ELSŐ FEJEZET

Tizenhat éves koromban már tökéletes szépség voltam. Arcom hibátlan ovális, mely halántékomnál elkeskenyült, alul kissé kiszélesült; hosszú vágású, nagy, szelíd szemem s homlokomból törés nélkül ereszkedő egyenes orrom volt; szám erős, szép ajkam vérpiros, húsos; ha nevettem, szabályos és hófehér fogak ragyogtak a számban. Anyám gyakran mondta, hogy olyan vagyok, mint egy madonna. Én viszont úgy vettem észre, hogy egy akkor divatos filmszínésznőhöz hasonlítok, s úgy kezdtem fésülni a hajam, mint ő. Anyám azt is szokta mondani, hogy szép, szép az arcom, de a testem még százszor szebb: ilyen női test, ahogy ő mondta, nincs még egy egész Rómában. Én akkor nem sokat adtam a testemre, úgy véltem, hogy a szépség mindenestül az arc szépsége, de ma már nyugodtan mondhatom, hogy anyámnak igaza volt. Lábam egyenes és izmos volt, a csípőm kerek, a hátam hosszú, a derékhajlatnál keskeny, vállban széles. A hasam ugyan, amióta emlékszem, egy picit mindig erős volt, úgy, hogy a köldökömet szinte nem is lehetett észrevenni, úgy besüppedt a húsba, de anyám azt mondta, hogy ez csak növeli a szépségemet, mert úgy szép a has, ha kigömbölyödik, nem pedig olyan lapos, mint manapság divat. A mellem is telt volt, de kemény és magas, feszesen állt melltartó nélkül is. Ezzel is úgy voltam, mint a hasammal: ha keseregtem, hogy túlságosan erős, anyám kifejtette, hogy ilyen az igazi szép mell, meg hogy a nők melle manapság fabatkát sem ér. Meztelenül, mint később felhívták rá a figyelmemet, megtermett és telt nő voltam, olyan formákkal, mint egy szobor, felöltözve viszont kicsiny leánykának látszottam, és senki se gondolta volna rólam, hogy olyan vagyok, ahogy elmondtam. Az egyes részek arányával volt ez összefüggésben, mint egy festő mondta nekem, akinek először álltam modellt.

Ezt a festőt anyám találta nekem. Ugyanis mielőtt férjhez ment és varrónő lett, ő is modell volt. Az egyik festő ingeket varratott vele, s akkor anyámnak eszébe jutott egykori foglalkozása, ajánlotta a festőnek, hogy alkalmazzon modellnek.

Amikor először mentem a festőhöz, anyám ragaszkodott hozzá, hogy elkísér, hiába ellenkeztem, hogy egyedül is odatalálok. Mert hát már előre szégyenkeztem, nem annyira azért, mert életemben először egy férfi szeme láttára kell levetkőznöm, hanem inkább azért, mert sejtettem: miket fog majd mondani anyám a festőnek, hogy felcsigázza érdeklődését alkalmaztatásom érdekében. Úgy is volt: csak éppen segített, hogy ruháimat a fejemen át lehuzigáljam, aztán anyaszült meztelenül odaállított a műterem közepére, de nekihevülve akkor már kezdte is mondani a festőnek:

– Nézze csak ezt a mellet... ezt a csípőt... Nézze meg ezt a lábat... hol talál maga ilyen mellet, ilyen csípőt, ilyen lábat?

S miközben ezeket mondta, meg-megtapogatott, mint ahogy az állatokat szokták a vásáron, amikor a vevőnek kedvet akarnak csinálni a vételhez. A festő nevetett, én meg szégyelltem magam, és mivel tél volt, nagyon fáztam. De tisztában voltam vele, hogy anyám nem rosszaságból csinálja mindezt, s hogy azért ilyen büszke az én szépségemre, mert ő hozott a világra, s ha szép vagyok, neki köszönhetem. Úgy láttam, a festő is megértette anyámnak ezeket az érzelmeit, mert csak nevetett jóakaratúan, kedvesen, úgy, hogy egyszeribe felszabadultnak éreztem magam, s félénkségemet legyőzve, lábujjhegyen a kályhához mentem, hogy felmelegedjem. A festő úgy negyvenéves lehetett, kedélyes és békés külsejű, kövérkés férfi.

Éreztem rajta, hogy úgy néz engem, kívánság nélkül, mint egy tárgyat, s ez megnyugtatott. Később is, mikor jobban megismert, mindig kedvesen és udvariasan bánt velem, már nem úgy, mint egy tárggyal, hanem mint egy emberrel. Én rögtön mély rokonszenvet éreztem iránta, s talán bele is tudtam volna szeretni, hálából, csak azért, mert ilyen kedves, ilyen udvarias volt velem. Ő azonban sohasem bizalmaskodott, mindig úgy kezelt, mint festő s nem mint férfi, és kapcsolatunk az egész idő alatt, míg álltam neki, éppoly illedelmes volt, s a távolság köztünk ugyanolyan maradt, mint az első nap.

Amikor anyám végzett a dicséretemmel, a festő szó nélkül odament valami papírlapokhoz, amik egy széken egymásra voltak rakva, lapozgatott bennük, majd kihúzott egy színes nyomatot, odatartotta anyámnak, s csendesen azt mondta:

– Itt a lányod.

Én is otthagytam a kályhát, hogy megnézzem a képet. Egy meztelen nőt ábrázolt, amint egy drága kelmékkel bevont ágyon feküdt. Az ágy mögött bársonyfüggöny volt, a levegőben pedig, a függöny redői között két szárnyas puttó lebegett, mint két angyal. A hölgy csakugyan hasonlított hozzám: csak hát ha meztelen volt is, a kelmékből meg az ujján levő gyűrűkből könnyű volt kitalálni, hogy valami királynő vagy valami más fontos személyiség lehet, én viszont csak a nép egyszerű gyermeke voltam. Anyám először értetlenül s megzavarodva nézte a képet. Aztán egyszerre, mintha rádöbbent volna a hasonlóságra, nagyot lélegezve kiáltott fel:

– Az a csakugyan... ő az... No, nem volt igazam?... És ez, a képen, kicsoda?

– Danaé – válaszolt mosolyogva a festő.

– Ki az a Danaé?

– Danaé?... Egy pogány istennő.

Anyám, aki azt várta, hogy majd egy valóban létező személy nevét hallja, elvesztette a talajt a lába alól, s hogy zavarát leplezze, elkezdett nekem magyarázni, hogy mindig olyan pózban kell elhelyezkednem, ahogy a festő kívánja, például fekve, mint a lenyomaton levő alak, vagy állva, vagy pedig ülve, és mozdulatlanul kell maradnom az egész idő alatt, amíg a festő fest. A festő nevetve jegyezte meg, hogy anyám jobban ért hozzá, mint ő maga. Anyámnak persze hízelgett ez, s rögtön beszélni kezdett azokról az időkről, amikor ő modell volt, s egész Róma úgy ismerte, mint egyik legszebb modellt, meg arról, hogy milyen nagy bűnt követett el saját maga ellen, amikor férjhez ment, s felhagyott a modelleskedéssel. Közben a festő lefektetett engem a szoba sarkában egy kerevetre, megfelelő pozitúrába helyezett, maga hajtogatta karomat, lábamat a kívánt tartásba.

Mindezt valami elgondolkozó és elvont szelídséggel, szinte nem is érve hozzám, mintha magában máris úgy látna, ahogy lerajzolni akart. Aztán, miközben anyám tovább fecsegett, nekilátott, hogy felvázolja az első vonalakat egy fehér vászonra, ami egy állványra volt feltéve. Anyám észrevette, hogy a festő belemerült a rajzolásba, s nem figyel rá, nekiszegezte hát a kérdést:

– És mit fog kapni a lányom óránként a munkáért?

A festő, anélkül hogy szemét levette volna a vászonról, mondott egy számot. Anyám felkapta ruhámat, amelyet előzőleg egy székre rakott, a fejemhez hajította, s rám parancsolt:

– Gyerünk, öltözz!... Nincs értelme maradni.

– Most meg már mi ütött beléd? – kérdezte elbámulva a festő, s abbahagyta a rajzolást.

– Semmi, semmi – felelt anyám nagy sietséget tettetve. – Gyerünk, Adriana, még sok dolgunk van!

– De hát, végre is – szólt a festő ha van valami ajánlatod, ki vele!... Micsoda komédia ez?

Akkor aztán anyám elkezdett iszonyúan pörölni, kiabált erősen, hogy a festő meg van őrülve, ha azt hiszi, hogy ilyen kevéssel kifizet bennünket, meg hogy én nem kivénült modell vagyok, aki már senkinek se kell, hanem tizenhat éves lány, aki most első ízben áll modellt. Amikor anyám valamit meg akar kapni, mindig ordít, s valósággal olyan, mintha szét akarná vetni a düh. Pedig egyáltalán nem dühös; én, aki jól ismerem, tudom, hogy valójában olyan nyugodt, mint a tej. De hát kiabál, mint ahogy kiabálnak a kofák, ha a vevő nagyon keveset ígér árujukért. Anyám különösen az úrfélékkel kiabál, mert tudja, hogy ezek jólneveltségüknél fogva végül is engednek.

S csakugyan: a végén a festő is engedett. Miközben anyám üvöltözött, ő csak mosolygott, s mindegyre olyan mozdulatot tett a kezével, mint aki szót kér. Végre aztán anyám egy pillanatra megállt, hogy lélegzetet vegyen, s akkor a festő megint megkérdezte, hogy mennyit akar. Anyám azonban nem fakított mindjárt. Váratlanul újból kiabálni kezdett:

– Szeretném tudni, mit fizetett a modelljének az a festő, aki azt a képet csinálta, amit az előbb mutatott.

A festő nevetni kezdett:

– Hogy jön az ide?... Más világ volt az... Talán egy fiaskó bort adott neki... vagy egy pár kesztyűt.

Anyámnak megint úgy felakadt a nyelve, mint amikor a festő azt mondta neki, hogy a lenyomat Danaét ábrázolja. A festő egy kicsit ugratta is anyámat, de minden gonoszkodás nélkül, anyám azonban nem vette észre. Újból kiabálni kezdett, zsugorinak nevezte a festőt, magasztalta szépségemet. Aztán hirtelen úgy tett, mintha lecsillapodott volna, s kibökte a kívánt összeget. A festő egy kicsit még alkudozott, végre aztán megállapodtak egy összegben, ami alig valamivel volt kevesebb, mint amennyit anyám követelt. A festő odalépett egy asztalkához, kinyitott egy fiókot, s kifizette anyámat, ő pedig láthatólag megelégedve fogta a pénzt, ellátott még néhány tanáccsal, aztán eltávozott. A festő most odament az ajtóhoz, becsukta, aztán állványához visszatérve, megkérdezte:

– Mindig így kiabál az anyád?

– Anyám szeret engem – mondtam.

– Azt hiszem – jegyezte meg nyugodtan a festő, miközben újra nekilátott a rajzolásnak –, hogy legjobban a pénzt szereti.

– Nem, ez nem igaz! – válaszoltam hevesen. – Legjobban engem szeret... Csak bántja, hogy szegénynek születtem, s azt szeretné, hogy jól keressek.

Aprólékosan meséltem el ezt az esetet a festővel; először is mert e naptól fogva kezdtem dolgozni, igaz, hogy később más foglalkozást választottam; azután meg anyámnak ez alkalommal tanúsított viselkedése nagyon jól megvilágítja egyéniségét, meg azt is, hogy miféle érzelmeket táplált irányomban.

Az óra leteltével megkerestem anyámat, aki azt mondta, hogy egy kávézóban vár majd. Rögtön kikérdezett, hogy hogy ment a dolog, s pontról pontra elismételtette velem azt a néhány szót, amit a meglehetősen hallgatag festő munka közben hozzám intézett. Végül figyelmeztetett, hogy ügyeljek magamra: ez a festő talán nem forgat semmi rosszat a fejében, de sok festő azzal a szándékkal veszi fel a modelleket, hogy aztán szeretőivé tegye őket. Nekem hát minden körülmények között vissza kell utasítanom ajánlataikat.

– Mind csupa éhenkórász – magyarázta anyám –, tőlük nincs mit várni... Te, a te szépségeddel, többre pályázhatsz, sokkal többre.

Ez volt az első eset, hogy anyám ilyesmiről beszélt velem. De nagyon határozottan beszélt, mint aki régóta emésztett dolgokat mond ki. Én megdöbbenve kérdeztem:

– Hogy értsem ezt?

Anyám válasza kissé homályos volt:

– Ez a népség érti a szót, de pénze, az nincs... Egy olyan szép lánynak, mint te, úriemberekkel kell barátkoznia.

– Miféle úriemberekkel?... Nem ismerek úriembereket.

Anyám rám nézett, aztán még homályosabb szavakkal vetett véget a beszélgetésnek:

– Egyelőre csináld csak a modelleskedést... Aztán majd meglátjuk... Egyik dolog szüli a másikat.

Arca közben olyan töprengő és kapzsi kifejezést öltött, hogy szinte megrémültem. Aznap nem is kérdezősködtem tovább.

Anyám figyelmeztetései egyébként fölöslegesek voltak, mert én akkoriban, már csak nagyon fiatal koromnál fogva is, igen komoly lány voltam. Az előbbi festő után akadtak mások is, s hamarosan jól ismertek a műtermek tájékán. Azt azonban elmondhatom, hogy a festők nagy általánosságban, szinte kivétel nélkül, elég tapintatos és tisztelettudó emberek voltak, ha egyik-másik nem is leplezte, mit érez irántam. Én azonban egytől egyig visszautasítottam őket, méghozzá olyan erélyesen, hogy hamarosan mint szigorú erkölcsű lányt emlegettek mindenfelé.

Említettem, hogy a festők majd mindig meglehetősen tisztelettudók voltak; ez, gondolom, annak tudható be, hogy az ő céljuk nem az volt, hogy tegyék nekem a szépet, hanem hogy lerajzoljanak és lefessenek. Amikor pedig rajzoltak és festettek, már nem a férfi, hanem a művész szemével néztek, akár egy széket vagy valami más tárgyat. A modellekhez hozzá voltak szokva, és meztelen testem, bármilyen fiatal és kihívó volt is, nagyon kevés hatást tett rájuk, ahogy ez az orvosok esetében is van. A festők barátai azonban sűrűn zavarba hoztak. Ezek bejöttek, elkezdtek diskurálni a festővel. De én mihamar észrevettem: akármennyire erőlködtek is, hogy közönyösnek mutatkozzanak, nem tudták levenni szemüket a testemről.

Mások meg egyenesen szemtelenül viselkedtek, elkezdtek ide-oda mászkálni a műteremben, láthatólag azzal a céllal, hogy minden oldalról alaposan szemügyre vegyenek. Anyám homályos célzásai után ezeknek a tekintete ébresztette fel bennem a kacérságot, s ébresztett rá szépségemre meg a belőle húzható előnyökre is. A végén nemcsak hogy hozzászoktam az efféle tapintatlanságokhoz, hanem – mi tagadás? – kedvem telt benne, ha észrevettem: a kíváncsiskodók milyen izgalomba jönnek, s némi csalódás fogott el, ha valóban közönyösnek bizonyultak.

Így aztán a hiúságomon keresztül észrevétlenül eljutottam oda, hogy úgy gondolkozzam, mint anyám akarta: hogy tudniillik, ha egyszer kedvem támad rá, szépségem révén javíthatok helyzetemen.

Ez idő tájt mégis elsősorban a férjhezmenetelen járt az eszem. Érzékeim még szunnyadtak, így a férfiak, akik modellt állás közben nézegettek, a hiúságon kívül semmi más érzést nem keltettek fel bennem. Ami pénzt kerestem, az utolsó fillérig odaadtam anyámnak, amikor meg nem dolgoztam műteremben, vele voltam, segítettem neki a fehérneműszabásban, varrásban: ez volt egyetlen megélhetési forrásunk, mióta apám, aki annak idején vasutas volt, meghalt. Egy hosszú, alacsony házban laktunk, a második emeleten, egy pici lakásban. A házat valami ötven évvel ezelőtt egyenesen vasutasok számára építették. Egy platánoktól árnyas, városszéli utcában volt. Az utca egyik oldalán a miénkhez hasonló házak sora. E házak mind egyformák voltak: mind kétemeletes, vakolat nélküli téglahomlokzattal, minden emeleten hat, összesen tizenkét ablakkal s középen kapuval. A fasor másik oldalán toronytól toronyig ott kanyarogtak a város falai, melyek ezen a környéken sértetlenek voltak, s teljesen elborította őket a zöld növényzet.

Nem messze a házunktól kapu nyílt a falban, s mellette kör alakban a fal mentén egy Vidám Park volt, mely a kellemes évszakokban kigyújtotta fényreklámjait, s harsogtatta zenéjét.

Ablakomból, kissé oldalról, láthattam a színes lámpafüzéreket, a pavilonok fellobogózott tetőit s a bejárat körül a platánok lombja alatt összezsúfolódott tömeget. A zene egész jól elhallatszott hozzánk, s éjszakánként gyakran voltam ébren, hallgattam a muzsikát, s nyitott szemmel álmodoztam. Olyan volt ez, mintha a zene hangjai egy számomra elérhetetlen világból érkeznének hozzám, s ezt az érzést még csak fokozta, hogy a szoba szűk volt és sötét. Úgy tűnt nekem, mintha a város egész lakossága összegyűlt volna a Vidám Parkban, egyedül én nem vagyok ott. Szerettem volna felkelni s odamenni, de mégse mozdultam, csak hallgattam a zenét, mely szólt rendületlenül egész éjjel, s arra kellett gondolnom, hogy én végleg ki vagyok rekesztve mindebből, ki vagyok rekesztve valamilyen vétkek miatt, melyeknek elkövetéséről nem tudtam. A muzsikát hallgatva, s kirekesztettségemet érezve, az is megesett, hogy sírtam keserűségemben. Akkoriban nagyon érzelgős voltam, minden semmiség – egy barátnő gorombasága, anyám dorgálása, megható jelenet egy filmben – elég volt ahhoz, hogy könnyekre fakasszon. Talán nem is éreztem volna annyira, hogy mindez egy boldog és tiltott világ, ha gyermekkoromban anyám nem tartott volna távol a Vidám Parktól meg egyáltalán minden szórakozástól. De hát anyám özvegyasszony volt, szegény volt, főleg pedig ellenségesen nézett minden szórakozást, mivel a sors neki olyan fukar kezekkel mérte, így aztán sose volt alkalmam, hogy betegyem a lábam a Vidám Parkba vagy általában bármilyen szórakozóhelyre, legfeljebb jóval később, amikor már nagylány voltam, s jellemem már kiformálódott. Valószínűleg ennek tulajdonítható, hogy egész életemben megmaradt bennem valami gyanakvásféle, hogy én ki vagyok zárva a boldogságtól ragyogó, jókedvű világból. Ettől a gyanakvástól nem bírok megszabadulni ma sem, amikor pedig bizonyos vagyok boldogságom felől.

Említettem már, hogy akkoriban főleg a férjhezmenetelen járt az eszem; azt is elmondhatom, hogy vetődött fel bennem ennek a gondolata. Az a városszéli fasor, amelyikben a mi házunk emelkedett, kissé lejjebb egy jobb módú negyedbe vezetett. A hosszú, alacsony vasutasházak helyett, melyek megannyi rozoga, porlepett vagonnak tetszettek, amott kerttel körülvett villácskák emelkedtek. Nem voltak ezek fényűző lakások: tisztviselők, kiskereskedők laktak bennük, de a mi ütött-kopott házunkkal összehasonlítva egy módosabb és derűsebb élet képzetét keltették bennem. Először is ott minden ház más volt, mint a többi, aztán meg nem ötlött rögtön az ember szemébe az a vakolatlanság, az az elfeketedés, az a kopottság, mely a mi házunkban meg a hasonló házakban a lakóknak valami ősi közönyéről beszél; végül pedig a villácskákat körülvevő keskeny, de sűrű kertek az utca zajlásától, zavaros összevissza kavargásától távol eső, féltékenyen őrzött bensőségesség gondolatát sugallták. Viszont a mi házunknál nem végződött az utca, folytatódott benne: a tágas kapualjban, mely olyan volt, mint egy áruraktár, a széles és piszkos lépcsőkön, még a szobákban is, ahol a kirakott és felhalmozott bútorok mellől már csak az ószeres hiányzott, aki bútorait eladás végett éppen kirakja a járdára.

Egy nyári estén, ahogy anyámmal ott sétáltunk a fasorban, egyik ilyen kis villa ablakán át egy családi jelenetet láttam, mely nagyon megmaradt bennem, s mindenben megfelelni látszott a rendes, tisztességes életről alkotott elképzelésemnek. Kicsi, de tiszta szoba volt, virágos tapétával, benne egy ebédlőszekrény s mennyezetlámpa a terített asztal felett. Az asztal körül öt vagy hat személy, köztük, úgy emlékszem, három gyermek nyolc és tizenkét év között. Az asztal közepén levesestál, s az anya, állva, éppen merte ki a levest. Talán különösnek fog tűnni, de engem mindenben leginkább a mennyezetlámpa fénye fogott meg, jobban mondva: az a különlegesen derűs és rendezett kép, amit a tárgyak ebben a fényben kaptak. Később, erre a jelenetre visszagondolva, tökéletes meggyőződéssel mondtam magamban: ezt kell magam elé célul kitűznöm, hogy egykor én is ilyen lakásban lakjam, ilyen családom legyen, s éljek ebben a fényben, mely az én szememben a nyugodt és szilárd szeretet élő tanúsága volt. Sokan úgy vélhetik, hogy igényeim szerények voltak. Nem szabad azonban elfelejteni akkori életkörülményeimet. Rám, aki vasutasházban születtem, ez a villácska ugyanazt a hatást tette, mint valószínűleg annak irigyelt lakóira a város gazdag negyedeinek fényűzőbb és nagyobb lakásai. Így ki-ki a mások poklába képzeli paradicsomát.

Anyám ezzel szemben nagy terveket szőtt az én számlámra. Ám hamar rájöttem, hogy ezekből a tervekből eleve ki volt rekesztve a megoldásnak az a fajtája, mely legközelebb állt szívemhez. Anyám lényegében azt gondolta, hogy számomra, az én szépségemmel, a siker minden útja nyitva áll, ne legyek hát férjes, családos asszony, mint a többi nő. Nagyon szegények voltunk, s szemében az én szépségem volt az egyetlen kincsünk. S ez nem csupán az enyém volt, hanem az övé is, ha másért nem, azért, mert – ahogy már említettem felfogását – ő hozott engem a világra. Ezt a kincset tehát nekem vele egyetértésben, s minden konvencióra fütyülve, kell értékesítenem helyzetünk javítása érdekében. Elsősorban valószínűleg a fantázia hiányáról volt nála szó: abban a helyzetben, melyben mi voltunk, minden mást megelőzve annak a gondolatnak kellett felvetődnie, hogy a szépségemet kamatoztassuk. Anyám meg is állt ennél a gondolatnál, s nem tágított tőle soha.

Akkoriban én még csak nagyon homályosan tudtam felmérni anyámnak ezeket a terveit. De még később is, amikor már világosak lettek előttem, akkor se volt bátorságom megkérdezni, hogy ő, ezekkel az elképzelésekkel, hogy jutott ilyen nyomorúságra, hogy lett egy vasutas felesége. A különféle célozgatásokból megértettem, hogy anyám kudarcának az oka éppen én voltam, az én váratlan és alkalmatlan megszületésem. Más szóval: véletlenül születtem, anyám meg – nem lévén elég bátorsága hozzá, hogy ezt megakadályozza (ahogy szerinte tennie kellett volna) – kénytelen volt férjhez menni apámhoz, s elfogadni egy ilyen házasság minden következményét. Születésemre célozva, sokszor mondogatta anyám: „Te tettél engem tönkre.” E kijelentés értelme sokáig homályos volt számomra, sokat bánkódtam is miatta, de később fel tudtam fogni teljes egészében. Ez a kijelentés azt akarta mondani: „Ha te nem vagy, nem mentem volna férjhez, s ma autón járnék.” Meg lehet érteni, hogy életének ilyen értékelése után anyám nem akarta, hogy a lánya, aki sokkal szebb, mint ő volt, újra elkövesse ugyanazt a hibát, s ugyanolyan sorsban ragadjon meg. Ma sem, amikor meglehetős távlatból nézhetem ezeket a dolgokat, ma sem tudnám anyámat hibáztatni értük. Anyám számára a család egyet jelentett a szegénységgel, szolgasággal s egy kevéske örömmel, aminek férje halálával rövidesen vége szakadt. Természetes volt tehát, ha nem is helyes, hogy a tisztességes életet, a családot szerencsétlenségnek tekintette, s őrködött azon, nehogy én is beleessem ugyanabba a csapdába, amely neki vesztét okozta.

A maga módján anyám nagyon szeretett engem. Hogy csak egyet mondjak: alighogy kezdtem a műtermekbe járni, két ruhát is csinált nekem, egy kétrészeset, szoknyát és kabátot meg egy egybeszabottat. Őszintén szólva jobban szerettem volna, ha fehérneműt ad, mert ahányszor csak le kellett vetkőznöm, mindig szégyenkeztem hitvány, viseltes s gyakran nem is egészen tiszta fehérneműm miatt. Anyám azonban azt mondta, hogy alul akár rongyokban is járhatok, a fontos elsősorban az, hogy a megjelenésem jó legyen. Maga választott ki nekem kétféle, élénk mintázatú s élénk színű, olcsó szövetet, s ő maga szabta ki a ruhákat. De minthogy ő fehérnemű-varrónő volt, és szabászattal sohasem foglalkozott, hiába törte magát roppant igyekezettel, csak elfuserálta mind a két ruhát. Emlékszem, hogy az egybeszabott úgy elállt fönt, hogy kilátszott a keblem, s állandóan tűt kellett hozzá viselnem. A másikból, a kétrészesből meg a kabát lett túl rövid és túl szűk, úgyhogy a csípőmre, mellemre és csuklómra már nem futotta. Kárpótlásul a szoknya nagyon is bő lett, s a hasamon ráncokat vetett. Számomra mégis nagy dolog volt ez, mert addig még rosszabbul öltöztem. Volt valami szoknyám, ami épp hogy csak befedte a combomat, meg pulóverem és sálam. Most anyám két pár selyemharisnyát is vett; addig térdzokniban jártam, csupasz térddel. Ezek a holmik boldogsággal és büszkeséggel töltöttek el: nem tudtam betelni csodálatukkal, folyton eszemben jártak, az utcán meg olyan hegyesen és óvatosan mentem, mintha nem is ezek a szegényes rongyok, hanem a legdivatosabb szalon kincset érő ruhái lettek volna rajtam.

Anyámat folyton az én jövőm foglalkoztatta, s nem is kellett sok idő hozzá, kezdett elégedetlen lenni az én modelleskedésemmel. Nagyon keveset hozott a konyhára, ahogy mondta. Aztán meg a festők és barátaik szegény népség volt, a műtermekben nem lehetett remény valami jövedelmezőbb ismeretségre. Egyszer aztán anyám fejébe vette, hogy legyek táncosnő. Ő mindig nagyralátó gondolatokkal volt tele, az én elképzeléseimből meg, mint már említettem, nem futotta többre, mint hogy nyugodt életem legyen, férjjel, gyerekekkel. Az egész táncosnő ötlete azzal kapcsolatban támadt anyámnak, hogy rendelést kapott egy varietétársulat igazgatójától, akinek társulata az egyik mozi színpadán lépett fel a filmek közti szünetben. Anyám arra gondolt, hogy a táncosnői mesterség önmagában nagyon előnyös lenne, hanem – ahogy gyakran mondogatta – „egyik dolog szüli a másikat”, és ha az ember a színpadon mutogatja magát, mindig előfordulhat, hogy egy úriemberrel összeakad.

Egyik nap anyám elmondta, hogy szólt annak az igazgatónak, s az biztatta, hogy csak vigyen el hozzá. Másnap reggel el is mentünk abba a szállodába, ahol az igazgató lakott egész társulatával. A szálloda, jól emlékszem, egy hatalmas, régimódi épület volt az állomás mellett. Már majdnem dél felé járt az idő, de a folyosókon még mindig sötét volt. A levegőt a sok-sok szobában megülepedett, áporodott ágyneműszag töltötte be annyira, hogy majd megfúlt az ember. Átmentünk egypár ilyen folyosón, s végre rábukkantunk valami sötét előcsarnokfélére, ahol három táncosnő és a zongoránál egy zenész próbáltak a gyér világításban, mintha csak a színpadon lettek volna. A zongora egy sarokba volt beszorítva az illemhely áttetsző üvegű ajtaja mellett; vele szemben a másik sarokban óriási halom piszkos ágynemű. A zongorista, egy keszeg öreg, emlékezetből játszott, s úgy tűnt nekem: közben valami egész máson járt az esze, vagy talán elaludt. A három táncosnő fiatal volt, blúzukat levetették, csak szoknyában voltak, csupasz mellel és karral. Átölelték egymás derekát, s ahogy a zongorista rákezdte a dalt, mindhárman egyszerre a szennyes ágynemű felé lejtettek, emelgették lábukat, hosszan rázták előbb jobbra, aztán balra, majd végül kihívó mozdulattal, ami ebben a sötét és piszkos helyiségben ugyancsak furán hatott, sebesen riszálták, rázták a farukat. Elnéztem őket, s ahogy láttam, hogyan verik erős és tompa zaj kíséretében a padlón lábukkal az ütemet, egyszeribe elbátortalanodtam. Tudtam ugyanis, hogy bár lábam hosszú és erős, semmi érzékem sincs a tánchoz. Két másik barátnőmmel már vettünk táncórákat az egyik közeli tánciskolában. Ők már az első órák után tudták követni az ütemet, úgy tudták rázni a lábukat és csípejüket, mint kész táncosnők, én meg csak vonszoltam magam, mintha deréktól lefelé ólomból lennék. Az volt az érzésem, hogy az én testi felépítésem nem olyan, mint a többi lányé, valami tömöret, súlyosat éreztem magamban, amit a zene sem képes feloldani.

Aztán meg, ami kevés alkalommal táncoltam is, olyankor maga az az érzés, hogy egy kar fogja át a derekamat, valami odaadó bágyadtsággal töltött el, úgyannyira, hogy nem is mozgattam, csak vonszoltam a lábam. A festő is többször mondta nekem: „Neked, Adriana, négyszáz évvel ezelőtt kellett volna születned... Akkor voltak divatban az olyan nők, mint te... Most, amikor a soványság a divat, szárazra vetett hal vagy... Négy-öt év múlva júnói idomaid lesznek. Ebben a jóslatában tévedett a festő, mert ma, amikor már elmúlt az öt év, nem vagyok sem kövérebb, sem teltebb, mint akkor voltam. Abban azonban, hogy nem való vagyok a soványság korába, igaza volt. Sokat is szenvedtem nehézkességem miatt, szerettem volna lefogyni, s könnyedén táncolni, mint a többi lány. De akármilyen keveset ettem, csak testes maradtam, mint egy szobor, amikor meg táncoltam, képtelen voltam elkapni a mai zene gyors és pattogó ritmusát.

Mindezt meg is mondtam anyámnak, mert előre tudtam, hogy a varietéigazgatónál, teendő látogatás csak felsüléssel végződhetik, s megalázó volt számomra az a tudat, hogy elutasítanak. Anyám azonban rögtön kiabálni kezdett, hogy az a sok szerencsétlen nő, aki a színpadokon szerepel, szépség tekintetében a nyomomba se léphet, meg hogy az igazgató hálát adhat az égnek, ha megkap a társulat számára, és más hasonló dolgokat. Anyámnak fogalma se volt a modern szépségről, abban a hiszemben élt, hogy minél formásabb keble és minél gömbölyűbb csípője van egy nőnek, annál szebb.

Az igazgató egy szobában várt bennünket; ennek ajtaja az előcsarnokra nyílt. Gondolom: az igazgató a nyitott ajtón keresztül a táncosnők próbáját tartotta szemmel. Egy karosszékben ült, a vetetlen ágy végénél. Az ágyon tálca volt kávéval, az igazgató akkor éppen a reggeli vége felé járt. Kövér, öreg ember volt, de ki volt nyalva, pomádézva, s olyan rikító eleganciával volt öltözve, hogy a széthányt ágynemű mellett a bágyadt fényben, a szellőzetlen szobában bizony furcsa hatást tett. Arca olyan virulóan piros volt, hogy azt gyanítottam: festi magát, mivelhogy az arc rózsaszíne alatt itt is, ott is barna, beteges foltok tűntek elő. Monoklit viselt, ajkai állandóan zihálva nyitódtak-csukódtak, miközben olyan túlzottan fehér fogak villantak elő, hogy az ember önkéntelenül arra gondolt: hamis fogak. Mint említettem: nagyon elegánsan volt öltözve; különösen jól emlékszem csokornyakkendőjére, melynek színe és mintázata ugyanolyan volt, mint szivarzsebéből kiálló zsebkendőjének. Ott ült combja közé lógó pocakjával, s alighogy bevégezte az étkezést, megtörölte száját, fanyalgó, majdnem siránkozó hangon szólt:

– Gyerünk, mutasd a lábad!

– Mutasd meg a lábad az igazgató úrnak! – ismételte anyám szorongva.

Most már, a műtermek után nem szégyenkeztem: felhúztam a szoknyámat, megmutattam a lábam, s úgy maradtam mozdulatlanul, ruhám szélét kezemben tartva, kitakart lábbal.

A lábam nagyon szép, hosszú, egyenes, sima, csak hát valamivel a térd fölött a combom szokatlanul telten és kerekdeden elgömbölyödik, s egyre szélesedik a csípőízületig. Az igazgató szemlélt, szemlélt, megcsóválta a fejét, aztán megkérdezte:

– Hány éves vagy?

– Augusztusban múlt tizennyolc – válaszolt anyám.

Az igazgató nem mondott rá semmit. Felkelt, szuszogva az asztalon papírok és ruhadarabok közt álló gramofonhoz ment.

Felhúzta, nagy gonddal kiválasztott egy lemezt, s feltette a gramofonra. Aztán azt mondta:

– No, próbálj táncolni erre a zenére... A szoknyádat tartsd felemelve!

– Csak egy-két táncleckét vett – jegyezte meg anyám. Tudta jól, hogy ez lesz a döntő próba, s ismervén esetlenségemet, félt a vizsga kimenetelétől.

Az igazgató azonban mintegy csendre figyelmeztetően intett anyám felé, megindította a zenét, s egy másik mozdulattal jelt adott a táncra. Táncolni kezdtem, felemelt szoknyával, ahogy mondta. Valójában puhán és nehézkesen csak épp hogy ide-oda mozgattam a lábam, s közben éreztem, hogy kiestem a ritmusból. Az igazgató ott állt a gramofon mellett, az asztalra könyökölve, arcát felém fordítva. Egyszerre csak elzárta a gramofont, visszaült a fotelba, s ugyanakkor, elég félreérthetetlenül, az ajtó felé mutatott.

– Nem jó? – kérdezte anyám aggodalmasan, de már támadóan is.

Az igazgató rá se nézett (cigarettatárcáját kereste a zsebében), úgy válaszolt:

– Nem. Nem jó.

Tudtam már, hogy amikor anyám valami sajátos hangnemet vesz fel, a vihar kitörőben van, elkezdtem hát kézen fogva kifelé ráncigálni. Ő azonban hevesen félretaszított, s dühtől égő szemét az igazgatóra szegezve, hangosabban elismételte:

– Nem jó, mi? És szabad volna tudni, miért nem?

Az igazgató meglelte a cigarettát, ezúttal a gyufát kereste.

Úgy látszott, mintha testessége miatt minden mozdulat nagy fáradságába kerülne. Nyugodtan, bár szuszogva, így válaszolt:

– Nem jó, mert süket a tánchoz, és mert a testalkata nem az, ami kell.

Erre bekövetkezett, amitől féltem: anyám elkezdte ordítozni szokásos érveit. Hogy én valóságos szépség vagyok, hogy olyan az arcom, mint egy madonnának, és hogy nézze meg: micsoda mell, micsoda láb, micsoda csípő. Az igazgató meggyújtotta cigarettáját, s füstölve, szemét anyámon nyugtatva, várta, hogy befejezze. Akkor aztán a nyafogó, siránkozó hangján azt mondta:

– A lányod néhány éven belül esetleg remek dada lehet... de táncosnő soha.

Nem tudta, micsoda hevességre képes az anyám, el is ámult tőle úgy, hogy a cigarettát is kivette a szájából, s a szája úgy maradt eltátva. Szólni is akart, de anyám nem engedte szóhoz jutni. Nem is érti az ember, hogy egy ilyen sovány asszony, mint az anyám volt, aki hozzá nehezen is vette a lélegzetet, honnan veszi ezt a hangerőt és ezt a hevességet. Elárasztotta szidalmaival az igazgatót személy szerint is, de még a táncosnőit is, akiket a folyosón láttunk. A végén pedig előkapott holmi ingnek való selyemanyagokat, amiket az igazgató adott át neki, arcába vágta, és ezt üvöltötte:

– Az ingeit meg csináltassa meg, akivel tetszik... talán a táncosnőivel... Mert én nem csinálom meg magának, ha aranyba foglal se.

Ez a fordulat aztán olyan váratlanul érte az igazgatót, hogy csak állt elhűlve, ájuláshoz közel, a teste és feje köré csavarodott inganyag között. Én közben kezénél fogva húzgáltam anyámat, s szégyenletemben, megalázottságomban majdhogynem sírtam.

Végre anyám engedett, s nem törődve vele, az igazgató hogyan keveredik ki a selymek közül, elhagytuk a szobát.

Másnap mindent elmondtam a festőnek, aki egy kissé a bizalmasom is lett. Jót nevetett az igazgatónak a képességeimet illető megállapításán, hogy tudniillik jó dada lehet belőlem, aztán megjegyezte:

– Szegény Adrianám, már olyan sokszor elmondtam neked: nagy hiba, hogy most születtél... Négy évszázaddal előbb kellett volna születned... Ami ma fogyatékosság, akkor szépség volt, és fordítva... Annak az igazgatónak a maga szempontjából igaza van: tudja jól, hogy a közönségnek a sovány, szőke nők kellenek, kis keblekkel, kis üleppel, gonoszkodó és kihívó ábrázattal... Te viszont, ha nem is vagy kövér, telt vagy, barna vagy, kebled formás, alsó feled dettó, arcod szelíd és békés... Mit akarsz?

Számomra nagyon is megfelelsz... folytasd csak a modellt állást... aztán egyszer majd férjhez mégy, és lesz egy csomó gyereked, olyanok, mint te, barnák, dundik, szelíd és békés arcúak.

Én meg nagy elhatározással azt mondtam rá:

– Éppen ezt akarom.

– Nagyszerű – mondta a festő –, de most fordulj csak egy kicsit az oldaladra... Így.

Ez a festő, a maga módján, jóakaróm volt. És talán, ha nem költözik el Rómából, s továbbra is bizalmasom marad, tudott volna adni egy-két jó tanácsot, s annyi minden nem következett volna be. De ő is folyton panaszkodott, hogy nem veszik a képeket, végül pedig, mikor Milánóban képeiből kiállítást rendeztek, kapott az alkalmon, s végleg elutazott oda. Én meg folytattam a modelleskedést, ahogy ő javasolta. A többi festő azonban nem volt olyan kedves és szíves, mint ő, s nem éreztem semmi kedvet, hogy velük az életemről beszéljek. Meg aztán az életemet akkoriban inkább a képzeletemben éltem: az álmodozások, vágyakozások, reménykedések élete volt. Hiszen akkoriban nem történt velem semmi.