos értelemben már ismert engem, így – gondoltam – kevesebb nehézségembe fog kerülni, hogy mindazt a sok szörnyű és szégyenletes dolgot meggyónjam, ami a lelkemet nyomta.

Felmentem a lépcsőkön, félrehúztam a bejáratot elzáró kárpitot, s fejemre hirtelenében egy zsebkendőt kötve, beléptem a templomba. Miközben ujjaimat megmártottam a szenteltvízben, megdöbbenve vettem észre egy vésetet, mely körös-körül futott a szenteltvíztartón; egy meztelen nő volt, öléig omló hajjal, amint karját magasra emelve menekül egy emberként hátsó lábán álló, papagájcsőrű, csúf sárkánykígyó elől. Mintha ebben a nőben magamra ismertem volna, s azt gondoltam: én is egy ilyenféle sárkánykígyó elől futok; hanem hát, ahogy ez a nő is, én is folyton körbe futok, s a körbefutás során gyakran úgy fordul a dolog, hogy már nem is menekülök, hanem vágyakozva és örvendezve követem a csúnya sárkányt.

Keresztet vetettem, s a szenteltvíztartótól a templom belseje felé fordultam, s az volt az érzésem, hogy minden ugyanolyan rendetlen, sötét és elhagyatott, mint amikor utoljára itt jártam. A templom, mint akkor, most is homályban volt, kivéve a főoltárt, mely a feszület körül sűrű sorokban égő gyertyáknak, a réz gyertyatartóknak s ezüstvázáknak egybekeveredett zavaró fényében csillogott. A Szűz Anyának szentelt kápolna, melyben olyan mély és olyan hiábavaló hittel imádkoztam, szintén meg volt világítva. Két sekrestyés, létrákra felkapaszkodva, valami aranybojtos díszes szöveteket aggatott a mennyezet gerendájára. Úgy láttam, hogy Ella atya gyóntatószéke foglalt, előrementem hát, és letérdeltem a főoltár elé, a rendetlenül álló szalmazsámolyok egyikére. Semmi megindultság nem volt bennem, csupán türelmetlenség, hogy elintézzem a púderdoboz-ügyet. De sajátságos türelmetlenség volt ez, jókedvű, tettre kész, örömteli s alapjában véve nem mentes a hiúságtól, amilyen türelmetlenséget érez az ember, ha egy régóta tervezett és dédelgetett jó cselekedetre szánja el magát. Ám többször is észrevettem, hogy ez a szívből eredő türelmetlenség, mely mintha egyáltalán tudni se akarna az értelem jó tanácsáról, aztán végül is elrontja a jó cselekedetet, s olykor nagyobb kárt okoz, mint bármilyen más, de meggondoltabb magatartás.

Mihelyt láttam, hogy a gyónó személy felkel, s elmegy onnan, egyenesen a gyóntatószékhez mentem; letérdeltem és hadarni kezdtem:

– Ella atya, nem szokásos értelemben vett gyónást szeretnék végezni... nagyon súlyos ügyben jöttem ide, s szeretnék a főtisztelendő úrtól egy szívességet kérni, amit, biztos vagyok benne, nem fog megtagadni.

A rács másik oldaláról a gyóntató nagyon mély hangon biztatott, hogy csak beszéljek. Annyira meg voltam győződve róla, hogy a rács másik oldalán Ella atya van, hogy szinte láttam szép, derűs arcát a megfeketedett s át-meg átlyuggatott névtábla felett. És azóta, hogy ide bejöttem, ekkor először a bizakodó és hivő megindultság hullámát éreztem magamon átfutni. Mintha a lelkem vetett volna hullámot, hogy levetkőzze magáról a testet, s a maga meztelenségében, nagyon is látható szeplőivel oda térdeljen arra az imazsámolyra a rács elé. Valóban: egy pillanatra úgy tetszett, hogy csupán légből és fényből való, hús nélküli felszabadult lélek vagyok, ahogy az, mint mondják, a halál után bekövetkezik. És mintha az enyémnél sokszorta fénylőbb lelkével Ella atya is kilépett volna a test börtönéből, semmivé oszlatta volna a rácsot, a falakat, a gyóntatószék homályát, s ott állt volna előttem vakító és vigasztaló mivoltában. Lehet, hogy mindannyiszor ezt az érzést kellene érezni, valahányszor az ember a gyónáshoz letérdel, én azonban soha még azelőtt ennyire mélyen nem tapasztaltam magamban.

Szememet lehunyva, homlokomat a rácsnak támasztva beszélni kezdtem; és elmondtam mindent. El a mesterségemet, Ginot, Astaritát és Sonzognót, el a lopást és a bűntettet. Megmondtam a nevemet, s Ginoét, az Astaritáét és a Sonzognóét is. Megmondtam, hol történt a lopás, a bűntett, és azt is, hol lakom. Még a szereplők külső megjelenését is leírtam. Nem is értem, miféle erő vett rajtam hatalmat. Talán ugyanaz az erő hajtott, mint a háziasszonyt, aki hosszú nemtörődömség után végre elhatározza, hogy kitakarítja lakását, s nem nyugszik, míg a bútorok alatt vagy valamelyik sarokban ottmaradt utolsó porszemet, utolsó pihét is ki nem söpri.

És valóban, ahogy egyre jobban előrehaladtam mondanivalóimban s annak rendje-módja szerint elmondtam részletesen mindent, mintha lelkem s elmém megszabadult volna terhétől, mintha megkönnyebbültem s megtisztultam volna.

Egyre csak beszéltem ugyanazon a józan és nyugodt hangon. A gyóntatom egyetlen szó nélkül hallgatott, félbe sem szakított, míg mindennek a végére nem értem. Amikor aztán elhallgattam, egy pillanatra csönd lett. Utána azonban valami borzalmas, lassú, kenetteljes, csúszó-mászó hangot hallottam, amint ezt mondta:

– Leányom, amiket itt elmondtál, iszonyú, félelmetes dolgok, az emberi elme szinte vonakodik elhinni... De Istennek tetsző dolgot műveltél, amikor meggyóntad... Én mindent megteszek az üdvödért, ami hatalmamban áll.

Sok idő telt el már azóta, amikor első és egyetlen alkalommal ebben a templomban gyóntam. És tetszelgő jóságom örömteli zűrzavarában szinte meg is feledkeztem egy olyannyira jellegzetes és szeretetre méltó körülményről: Ella atya franciás kiejtéséről. Nos, aki most hozzám beszélt, annak beszédmódja nem mutatott határozottan egyetlen vidék tájszólására sem, viszont kétségkívül olasz volt, az a különös, együgyű olasz nyelv, amelyet oly sok pap beszédmódjában meg lehet figyelni. Azon nyomban rájöttem melléfogásomra, s ugyanakkor valami jeges érzés futott át rajtam, mint mikor valaki vágyakozva és bizalommal kinyújtja kezet, hogy egy virágot leszakítson, s egyszerre azt érzi, hogy ujjai egy kígyó hideg és remegő bőrébe ütköznek. Most aztán ahhoz a kellemetlen meglepetéshez, hogy egy egészen más gyóntatópappal állok szemben, mint akit magamnak elképzeltem, hozzájárult az iszonyatnak az az érzése is, amelyet lelkemben ez a sötét és mézesmázos hang keltett.

Mindazonáltal volt annyi erőm, hogy dadogva megkérdezzem:

– De hát ön csakugyan Ella atya?

– Saját személyében – válaszolta az ismeretlen pap. – Miért? Talán máskor is voltál itt gyónni?

– Egy alkalommal.

A pap hallgatott egy keveset, aztán így folytatta:

– Mindaz, amit elmondtál, megérdemelné, hogy pontról pontra újból vizsgálat alá vegyük... Nem egy dologról van itt szó, hanem sokról; ezek közül egyesek téged érintenek, mások más személyeket... Ami most már téged illet, tudatában vagy-e annak, hogy jó néhány igen súlyos bűnt követtél el?

– Igen, tudom – suttogtam.

– És érzel-e bűnbánatot?

– Azt hiszem: igen.

– Ha bánatod őszinte – folytatta a pap, bizalmaskodó és atyailag csevegő hangon –, minden bizonnyal remélheted a feloldozást... Sajnos azonban nemcsak rólad van szó... vannak itt mások is, mások vétkei és bűntettei... Tudomásod van egy borzalmas bűntényről... Egy embert szörnyű módon meggyilkoltak... Nem hallod-é lelkiismereted hangját, mely arra sarkall, hogy felfedd a bűnös nevét, hogy aztán az illő büntetésben részesüljön?

Szóval azt sugalmazta nekem, hogy jelentsem fel Sonzognót. Nem mondom, hogy mint papnak nem volt igaza. De ez a tanács ebben az alattomos formájában, ezen a hangon és ebben a pillanatban még csak fokozta gyanakvásomat és félelmemet.

– Ha feljelentem – hebegtem engem is lecsuknak.

– Az emberek, ahogy maga az Úr is – válaszolt nyomban –, bizonnyal értékelni fogják áldozatodat és megbánásodat... A törvény nemcsak a büntetést, a megbocsátást is ismeri. Viszont valamicske szenvedés ellenében, ami semmiség az áldozat halálkínjával összehasonlítva, te közreműködhetnél abban, hogy helyreálljon az oly szörnyűségesen megsértett igazság... Ó, hát nem hallod az áldozat kiáltását, mely oly hasztalan könyörög kegyelmet a gyilkosától?

A pap tovább buzdított, miközben gonddal és nem minden tetszelgés nélkül válogatta ki szavait a hivatására jellemző szokványos szókincsből. Nekem azonban most már csak egy, szinte hisztérikus vágyam volt: hogy elmenjek innen. Gyorsan azt mondtam hát:

– A feljelentést illetően még gondolkozni akarok... Holnap majd visszajövök, és közlöm a főtisztelendő úrral, hogy mit határoztam... Itt találom holnap?

– Egész bizonyosan, akármikor.

– Akkor rendben van – mondtam kábultan –, pillanatnyilag csak arra kérem, hogy juttassa vissza ezt a tárgyat.

Elhallgattam, a pap pedig rövid ima után újra megkérdezte: csakugyan megbántam-e mindent, s el vagyok-e tökélve, hogy életemet megváltoztatom, majd amikor igenlő választ kapott, megadta a feloldozást. Keresztet vetettem, s kiléptem a gyóntatószékből. Ugyanakkor a pap is kinyitotta a gyóntatószék ajtaját, s ott állt előttem.

Mindazt az aggodalmat, amit a pap hangja sugallt, külseje egy csapásra még csak megerősítette. Alacsony volt, fejét, mint akinek nyaktekeredése van, oldalt hajtva tartotta. De nem is volt időm, hogy alaposan szemügyre vegyem, annyira sietős volt, hogy elmenjek onnan, s akkora iszonyatot keltett bennem. Csak éppen annyit láttam, hogy arca barnássárga, nagy, fakó homloka van, szeme beesett s szinte elveszett a szemüregben, pisze orrában széles orrlyukak, szája a lilás és torz vonalú ajakkal nagy és formátlan. Nem lehetett idős, egyszerűen nem volt kora.

Kezét mellén összefonva és fejét csóválva mélabús hangon azt mondta:

– De kedves leánykám, miért nem jöttél el hamarabb? Miért nem? Mennyi, mennyi szörnyű dolgot elkerülhettél volna!

Azt akartam rá válaszolni, ami az eszemben volt, hogy bár úgy adta volna az Isten, hogy soha ne jöjjek ide; de türtőztettem magam, s a táskából előhalászva a púderdobozt, kezébe adtam. Őszinte szívvel mondtam:

– Kérem, főtisztelendő úr, tegye meg minél előbb... El se tudom mondani, mennyire kínoz az a tudat, hogy azt a szegény nőt fogva tartják az én bűnöm miatt.

– Még a mai nap folyamán – felelte a pap mellére szorítva a púderdobozt, miközben megvető és fájdalmas arccal ingatta a fejét.

Halkan köszönetet rebegtem, s fejemet megbiccentve kisiettem a templomból. A pap ott maradt a gyóntatószék mellett, abban a pózban: kezét mellére szorítva és fejét csóválva.

Amikor az utcán voltam, igyekeztem hidegebb fővel gondolkozni a történteken. Most, elűzve az előbbi zavaros aggodalmakat, rájöttem, hogy lényegében attól félek, hogy a pap nem fogja tiszteletben tartani a gyónási titkot, s minden erőmből igyekeztem tisztázni saját magam előtt is: van-e valami alapja ennek a félelemnek. Tudtam, ahogy mindenki tudja, hogy a gyónás szentség, s mint ilyen sérthetetlen. Azt is tudtam, hogy szinte elképzelhetetlen, hogy egy pap, bármily romlott legyen is, elkövesse a gyónási titok megsértését. Másrészt a papnak az a tanácsa, hogy jelentsem fel Sonzognót, csak aggasztott: hátha abban az esetben, ha én magam nem teszem meg, ő vállalja magára, hogy felfedi a rendőrségnek a Palestro utcai gyilkosság elkövetőjének a nevét. Legfőképpen azonban a pap hangja és külseje töltött el rettegéssel; úgy éreztem: a legrosszabbra is el kell készülnöm. Én magam inkább érzelmi, mint értelmi lény vagyok, s akárcsak egyes állatok, ösztönösen megszimatolom a veszélyt. Mindazon érvek, melyeket értelmem a magam megnyugtatására elfogadott, ezzel az indokolatlan előérzettel szembeállítva, semminek tűntek. „Igaz: a gyónási titok sérthetetlen – gondoltam –, hanem azért csak valami csoda tudja megakadályozni, hogy ez a pap fel ne jelentse se Sonzognót, engem és mind a többieket.”

Egy másik körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy elmélyítse bennem valami fenyegető és titokzatos szerencsétlenség előérzetét, mégpedig első gyóntatómnak a másikkal való kicserélődése. A francia barát nyilvánvalóan nem Ella atya volt, ha az ezzel a névvel jelzett gyóntatószékben hallgatott is meg. De akkor ki volt ő? Most már bántam, hogy nem kérdezősködtem felőle az igazi Ella atyától. Egyszersmind azonban szinte féltem, hogy ez a csúf pap azt felelte volna: nem tud róla semmit, s ezzel csak még jobban megerősítette volna bennem a fiatal barátról amúgy is kialakuló képet: hogy pusztán jelenés volt. S valóban – mind a többi paptól annyira elütő voltát, mind azt a módot tekintve, ahogy életemben megjelent, s aztán végleg eltűnt – volt abban a barátban valami szellemszerű. Végül már odáig jutottam, hogy abban is kételkedtem: láttam-e egyáltalán valaha is, helyesebben: láttam-e valóságos testi mivoltában; s egy pillanatra arra gondoltam, hogy az egész képzeletem csalódása volt. Már csak azért is, mert most felfedeztem, hogy az barát kétségkívül hasonlít Krisztushoz, már ahogy a szentképeken szokták ábrázolni. De ha ez igaz, ha csakugyan Krisztus jelent meg nekem abban a fájdalmas pillanatban, s ő hallgatta meg gyónásomat, akkor annak a csúnya, ronda papnak az ő helyébe lépése világosan baljós előjel volt. Ha mást nem, annyit mindenesetre jelzett, hogy a vallás a legnagyobb aggodalmak órájában magamra hagyott. Olyan volt ez, mint amikor az ember valami rendkívül sürgős szükség fedezésére kinyit egy aranykinccsel tele páncélszekrényt, s pénz helyett csak port, pókhálót és egérpiszkot talál.

Azzal az előérzettel mentem haza, hogy a gyónásomból valami szerencsétlenségnek kell születnie. Nem is vacsoráztam, rögtön lefeküdtem, s meg voltam győződve, hogy ez az utolsó éjszakám, amit még otthon tölthetek letartóztatásom előtt. De azt is meg kell mondanom, hogy most már nem volt bennem semmi félelem, és vágy sem, hogy végzetem elől elmeneküljek.

Ahogy elmúlt az első ijedtség, ami a majdnem minden nőben meglevő ideggyengeségből támadt bennem, valami olyasmi telepedett a lelkemre, ami már nem is beletörődés volt: akartam, vállaltam az engem fenyegető sorsot. Sőt még bizonyos mértékig kéjelegtem is benne, hogy a legmélyére süllyedek annak, amit akkor a kétségbeesés végső fokának képzeltem. Mintha úgy éreztem volna, hogy a szertelen balsors szinte már védelem is a számomra, s valamiféle örömmel gondoltam arra, hogy a halálon kívül – ami most már ugyancsak nem ijesztett – semmi rosszabb nem történhet velem.

Hanem másnap csak hiába vártam a rendőrség látogatását. Elmúlt az egész nap, elmúlt a következő is anélkül, hogy bármi is történt volna, ami igazolta volna aggodalmaimat. E két nap alatt nem hagytam el a lakást, de még a szobámat sem; aztán hamar belefáradtam, hogy folyton meggondolatlanságom következményein jártassam az eszem. Újra Giacomóra fordítottam gondolataimat, s megállapítottam, hogy vágyódom utána, szeretném legalább még egyszer látni, mielőtt a pap feljelentése – amit még mindig elkerülhetetlennek tartottam – megtermi gyümölcsét. Harmadnapra estefelé aztán, minden különösebb megfontolás nélkül felkeltem az ágyból, gondosan felöltöztem, és elmentem hazulról.

Tudtam Giacomo címét, s alig húsz perc múltán a házuk előtt álltam. Ahogy azonban készültem belépni a kapun, eszembe jutott, hogy Giacomót nem értesítettem a jövetelemről, s erre hirtelen elbátortalanodtam. Féltem, hogy majd nem szívesen fogad, vagy éppen elküld. Addig türelmetlen lépteim meglassultak, s elszomorodott lélekkel megálltam egy üzlet előtt, s magamban azt kérdeztem: nem lenne-e helyesebb, ha visszafordulnék, s megvárnám, míg ő határozza el magát, hogy meglátogat. Akkor már tudtam, hogy – kivált kapcsolatunknak ezekben az első napjaiban – megfontoltságot és okosságot kell tanúsítanom: nem szabad kimutatnom, hogy szerelmes vagyok bele, s hogy nem tudok nélküle élni. Másrészt viszont nagy keserűség lett volna számomra, ha visszafordulok, legalább látni akartam Giacomót, ha másért nem, hogy elvonjam figyelmemet mindattól, ami foglalkoztatott.

Szemem ekkor annak az üzletnek a kirakatára esett, amelyik előtt megálltam: a kirakatban nyakkendők és ingek voltak kitéve, s hirtelen eszembe jutott, hogy Giacomónak új nyakkendőt ígértem a helyett a kirojtosodott helyett. Ha az ember szerelmes, az esze sohasem jár helyesen; én is azt mondtam magamban, hogy így látogatásom ürügyéül az ajándék nyakkendőt hozhatom fel, s nem vettem számításba, hogy éppen ez az ajándék mutatja iránta való érzéseim alárendelt és szorongó jellegét. Bementem a boltba, s hosszú válogatás után megvettem egy piroscsíkos szürke nyakkendőt, a legszebbet és a legdrágábbat. A segéd, azoknak a kereskedőknek kissé tolakodó udvariasságával, akik igyekeznek a vevőket választásukban befolyásolni, megkérdezte tőlem, hogy szőke vagy barna-e az illető, akinek a nyakkendőt szánom. „Barna” – válaszoltam csendesen, s azon vettem észre magam, hogy ezt a „barnát” becéző hangon mondom; elpirultam arra a gondolatra, hogy a segéd esetleg észrevett valamit a hangomon.

Özvegy Medolaghiné egy öreg s szomorú bérház negyedik emeletén lakott; az épület ablakai a Tiberis-partra néztek. Gyalog mentem fel a négy emeleten, s ki se fújtam magam, becsengettem egy sötétségbe vesző ajtón. Szinte azon nyomban kinyílt az ajtó, s Giacomo jelent meg a küszöbön.

– Á, te vagy? – mondta meglepődve. Nyilvánvalóan várt valakit.

– Szabad?

– Tessék... tessék... erre gyere.

Előrement, s a szinte teljesen sötét előszobából a szalonba vezetett. Itt is homály volt, mert a fény kerek, piros, ólomkeretes ablakon szűrődött be, akárcsak egy templomba. Egy csomó gyöngyházberakásos fekete bútort vettem ki a homályban. A szoba közepén kerek asztal, rajta ósdi formájú, sötétkék kristály likőröskészlet. Volt néhány szőnyeg, meg egy meglehetősen szőrevesztett jegesmedvebőr is. Minden régi, de tiszta és rendes volt idebent, mintha az a mély csend, ami emberemlékezet óta uralkodni látszott itt, konzerválta volna. A szalon végébe mentem, leültem egy kanapéra, s megkérdeztem Giacomót:

– Vártál valakit?

– Nem... De minek jöttél?

Az igazat megvallva, e szavak nem valami szívélyesen hangzottak. Giacomo azonban nem látszott bosszúsnak, csak meg volt lepődve.

– Csak éppen üdvözölni akartalak – válaszoltam mosolyogva mivel azt hiszem: ez az utolsó alkalom, hogy látjuk egymást.

– Miért?

– Bizonyosra veszem, hogy legkésőbb holnap lefognak, s börtönbe visznek.

– Börtönbe?... Az ördögbe is! Mit beszélsz?!

Egyszerre megváltozott hangja is, arckifejezése is; megértettem, hogy saját magát félti. Talán arra gondolt, hogy én feljelentettem, vagy politikai tevékenységét valakinek elárulva, más módon kevertem bajba. Megint elmosolyodtam, s azt mondtam;

– Ne félj... Nincs semmi olyasmi, ami téged a legtávolabbról is érintene.

– Nem is azért, dehogy – kapott észbe, s összeszedte magát –, de egyszerűen nem értem... Börtönbe? És miért?

– Csukd be az ajtót, és ülj le ide – mondtam, s a kanapén helyet mutattam neki magam mellett.

Giacomo az ajtóhoz ment, becsukta, s leült mellém. Akkor aztán én nagy nyugalommal töviről hegyire elmondtam neki a púderdoboz igazi történetét, a gyónást sem hagyva ki. Giacomo nem nézett rám, lehajtott fejjel hallgatott végig, s közben körmét rágta, ami nála az érdeklődés jele volt. Befejezésül kijelentettem:

– Biztos vagyok benne, hogy ez a pap valami rossz tréfát csinál... Te mit szólsz hozzá?

Giacomo fejét ingatta, s nem rám, hanem maga elé, az ablak ólomkeretes üvegtáblái felé nézve mondta:

– Nem valószínű... sőt igazában nem is hiszek benne... Azért, mert egy pap csúnya, még...

– De látnod kellene – szakítottam félbe hevesen.

– Szörnyeteg, jó, de akkor is miért tenne ilyesmit?... De az is igaz, hogy minden előfordulhat – tette hozzá sietve, és nevetett.

– Szóval, teszerinted nem kell félnem?

– Nem... Annál kevésbé, mert te nem tehetsz semmit... Nem tőled függ...

– Ez aztán szép vigasztalás... Az ember azért fél, mert fél... Nem tehet róla.

Egyszerre egy olyan Giacomo-féle kedves mozdulatot tett: kezét nyakamra tette, s nevetve megrázott.

– De te nem félsz... igaz?

– De mondom, hogy félek.

– Dehogy félsz, bátor nő vagy te.

– Elhiheted, hogy borzalmas félelmet éltem át... annyira igaz, hogy ágyba feküdtem, és két napig fel se keltem.

– Igen... de aztán eljöttél hozzám, s mindent a legnagyobb nyugalommal elmondtál... Nem is tudod te, mi az: félni.

– Mit tehettem volna? – kérdeztem önkéntelenül elmosolyodva. – Nem üvölthetek a félelemtől.

– Benned nincs félelem.

Egy pillanatra csönd lett, aztán valami különös hangon, ami meglepett, azt kérdezte Giacomo:

– És ez a te, nevezzük így, barátod, ez a Sonzogno, miféle alak az?

– Olyan, amilyen nagyon sok van – mondtam bizonytalanul.

E percben nem volt semmi mondanivalóm Sonzognóról.

– De hogy néz ki?... írd le.

– No, csak nem akarod letartóztatni? – mondtam nevetve. – Ne felejtsd, hogy én is megyek vele együtt. – Aztán hozzátettem:

– Olyan szőkés... alacsony... széles vállú... arca sápadtas, szeme kék... szóval semmi különös... Az egyetlen érdekes benne az, hogy csuda erős.

– Csuda erős?

– Ránézve nem is gondolná az ember... de aztán, ha megfogod a karját, mintha vasból volna.

Láttam, hogy Giacomo érdeklődéssel figyel, elmondtam hát neki a Gino és Sonzogno közti nézeteltérés históriáját. Giacomo semmi megjegyzést nem tett rá, a végén azonban azt kérdezte:

– Gondolod, hogy Sonzogno előre elhatározott szándékkal követte el a bűntettet... úgy értem, hogy mindent előkészített, s aztán hidegvérrel véghezvitte?

– Ugyan! – feleltem. – Nem fontol meg ő előre semmit... Egy perccel azelőtt, hogy Ginot azzal az ökölcsapással a földre terítette, valószínűleg még csak nem is gondolt rá... Ugyanúgy volt az ékszerésszel.

– Akkor miért csinálta?

– Csak úgy... nem bírt magával... Mint egy tigris: az egyik pillanatban szelíd, a másikban már, ki tudja, miért, mancsával feléd csap. – Erre elmeséltem Sonzognóval való kapcsolatom egész történetét, azt is, hogyan vert meg, s hogy a sötétben meg kétségkívül azzal fenyegetett, hogy megöl, majd így fejeztem be:

– Sonzogno soha nem gondolkozik... Bizonyos pillanatokban valami, az akaratánál nagyobb erő keríti hatalmába... Olyankor jobb, ha az ember nincs a közelében... Én biztos vagyok benne, hogy ő azért ment az ékszerészhez, hogy eladja neki a púderdobozt... amaz aztán megsértette, és Sonzogno erre megölte.

– Szóval valami vadállat.

– Nevezd, aminek akarod. – Majd, miközben saját magam előtt tisztázni próbáltam: milyen érzést is támasztott bennem Sonzogno embergyilkoló dühe, hozzáfűztem: Valami olyan érzés lehet ez, mint ami engem arra késztet, hogy szeresselek... Miért szeretlek én téged? Azt csak az Isten tudja... Miért fogja el Sonzognót bizonyos pillanatokban a gyilkoló ösztön? Azt is éppen úgy csak az Isten tudja... Szerintem ilyen esetekben nincs mit magyarázni.

Giacomo elgondolkozott. Aztán felemelte fejét s azt kérdezte:

– És mit gondolsz, mi az az érzés, ami engem feléd hajt? Azt gondolod, hogy ez a szerelem ösztöne?

Borzasztóan megijedtem, mert hátha azt akarja ezzel mondani, hogy nem szeret engem. Tenyeremet szájára tapasztottam, úgy könyörögtem:

– Az istenért... ne beszélj arról, mit érzel irántam.

– De miért ne?

– Mert nem fontos, hogy tudjam... Nem tudom, mit érzel irántam, de nem is akarom tudni... Elég nekem, hogy én szeretlek téged.

Giacomo a fejét rázta, s azt mondta:

– Rosszul teszed, hogy szeretsz... Neked egy olyan embert kellene szeretned, mint Sonzogno.

Most aztán igazán elképedtem.

– Mit mondasz? Egy gonosztevőt?

– És ha gonosztevő is... De érzi ezeket a bizonyos ösztönöket, amikről beszéltél... Biztos vagyok benne, hogy amiként Sonzognóban megvan a gyilkolás szenvedélye, ugyanúgy meg kell lennie a szerelem szenvedélyének is... tud szeretni csak úgy, egyszerűen, nem vacakol annyit... Ezzel szemben én...

Nem hagytam, hogy befejezze, tiltakozni kezdtem.

– Te nem hasonlíthatod magad Sonzognóhoz... Te az vagy, aki vagy; amaz meg egy gonosztevő, egy szörnyeteg... Aztán meg nem is igaz, hogy megvan benne a szerelem szenvedélye... Egy ilyen ember nem képes szeretni... számára ez csak az érzékek kielégülése... én vagy más, mindegy neki.

Úgy látszott, Giacomót nem sikerült meggyőznöm. De nem mondott rá semmit. Én kihasználtam ezt a pillanatnyi csendet, s egyik kezemet felé nyújtva, ujjaimat a kézelője alá dugtam, s igyekeztem feljebb hatolni a karja felé.

– Mino! – mondtam.

Észrevettem, hogy Giacomo összerezzen.

– Miért szólítsz engem Minónak?

– Így becézik a Giacomót... Nem szabad?

– Dehogynem... Szabad... Csak hát ezen a néven becéznek otthon... ennyi az egész.

– Így hív az anyád? – kérdeztem, s csuklóját elengedve kezemet nyakkendője alá csúsztattam, s ujjaimmal matatni kezdtem az ingnyílásban meztelen mellén.

– Igen, az anyám így hív – hagyta rá némi türelmetlenséggel.

Majd kisvártatva sajátos, félig lenéző, félig epés hangon hozzátette: – Különben nem ez az egyetlen dolog, amit te is meg anyám is ugyanúgy mond... Alapjában véve szinte mindenről azonos a véleményetek.

– Például? – kérdeztem. De izgalomban voltam, s szinte nem is figyeltem rá. Kigomboltam az ingét, s kezemmel próbáltam elérni sovány, kecses, fiús vállát.

– Például – válaszolta – amikor elmondtam neked, hogy politikával foglalkozom, rögtön rémülten felkiáltottál: „De hisz ez tilos... veszedelmes!”... No látod, ugyanezt, ugyanilyen hangon mondta volna anyám is.

Hízelgett nekem az a gondolat, hogy az anyjához hasonlít, elsősorban is, mert az ő anyja volt, azután meg tudtam róla, hogy úriasszony.

– Milyen csacsi vagy! – mondtam gyengéden. – Mi rossz van ebben?... Ez csak azt jelenti, hogy az anyád is szeret, ahogy én is szeretlek. És bizony nagyon is igaz, hogy a politikával való foglalkozás veszedelmes dolog. Egy fiatalember ismerősömet is letartóztatták, s már két éve bent csücsül... És mire jó az egész? Amazok úgyis sokkal erősebbek, s ha csak megmoccansz, visznek a börtönbe... Énszerintem a politika nélkül is nagyon szépen el lehet élni.

– Mint az anyám, mint az anyám! – kiáltott Giacomo gúnyos ujjongással. – Pontosan ezt mondja az anyám is.

– Én nem tudom, mit mond az anyád – válaszoltam –, de biztos, hogy akármit mond is, a te javadat akarja... Neked ezt a politikát hagynod kellene a fenébe... Nem vagy te hivatásos politikus... diák vagy, a diáknak meg tanulnia kell.

– Tanulni, ledoktorálni, pozíciót teremteni – mormogta mintegy magában beszélve.

Nem szóltam rá semmit, hanem arcomat arcához szorítva, odakínáltam ajkamat. Megcsókoltuk egymást, majd szétváltunk, s Giacomón már látszott, hogy megbánta, hogy megcsókolt: sértődött s ellenséges arccal nézett rám. Megijedtem, hogy megsértettem, hiszen ezzel a csókkal félbeszakítottam a politikáról folyó beszélgetést, gyorsan hozzátettem hát:

– Különben csináld csak, nekem a te ügyeidhez semmi közöm. Sőt éppen azért jöttem... ha gondolod, ideadhatod azt a csomagot... én majd elrejtem, ahogy megállapodtunk.

– Nem, nem! – felelt Giacomo hevesen. – Az istenért!... Most már más a helyzet... Ez a te barátságod Astaritával... És ha megtalálja nálad?

– Miért? Olyan veszedelmes Astarita?

– Az egyik legaljasabb – felelte komolyan Giacomo.

Magam sem tudom, miféle rosszmájú viszketegség fogott el, hogy éppen önérzetében hergeljem egy kicsit Giacomót. De mindezt kedvesen, gonoszkodás nélkül.

– Alapjában véve – jegyeztem meg szelíden – neked sose állt szándékodban, hogy rám bízd azt a csomagot.

– És akkor miért beszéltem neked róla?

– Csakúgy... Bocsáss meg, nem akarlak megsérteni... de én azt hiszem, azért beszéltél róla, hogy felvágj előttem... Meg akartad mutatni, hogy komolyan benne vagy tilos és veszedelmes dolgokban.

Giacomo nagyon felingerült, s én ebből világosan láttam, hogy célba találtam.

– Micsoda hülyeségek! – kiáltotta. – Igazán buta egy nő vagy. – De aztán egyszerre lehiggadva, gyanakvóan megkérdezte: – És miért... mi adta neked ezt a gondolatot?

– Nem tudom – feleltem mosolyogva. – Az egész, ahogy csinálod... Te talán nem is veszed észre... de egyáltalán nem kelted azt a benyomást, hogy komolyan csinálod.

Akkor, mintegy saját maga ellen lázadva, valami nevetséges pózt vett fel:

– Márpedig ezek nagyon is komoly dolgok – mondta. Felállt, széttárta sovány karjait, s nekihevülve, rikácsolva szavalta: – Fegyvert, fegyvert ide: én egyedül indulok a harcba, s elesem én egyedül. – Emelgette kezét, lábát; komikus volt, kissé olyan, mint egy pojáca. Én megkérdeztem:

– Mit jelent ez?

– Semmit – felelte Giacomo egy vers. – S különös módon, mintha az izgalmi állapotból egyszerre sötét, tépelődő levertségbe esett volna. Visszaült, és őszinte hangon azt mondta:

– Pedig... látod... annyira komolyan csinálom... hogy minden reményem megvan rá, hogy engem valóban letartóztatnak... És akkor majd megmutatom: komolyan csinálom-e vagy sem.

Nem szóltam rá semmit, hanem arcát megcirógatva, két tenyerem közé fogtam, és azt mondtam:

– Milyen szép szemed van!

És ez igaz is volt; Giacomo szelíd, nagy szeme csakugyan nagyon szép volt, s valami mély tüzű s ártatlan kifejezés ragyogott benne. Mozdulatomra újból felindult, álla remegni kezdett.

– Miért nem megyünk a te szobádba? – suttogtam.

– Eszedbe ne jusson... közvetlen az özvegyasszony szobája mellett van... Az meg egész nap a szobájában ül, nyitott ajtó mellett, hogy szemmel tartsa a folyosót.

– Akkor gyerünk hozzám.

– Arra már késő van... messze laksz... Aztán nemsokára barátaim jönnek ide.

– Hát akkor itt!

– Meg vagy bolondulva!

– Valld be inkább, hogy nincs merszed – erősködtem. – Attól nem félsz... legalábbis azt mondod... hogy politikai bujtogatást végezz... de attól félsz, hogy esetleg itt kapnak a szalonban egy nővel, aki szeret téged... Végre is mi történhetik?... Az öregasszony legfeljebb kitesz innen... és egy más szobát kell keresned.

Tudtam már, hogy csak az önérzetét kell megpiszkálnom, s mindent elérhetek nála. S valóban úgy látszott, meg is győztem. Most már ő is legalább olyan erős vágyat érezhetett, mint én magam.

– Bolond vagy te – ismételte –, bár sokkal bosszantóbb lehet, ha az embernek kiteszik a szűrét, mint ha lefogják... és hová feküdjünk?

– A földre – mondtam halkan s mélységes szerelemmel. – Gyere, majd én megmutatom, hogy megy ez.

Giacomo láthatólag annyira felindult, hogy képtelen volt beszélni is. Én felkeltem a kanapéról, és sietség nélkül végigfeküdtem a földön. A padlót jó sok szőnyeg borította, a szoba közepén meg ott állt az asztal azzal a likőröskészlettel. Végignyújtóztam a szőnyegen úgy, hogy a fejem és felsőtestem már az asztal alatt volt; ezután a vonakodó Giacomót egyik karommal odahúztam, hogy feküdjék rám. Szemem lehunyva, fejem hátrahajtottam; a szőnyeg avatag por-és kócszagát kellemesnek és részegítőnek éreztem, mint hogyha egy tavaszi mezőn heveredtem volna el, s ez a szag virág-és fűillat lett volna, nem pedig a piszkos gyapjú szaga. Mino ott feküdt rajtam; súlya alatt gyönyörrel éreztem a padló keménységét, s boldog voltam, hogy ő nem érzi ezt, s hogy az én testem szolgál neki fekhelyül. Aztán éreztem Giacomo csókját a nyakamon és orcámon. Végtelen gyönyör volt ez számomra, mert eddig még sose tette. Megint kinyitottam a szemem; fejem egyik vállam felé volt fordulva, orcám a szőnyeg érdes anyagán feküdt, s a szőnyegen túl láthattam a viasszal fényesített padló mozaikdarabjait, s messzebb, a szoba végén, a két ajtószárny alsó szélét. Mélyet sóhajtottam, s lehunytam a szemem.

Elsőnek Mino tápászkodott fel, én még jó ideig úgy feküdtem ott, ahogy otthagyott; hanyatt, egyik karom az arcomon, felhajtott szoknyával, szétvetett lábbal. Boldognak s boldogságomban mintegy megsemmisültnek éreztem magam; úgy éreztem, még sokáig tudnék így maradni gerincem alatt a padló jóleső keménységével, orromban a kóc és por szagával. Talán egy másodpercre még el is aludtam, s ebben a végtelen könnyű és elragadtatott alvásban mintha álmodtam volna is: azt, hogy a fűben elheveredve csakugyan egy virágos mezőn vagyok, s fejem felett az asztal helyett a napfényben tündöklő ég van. Mino bizonyára azt gondolhatta, hogy rosszul vagyok, mert egyszerre csak éreztem, hogy megráz, s halkan azt mondja:

– Mi bajod van? Mit csinálsz? Gyorsan, gyorsan, kelj fel!

Fáradt mozdulattal levettem karom az arcomról, lassan kibújtam az asztal alól, és talpra álltam. Boldognak éreztem magam, s csak mosolyogtam. Mino az ebédlőszekrénynek támaszkodva, magába roskadva s még mindig lihegve, arcán ellenséges, kábult kifejezéssel nézett rám.

– Nem akarlak többé látni – mondta végül.

Ugyanakkor meggörnyedt teste furcsa önkéntelenséggel felpattant, mint valami mozgatható báb, aminek eltört egy rugója. Én csak mosolyogtam, s ezt mondtam.

– Miért?... Szeretjük egymást... látni is fogjuk egymást.

Odamentem hozzá, megcirógattam. Giacomo azonban elfordította falfehér és feldúlt arcát, s egyre csak azt ismételte:

– Nem akarlak többet látni.

Tudtam én, hogy ez az ellenséges magatartás főleg annak a keserűségnek tudható be, hogy engedett nekem. Giacomo sose törődött bele, hogy erős vonakodás és súlyos lelkiismeret-furdalás nélkül szeressen. Csak úgy, mint aki ráadja fejét, hogy megtesz valamit, amit nem akar megtenni, s tudja, hogy nem kellene megtennie. De mindig biztos voltam benne, hogy rossz hangulata nem tart sokáig, s hogy irántam való vágya, akárhogy küzd is ellene, akármennyire gyűlöli is, végül is mindig erősebbnek bizonyul majd a tisztaságra való furcsa törekvésénél. Így hát nem sok ügyet vetettem rá, mit mond; hanem eszembe jutott, hogy egy nyakkendőt vettem neki, odamentem az asztalkához, amelyre a táskámat és kesztyűmet leraktam. Közben így szóltam:

– Ugyan, ne légy már annyira dühös... Ide többet nem jövök... Így jó lesz?

Giacomo nem válaszolt rá semmit. Ugyanakkor az ajtó kitárult, s egy öreg szobalány két férfit vezetett be. Az első mély és erős hangon köszönt:

– Szervusz, Giacomo!

Rögtön rájöttem, hogy ezek a Giacomo politikai elvbarátai lehetnek, kíváncsian néztem hát őket. Közülük az, amelyik az előbb megszólalt, valóságos kolosszus volt: magasabb mint Giacomo, válla széles, összelapított orrával, formátlan, piros ajkával egész alakja olyan, mint egy hivatásos ökölvívóé. Szőke haja borzasan állt a fején, szeme élénk kéken csillogott. Egész arckifejezésében volt azonban valami mélység és félénkséggel meg egyszerűséggel vegyes rokonszenvesség, ami tetszett nekem. Noha tél volt, a férfin nem volt kabát, csak zakója alatt volt rajta egy nyakig érő fehér pulóver, ami még jobban kiemelte sportemberes kinézését. A pulóver visszatűrt ujja alól kilátszott a keze szára, s meglepett, milyen vörös a keze, vastag a csuklója. Nagyon fiatal lehetett, talán Giacomo korabeli. A másik viszont úgy negyvenéves volt, s ellentétben a társával, aki munkásnak vagy parasztnak látszott, arcra is, ruházatra is polgár benyomását keltette. Alacsony termetével társa mellett egyenesen aprócska embernek látszott. A sötét bőrű ember arcát szinte teljesen elfoglalta egy teknőckeretes nagy szemüveg. A szemüveg alól pisze orr meredt elő, s az orr alatt akkora száj tátongott, hogy az már egyenesen hasadék volt, egyik fülétől a másikig ért. Borostától fekete sovány arca, kirojtozódott gallérja, szerencsétlen aprócska testén lötyögő, nyűtt és foltos ruházata, mindez valami kihívó, támadó elhanyagoltság és tetszelgő nyomor benyomását keltette. Őszintén szólva, elcsodálkoztam a két ember külsején, hiszen Mino mindig bizonyos jellegzetes hanyag eleganciával öltözködött, s több más jel is arra mutatott, hogy ezektől ugyancsak különböző réteghez tartozik. Ha nem láttam volna, hogyan üdvözlik Minót, s ő hogyan viszonozza üdvözlésüket, meg sem fordult volna a fejemben, hogy barátok. Viszont ösztönszerűleg rögtön rokonszenvet éreztem a nagyobbik, s ellenszenvet a kicsi iránt. Az a nagy zavart mosollyal megkérdezte Giacomót:

– Nem jöttünk túl korán?

– Nem, nem – válaszolt Mino megrázkódva, mint aki kábultságából csak nehezen tér észre. – Pontosak voltatok.

– A pontosság a királyok erénye – mondta a kicsi, s megdörzsölte a kezét. Majd egyszerre csak, egészen váratlanul, mintha valami jó élcet mondott volna, hatalmas nevetésbe tört ki. De rögtön rá, ahogy elnevette magát, ugyanazon kellemetlen hirtelenséggel máris komolyra vált az arca, de olyan komolyra, hogy kezdtem kételkedni: nevetett-e egyáltalán.

– Adriana – mondta Mino kényszeredetten –, bemutatom két barátomat... Tulliót – a kicsire mutatott – és Tommasót.

Észrevettem, hogy Mino nem mondta meg a vezetéknevüket, s ebből arra gondoltam, hogy ezek álnevek. Mosolyogva kezet nyújtottam a két férfinak. Az óriás úgy megszorította a kezem, hogy ujjaim sajogni kezdtek, a kicsi viszont egész bekente piszkos tenyerének izzadságával. Ő, a kicsi, számomra nevetségesnek látszó hévvel azt mondta:

– Végtelenül örülök.

A másik, a nagy, meg egyszerűen s, úgy éreztem, rokonszenvvel ennyit:

– Örvendek.

Közben kiejtésében valami enyhe tájszólást is észrevettem. Egy kis ideig csendben néztük egymást, aztán a nagy megszólalt:

– Giacomo, ha gondolod, mi el is mehetünk... Ha most dolgod van, majd visszajövünk holnap.

Mino összerezzent, s ránézett; rögtön tudtam, hogy szeretné őket tartóztatni, engem meg távozásra szólítani. Már elég jól ismertem, hogy tudjam: magatartása nem is lehetett volna más. De eszembe jutott, hogy még csak pár perce, hogy odaadtam magam neki, még nyakamon éreztem csókoló ajkainak ízét, húsomban keze szorításának emlékét. Fellázadtam. Nem lelkemmel, mely mindig kész az engedékenységre s a beletörődésre, hanem testemmel, mely az adott ajándékhoz és szépségéhez méltatlannak érezte ezt a bánásmódot. Egy lépést tettem előre, és szenvedélyesen azt mondtam:

– Igen, jobb, ha most elmennek, és holnap találkoznak... Még sok minden mondanivalóm van Mino számára.

Mino bosszús meglepődéssel ellenkezett.

– De nekem velük van beszédem.

– Majd beszélsz holnap.

– No – szólt Tommaso barátságosan –, határozzanak: ha azt akarják, hogy maradjunk, mondják meg... ha meg azt akarják, hogy menjünk el...

– Ez lenne számunkra a legjobb – fejezte be Tullio szokott hahotázásával.

Mino még habozott. Ekkor a testem, akaratom ellenére, újból szenvedélyes támadásba lendült:

– Ide figyeljenek – mondtam, s felemeltem hangom alig néhány perce én és Giacomo itt szeretkeztünk a földön, ezen a szőnyegen... Maguk mit tennének az ő helyében? Elküldenének?

Úgy láttam, hogy Mino elvörösödik. Kétségkívül nagy zavarba jött, megvetően hátat fordított, s az ablakhoz ment. Tommaso lopva rám pillantott, aztán minden mosolygás nélkül azt mondta:

– Értem... Elmegyünk... A viszontlátásra, Giacomo, holnap ugyanebben az időben.

A kis Tulliót viszont szavaim láthatólag kiforgatták önmagából. Vastag szemüveglencséje mögött szeme tágra nyílt, s maga tátott szájjal meredt rám. Bizonyára először esett meg vele, hogy egy nőt ilyen nyíltan hall beszélni, s e pillanatban agyában bizonyára ezer szennyes gondolat kavargott. A nagy azonban az ajtóból odaszólt neki:

– Gyerünk, Tullio.

Tullio erre, le nem véve megdöbbent és áhítozó szemét testemről, az ajtóig hátrált, majd kiment. Megvártam, míg a két ember elmegy, aztán odaléptem Minóhoz, aki még mindig ott állt az ablaknál, háttal a szobának. Karomat nyaka köré fontam:

– Fogadok, hogy most már ki nem állhatsz.

Mino lassan megfordult, s rám nézett. Szemében harag volt, de megpillantva arcom, mely bizonyára szelíd, szerelemteli s a maga módján ártatlan is volt, tekintete megenyhült, s józan, szinte szomorú hangon azt mondta:

– Most már boldog vagy? Elérted, amire kívánkoztál.

– Igen, boldog vagyok – mondtam, s hevesen megöleltem.

Mino hagyta, hogy öleljem, majd megkérdezte:

– Mi az, amit mondani akarsz?

– Semmi – válaszoltam. – Veled akartam maradni ma este.

– De én – mondta Mino – mindjárt megyek vacsorázni... És itt vacsorázom... özvegy Medolaghinénál.

– No és? Hívj meg vacsorára.

Mino megint rám nézett, s egy kissé, alig észrevehetően elmosolyodott vakmerőségemen.

– Rendben van – mondta beletörődve máris megyek, és szólok... És mint kit mutassalak be?

– Ahogy neked tetszik... Mint valami rokont.

– Nem... Mint menyasszonyomat mutatlak be... Megfelel?

Nem is mertem kimutatni, milyen örömet szerzett nekem ez a javaslata. Közömbösséget színlelve így feleltem:

– Felőlem!... Fő, hogy együtt maradjunk... mint jegyesek-e vagy másképp... mindegy.

– No, várj, jövök rögtön.

Mino kiment, én meg a szalon egyik sarkába mentem, s gyorsan visszagomboltam a kombinémat, amely a barátok váratlan érkezése miatt még mindig olyan rendetlenül volt, ahogy a szerelmeskedésben összezilálódott. A szemben levő fal tükrében megláttam selyemharisnyás, hibátlan, hosszú lábamat, s fura hatást tett rám ezek között az ósdi bútorok között, ebben a zárt és néma levegőben. Eszembe jutott az az idő, amikor Ginoval szeretkeztem gazdájának villájában, elloptam a púderdobozt, és életemnek azt az immár távoli pillanatát akaratlanul is összehasonlítottam a mostanival. Akkor ürességet, keserűséget éreztem s bosszúvágyat, ha nem is kimondottan Gino ellen, de legalábbis az ellen a világ ellen, mely Gino révén olyan kegyetlenül megbántott. Most viszont boldognak, szabadnak, könnyűnek éreztem magam. Megint csak azt kellett megállapítanom, hogy Minót igazán szeretem, s hogy keveset törődöm vele, hogy ő nem szeret.

Helyrerángattam magamon a ruházatomat, a tükörhöz léptem, s rendbe hoztam a hajamat. Mögöttem megnyílt az ajtó: Mino jött vissza.

Reménykedtem, hogy majd odajön hozzám, s ahogy ott fésülködöm, hátulról megölel. De bizony Mino leült egy kanapéra, a szalon végébe.

– El van intézve – mondta cigarettára gyújtva eggyel több terítéket tesznek fel... Egy perc, s máris asztalhoz ülünk.

Otthagytam a tükröt, odamentem Minóhoz, s leültem mellé, karomat karja alá dugtam, s hozzábújtam. Majd, mintegy ötletszerűen megkérdeztem:

– Ezek ketten a politikai barátaid, nem?

– Azok.

– Nem lehetnek valami gazdag emberek.

– Miből gondolod?

– Abból ítélve, ahogy így együtt kinéznek...

– Tommaso egyik ispánom fia – mondta Mino a másik meg tanító.

– Nem rokonszenves nekem.

– Melyik?

– A tanító... Piszkos, aztán meg olyan furcsán bámult rám, amikor elmondtam, hogy veled szerelmeskedtünk.

– Látszik, hogy tetszel neki.

Egy kis ideig hallgattunk, majd megszólaltam:

– Te szégyelled, hogy úgy mutass be, mint menyasszonyodat... Ha akarod, elmegyek.

Tudtam jól, hogy ez az egyetlen mód arra, hogy valami kedvességet erőszakoljak ki tőle; ha azzal zsarolom, hogy szégyenkezik miattam. És csakugyan tüstént átölelte derekamat, s azt mondta:

– Az én ötletem volt... Miért kéne nekem miattad szégyenkeznem?

– Nem is tudom... Úgy látom, hogy rossz kedvedben vagy.

– Nem vagyok rossz kedvemben, kábult vagyok – válaszolt Mino szinte tudományos modorban –, mégpedig azért, mert szeretkeztünk... Hagyj rá időt, hogy magamhoz térjek.

Észrevettem, hogy nagyon sápadt, és undorodva cigarettázik. Mondtam is:

– Igazad van... Bocsáss meg... De te mindig olyan hideg és tartózkodó vagy, hogy a végén mindig elvesztem a fejem... Ha te az előbb más lettél volna, nem makacskodtam volna annyit, hogy itt maradjak.

Mino eldobta a cigarettáját, és ezt mondta:

– Nem igaz, hogy hideg és tartózkodó vagyok.

– De hiszen...

– Nagyon tetszel nekem – folytatta, merően nézve rám –, az előbb igazán nem úgy álltam ellen, ahogy szerettem volna.

E kijelentés örömmel töltött el, nem szóltam semmit, csak lesütöttem a szemem. Mino pedig folytatta:

– Mindazonáltal fel kell tennem, hogy neked alapjában véve igazad van... s hogy ezt nem lehet szerelemnek nevezni.

Szívem összeszorult, akaratlanul azt suttogtam:

– És mi akkor a szerelem a te számodra?

– Ha szeretnélek – felelte –, az imént nem kívántam volna, hogy elmenj... utána pedig nem haragudtam volna meg, amiért maradni akartál.

– Megharagudtál?

– Igen... És most csevegnék, vidám, könnyed, eleven, bohókás lennék... simogatnálak, bókokat mondanék, csókolgatnálak... terveket szőnék a jövőre... Vagy nem ez a szerelem?

– De igen – mondtam halkan –, legalábbis ezek a szerelem külső jelei.

Jó ideig hallgatott, aztán kedvetlenül, száraz önmegvetéssel azt mondta:

– Mindent ugyanígy csinálok... anélkül, hogy szeretném vagy szívemben átérezném... bár az értelmemmel tudom, hogy csinálják ezeket; olykor csinálom is, de hideg szívvel, kívülről...

De hát ilyen vagyok, s ahogy látom, már nem is leszek más. Nagyon nehezen erőt vettem magamon, és ezt válaszoltam:

– Nekem úgy tetszel, amilyen vagy... Ne törődj vele.

S bensőséges szeretettel átöleltem. Szinte ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, s egy öreg cseléd dugta be a képét; jelentette, hogy a vacsora tálalva van.

A szalonból egy folyosón át az ebédlőbe mentünk. Ma is a legapróbb részletekig emlékszem a helyiségre és a benne levőkre, mert e pillanatban olyan érzékeny voltam minden behatásra, akárcsak valami fényképező lemez. Úgy éreztem: nem cselekszem, inkább tágra nyílt, szomorú szemekkel látom magam cselekedni. Ez talán a lázadás érzésének hatása, melyet valami olyan valóság vált ki belőlünk, melytől szenvedünk, s melyet másmilyennek szeretnénk.

Özvegy Medolaghinéról, nem is tudom, miért, az volt a benyomásom, hogy nagyon is hasonlít szalonjának fehér gyöngyházzal berakott, fekete ébenfa bútoraihoz. Érett korú hölgy volt, impozáns termetű, terjedelmes mellekkel, erős csípőkkel. Tetőtől talpig feketébe volt öltözve; gyöngyház-sápadt, széles, szétesett arcát szemmel láthatóan festett, fekete hajkorona övezte, szeme körül széles, sötét karikák. Ott állt egy virágdíszes levesestál előtt, s valami megvetéssel merte szét a levest. Az asztal fölött lógó függőlámpa megvilágította a keblét, mint valami sötét csillogó csomagot, arca viszont árnyékban maradt. Ebben a homályban a fehér arc s rajta a szemet körülvevő fekete árkok a farsangi selyemálarcot juttatták az ember eszébe.

Az ebédlőasztal kicsi volt, rajta négy teríték, minden oldalán egy-egy. A hölgy leánya már a helyén ült, s beléptünkre nem kelt fel.

– A kisasszony ideül – mutatta Medolaghi úrhölgy. – Hogy hívják a kisasszonyt?

– Adrianának.

– Akárcsak az én lányomat – mondta a hölgy szórakozottan.

– Két Adrianánk is van.

Kimérten beszélt, ránk se nézve. Kétségtelen volt, hogy nem nagyon örült a jelenlétemnek. Említettem már, hogy szinte nem is festettem magam, nem szőkítettem a hajam, egyszóval alig adtam valami jelét, milyen mesterséget folytatok. Az viszont bizonyosan rögtön meglátszott rajtam, hogy a nép egyszerű, iskolázatlan gyermeke vagyok, s ezt nem is igyekeztem eltitkolni. „Micsoda népséget hoznak nekem a házamba” – ez a gondolat járhatott e percben Medolaghiné nagysága fejében – „egy ilyen alantas nőszemélyt!”

Leültem, és szemügyre vettem a leányát, akit úgy hívtak, mint engem. Fele akkora volt, mint én, akár fejét, akár keblét, akár csípőjét vagy akár az egész leányt néztem. Sovány volt, fején gyér hajzattal, arca kerekded és finom, nagy, fakó fényű szemében valami dermedt kifejezéssel. Nézegettem és észrevettem, hogy tekintetemre lesütötte szemét, lehajtotta fejét. Arra gondoltam, hogy talán félénk, ezért, hogy megtörjem a jeget, megszólaltam:

– Tudja, nagyon érdekesnek találom, hogy van egy másik valaki is, akit éppen úgy hívnak, mint engem, és mégis annyira más, mint én.

Csak úgy ötletszerűen mondtam ezt, hogy megindítsam a beszélgetést, és hát szamárságot mondtam. Nagy meglepetésemre azonban semmi választ nem kaptam. A leány kerekre nyílt szemmel rám nézett, aztán egyetlen hang nélkül arcát a tányér fölé hajtotta, és nekifogott az evésnek. Akkor egyszerre kezdett az igazság derengeni agyamban: a leány nem félénk volt, hanem megfélemlített. És ijedelmének oka én voltam. Az én szépségem félemlítette meg, mely úgy csattant ki házuk halotti és poros légkörében, mint egy rózsa a pókhálók között, az én túláradó életerőm félemlítette meg, melyet lehetetlen volt észre nem venni, még ha hallgattam vagy mozdulatlanul ültem is, és végül az, hogy a nép közül való vagyok. Bizonyos, hogy a gazdag nem szereti a szegényt, de nem is fél tőle, gőgjével és önelégültségével távol tudja tartani magától; az olyan szegényt azonban, akiben nevelésénél vagy származásánál fogva a gazdagok lelkisége lakozik, az igazi és valódi szegény kimondottan megfélemlíti, mint mikor valaki érzi, hogy hajlama van arra a betegségre, ami már benne lappang. A két Medolaghi-nő bizonyára nem volt gazdag, különben nem adták volna ki a szobájukat; így hát érezve, de el nem fogadva azt a tényt, hogy szegények, az én jelenlétem, ennek az álcázás nélküli szegény lánynak a jelenléte számukra olybá tűnt, mint valami veszedelem és sértés. Ki tudja, mi minden fordult meg a leány fejében, amikor hozzá szóltam: ez itt beszélget velem, a barátnőm akar lenni, nem fogok tudni tőle megszabadulni.

Én mindezt egy szempillantás alatt megértettem, s elhatároztam, hogy nem nyitom ki többet a számat az étkezés végéig.

Az anya azonban, aki fesztelenebb s talán kíváncsibb is volt, nem akart lemondani a beszélgetésről:

– Nem is tudtam, hogy vőlegény – mondta Minónak. – És mióta?

Mesterkélten s hogy úgy mondjam, valahogy óriási keblei mögül, mint egy védelmi sánc mögül beszélt.

– Egy hónapja – mondta Mino. Ez is volt az igazság, csak egy hónapja ismertük egymást.

– A kisasszony Rómába való?

– De még mennyire! Hét nemzedék óta – felelte Mino.

– És mikor házasodnak össze?

– Hamarosan... Mihelyt szabad lesz a lakás, ahol lakni fogunk.

– Ó... már lakásuk is van?

– Igen, egy kis kertes villa... tornyocskákkal... igazán kedves.

Szóval Mino a maga keserűen gúnyos modorában azt a villát festette eléjük, amit én mutattam neki a házunk közelében levő úton. Kényszeredetten jegyeztem meg:

– Ha arra a házra várunk ott... attól félek, sose házasodunk össze.

– Mesebeszéd – mondta rá Mino vidám hangon. Most már úgy látszott, teljesen magához tért, még az arca is színt kapott. – Tudod jól, hogy a kitűzött napra szabad lesz. Nem szeretem a komédiázást, ezért hát nem szóltam rá semmit. A szobalány tányérokat váltott.

– Diodati úr – szólt Medolaghiné nagysága –, a villáknak nagyon sok előnyük van, de kényelmetlenek... sok személyzetet kívánnak.

– Miért? – felelt Mino. – Nekünk nem lesz rá szükségünk, Adriana maga lesz a szakácsnő, a szobalány, a házvezetőnő... Igaz, Adriana?

Medolaghiné nagysága végigmiért egy pillantással, s ezt mondta:

– Egy úriasszonynak van más dolga is, mint a konyhával törődni, a szobákat takarítani, ágyakat bevetni... De ha Adriana kisasszony hozzá van szokva az ilyesmihez... abban az esetben…

– Nem fejezte be, tekintetét a tányérra fordította, amit a szobalány elém tett. – Nem tudtuk, hogy jön... Így csak néhány tojással tudtuk megpótolni.

Nagyon a begyemben volt Mino is, a nagysága is, már-már azt akartam odavágni: „Nem... én ahhoz vagyok hozzászokva, hogy az utcasarkon álljak”, Mino azonban roppant vidáman, az ő túlfeszített vidámságával, nyugodtan öntött magának, aztán nekem is (Medolaghiné szeme nyugtalanul követte az üveg útját), majd így folytatta:

– De Adriana nem úriasszony... és nem is lesz. Adriana egész életében ágyakat vetett, szobákat takarított... Adriana szegény emberek gyereke.

Medolaghiné nagysága úgy nézett rám, mintha most látna először, aztán sértő udvariassággal erősítgette:

– Pontosan... ahogy mondtam: ha hozzá van szokva...

A leány fejét tányérja fölé hajtotta.

– Úgy bizony, hozzá van szokva – folytatta Mino –, s biztos, hogy én nem fogom leszoktatni ezekről a hasznos szokásokról...

Adriana egy varrónő lánya, s maga is varrónő... nem igaz, Adriana? – Átnyúlt az abrosz felett, megragadta a kezem és tenyerével felfelé fordította. – A körmét festi, az igaz, de ez a kéz a dolgozó nő keze: nagy, erős, nem úri kéz... akárcsak a haja: hullámosítva van ugyan, de alapjában véve makacs, durva. – Elengedte a kezem, s mint ahogy egy állatnak megrángatják a szőrét, jó erősen meghúzta a hajam. – Egyszóval Adriana mindenben és mindenestől a mi derék, egészséges, életerős népünk méltó képviselője.

Valami epés kihívás érződött Mino hangjában, de senki nem vette fel a kesztyűt. A leány átnézett rajtam, mintha üvegből volnék, s valami mögöttem levő tárgyat nézett nagy buzgalommal. Az anya intézkedett, hogy a szobalány váltson tányérokat, majd Minóhoz fordult, s egész váratlanul azt kérdezte:

– Végül is elment Diodati úr megnézni azt a színdarabot?

Látva, hogy milyen esetlen módon próbálja más irányba terelni a beszélgetést, majdnem elnevettem magam. Mino azonban nem jött zavarba, nyugodtan válaszolt:

– Ne is tessék róla beszélni... tiszta malackodás.

– Mi holnap azért megnézzük... Azt mondják, a színészek nagyon jók.

Mino azt válaszolta, hogy a színészek alapjában véve nem is olyan jók, mint az újságok állítják; a nagysága csodálkozott, hogy az újságok hazudhatnak. Erre Mino nagy nyugalommal azt felelte, hogy minden újság az első sorától az utolsó soráig tiszta hazugság. Ettől kezdve a beszélgetés csupa ilyen témából tevődött össze. S alighogy valami ilyen megkezdett szokványos témát kimerítettek, Medolaghiné nagysága rosszul leplezett sietséggel, rögtön előkapott egy másikat. Mino, aki láthatólag jól mulatott az egészen, ráállt a játékra, s készséggel felelgetett. Szóba kerültek a színészek, aztán Róma éjszakai élete, a kávéházak, a mozik, a színházak, szállodák s más hasonló dolgok. Úgy festettek, mint két labdajátékos, akik egymásnak ütik a labdát, s közben minden figyelmüket arra összpontosítják, hogy le ne ejtsék. Csak éppen Mino a benne oly erősen kifejlett, megszokott komédiázási hajlamából csinálta, Medolaghiné nagyságát pedig a tőlem való félelem és borzadály vezette, meg az, nehogy valamiképpen én szóba kerüljek. Mintha ezzel az üres és szokványos társalgással azt akarta volna értésünkre adni: „íme, így mondom én meg, hogy illetlenség ilyen közönséges teremtést feleségül venni, ahogy illetlenség az illetőt bevezetni Medolaghi állami hivatalnok özvegyének házába.” A lánya egész idő alatt meg se mukkant: megfélemlítettségében nyilvánvalóan és szemmel láthatóan csak azon imádkozott, hogy legyen már vége a vacsorának, és én a lehető leggyorsabban tűnjek el.

Magam egy kis ideig mulatva követtem ezt a társalgási párviadalt, aztán fáradtság vett erőt rajtam, s hagytam, hogy a szívemben lapuló szomorúság egész magamat elárassza. Tisztában voltam vele, hogy Mino nem szeret, s ez a tudat végül is keserűséggé vált bennem. Sőt észrevettem azt is, hogy Mino az én vallomásaimat használta fel arra, hogy feltálalja ezt a jegyességi komédiát, s nem sikerült tisztáznom: velem, saját magával vagy a két hölggyel akart-e csúfolódni. Talán mindannyiunkkal, legelsősorban azonban mégis önmagával. Mintha szíve mélyén ő is az én rendes és tisztességes élet utáni vágyamat dédelgette volna, s más okból, mint én, nem táplált volna semmi reményt arra, hogy valaha is kielégítse ezeket a vágyakat. Másrészt az is világossá vált számomra, hogy ez az ő dicshimnusza rólam, mint a nép gyermekéről, egyáltalán nem hízelgő sem rám, sem a népre; semmi más nem volt ez, mint eszköz arra, hogy kellemetlenkedhessék a két hölgynek; ez volt a lényeg. E megfigyelések alapján beláttam, valóban igaz, amit valamivel előbb mondott: hogy képtelen a szívével szeretni. Még soha olyan világosan nem értettem meg, mint e pillanatokban, hogy a szeretet minden, s hogy minden a szeretettől függ. Ez a szeretet vagy van, vagy nincs. Ha megvan, az ember nemcsak a szerelmesét szereti, hanem mindenkit és mindent, ahogy ez az én esetemben történik: ha viszont nincs meg, az ember semmit és senkit se szeret, mint Giacomo esetében. A szeretet hiánya végül tehetetlenséget és gyengeséget eredményez.

Az asztalt közben leszedték, s a morzsával teleszórt asztalon a csillár kerek fényében ott volt négy feketéscsésze, egy tulipán alakú cserép hamutartó s egy sötét foltokkal borított nagy fehér kéz, melynek ujjait néhány értéktelen gyűrű díszítette, s mely egy égő cigarettát tartott: Medolaghiné őnagysága keze. Ekkor egyszerre úgy éreztem, nem bírom tovább, s ez az érzés összeszorította a szívem. Felkeltem:

– Mino, restellem – mondtam, szándékosan kiemelve beszédem római színezetét –, de nekem dolgom van... el kell mennem.

Mino elnyomta cigarettáját a hamutartóban, aztán ő is felállt az asztaltól. Mondtam egy hangos, igazi nép gyermekére valló „jó estét”, megbiccentettem a fejem, mire Medolaghiné nagysága büszke fővetéssel válaszolt, a lánya meg egyáltalán nem válaszolt, aztán kimentem. Az előszobában megmondtam Minónak:

– Attól félek, hogy a mai este után Medolaghiné nagyságos asszony meg fog kérni, hogy keress magadnak egy másik albérleti szobát.

Mino vállat vont:

– Alig hiszem... Sokat és pontosan fizetek.

– Én elmegyek – mondtam –, ez a vacsora nagyon elszomorított.

– Miért?

– Mert meggyőződtem róla, hogy te csakugyan képtelen vagy szeretni.

Mély szomorúsággal mondtam e szavakat, s nem néztem Minóra. Ahogy azonban később ráemeltem szememet, úgy láttam rajta, hogy halálosan megbántottam. De lehet, hogy csak az előszoba fénye volt ez sápadt arcán. Egyszerre nagyon bántani kezdett a lelkiismeret.

– Megbántottalak? – kérdeztem.

– Nem – válaszolt Mino erőltetetten. – Elvégre ez az igazság.

Lelkem elöntötte a szeretet, hevesen megöleltem Minót, s azt mondtam:

– Nem is igaz... Csak bosszúságomban mondtam... Én azért változatlanul nagyon szeretlek... Nézd... ezt a nyakkendőt hoztam neked.

Kinyitottam a táskám, kivettem a nyakkendőt, s odanyújtottam neki. Mino rápillantott, aztán azt kérdezte:

– Loptad?

Ez persze vicc volt, s mint később gondoltam is, talán több szeretetet árult el, mint bármilyen forró köszönet. De akkor egyszerre, mintha kést döftek volna a szívembe. Szememet könny futotta el, s csak dadogtam:

– Nem loptam... vettem... itt lent egy üzletben.

Mino észrevette, hogy nagyon megbántott, átölelt, s azt mondta:

– Csacsi!... Csak tréfából mondtam... Egyébként én akkor is örülnék neki, ha loptad volna... akkor talán még jobban.

Egy kissé megvigasztalódva mondtam neki:

– Várj, felkötöm neked.

Mino felemelte az állát, én levettem régi nyakkendőjét, majd felhajtottam inggallérját, s felkötöttem neki az újat.

– Ezt a csúnya rojtos nyakkendőt – mondtam – magammal viszem... Nem akarom többet rajtad látni.

Valójában valami olyan emléket akartam tőle, amit magán hordott.

– Akkor hát hamarosan látjuk egymást – mondta Mino.

– Mikor?

– Holnap vacsora után.

– Rendben van.

Megragadtam a kezét, s meg akartam csókolni. Mino ugyan elrántotta kezét, de nem tudta megakadályozni, hogy ajkam ne érintse. Aztán sietve, vissza se fordulva, útnak eredtem, le a lépcsőn.