NYOLCADIK FEJEZET

Hogy, hogy nem, de még arra is nagyon jól emlékszem, milyen idő volt ekkortájt. Már vége volt a hideg, esős februárnak, s márciussal beköszöntöttek az első enyhe napok. Vékony fehér felhőcskék fátyolozták sűrű rácsként az eget, s ha az ember kilépett a ház homályából az utcára, vakító fény csapott a szemébe. A levegő enyhe volt, bár még egészen dermedt a tél hidegétől. Kábult örömmel bandukoltam ebben a sápatag, ösztövér és álmosító fényben, mindegyre előfordult, hogy meglassítottam lépteimet, behunytam a szememet, sőt többször bámulva meg is álltam, hogy elnézegessek valami egészen jelentéktelen dolgot: egy fehér-fekete macskát, mely ott mosakodott egy kapu küszöbén, egy oleander bólogató ágát, melyet ugyan megtépázott a szél, de azért talán majd csak kivirít, a járda kőkockái közt felsarjadzó fűcsomót. Az elmúlt hónapok esőzései nyomán kisarjadt moha még ott volt a házak falának alján, s láttára nyugalom és bizalom költözött lelkembe: hogyha a kövezet közt, a téglák közt, a keskeny földszegélyben gyökeret verhetett ez a smaragdzöld bársonyos élet, gondoltam, talán az én életem számára is van valamelyes lehetőség, hogy tovább folytatódjon, s virágot hozzon, ha gyökerei nem hatolnak is mélyebbre, mint a moháéi, ha fennmaradásához éppen úgy beéri valami icipici táplálékkal, s valójában nem is más, mint valami penész a házak tövében. Meggyőződéssel hittem, hogy az utóbbi idők kellemetlen ügyei véglegesen megoldódtak, hogy nem találkozom többé Sonzognóval, nem hallok többé gaztetteiről, s hogy ezentúl békében élvezhetem Minóval való kapcsolatomat. E gondolatok közt úgy tűnt számomra, hogy első ízben érzem teljesen az életnek szelíd tétlenségből, várakozásból és reménykedésből összetevődő igazi ízét.

Sőt mi több: már kezdtem latolgatni azt az eshetőséget is, hogy életmódot változtatok. Mino iránti szerelmem alapjában véve közömbössé tett más férfiak iránt, így alkalmi érintkezéseimben már a kíváncsiság és érzékiség ösztönzését sem éreztem. Azonban az a gondolat is ott motoszkált bennem, hogy egyik életmód ugyanolyan, mint a másik, nem érdemes hát túl sok erőt pazarolni rá, hogy megváltoztassa az ember, ezért hát majd csak akkor szakítok mostani életemmel, amikor zökkenők és hirtelen átmenők nélkül, a körülmények s nem saját akaratom által majd egészen más leszek, mint ami eddig voltam: új szokásokkal, új érzésekkel s új érdeklődéssel. Életem megváltoztatására nem láttam más módot. Hiszen pillanatnyilag nem volt bennem semmi becsvágy, hogy anyagilag túl messze nyújtózkodjam s nagyon gyarapodjam, meg aztán semmi se mutatott arra se, hogy életmódom megváltoztatásával valahogy majd magam is jobbá leszek.

Egyik napon elmondtam e tűnődéseimet Minónak. Figyelmesen végighallgatott, aztán azt mondta:

– Úgy érzem: valami ellentmondás van itt... Nem azt mondtad-e mindig, hogy szeretnél gazdag lenni, szeretnél szép lakást, férjet, gyerekeket? Mindezek méltányos kívánságok, s nincs kizárva, hogy el is éred őket... De soha nem éred el, ha így gondolkozol.

– Nem azt mondtam, hogy szeretnék – válaszoltam –, hanem hogy szerettem volna... vagyis ha születésem előtt választhattam volna, nem az akartam volna lenni, ami vagyok... Hanem hát ebben a házban, ettől az anyától, ilyen körülmények közé születtem, így hát vagyok, aki vagyok.

– Vagyis?

– Vagyis most már képtelennek látszik számomra, hogy másvalaki akarjak lenni... Csak úgy szeretnék más lenni, hogy mássá válva, továbbra is én maradjak... vagyis ha csakugyan tudnám élvezni az átváltozást... De más lenni csak azért, hogy más legyek, nem érdemes.

– Mindig érdemes – jegyezte meg Mino csendesen –, ha magadért nem is, de másokért igen.

– Aztán meg – folytattam, ügyet sem vetve a félbeszakításra –, csak a tények számítanak... Azt hiszed, hogy talán én nem találhattam volna valami gazdag szeretőt, mint Gisella?... Vagy nem tudtam volna akár férjhez is menni?... És ha mégse tettem, ez annak a jele, hogy alapjában, akármit locsogok különben, igazában nem kívántam.

– Majd elveszlek én – mondta Mino tréfálkozva, s megölelt. – Gazdag vagyok... ha a nagyanyám meghal, ami már nem várathat soká magára, öröklök utána sok-sok hektár földet, azonkívül egy kastélyt vidéken s egy lakást a városban...

Berendezkedünk, ahogyan illik, fogadónapjainkon meghívom majd a környék hölgyeit, lesz szakácsnénk, szobalányunk, hintónk vagy autónk... Egy kis jóakarattal talán még azt is felfedezzük, hogy nemesek vagyunk, s grófnak, márkinak hívatjuk magunkat...

– Veled sose lehet komolyan beszélni – mondtam karjaiból kibontakozva mindig viccelsz.

Ez idő tájt egy délután moziba mentünk Minóval. Visszajövet egy szörnyen zsúfolt villamosra szálltunk fel. Úgy volt, hogy Mino hazáig jön velem, majd együtt vacsorázunk abban a városfal melletti vendéglőben. Mino megváltotta a jegyeket, aztán előrefurakodott az állóhelyeken tolongó tömeg között. Én utána akartam nyomulni, de a tömeg egy hulláma úgy elsodort tőle, hogy nem is láttam. Miközben egy ülőhelyhez szorítva, próbálkoztam felfedezni, egyszerre csak éreztem, hogy valaki megfogja a kezem. Nézek lefelé, hát, éppen a mellettem levő ülőhelyen megpillantom Sonzognót.

Elakadt a lélegzetem, éreztem, hogy elsápadok, s egész arcom elváltozik. Sonzogno meg csak nézett azzal az ő elviselhetetlen merev nézésével, majd félig felemelkedett, a foga közül odaszólt:

– Nem akarsz leülni?

– Köszönöm – dadogtam –, mindjárt leszállok.

– Ülj csak le.

– Köszönöm – mondtam ismét, s leültem. Ha le nem ülök, talán ott mindjárt elájulok.

Sonzogno ott maradt állva mellettem, s mintha szinte felügyelt volna rám, egyik kezével az én ülőhelyembe, másikkal az előttem levőbe kapaszkodott. Igazán semmit se változott: ugyanaz a derékban összehúzott esőkabát volt rajta, állkapcsa most is ugyanolyan gépiesen rángatódzott, mint legutóbb. Lehunytam a szemem, s megpróbáltam rendet teremteni gondolataim között. Igaz, hogy Sonzogno mindig így nézett, de mintha ezúttal szemében keményebb elszántságot vettem volna észre. Eszembe jutott a gyónásom, s azt gondoltam: ha a papnak, mint tartottam tőle, eljárt a szája, és Sonzogno ezt megtudta, az életemiért egy lyukas garast sem érdemes adni.

Maga ez a gondolat nem ijesztett meg, ő, Sonzogno azonban, ahogy ott állt mellettem, kétségkívül rettegéssel töltött el, vagy még inkább: lenyűgözött, megbénított. Éreztem, hogy semmit sem tudok tőle megtagadni, s hogy engem és őt összeköt valami: bizonyára nem szerelem, de talán valami még erősebb kötelék, mint ami Minóhoz kötött. Ezt ösztönszerűleg Sonzogno is tudhatta, s úgy is viselkedett, mint parancsolóm. Kisvártatva kijelentette:

– Menjünk hozzád.

Mire én habozás nélkül, készségesen azt feleltem:

– Ahogy gondolod.

Közben Mino nagy nehezen kiszabadult az őt körülvevő tömegből, odajött hozzánk, s szó nélkül odaállt, éppen Sonzogno mellé; sőt hosszú, sovány ujjai némileg érintkeztek is Sonzogno rövid, tömpe ujjaival. A villamos egy rántása egymáshoz lökte őket, mire Mino udvariasan bocsánatot kért Sonzognótól, amiért megtaszította. Számomra kezdett kínossá válni, hogy ott látom őket egymás mellett, olyan közel s annyira nem tudva semmit egymásról, ezért hirtelen feltűnő módon – nehogy Sonzogno azt higgye: hozzá beszélek – odafordultam Minóhoz, s azt mondtam:

– Nézd már, most jutott eszembe, hogy ma estére találkozót beszéltem meg valakivel... Ha megengeded, akkor most búcsúzom.

– Ha akarod, hazakísérlek.

– Ne... Az a valaki ott vár a villamosmegállónál.

Nem volt ez újság Mino számára, hiszen, mint mondtam, én továbbra is vittem fel férfiakat a lakásomra, s Mino is tudta ezt.

Nyugodtan mondta hát:

– Ahogy gondolod... Akkor holnap látjuk egymást.

Szememmel egyetértőén intettem felé, Mino pedig eltűnt a tömeg közt.

Néztem, amint átfurakodik az embertömegen, s egy pillanatra heves kétségbeesés fogott el. Nem is tudom, miért, arra gondoltam, hogy most látom utoljára. „Isten veled” – suttogtam magamban, miközben tekintetemmel követtem –, „Isten veled, szerelmem.” Szerettem volna odakiáltani neki, hogy álljon meg, forduljon vissza, de egy hang ki nem jött a számon. A villamos megállt, s mintha láttam volna is leszállni. Aztán a villamos elindult.

Az egész utazás alatt egyikünk se nyitotta ki a száját, se Sonzogno, se én. Most már megnyugodtam, s azt mondogattam magamban: lehetetlenség, hogy a pap elmondott volna valamit. Másrészt némi elgondolkodás után már nem is volt kedvem ellenére, hogy összetalálkoztam Sonzognóval. Így legalább gyónásom következményeivel kapcsolatban egyszer s mindenkorra megszabadulok maradék kétségeimtől is.

A megállónál felkeltem a helyemről, leszálltam a villamosról, s mentem egy darabig, nem nézve se jobbra, se balra. Sonzogno ott jött mellettem, s csak egy kicsit kellett arra fordítanom a fejem, hogy lássam is. Végül aztán odaszóltam neki:

– Mit akarsz tőlem? Miért jöttél vissza?

Némi elképedéssel válaszolt:

– Te magad mondtad, hogy jöjjek máskor is.

Ez igaz is volt, de nagy ijedtségemben el is felejtettem. Sonzogno közelebb jött hozzám, s erősen magához szorítva és mintegy támogatva, karon fogott. Én egész testemben önkéntelenül remegni kezdtem. Sonzogno megkérdezte:

– Ki volt az?

– Egy barátom.

– Ginoval találkoztál azóta?

– Egyszer se.

Lopva körültekintett:

– Nem tudom, miért, de egy idő óta az az érzésem, hogy a sarkamban vannak... csak két valaki súghatta be... te vagy Gino.

– Gino? És miért? – kérdeztem odavetve, szívem azonban majd kiugrott, olyan hevesen kezdett dobogni.

– Ő tudta, hogy a dobozt ahhoz az ékszerészhez fogom vinni... még a nevét is megmondtam... Nem tudja biztosan, hogy én gyilkoltam meg, de nem nehéz kitalálni.

– Ginonak nem érdeke, hogy feljelentsen... azzal magamagát is feljelentené.

– Én is azt hiszem – mondta Sonzogno a foga közt.

– Ami pedig engem illet – folytattam a lehető legnyugodtabb hangon biztos lehetsz, hogy nem mondtam senkinek semmit... Nem vagyok agyalágyult... magam is belekeverednék.

– Saját érdekedben reméltem, hogy így van – válaszolta Sonzogno fenyegető hangon. Majd hozzátette: – Ginoval találkoztam egyszer, egy percet ha beszéltünk... Úgy viccelődve azt mondta, hogy sok mindent tud... ez nyugtalanít... Gino szemét ember...

– Az is igaz, hogy akkor este te csúnyán elbántál vele... most biztosan gyűlöl.

Miközben beszéltem, azon kaptam magam: szinte reménykedtem, hogy Gino csakugyan feladta Sonzognót.

– Jól behúztam neki – mondta Sonzogno sötét önelégültséggel –, még két nap múlva is fájt a kezem.

– Gino nem fog feljelenteni – fejeztem be. – Nem jönne jól neki... aztán meg nagyon is tart tőled.

Így beszélgettünk egymás mellett haladva, fojtott hangon, nem nézve egymásra. Alkonyodott, kékes köd takarta be a barna városfalakat, a platánok fehér ágait, a halványsárga házakat s az útról nyíló messze kilátást. Amikor a kapunk elé érkeztünk, először fogott el az a határozott érzés, hogy megcsalom Minót. Szerettem volna azzal hitegetni magam, hogy Sonzogno egy a sok férfi közül, de tudtam, hogy nem ez az igazság. Beléptem a kapualjba, bezártam mögöttünk az ajtót, s ott, abban a sötétben megálltam. Sonzogno felé fordultam:

– Ide hallgass – mondtam –, jobb lenne, ha most elmennél.

– Miért?

Nem törődve azzal, milyen félelmet kelt bennem, meg akartam mondani Sonzognónak a teljes igazságot:.

– Mert egy más férfit szeretek, s nem akarom megcsalni.

– Kit? Azt, aki a villamoson volt veled?

Megijedtem Mino miatt, s gyorsan így válaszoltam:

– Nem, egy másikat... Nem ismered... És most, légy szíves, hagyj, menj el.

– És ha nem akarok elmenni?

– Hát nem érted meg, hogy bizonyos dolgokat erőszakkal nem lehet megkapni?... – kezdtem, de nem tudtam befejezni. Nem is értem, hogyan, hisz a sötétben nem láthattam sem Sonzognót, sem mozdulatát, de egyszerre visszakézből egy iszonyú ütés érte az arcomat. Aztán Sonzogno megszólalt:

– Lódulj!

Lehajtott fejjel, sietve a lépcsőház felé indultam. Sonzogno újból karon ragadott, s minden lépcsőfoknál emelt rajtam egyet, szinte mintha a földről is felemelt és röpített volna. Arcom égett, főleg azonban valami gyászos előérzet szorongatta a szivemet. Éreztem, hogy ezzel a pofonnal megszakadt az utóbbi idők boldog folyása, s elölről kezdődnek a bajok és borzalmak. Szörnyű kétségbeesés fogott el, s ott nyomban eltökéltem, hogy elfutok az előre látott végzet elől. Még ezen a napon elmegyek hazulról, elbújok valahová, más helyre, Gisella lakására vagy valami albérleti szobába.

Egészen belemerültem ezekbe a gondolatokba, s szinte észre sem vettem, hogy már bent is vagyok a lakásban, átmegyek az előszobán, majd a szobámba lépek. Egyszerre csak ott találtam magam – szinte azt kellene mondanom: ott ébredtem fel – az ágy szélén ülve, s láttam, hogy Sonzogno a rendszerető embernek rá annyira jellemző szabályos és tetszelgő mozdulataival egymás után veti le ruháit, s szép rendben elhelyezi egy széken. Mérge már elpárolgott, nyugodtan beszélt hozzám:

– Már előbb is el akartam jönni... de nem lehetett... Azóta mindig csak körülötted jártak a gondolataim...

– Miféle gondolatok? – kérdeztem gépiesen.

– Hogy egymásnak vagyunk teremtve. – Mellényét kezében tartva abbahagyta a vetkőzést, s különös hangon így folytatta:

– Azért is jöttem, hogy egy ajánlatot tegyek neked.

– Miféle ajánlatot?

– Van pénzem... menjünk el innen együtt Milánóba, ott van egy-két jó barátom... Egy garázst szeretnék összehozni... Milánóban aztán összeházasodnánk.

Úgy éreztem, hogy egész bensőm cseppfolyóssá válik; olyan bágyadtság fogott el, hogy szememet is lehunytam. Gino óta most fordult elő velem először, hogy valaki házassági ajánlatot tett, s egy Sonzogno akart feleségül venni. Mennyire vágytam a rendes élet, férj és gyermekek után – s itt volt: valaki felajánlotta. Csakhogy az egész rendes életből ezúttal nem volt meg más, csak egy üres burok, melyen belül minden rendellenes és ijesztő volt. Eltörődötten mondtam Sonzognónak:

– De hogy gondolod? Alig ismerjük egymást, egyetlenegyszer láttál csak...

Sonzogno mellém ült, átölelte derekamat:

– Náladnál jobban senki nem ismer engem... te mindent tudsz rólam.

Átvillant rajtam, hogy Sonzogno talán meg van illetődve, talán szeretné bebizonyítani, hogy szeret engem, s hogy nekem is szeretnem kell őt. De mindez csak olyan képzelgés volt, hiszen Sonzogno magatartásában semmi se mutatott ilyenféle érzelemre.

– Semmit se tudok rólad – mondtam halkan –, mindössze azt tudom, hogy meggyilkoltál egy embert.

– Aztán meg – folytatta Sonzogno, mintegy magában beszélve – az ember belefárad az egyedüllétbe... Aki egyedül van, a végén mindig elkövet valami hülyeséget.

Rövid hallgatás után ezt a választ adtam:

– Most, nyomban nem mondhatok se igent, se nemet... Adj időt a gondolkozásra.

Nagy meglepetésemre foga közül így válaszolt:

– Gondolkozz csak, gondolkozz csak... nem sürgős.

Ezzel felkelt mellőlem, s folytatta a vetkőzést.

Engem elsősorban ez a kijelentése ütött szíven: „Egymásnak vagyunk teremtve”, s feltettem magamnak a kérdést, hogy mindent összevéve nincs-e vajon Sonzognónak igaza. Várhatok én még mást az élettől, mint egy Sonzogno-féle férfit? Másrészt meg nem igaz-e az is, hogy egy általam elfogadott és rettegett, sötét kötelék fűz hozzá? Azon vettem észre magam, hogy csendesen azt hajtogatom: „El innen, el innen”, s reményvesztetten rázom a fejem. Majd fennhangon, amitől tele lett a szájam nyállal, azt kérdeztem:

– És Milánóban nem félsz, hogy keresnek?

– Azt csak úgy mondtam... A valóságban azt se tudják, hogy a világon vagyok.

Az a bágyadtság, ami tagjaimra nehezedett, egyszerre eltűnt, s mintha nagy erő és szilárd határozottság öntött volna el. Felkeltem, levetettem a kabátomat, s felakasztottam a fogasra. Mint máskor is tettem, megfordítottam a zárban a kulcsot, majd lassú léptekkel az ablakhoz mentem, s beakasztottam az ablaktáblákat. Utána a tükör elé állva, kezdtem alulról fölfelé kigombolni a mellénykémet. De szinte még abban a szempillantásban abba is hagytam, s Sonzogno felé fordultam. Ott ült az ágy szélén, s éppen lehajolt, hogy kifűzze a cipőjét. Olyan hangon, mintha éppen eszembe jutott volna valami, odaszóltam:

– Várj egy pillanatot... Úgy volt, hogy idejön valaki... de inkább megyek, és szólok anyámnak, hogy küldje el.

Sonzogno nem szólt rá semmit, ideje se lett volna rá: kimentem a szobából, s az ajtót magam után bezárva, átmentem a nagyszobába.

Anyám ott varrogatott a gépen az ablak mellett; hogy unalmát elűzze, egy idő óta újból dolgozgatni kezdett valamicskét. Sietős suttogással azt mondtam neki:

– Telefonálj Gisellához vagy Zelindához... holnap reggel.

Ez a Zelinda szobát adott ki a belvárosban, néha hozzá vittem fel a férfiakat, anyám is ismerte.

– Miért?

– Én most elmegyek – mondtam. – Ha az ott bent kérdezősködik utánam... mondd, hogy nem tudsz semmit.

Anyámnak tátva maradt a szája, csak nézett rám, miközben én leakasztottam a fogasról egy megkopott prémes kabátkáját, ami pár évvel azelőtt az enyém volt.

– Különösen pedig egy szót se arról, hová mentem – mondtam még –, képes lenne meggyilkolni.

– De...

– A pénz ott van a helyén... Akkor hát szervusz... egy szót se, és telefonálj holnap reggel.

Gyorsan kimentem, lábujjhegyen átmentem az előszobán s aztán le a lépcsőn...

Amikor aztán az utcán voltam, elkezdtem futni. Tudtam, hogy Mino ilyen tájt otthon van, s idejében oda akartam érni, mielőtt még vacsora végeztével barátaival elmegy otthonról. Szaladtam egész a kis térig, ott taxiba ugrottam, megadtam a Mino címét. Miközben a taxi futott velem, egyszerre megértettem, hogy nem is Sonzogno elől menekülök én most, hanem saját magam elől; éreztem, hogy homályosan vonz engem annak az embernek durvasága és dühödtsége. Eszembe jutott a félig iszonyodó, félig gyönyörteljes sikoly, mely kiszakadt belőlem az első és egyetlen alkalommal, amikor Sonzognóé voltam: s kénytelen voltam bevallani, hogy azon a napon Sonzogno egyszer s mindenkorra úgy hatalmába kerített, ahogy addig senki férfi, még Mino sem volt képes azt megtenni. Igen: akarva-akaratlan arra a következtetésre kellett jutnom, hogy csakugyan egymásnak vagyunk teremtve, de úgy, ahogy a test az örvénynek van teremtve, az örvénynek, mely megszédíti a fejet, elhomályosítja a látást, s végül lerántja magához az embert kavargó mélységébe.

Kettesével vettem a lépcsőfokokat, úgy estem oda, lihegve az öreg cseléd elé, aki ajtót nyitott, s mondtam, hogy azonnal beszélni akarok Minóval.

A vénasszony elrémült arccal nézett rám, aztán egy szó nélkül visszairamodott, otthagyva engem az ajtóban. Bizonyosan ment szólni Minónak, gondoltam, beléptem hát az előszobába, s becsuktam az ajtót.

Akkor valami suttogást hallottam a függöny mögül, amely az előszobát a folyosótól elválasztotta. Aztán a függöny felemelkedett, s megjelent özvegy Medolaghiné. Azóta, hogy először láttam, egészen kiment a fejemből. Most, hogy terjedelmes fekete alakja s fehér, halotti arca, szeme körül azokkal az álarcszerű fekete karikákkal váratlanul megjelent, magam sem tudom, mért, e pillanatban azt a félelmetes érzést sugallta, hogy valami szörnyű látomással állok szemben. A hölgy, megállva s távolról intézve hozzám szavait, azonnal megszólalt:

– Diodati urat tetszik keresni?

– Igen.

– Letartóztatták.

Először nem is fogtam fel, amit hallottam; de hogy, hogy nem, az villant át az agyamon, hogy ez a letartóztatás kapcsolatban lehet Sonzogno bűntettével.

– Letartóztatták? – dadogtam. – De hisz neki semmi köze hozzá.

– Én nem tudok semmit – mondta Medolaghiné –, annyit tudok, hogy idejöttek, házkutatást tartottak, és letartóztatták.

Az özvegy megvető kifejezéséből megértettem, hogy tőle semmit nem tudok meg, mégsem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem:

– De miért?

– Kisasszony, már egyszer mondtam, hogy nem tudok semmit.

– És hová vitték?

– Nem tudok semmit.

– Legalább azt tessék megmondani, nem hagyott-e valami üzenetet.

Ezúttal a hölgy még csak nem is válaszolt; a sértett és kérlelhetetlen fenség kifejezésével elfordult, s a cselédet szólította:

– Diomira!

A rémült arcú öreg cseléd újra megjelent. A ház úrnője az ajtóra mutatott, s a függönyt felemelte, jelezve, hogy ő eltávozik, és odaszólt a cselédnek:

– Kísérd ki a kisasszonyt.

S a függöny visszahullott.

Csak amikor már lejutottam a lépcsőn, s kiléptem az utcára, értettem meg végre, hogy Mino letartóztatása és Sonzogno bűntette két különböző, egymástól független tény. A valóságban a kettőt semmi más nem kapcsolta össze, csupán az én rettegésem. A csapásoknak eme váratlan összetalálkozásában ráismertem végzetemnek ama sajátságára, hogy baljós adományait egyidőben, bőkezűen, csőstül zúdítja rám; ahogy a nyár is együtt érleli meg a legkülönbözőbb gyümölcsöket. S bizony nagyon is igaz, hogy, mint a közmondás tartja, a baj nem jár egyedül. Persze inkább csak éreztem, semmint gondoltam ezeket, ahogy ott ténferegtem egyik utcából ki, a másikba be, behúzott fejjel, görnyedt vállal, mintha valami képzeletbeli jégeső zuhogna rám.

A legelső ember, akihez, gondoltam, hogy segítségért fordulok, természetesen Astarita volt. Emlékezetből tudtam már a hivatali telefonszámát, bementem hát az első kávéházba, ami utamba akadt, s felhívtam. A csengetés ki is ment, de senki nem vette fel a kagylót. Többször is újra tárcsáztam, s végül beláttam, hogy Astarita nincs bent. Biztosan elment vacsorázni, s majd később megy vissza. Mindezt én különben is tudtam, de ahogy lenni szokott, abban reménykedtem, hogy éppen most, kivételesen hivatalában találom.

Megnéztem az órát. Este nyolc óra volt, tíz előtt pedig Astarita nem megy vissza a hivatalába. Ott álltam egy utca sarkán, előttem ott púposodott egy híd domború felülete, rajta egyesével vagy csoportosan folyton-folyvást járókelők bukkantak fel, s feketén és sietősen felém suhantak, mint megannyi száraz levél, amit egy soha nem szűnő szélvihar kerget felém. A hídon túl azonban az egymás mellé sorakozó házak világos ablakaikkal s bennük az asztalok s egyéb bútorok közt jövő-menő emberekkel a megnyugvás érzését sugallták. Eszembe jutott, hogy nem vagyok messze a főkapitányságtól, ahová, mint feltételeztem, Minót szállították, mire – bár tudtam, hogy kétségbeesett vállalkozás ez – elhatároztam, hogy egyenesen odamegyek, s felvilágosítást kérek. Tudtam előre, hogy nem fogják megadni; de nem számított, a fő az volt, hogy tegyek valamit Mino érdekében.

Szorosan a házak mellett haladva, sebesen átvágtam az utcákon, odaértem a főkapitányság elé, s néhány lépcsőn felsietve beléptem. A kapusfülkében egy rendőr, elvetve magát egy széken, lábát egy másik székre rakva és sapkáját az asztalra letéve, újságot olvasott. Kiszólt, hogy hová megyek.

– Külföldi ügyosztály – válaszoltam.

Egyike volt ez a rendőrség sok-sok hivatalának, egy ízben Astaritától hallottam említeni, nem is emlékszem már mivel kapcsolatban.

Nem tudtam persze, hová menjek, nekivágtam hát úgy találomra a rosszul világított lépcsőknek. Folyton egyenruhás alkalmazottakba vagy rendőrökbe ütköztem, akik föl-le siettek, kezük tele iratokkal; olyankor fejemet behúzva a fal legsötétebb részéhez lapultam. Minden lépcsőfordulónál alacsony, piszkos, sötét folyosókat, jövő-menő embereket, gyér világosságot, nyitott ajtókat és szobák végtelen sorát láttam. A kapitányság csakugyan úgy festett, mint valami serénykedő méhkas, de az itt lakó méhek bizonyosan nem virágokra szálltak, mézük pedig, melynek ízébe most kóstoltam először bele, bűzös, fekete és nagyon keserű volt. A harmadik emeleten aztán kétségbeesetten vaktában nekivágtam egy folyosónak. Senki se hederített rám, senki se törődött velem. A folyosó mindkét oldalán rengeteg ajtó, többnyire nyitva, előttük szalmafonatú széken egyenruhás rendőrök ültek dohányozva, beszélgetve. Bent a szobákban pedig mindig ugyanaz a kép: iratcsomókkal teli polc, mellette egy asztal s az asztal mögött ülő rendőr tollal a kezében. A folyosó nem egyenesen haladt, hanem kissé elfordult, így csakhamar azt sem tudtam, hol vagyok. Aztán meg a folyosó egyre-másra alacsonyabb átjáróba torkollott, s olykor hol le, hol fel kellett mennem néhány lépcsőt, máskor meg ugyanilyen folyosók keresztezték, ahol megint csak nyitott ajtók sora, az ajtók előtt üldögélő rendőrök, lámpák látványa tárult elém. Úgy éreztem, eltévedtem: volt pillanat, amikor az volt az érzésem, hogy a folyosó olyan szakaszán járok, ahol már előbb is jártam. Egy altiszt haladt el mellettem, ötletszerűen megkérdeztem tőle:

– A főkapitány helyettesét, merre?...

Az szó nélkül egy sötét átjáróra mutatott, mely nem messze onnan két ajtó közt vezetett. Odamentem az átjáróhoz, lementem négy lépcsőt, s kilyukadtam egy alacsony, nagyon szűk kis folyosóra. Ebben a pillanatban hátul, ahol ez a hurka derékszögben elfordult, kinyílt egy ajtó, s két férfi lépett ki, majd felém háttal a folyosóforduló felé indult. Egyikük csuklójánál fogva vezette a másikat, s nekem egy pillanatra úgy tűnt, hogy ez a másik Mino.

– Mino! – sikoltottam, s rohantam feléjük.

De éppen rosszkor próbáltam utolérni őket, mert valaki hirtelen karon ragadott. Egy keskeny, barna arcú, nagyon fiatal rendőr volt, sapkája félrecsapva dús fekete, göndör haja felett.

– Kit óhajt? Kit keres? – kérdezte a rendőr.

Sikoltásomra az a másik két férfi felém fordult, s ki tudtam venni, hogy tévedtem. Zihálva mondtam a rendőrnek:

– Letartóztatták egyik ismerősömet... szerettem volna megtudni, hogy idehozták-e be.

– Hogy hívják az illetőt? – kérdezte a rendőr magabiztos tekintéllyel, s közben továbbra is fogva tartott.

– Giacomo Diodatinak.

– Foglalkozása?

– Egyetemi hallgató.

– Mikor vették őrizetbe?

Egyszerre világos lett előttem, hogy csak fontoskodásból teszi fel ezeket a kérdéseket, s hogy nem tud semmiről semmit. Ingerülten azt mondtam hát neki:

– Ahelyett, hogy annyit kérdezősködik... mondja meg: hol van.

Ott voltunk a folyosón, egyedül; a rendőr körülnézett, aztán magához szorítva, ostobán cinkos hangon fülembe súgta:

– Lesz gondunk a diákra... addig is adj egy csókot.

– Hagyjon békében... Csak az időm vesztegetem itt – kiáltottam dühösen. Eltaszítottam magamtól, futottam tovább, s kilyukadtam egy újabb folyosóra, észrevettem egy nyitott ajtót s az ajtón át egy a többinél tágasabb szobát, a szoba mélyén egy íróasztalt, amely előtt egy középkorú férfi ült. Bementem s egy szuszra elhadartam:

– Szeretném tudni, hová vitték Diodati egyetemi hallgatót... ma délután tartóztatták le.

A férfi felemelte szemét az íróasztalról, melyen egy újság volt kiterítve, s elhűlve nézett rám:

– Tudni szeretné...

– Igen, hogy hová vitték a ma délután letartóztatott Diodati egyetemi hallgatót.

– De kicsoda maga?... Hogy merészel ide bejönni?

– Azzal ne törődjék... csak mondja meg, hol van.

– De kicsoda maga? – ismételte ordítva, s öklével az asztalra csapott. – Hogy merészel? Tudja, hogy hol van?

Egyszerre megértettem, hogy itt nem fogok megtudni semmit, sőt csak azt kockáztatom, hogy engem is letartóztatnak; akkor pedig nem fogok tudni beszélni Astaritával, s Mino ott ragad bent.

– Nem fontos – hebegtem, s kezdtem kifelé húzódni. – Tévedés történt... bocsánatot kérek.

Ez a bocsánatkérés még jobban megvadította a férfit, mint az előző kérdések. De most már az ajtó közvetlen közelében voltam.

– Be-és kilépéskor fasiszta módra köszönj! – üvöltötte, s rámutatott a feje felett kiszögezett felírásra.

Bólintottam, mintegy jelezve, hogy tökéletesen igaza van, hogy bizony be-és kilépéskor a fasiszta köszöntést kell használni, aztán egyre jobban hátrálva, kiugrottam az ajtón. Újra végigrohantam a folyosón, egy ideig még keringtem, de végre is ráakadtam a lépcsőre, s gyorsan inaltam lefelé. Elhaladtam a kapusfülke előtt, s megint kint voltam az utcán.

A rendőrség hodályában tett barangolásomnak egyetlen eredménye volt, hogy ezzel is eltelt egy kis idő. Kiszámítottam, hogy ha nagyon lassan megyek Astarita minisztériuma felé, beletelik háromnegyed órába vagy talán egy órába is. Ott aztán majd a minisztérium környékén beülök egy kávézóba, s ha úgy húsz perc elteltével telefonálok Astaritának, már lesz némi valószínűsége, hogy bent találom.

Mentemben az a gondolat is felötlött bennem, hogy Mino letartóztatása esetleg Astarita bosszújának műve. Astarita éppen a politikai rendőrségen töltött be fontos állást, és Minót ez tartóztatta le; egy idő óta már bizonyosan figyelték Minót, s tudtak az én vele való kapcsolatomról is; egyáltalán nem látszott lehetetlennek, hogy az akta keresztülment Astarita kezén, s hogy féltékenységétől sarkallva ő adott parancsot Mino letartóztatására. E gondolatra valóságos dühroham fogott el Astaritával szemben. Tudtam, hogy minden porcikájával szerelmes belém, s úgy véltem: ha megbizonyosodnék, hogy gyanúm alapos, el tudom érni, hogy keserűen megfizessen ezért a gonosz tettéért. De jól láttam én azt is – és ettől a csüggedtség érzése fogott el –, hogy a dolog talán nem is így áll, hogy törékeny fegyvereimmel én olyan sötét és személytelen ellenfél ellen készülök harcba szállni, amely tulajdonságaiban sokkal inkább jól megszervezett gépezet, semmint érző, a szenvedélyekkel szemben tehetetlen férfi.

Ahogy odaértem a minisztérium elé, letettem róla, hogy leülök egy kávézóba, s rögtön a telefonhoz mentem. Ezúttal valaki mindjárt az első csöngetésre felvette a kagylót, s már hallottam is Astarita hangját.

– Adriana beszél – mondtam indulatosan –, találkoznom kell veled.

– Most mindjárt?

– Ebben a percben... sürgős ügyben... itt vagyok a minisztérium előtt.

Mintha egy pillanatig gondolkozott volna, de aztán azt mondta, hogy menjek csak fel. Másodízben lépdeltem hát felfelé Astarita minisztériumának lépcsőjén, de most egészen más lelkiállapotban, mint akkor, először. Akkor attól féltem, hogy Astarita megzsarol, hogy tönkreteszi Ginoval tervezett házasságomat; akkor, mint minden szegény ember, ha a rendőrséggel akad dolga, valami bizonytalan fenyegetést éreztem fejem fölött lebegni. Dúlt szívvel, remegő lélekkel mentem akkor oda. Most viszont támadásra készen lépdeltem fölfelé, azzal a szándékkal, hogy majd én zsarolom meg Astaritát, s eltökélve, hogy minden eszközt igénybe veszek, csak hogy Minót visszakapjam. Elszántságomat azonban nem csupán Mino iránti szerelmem magyarázta. Része volt benne annak a megvetésnek, mellyel Astarita iránt, a politika iránt, sőt, amily mértékben Mino politikával foglalkozott, még őiránta is viseltettem. A politikához semmit se értettem, de talán éppen e tudatlanságom miatt – a politika, Mino iránti szerelmemmel összehasonlítva, nevetséges és jelentéktelen dolognak tűnt számomra. Eszembe jutott az a dadogás, mely belefojtja a szót Astaritába, valahányszor engem meglát, sőt, ha csak hangomat hallja is, s elégtétellel gondoltam rá, hogy ez a dadogás bizonyára nem jön rá, ha valamelyik főnöke előtt megjelenik, még ha maga Mussolini is az.

Ilyen gondolatok között sietve haladtam át a minisztérium tágas folyosóin, s azon kaptam magam, hogy megvetéssel nézek azokra az alkalmazottakra, akikbe belebotlottam. Nagy kedvem lett volna elkapni tőlük s szétszórni a hónuk alatt szorongatott piros és zöld dossziékat, hadd repüljenek szanaszét azok a tilalmakkal és igazságtalanságokkal teleírt árkusok. Az altisztnek, aki az előszobában utamat állta, sebtében s parancsoló hangon odaszóltam:

– Doktor Astaritával kell beszélnem... azonnal... meg van beszélve... nem várhatok.

Az altiszt megrökönyödve nézett rám, de nem mert tiltakozni, s indult, hogy bejelentsen.

Ahogy Astarita meglátott, elém jött, kezet csókolt, s a szoba sarkában álló pamlaghoz vezetett. Az első alkalommal is így fogadott, s gondolom, így tett minden nővel, aki hivatalában megfordult. Amennyire tőlem tellett, visszafojtottam a keblemből kitörni készülő haragot, s elkezdtem:

– Ide figyelj, ha te fogattad el Minót... azonnal engedd ki... különben vedd úgy, hogy nem látsz többet.

Astarita arca kellemetlenül töprengővé vált, mélységes elképedést fejezett ki, s én rögtön láttam, hogy nem tud semmiről semmit.

– Egy pillanat... Ki az ördög az a Minó? – kérdezte hebegve.

– Azt hittem, tudsz róla – mondtam, s a lehető legrövidebbre fogva elmondtam neki Mino iránti szerelmem történetét s azt, hogyan tartóztatták le Minót aznap délután a lakásán. Láttam, hogy arca egészen elváltozik, mikor azt mondtam, hogy szeretem Minót, de inkább megmondtam az igazságot; egyrészt féltem, hogy ha hazudok, csak árthatok Minónak, másrészt meg feszített a vágy, hogy mindenkinek odakiáltsam szerelmemet. Most, mikor rájöttem, hogy Astaritának semmi köze Mino letartóztatásához, az addig erőt adó harag lelohadt bennem, s újból fegyvertelennek és gyöngének éreztem magam.

Elbeszélésemet még szilárd és indulatos hangon kezdtem el, de már szinte siránkozva fejeztem be. Még szememet is elfutotta a könny, amikor szorongva azt mondtam:

– És hát nem tudom, mit tesznek vele... mondják, hogy verik őket.

Astarita gyorsan félbeszakított:

– Légy egész nyugodt... Ha még munkás volna... de egy diákot...

– De én nem akarom... nem akarom, hogy ott bent legyen – kiáltottam sírós hangon.

Aztán mindketten elhallgattunk. Én igyekeztem úrrá lenni felindultságomon, Astarita meg nézett rám. Először fordult elő, hogy semmi hajlandóság nem látszott benne arra, hogy megtegye a kért szívességet. Ezúttal húzódozott tőle, hogy kedvemben járjon, s ebben bizonyára annak a bosszús csalódásnak is része volt, hogy most már tudta: szerelmes vagyok, de egy más férfiba, nem bele. Kezemet kezére téve, így folytattam hát:

– Ha kiszabadítod... ígérem, hogy mindent megteszek, amit kívánsz.

Astarita láthatólag nem tudta elhatározni magát, csak nézett mereven, én meg, bár se testem, se lelkem nem kívánta, felkeltem, odanyújtottam neki ajkamat, s azt mondtam:

– Akkor ugye megteszed ezt a szívességet?

Astarita kettészakadt lélekkel nézett rám: a kísértés is nagy volt, hogy megcsókoljon, de tisztában volt ennek a csóknak megalázó voltával is, melyet merő hízelgésből, könny áztatta arccal kínáltam oda neki. Aztán félretolt, talpra ugrott, azt mondta, hogy várjak, azzal eltávozott.

Most már bizonyos voltam benne, hogy el fogja intézni Mino kiszabadítását. Járatlan voltam az ilyen ügyekben, s tapasztalatlanságomban már láttam is, hogyan rendeli el, hogy azonnal helyezzék szabadlábra Giacomo Diodati egyetemi hallgatót. Türelmetlenül számláltam a perceket, s amikor Astarita újra megjelent, már keltem is fel, hogy köszönetét mondjak neki, s aztán szaladjak Minóhoz.

Astarita arcán azonban furcsa, nagyon kedvetlen kifejezés ült, melyben kiábrándulás és kárörvendő düh keveredett egybe.

– Mit beszélsz itt nekem, hogy letartóztatták? – szólt szárazon. – Rálőtt a rendőrökre, majd megszökött... Az egyik rendőr életveszélyes sebesüléssel kórházban van... Most már, ha elfogják, és bizonyosan elfogják, semmit se tehetek az érdekében.

Megdöbbenésemben elakadt a lélegzetem. Azért is, mert hiszen emlékeztem, hogy revolveréből kiszedtem a golyókat, de persze, tudtomon kívül újra megtölthette. Meg aztán, a következő pillanatban, valami nagy-nagy boldogság fogott el, s e boldogság, mint azt azonnal megállapítottam, nagyon sokféle érzésből tevődött össze. Boldog voltam, mert szabadnak tudtam Minót; de boldog voltam azért is, hogy megölt egy rendőrt; hiszen ilyen tettre alapjában képtelennek tartottam, s ez teljesen megváltoztatta bennem a róla alkotott képet. Elcsodálkoztam, hogy a lelkem, mely általában ellensége minden erőszaknak, micsoda heves és harcias tetszéssel fogadja Mino kétségbeesett tettét; lényegében ugyanaz az ellenállhatatlan gyönyörérzés volt ez, melyet annak idején tapasztaltam magamban, mikor képzeletben újra átéltem Sonzogno bűntettét; ezúttal azonban az az érzés is kísérte, hogy Mino tette erkölcsileg is igazolható. Aztán arra gondoltam, hogy hamarosan rátalálok Minóra, s majd együtt menekülünk, hogy megbújjunk valahol; talán még külföldre is kiszökünk, hiszen tudtam, hogy ott szívesen fogadják a politikai menekülteket – és a szívemet túláradó reménykedés töltötte be. Még arra is gondoltam, hogy talán most igazán új élet küszöbén állok, s életemnek ezt a megújhodását, mondtam magamban, Minónak, az ő bátorságának köszönhetem, s megteltem iránta hálával és szerelemmel.

Közben Astarita dühösen járkált fel s alá a szobában, időnként meg-megállt, s félrelökött valamit az asztalon. Én meg nyugodtan azt mondtam neki:

– Nyilvánvaló, hogy letartóztatása után összeszedte bátorságát, rálőtt a rendőrökre és megszökött.

Astarita megállt, rám nézett, egész arcát valami csúf fintorba vonta össze:

– Boldog vagy, mi?

– Jól tette, hogy lelőtte azt a rendőrt – mondtam őszintén –, hiszen börtönbe akarta vinni... Te is ezt tetted volna a helyében.

Astarita bántó hangon válaszolt:

– Én nem foglalkozom politikával... Az a rendőr pedig csak a kötelességét teljesítette... Annak a rendőrnek felesége, gyermekei vannak...

– Ha Mino foglalkozik politikával – feleltem –, nyilván megvan rá az oka... Az a rendőr meg tudhatta volna, hogy egy férfi képes akármire, csak hogy ne kerüljön börtönbe... Az ő baja.

Nyugodtság öntött el, hiszen szinte láttam Minót, szabadon, a város utcáin, s már előre örültem annak a pillanatnak, amikor majd magához hív rejtekhelyére, s én újból láthatom. Nyugalmam szemmel láthatólag kihozta a sodrából Astaritát.

– De megtaláljuk – ordította egyszerre –, csak nem képzeled, hogy nem találjuk meg?

– Mit tudom én!... Örülök, hogy elmenekült, és kész.

– Meg fogjuk találni, s akkor nyugodt lehetsz, nem ússza meg szárazon.

Kisvártatva azt mondtam:

– Tudod, miért vagy ilyen dühös?

– Egyáltalán nem vagyok dühös.

– Azért, mert abban reménykedtél, hogy jól jön neked ez a letartóztatás, hogy majd nagylelkűsködhetsz velem meg vele... Ezzel szemben kicsúszott a kezedből... Ez dühít téged.

Astarita haragosan vállat vont. Ekkor megszólalt a telefon, s Astarita – mint aki ürügyet talált, hogy abbahagyjon egy kényes vitát – megkönnyebbülve vette fel a kagylót. Észrevettem, hogy az imént ingerült és sötét arca mindjárt az első szavakra megváltozik, derűsebbre válik, akárcsak valami táj, melyet vihar után a váratlan napsugár fokozatosan felderít; és ez, magam sem tudtam, miért, baljós előjelnek látszott. A telefonbeszélgetés eltartott egy darabig, de Astarita nem mondott csak igent és nemet, s nem sikerült kivennem, miről tárgyaltak.

– Sajnálom – mondta aztán Astarita, visszatéve a kagylót –, de ennek a diáknak a letartóztatására vonatkozó első jelentésbe hiba csúszott... A rendőrség, hogy egész biztos legyen a dolgában, a te lakásodra is, az övére is kiküldte embereit... Arra számítottak, hogy így mindenképpen elcsípik... S valóban a diákot le is fogták egy özvegyasszony lakásában, akinél albérletben lakott... A te lakásodon viszont a rendőrök egy alacsony, szőke, északi tájszólással beszélő egyént találtak, aki a rendőrség láttára, ahelyett hogy felmutatta volna okmányait, mikor erre felszólították, rájuk lőtt, és elmenekült... Rögtön arra gondoltak, hogy a diák volt... viszont kétségtelenül valaki másról van szó, olyan valakiről, akinek számolnivalója van az igazságszolgáltatással.

Úgy éreztem: elájulok. Ezek szerint Mino börtönben van; ráadásul még Sonzogno is meg van győződve, hogy én adtam fel. Mindenki így gondolkozott volna azok után, ahogy eltűntem, egy kis időre rá pedig jönni látja a rendőrség embereit. Mino börtönben, Sonzogno bosszút szomjazva keres. Olyan kábultság fogott el, hogy csak annyit tudtam mondani:

– Én szerencsétlen. – S az ajtó felé kezdtem botorkálni.

Nagyon sápadt lehettem, mert Astarita arcáról rögtön eltűnt a diadalmas és sötét elégtétel kifejezése, mellettem termett, s aggodalmasan mondta:

– Ülj már le egy kicsit... beszéljük meg... még semmi sincs elveszve.

Fejemet ráztam, s kezem a kilincsre tettem. Astarita elállta utamat, s dadogva folytatta:

– Nézd... megígérem neked, hogy megteszek mindent, amit csak tehetek... magam fogom kihallgatni... és ha nem merül fel ellene semmi súlyos dolog, a lehető leggyorsabban szabadlábra helyeztetem neked... Jó lesz így?

– Igen, jó lesz – feleltem elhaló hangon. Majd erőlködve hozzátettem:

– Bármit teszel is, tudod, hogy hálás leszek neked.

Azt most már tudtam, hogy Astarita, mint mondta, mindent megtesz, ami hatalmában áll, hogy Minót kiszabadítsa; nem volt hát más vágyam, mint elmenni, a lehető leggyorsabban kijutni ebből a szörnyű minisztériumból. Astarita azonban a rendőr aggályoskodásával újra belefogott:

– Most jut eszembe... Ha van valami okod, hogy tarts attól az embertől, akit a lakásodon találtak... mondd csak meg a nevét... ezzel is könnyebbé válik a kézre kerítése.

– Nem tudom a nevét – feleltem, s menni készültem.

– Mindenesetre – makacskodott Astarita – jó lenne, ha önként elmennél a rendőrségre... és elmondanád, amit tudsz... Azok bizonyára azt kérik majd, hogy állj rendelkezésükre, s azzal elengednek... Ha viszont nem mégy el, bajod lehet belőle.

Rámondtam, hogy el fogok menni, és elköszöntem. Astarita nem csukta be utánam az ajtót, hanem ott maradt, s nézte az ajtóból, ahogy én az előszobán át lassan eltávozom.