ÖTÖDIK FEJEZET

Ahogy a nagyszoba ajtajához léptem, s kezemet a kilincsre tettem, egyszerre világos lett előttem: az a veszély fenyeget, hogy – hacsak valami csoda nem történik – köztem és Giacomo között ugyanolyan viszony alakul ki, mint amilyen Astarita és énközöttem volt. Most már láttam, hogy én az alávetettségnek, félelemnek és elvakult vágynak ugyanazon érzésével viseltetem Giacomo iránt, mint Astarita irántam; és bár tisztában voltam vele, hogy ha Giacomo szerelmét el akarom nyerni, egészen másképp kellene viselkednem, mégis ellenállhatatlanul arra hajtott valami, hogy vele szemben függő, szorongó és alávetett helyzetet foglaljak el. Hogy aztán valójában mik voltak az inditékai ennek az én alsóbbrendűségi érzésemnek, azt nem tudtam volna megmondani; hiszen ha tudtam volna, azzal már meg is semmisítettem volna. Csupán ösztönömmel éreztem, hogy nagyon is különböző anyagból vagyunk gyúrva – én keményebből, mint Astarita, de puhábból, mint Giacomo –, s ahogy valami lehetetlenné teszi, hogy én szeressem Astaritát, ugyanúgy valami gátolta azt, hogy Giacomo szeressen engem, s végül, hogy akárcsak Astaritának irántam való szerelme, az én szerelmem is Giacomo iránt rossz csillagzat alatt született, és még rosszabbul fog végződni.

Még meg sem láttam Giacomót, még nem is beszéltem vele, de a szívem majd kiugrott, úgy dobogott, s elakadt a lélegzetem; rettenetesen féltem, hogy valami baklövést követek el, hogy szemmel láthatóvá válik izgatottságom és vágyam, hogy megnyerjem tetszését, s ezáltal újból és örökre elvesztem őt. Bizonyára ez a legszörnyűbb átok a szerelemben: hogy sohase viszonozzák; ha valaki szeret, nem szeretik viszont, ha meg őt szereti valaki, akkor ő nem szeret. Sose fordul elő, hogy két szerelmes érzésben és vágyban egyforma legyen, noha ez lenne az az eszmény, amely felé minden ember – ki-ki a maga érdekében – törekszik. Én bizonyosan tudtam, hogy éppen azért, mert szerelmes voltam Giacomóba, ő nem volt szerelmes belém. Meg azt is tudtam, bár magamnak se akartam bevallani, hogy akármi történik is, sohasem érem meg, hogy belém szeressen.

Mindez keresztülfutott az agyamon, miközben halálosan felzaklatva ott tétováztam a nagyszoba ajtaja előtt. Kábultnak éreztem magam, s késznek rá, hogy a legnagyobb ostobaságot is elkövessem, s ez mérhetetlenül ingerelt. Végül is összeszedtem minden erőmet, s bementem.

Giacomo még mindig úgy állt ott, ahogy az ajtórésen át megláttam: az asztalnak támaszkodva, háttal az ajtónak. Amint azonban hallotta, hogy belépek, megfordult, s hosszasan vizsgálódó szemmel rám nézve, azt mondta: – Erre jártam, s gondoltam, megnézlek... Talán nem volt helyes...

Észrevettem, hogy lassan beszél, mintha alaposan szemügyre akarna venni, mielőtt szavait rám tékozolná, s nyugtalanság fogott el arra a gondolatra: vajon milyennek láthat most engem, nem különbözöm-e nagyon, nem vagyok-e kevésbé vonzó, mint az az emlékkép, amely arra ösztönözte, hogy annyi idő múlva újból felkeressen. De csakhamar megnyugodtam, mert eszembe jutott, hogy az imént, amikor a tükörben nézegettem magam, milyen szépnek találtam magam. Elfúló lélegzettel mondtam neki: – Dehogy... nagyon jól tetted... Éppen el akartam menni ebédelni... együtt ebédelhetünk.

– De egyáltalán megismersz? – kérdezte talán némi gúnnyal.

– Tudod, hogy ki vagyok?

– Hogyhogy megismerlek-e? – mondtam ostobán; s mielőtt még ellenkező akaratom érvényesülhetett volna mozdulataim fölött, már meg is ragadtam a kezét, ajkamhoz emeltem, és közben szerelmesen néztem rá. Giacomo zavarba jött, s ez örömmel töltött el. Vágyakozó és gyöngéd hangon megkérdeztem tőle: – Miért nem mutatkoztál előbb, te gonosz ember?

Megrázta a fejét, s azt válaszolta:

– Sok dolgom volt.

Én tökéletesen elvesztettem a fejem, ajkamról a szívemre tettem a kezét, keblem alá, s így szóltam: Figyeld, hogy ver a szívem. – De ugyanakkor magamban ostobának szidtam magamat, mert arra gondoltam, hogy nem kellett volna ezt a mozdulatot tennem, s ezt mondanom.

Giacomo zavart fintort vágott, én meg erre, megrettenve, gyorsan azt mondtam: – Megyek, felveszem a kabátomat... Rögtön itt vagyok... Várj meg.

Annyira meg voltam szédülve, s annyira féltem, hogy elvesztem Giacomót, hogy az előszobában sebtében megfordítottam a kulcsot a lakásajtó zárjában, majd ki is vettem: így ha Giacomo el akarna szökni, amíg én öltözködöm, nem tud majd kimenni. Ezután bementem a szobámba, odaléptem a szekrény tükréhez, és a zsebkendő csücskével minden festéket letöröltem szememről és szájamról. De aztán fogtam a rúzst, s újra kifestettem a számat, de csak éppen hogy. A fogashoz mentem, kerestem a kabátomat, de nem találtam; egy pillanatra úgy éreztem: végem, de aztán eszembe jutott, hogy a szekrénybe akasztottam be. Kirántottam, s magamra kaptam. Megnéztem magam a tükörben, s úgy láttam, hogy a frizurám túlságosan feltűnő. A fésűvel nagy sietve szétbontottam, s úgy raktam a hajamat, ahogy abban az időben hordtam, amikor Gino menyasszonya voltam. Közben, ahogy fésülködtem, ünnepélyesen megesküdtem magamnak, hogy mostantól kezdve visszafojtom szenvedélyem meggondolatlan ösztönzéseit, szigorúan ellenőrzöm mozdulataimat és szavaimat.

Végre elkészültem. Kimentem az előszobába, s fejem bedugva a nagyszobába, hívtam Giacomót.

Hanem ahogy ki akartunk menni, a kulcsra bezárt lakásajtó, amit izgatottságomban elfelejtettem kinyitni, leleplezte Giacomo előtt a cselemet.

– Féltél, hogy elszelelek – mormogta, miközben én, ugyancsak zavarban, keresgéltem a kulcsot a táskámban.

Kivette a kulcsot a kezemből, s ő maga nyitotta ki az ajtót, miközben az ő jellegzetes, kedves szigorúságával nézett rám, s csóválta a fejét. A szívem örömmel telt meg, karon fogtam, úgy szaladtam le vele a lépcsőn, s aggódva kérdeztem: – De nem veszed rossz néven, ugye?

Giacomo nem válaszolt.

Az utcán nekiindultunk, s mentünk a napfényben, karöltve, a kapuk és az üzletek előtt. Annyira boldog voltam, hogy mellette mehetek, hogy tökéletesen megfeledkeztem iménti eskümről: amikor a tornyos kis villa előtt haladtunk el, mintha egy másvalaki fogta volna meg a kezem, s irányította volna, hogy szorítsam meg Giacomo kezét. Ugyanakkor azon vettem észre magam, hogy előrehajlok, hogy jobban az arcába nézhessek. És azt mondtam neki: – Nem is tudod, milyen boldog vagyok, hogy láthatlak.

Giacomo azt a szokásos zavart fintort vágta hozzá, s azt felelte:

– Én is boldog vagyok. – De olyan hangon mondta ezt, ami nem éppen a boldogság kifejezésének hangzott.

Véresre haraptam az ajkam, s ujjaimat kifejtettem ujjai közül. Mintha észre se vette volna, nézgelődött körös-körül, s szórakozottnak látszott. A városfal kapujánál azonban tétovázni kezdett, megállt, s titkolódzó hangon megszólalt: – Ide hallgass, valamit kell neked mondanom.

– Mondd csak.

– Csak a véletlen folytán vetődtem fel hozzád... és ugyanazon véletlen folytán egy fillér nélkül állok... Így hát jobb lesz, ha most elválunk. – S már nyújtotta is a kezét.

Először iszonyú rémület fogott el. Azt gondoltam: „elhagy”, s riadalmamban nem láttam más segítséget, mint hogy sírva és esdekelve, minden erőmből a nyakába csimpaszkodom. De a következő pillanatban épp abban az ürügyben, melyet Giacomo azért hozott fel, hogy engem elhagyjon, észrevettem egy nagyon is könnyű kibúvót, és érzelmem más irányt vett. Ki tudom én fizetni neki az ebédet – gondoltam boldog voltam arra a gondolatra, hogy én fizetek neki, ahogy oly sokan mások nekem fizetnek. Beszéltem már arról, milyen érzéki örömet érzek, valahányszor megkapom a fizetségemet. Most rájöttem arra, hogy legalább olyan mélységes öröm fizetni, meg arra is, hogy a szerelemnek és pénznek az összekeveredése – akár kapják, akár adják a pénzt –, nem pusztán csak anyagi kérdés. Hevesen felkiáltottam: – Ne is gondolj vele... fizetek én... Ide süss: van nekem pénzem. – Kinyitottam a retikülömet, s előmutattam néhány bankjegyet, amit előző este tettem bele.

Giacomo a csalódás némi árnyalatával jegyezte meg:

– Ez nem szokás.

– No és mit számít az? Visszajöttél, úgy illik, hogy megünnepeljem visszajöttödet.

– Nem... nem... Inkább ne – mondta Giacomo; újból kezét nyújtotta felém, s készült elmenni. Ezúttal megfogtam a karját: – Indulás, gyerünk, s ne is beszéljünk többet róla! – s azzal a vendéglő felé vettem az utamat.

Ugyanahhoz az asztalkához ültünk le, mint először, s minden olyan volt, mint akkor, csak éppen most a téli napfény pár sugara hatolt be az ajtó üvegén át, s megvilágította az asztalkákat és a falat. A vendéglős odahozta az étlapot, s én ugyanolyan magabiztos és pártfogói hangon rendeltem, ahogy az éjjeli vendégeim szokták. Mialatt én rendeltem, Giacomo szemét lesütve csendben ült. A bort ugyan elfeledtem, mert én nem iszom, de aztán eszembe jutott, hogy első alkalommal Giacomo ivott, erre visszahívtam a vendéglőst, s rendeltem egy litert.

Ahogy a vendéglős eltűnt, kinyitottam a táskámat, kivettem belőle egy százlírást, négyrét hajtottam, s körülnézve, az asztal alatt odacsúsztattam az asztaltársamnak.

Giacomo kérdően nézett rám.

– A pénz – mondtam halkan így majd később te fizethetsz.

– Ja, a pénz – mondta lassan. Fogta a bankjegyet, kiteregette az asztalon, megnézte, aztán újból összehajtogatta, kinyitotta a táskámat, s beletette. Mindezt egy kissé gúnyos komolysággal.

– Azt akarod, hogy én fizessek?

– Nem, majd én fizetek – felelte nyugodtan.

– Hát akkor miért mondtad, hogy nincs pénzed?

Keserű nyíltsággal válaszolt:

– Nem véletlen volt, hogy felkerestelek... Az igazság az, hogy körülbelül egy hónapja gondolkodom rajta, hogy eljövök hozzád... Amikor azonban szemtől szembe álltunk, már kedvem lett volna elmenni... Akkor jött az a gondolatom, hogy azt mondom: nincs pénzem... reméltem, hogy elküldesz a pokolba. – Elmosolyodott, kezét végighúzta az állán: – Ahogy látom, tévedtem.

Szóval valami kísérletet végzett velem. S nem akart tudni rólam, vagy helyesebben: irántam való vonzalma lelkében harcban állt egy legalább olyan erős ellenszenvvel. Később abban a hajlamában, hogy kísérletezés céljából hamis szerepet ölt magára, egyik alapvető jellemvonását ismerhettem meg. Ekkor azonban még csupa zűrzavar kavargott bennem, nem voltam bizonyos: örüljek-e vagy keseregjek cselfogása és felsülése miatt. Gépiesen azt kérdeztem: – De miért akartál elmenni?

– Azért, mert azt vettem észre, hogy nem érzek semmi vonzalmat irántad... helyesebben csupán olyasféle vágyat, amilyet az én barátom a veled levő nő iránt érezhetett.

– Tudod – mondtam –, hogy összeköltöztek?

– Tudom – felelte megvetően –, pontosan egymáshoz valók.

– Semmi vonzalmat nem ereztél irántam – kezdtem újból nem –, akartál eljönni... és mégis eljöttél.

Szerelmemnek az – egyébként előrelátható – megcsúfolásában, élvezettel hívtam fel figyelmét következetlenségére.

– Igen – válaszolta mivel én olyan valaki vagyok, akit gyenge jellemnek szoktak hívni.

– Eljöttél, s ez nekem elég – mondtam kegyetlenül.

Kezemet kinyújtottam az asztal alatt, s térdére tettem.

Közben néztem, és láttam, hogy erre az érintésre izgalom fogja el, s észrevettem, hogy az álla remeg. Öröm volt látnom, hogy elveszti nyugalmát, de azt is megértettem, hogy bár Giacomo erősen vágyik rám – ahogy bevallotta, amikor azt mondta, hogy egy hónapja gondolkodik azon, hogy eljön –, van benne egy nagy rész, amely ellenséges irányomban; az én erőfeszítéseimet e rész ellen kellett irányítanom, hogy megalázzam és leromboljam benne. Eszembe jutott az az acélhideg tekintet, amit első együttlétünkkor meztelen hátamra vetett, s azt mondtam magamban: rosszul tettem akkor, hogy engedtem magam lehűteni attól a tekintettől, ha állhatatosan folytattam volna a csábítást, az a tekintet éppen úgy felengedett volna, ahogy most felenged, és lemállik arcának dúlt méltóságteljessége.

Mintha valamit halkan akartam volna mondani neki, egészen az asztalnak dőltem, és simogattam, s közben arcára függesztve tekintetemet, melyet vidámnak és boldognak éreztem, figyeltem cirógatásom hatását. Giacomo csak nézett rám sértett és kérdő arccal, hosszú nőies pillák árnyékolta nagy, ragyogó, fekete szemével, majd végül azt mondta: – Ha téged a szerelemnek ez a módja kielégít, csak csináld.

Mintha vipera csípett volna meg, visszarántottam a kezem. Szinte ugyanabban a pillanatban a vendéglős az asztalra tette a terítékeket és az ennivalót. Csendben nekiláttunk az evésnek, de egyikünknek se volt étvágya. Később aztán Giacomo megszólalt: – A helyedben azon igyekeznék, hogy én mennél többet igyam.

– Miért?

– Mert ha részeg vagyok, könnyebben ráállok arra, amit mások akarnak.

Már az a kijelentése is, hogy „Ha téged a szerelemnek ez a módja kielégít, csak csináld” vérig sértett; ez utóbbi szavai az ivásra vonatkozólag aztán végleg meggyőztek erőfeszítéseim hiábavalóságáról. Reményvesztetten mondtam: – Miattam ne tégy semmit, amiről nem érzed, hogy jó neked... Ha el akarsz menni, menj... Arra van az ajtó.

– Az elmenéshez – válaszolt kedélyes hangon – bizonyosnak kellene lennem abban, hogy el is akarok menni.

– Menjek el én?

Egymásra néztünk. Fájdalmamban én mindenre elszánt lettem; s ez az elszántság láthatólag legalább annyira megzavarta Giacomót, mint az iménti simogatás. Erőlködve válaszolt: – Ne! Maradj.

Megint ettünk csendben. Nemsokára láttam, hogy tölt magának egy nagy pohár bort, s egy hajtásra kiissza.

– Látod? – mondta. – Iszom.

– Látom.

– Nemsokára részeg leszek, s akkor, ki tudja, még szerelmet is vallok neked.

Szavai késként hasogatták a szívemet. Úgy éreztem, képtelen vagyok tovább elviselni ezt a szenvedést. Szelíden azt mondtam: – Ide hallgass: hagyd abba, ne kínozz.

– Én kínozlak?

– Igen, csúfolódsz velem... Én most már nem kérek mást tőled, csak azt, hogy ne foglalkozz velem... Egy kicsit beléd habarodtam... de majd elmúlik... Addig is hagyj békén.

Giacomo nem szólt rá semmit, megivott még egy pohár bort.

Akkor engem megint ijedség fogott el, hogy megsértettem, s megkérdeztem:

– Mi bajod? Haragszol?

– Én? Ellenkezőleg.

– Ha örömed leled benne, hogy velem csúfolódsz, csúfolódj nyugodtan... Én csak úgy mondtam.

– De én nem csúfolódom veled.

– És ha neked jólesik, hogy bántasz engem, bántsál csak – erősködtem, s magam sem értem, miféle vágy öntött el, hogy immár mesterkedés, számítgatás nélkül, akár a lealjasulás árán is, kiszolgáltassam magam –, én akkor is szeretni foglak, többet mondok... ha megversz, megcsókolom a kezedet, amelyikkel megütöttél.

Giacomo nézett rám figyelemmel, s szemmel láthatólag rendkívül megzavarodva; nyilvánvaló volt, hogy szenvedélyem teljesen felbolygatta. Aztán azt mondta: – Elmenjünk?

– Hová?

– A lakásodra.

Annyira el voltam keseredve, hogy szinte meg is feledkeztem elkeseredésem okáról, s ez az oly váratlan felhívás akkor, mikor még alig ettük meg az első fogást, s az üveg még félig tele volt borral, sokkal jobban elképesztett, semhogy örülni tudtam volna neki. Joggal úgy véltem, hogy nem a szerelem, hanem az iménti szavaim keltette zavar hajtja arra, hogy itthagyja az ebédet.

– Alig várod, hogy megszabadulj tőlem, ugye? – mondtam.

– Honnan tudod? – kérdezte Giacomo.

Bennem azonban ez a válasz – mely nagyon is kegyetlen volt ahhoz, hogy igaz legyen – érthetetlen módon a felszabadultság érzését keltette. Szemlesütve így válaszoltam: – Csak úgy... Bizonyos dolgokat nem nehéz megérteni... De inkább ebédeljünk meg szépen... aztán majd elmegyünk.

– Ahogy gondolod... De én be fogok rúgni.

– Rúgj csak be!... Felőlem!

– De úgy berúgok, hogy rosszul leszek... s akkor szerelmi társ helyett egy ápolásra szoruló beteget kapsz.

Annyira naiv voltam, hogy kimutattam ijedelmemet; kezemet a borosüvegre téve azt mondtam: – Akkor ne igyál.

Giacomo felnevetett, s közben azt hajtogatta:

– Beugrottál!

– Hogyhogy beugrottam?

– Ne félj... nem szoktam olyan könnyen rosszul lenni.

– Én csak a te érdekedben gondoltam – mondtam megalázva.

– Az én érdekemben... Ó, ó!

Mint látható, csak piszkálgatott tovább. Igaz, hogy ebben is megnyilvánult jellegzetes kedvessége, ezért aztán mindenestül nem is volt ellenemre. Giacomo azt is mondta: – De miért nem iszol inkább te?

– Nem szeretem... meg aztán elég egy pohárral, hogy berúgjak.

– Hát aztán, mit számít? Berúgunk mind a ketten.

– Egy nő undorító, ha be van rúgva... Nem akarom, hogy részegnek láss.

– Miért?... Mi undorító van abban?

– Nem is tudom, de otromba dolog, ha egy nő tántorog, butaságokat beszél... bárdolatlanul hadonászik... Szomorú látvány az... Én már így is elég nyomorult teremtés vagyok, tudom én jól, s azt is tudom, hogy te is annak tartasz... Ha aztán még innék is, és te meglátnál részegen, soha többé még rám se néznél.

– És ha én követelném, hogy igyál?

– Hát igazán lealjasultnak akarsz látni? – kérdeztem eltűnődve. – Az egyetlen jó tulajdonságom, hogy nem vagyok otromba... Igazán azt akarod, hogy ezt a jó tulajdonságomat is elveszítsem?

– Igen, azt akarom – mondta Giacomo nekihevülten.

– Nem értem, miért telik benne kedved, de ha neked örömet szerez, akkor csak tölts – és odatartottam a poharamat.

Rátekintett a pohárra, aztán énrám, s utána megint csak nevetésbe tört ki.

– Csak vicceltem – mondta.

– Te mindig viccelsz.

– És így nem vagy otromba? – kezdte újra Giacomo egy kis idő múlva, miközben figyelmesen nézegetett engem.

– Legalábbis azt mondják.

– Mit gondolsz: én is azt hiszem?

– Mit tudom én, mit hiszel te.

– Lássuk csak... mit gondolsz, hogy mit tartok én rólad, s mit érzek irántad?

– Nem tudom – mondtam vontatottan, s merő riadalom voltam. – Biztos, hogy nem szeretsz úgy, ahogy én téged szeretlek. Talán tetszem neked, ahogy egy férfinak egy nő tetszhet, ha nem éppen csúnya.

– Áh, szóval úgy véled, hogy nem vagy éppen csúnya.

– Igen – mondtam büszkén –, sőt tudom, hogy szép vagyok... De hát mi hasznom volt nekem a szépségemből?

– A szépségnek nem kell haszonnal járnia.

Közben végeztünk az étkezéssel, s a két üveg már majdnem üres volt.

– Mint látod – mondta Giacomo –, ittam, s nem vagyok részeg.

De csillogó szeme, hadonászó keze szavainak az ellenkezőjét látszottak bizonyítani. Rátekintettem, s talán egy kis reménykedés csillant meg a tekintetemben, mert Giacomo hozzáfűzte: – Most haza akarsz menni, mi?... Venus egész testével zsákmányára fonódva...

– Mit mondasz?

– Semmit... Egy verssort, amit kapásból fordítottam... Halló, vendéglős!

Giacomo mindig kissé fellengzős volt, de valami mókás módon. Most is mókásan kérdezte ki a vendéglőst, mennyivel tartozik. Közben a gazda orra előtt lobogtatta a pénzt, egészen szokatlanul nagy borravalót csapott hozzá, s azt mondta: – Ez a magáé.

Aztán kiitta a maradék bort, s jött ki utánam a vendéglőből.

Az utcán hirtelen nagyon sürgős lett számomra, hogy otthon legyünk. Tudtam ugyanis, hogy Giacomo nem jószántából tért vissza hozzám, s tudtam, hogy megveti s gyűlöli azt az érzést, ami akarata ellenére visszavezette hozzám. De nagyon bíztam a szépségemben s iránta való szerelmemben, és már türelmetlenül vártam, hogy ezeket a fegyvereimet összemérjem Giacomo ellenséges érzületével. Most újból támadó és boldog akaratot éreztem magamban, s úgy gondoltam, hogy az én szerelmem erősebb lesz Giacomo ellenszenvénél, s hogy az én tüzem hevében ez a kemény és kellemetlen fém is majd felolvad, s Giacomo is csak szeretni fog.

Ahogy ott lépegettem mellette a kora délután óráiban kihalt utcán, azt mondtam neki: – De azt meg kell ígérned, hogy ha egyszer nálam leszel, nem próbálsz elszökni.

– Megígérem.

– És még egy másik dolgot is meg kell ígérned.

– Mit?

Egy kicsit haboztam, aztán kimondtam.

– A múltkor is minden annak rendje-módja szerint ment volna, ha egyszer csak nem néztél volna rám valahogy úgy, hogy szégyelltem magam... Meg kell ígérned, hogy nem nézel rám többet úgy.

– Hogy?

– Nem is tudom... Gonoszul.

– A tekintetnek nem lehet parancsolni – mondta Giacomo egy kis idő múlva. – De ha úgy jobb, inkább egyáltalán nem nézek rád... Majd becsukom a szemem... jó lesz?

– Nem!... Nem lesz jó – makacskodtam.

– És akkor hogy nézzek rád?

– Ahogy én nézek terád – válaszoltam. És úgy, menet közben megfogtam az arcát állánál fogva, s megmutattam, hogyan is kellene neki rám néznie. – Így... szép szelíden.

– Aha... szép szelíden.

Amikor ott voltunk a mi lakásunk olyan nyomorúságos és piszkos lépcsőházában, akaratom ellenére Gisella szép, fényes, tiszta, fehér házára kellett gondolnom. És mintegy magamban beszélve, azt mondtam: – Ha nem ebben a ronda fészekben laknék, s nem az a nyomorult teremtés lennék, aki vagyok, biztos, hogy jobban tetszenék neked.

Erre Giacomo váratlanul megállt, két kezével átfogta a derekamat, és egész őszintén azt mondta: – Ha azt hiszed... nyugodt lehetsz, hogy tévedsz.

És akkor úgy tetszett, hogy szemében valami olyasmi csillant fel, ami nagyon hasonlít a szeretethez. Ugyanakkor lehajolt, és szájával megkereste a számat. Lehelete erősen borszagú volt. Számomra a bor bűze mindig elviselhetetlen volt, e pillanatban azonban, az ő száján, természetesnek, kedvesnek, szinte megindítónak éreztem, ahogy megindított volna, ha egy tapasztalatlan legényke száján érzem. Azt is észrevettem, hogy iménti szavaimmal akaratom ellenére Giacomót egyik érzékeny pontján találtam. Akkor úgy gondoltam, mint mondtam is, hogy lelkében a szeretet egy szikráját élesztettem lángra. Később rájöttem, hogy legfeljebb az önszeretet valami kötelezettségéről volt itt szó, és hogy amikor megcsókolt, nem is annyira a szerelem valami fellobbanásának engedelmeskedett, hanem, a maga módján, egyféle erkölcsi zsarolás áldozata volt. Később még többször megzsaroltam így; csak azzal kellett vádolnom, hogy megvet szegénységem és mesterségem miatt, máris elértem ugyanezt az eredményt, ami vágyaimnak ugyan kedvezett, de, egyre jobban megértve Giacomót, különösképpen megalázó és kiábrándító is volt.

Ezen a napon azonban még nem ismertem olyan jól, mint ahogy később megismertem, s ez a csók olyan örvendezést váltott ki belőlem, mintha a végleges győzelmemet jelentette volna. Megelégedve magának a mozdulatnak a jelentőségével, csak éppen megérintettem Giacomo ajkát, s aztán kézen fogva s egyre mondogatva: „Menjünk, menjünk, siessünk!”, boldogan és lángolva húztam felfelé a lépcső utolsó fordulóján. Giacomo szó nélkül hagyta, hogy vonszoljam.

Szinte futottam a szobámba, miközben Giacomo, mint egy szalmabáb, hol itt, hol ott ütközött neki az előszoba falának. Hevesen felszakítottam az ajtót, s Giacomót nem is vezettem, rálöktem az ágyra. Akkor először vettem észre rajta, hogy nemcsak részeg, mint az előre látható volt, de annyira részeg, hogy talán már a rosszullét is kezdte elfogni. Nagyon sápadt volt, kába mozdulattal végigsimított a homlokán, szeme zavaros és tétova fénnyel csillogott. Mindezt egy pillanat alatt figyeltem meg, s azon nyomban nagy ijedelembe estem, hogy Giacomo csakugyan rosszul lesz, s így második találkozásunk is semmivé foszlik. Egy pillanatra, miközben ruháimat dobálva magamról jöttem-mentem a szobában, erős lelkiismeret-furdalást, szinte már kétségbeesést éreztem, amiért nem akadályoztam meg, hogy igyék. De figyelemre méltó, hogy még csak fel sem ötlött agyamban az a gondolat, hogy lemondjak annyira vágyott szerelméről. Ezzel szemben váltig reménykedtem abban az egyben, hogy bizonyára nincs annyira rosszul, hogy képtelen lenne a szerelemre, meg hogy, ha nagyon rosszul van is, ennek a hatása majd csak azután s nem azelőtt nyilvánul meg, hogy az én vágyam kielégülést nyert. Én kétségtelenül szerelmes voltam Giacomóba, ám egyben annyira rettegtem is elvesztésétől, hogy szerelmem nem bírt az önzés határain túllépni.

Egyszóval hát úgy tettem, mintha tudomásom sem volna Giacomo részegségéről, s miután levetkőztem, odaültem mellé az ágyra. Még mindig abban a galléros köpenyében volt, amiben a szobába bejött. Hozzáláttam, hogy segítek neki a levetkőzésben, s közben is állandóan beszéltem hozzá, hogy elvonjam a figyelmét, nehogy eszébe jusson elmenni.

– Még nem is mondtad, hány éves vagy – szóltam hozzá.

Közben pedig húztam le róla a galléros köpenyt, hozzáértően felemeltem karjait, hogy kibújtassam a köpenyből.

Giacomo kisvártatva megszólalt:

– Tizenkilenc éves vagyok.

– Két évvel fiatalabb vagy, mint én.

– Te huszonegy vagy?

– Annyi, sőt nemsokára már huszonkettő.

Ujjaim közben belegabalyodtak a nyakkendő csomójába.

Giacomo csendesen, mintha nehezére esnék, eltolta a kezem, s maga bontotta ki. De utána karjai aláhullottak, s nyakáról már én vettem le a nyakkendőt.

– Ez a nyakkendő már egész rongyos – mondtam –, majd veszek neked egy másikat... Amilyen színű legyen?

Giacomo nevetni kezdett, s én örültem, ha nevet, mert bájosan és kedvesen tudott nevetni.

– Hát csakugyan ki akarsz tartani – mondta az előbb az ebédemet akartad kifizetni... most új nyakkendőt akarsz venni ajándékba.

– Bolond vagy – mondtam szívből jövő szeretettel –, mit számít az? Nekem örömet szerez, ha egy nyakkendőt adok neked... s biztosan neked se fog rosszul esni.

Közben lehúztam róla a zakóját, mellényét, s most már egy szál ingben ült ott az ágy szélén.

– Látszik rajtam, hogy tizenkilenc éves vagyok? – kérdezte.

Mindig szeretett magáról beszélni, ezt nagyon hamar észrevettem.

– Igen is, meg nem is – mondtam, s egy keveset haboztam; tudtam, hogy ez hízelegni fog neki: – Különösen a hajadról látszik – tettem hozzá, s megsimogattam a fejét –, a felnőtt férfiak haja nem ilyen sűrű és erős... De az arcodról, arról nem mondaná senki.

– Mennyinek néztél?

– Huszonötnek.

Elhallgatott. Láttam, hogy szeme, mintegy belemerülve a részegségbe, lecsukódik. Újra elfogott az ijedség, hogy rosszul van, sietve kibújtattam az ingből is, majd hozzáfűztem: – Beszélj még magadról... Diák vagy?

– Igen.

– Mit hallgatsz?

– Jogot.

– A családoddal laksz?

– Nem... a családom vidéken él, S-ben.

– Kollégiumban laksz?

– Nem, egy bútorozott szobában. – Már csukott szemmel, gépiesen felelgetett. – Cola di Rienzo utca, húsz szám, nyolcas ajtó, özvegy Medolaghiné... Amalia Medolaghi.

Most már csupasz felsőtesttel ült ott. Nem tudtam megállni, hogy vágyakozva végig ne simítsak a mellén, s közben megkérdeztem: – Mi baj? Fázol?

Felemelte fejét, s rám nézett. Aztán elnevette magát, s kissé élesen azt mondta: – Mit gondolsz, nem veszem észre?

– Mit?

– Hogy suttyomban levetkőztetsz... Be vagyok rúgva, de nem annyira, mint hiszed.

– Hát aztán – feleltem –, ha úgy volna is, mi rosszat tettem? Magadtól kellene csinálnod, de ha egyszer nem csinálod, segítek neked.

Mintha nem is hallotta volna, csak a fejét rázta, s folytatta:

– Be vagyok rúgva, de nagyon is jól tudom, mit teszek, és miért vagyok itt... Nincs szükségem segítségre, ide nézz!

És heves mozdulatokkal, amelyek karjai soványsága miatt egy bábfigura mozdulataira emlékeztettek, kikapcsolta övét, és szertedobálta magáról a nadrágot, meg ami még rajta volt.

– És azt is tudom, mit vársz tőlem – tette hozzá, s két kezével megragadta a csípőmet. Szorongatott azokkal az erős és ideges kezeivel, miközben, úgy tetszett, szemében a részegséget valami erőszakos gonoszkodás váltotta fel. Ezzel a gonoszkodással később még volt alkalmam találkozni nála olyan pillanatokban is, amikor úgy véltem, jobban átadja magát. Világos jele volt ez annak az éber öntudatnak, melyet, bármit tett is, mindig megőrzött, s ami – mint ahogy később fájdalommal kellett megállapítanom – meggátolta benne, hogy igazában oda tudja adni magát, és szerethessem.

– Ezt akarod, igaz? – folytatta egyre szorongatva, s körmeit a húsomba vájva. – Meg ezt, meg ezt, meg ezt. – Ahányszor csak ezt mondta: „meg ezt”, mindegyre a szerelem mozdulataival támadt rám, csókolt, harapott, alattomos módon ott csípett belém, ahol legkevésbé vártam. Én meg nevettem, védekeztem, kapálództam, s felélénkülése láttán túlságos boldog voltam, semhogy észrevegyem: mennyi erőszakoltság és szándékoltság is volt viselkedésében. Giacomo valósággal kínzott engem, mintha testem az ő számára a gyűlölet s nem a szerelem tárgya lett volna. És szemében is nem is annyira vágy, mint inkább valami harag égett... Aztán ugyanolyan hirtelen, ahogy kezdődött, dühős szenvedélye egy csapásra kialudt. Különös és megmagyarázhatatlan módon, talán újra a részegségtől legyűrve, egész hosszában hanyatt esett az ágyra, lehunyta szemét, én meg újra ott voltam mellette azzal a furcsa érzéssel, hogy talán meg se mozdult, nem is beszélt velem, hogy soha hozzám se ért, sem meg nem ölelt. És mintha mindent elölről kellett volna kezdenem.

Sokáig úgy maradtam ott, mozdulatlanul, előtte térdelve az ágyon, szemembe lógó hajjal, csak néztem, s olykor ujjam hegyével félénken megérintettem hosszú, sovány, szép és tiszta testét. A bőre fehér volt, s csontjai kiálltak, válla széles és sovány, csípője keskeny és a lába hosszú; szőrzet csak éppen a mellén volt valamennyi; hanyatt fektében hasa megfeszült úgy, hogy öle felemelkedve és kínálkozva tárult elém. A szerelem terén nem szeretem a vadságot, ezért hát számomra igazán olyan volt, mintha semmi se történt volna, s még ezután kell elkezdeni mindent. Hagytam hát, hogy ez után a mesterkélt és csúfondáros hancúrozás után újra a csend és a nyugalom telepedjék közénk; amikor aztán megint abban a derűs és rajongó lelkiállapotban éreztem magam, ami az én sajátom – ahogy a kánikula forró napjaiban az ember lassan-lassan belemerül a mozdulatlan tenger pompás vizébe –, szép csendesen elnyújtóztam Giacomo mellett, lábammal átkulcsoltam a lábát, karomat nyaka köré fontam, és szorosan hozzábújtam. Ezúttal Giacomo egész végig meg se mozdult, hangot se adott. A legédesebb szavakkal illettem, arcába lihegtem, cirógatásaim meleg és sűrű hálójába fontam, de ő, mint aki halott, csak feküdt hanyatt, mozdulatlanul. Később aztán megtudtam, hogy ez a részvétlen tétlenség a szerelemnek tőle telhető legerősebb bizonyítéka volt.

Jóval ezután, a késő éjszakában könyökömre támaszkodva felemelkedtem, s olyan átható figyelemmel szemléltem Giacomót, hogy annyi idő elteltével ma is rendkívül világos és fájdalmas emlék él bennem róla. A párnába süppedt arccal aludt, féloldalt; arcának az az ingatag önérzetessége, amit ő láthatólag mindenkor és mindenáron meg akart őrizni, most lehámlott róla; az alvás révén őszintévé vált vonásaiban csak a fiatalsága maradt meg, ami sokkal inkább valami nehezen meghatározható frisseség és gyermetegség volt, semmint valami olyan kifejezés, amiben a léleknek valamely különleges képessége vagy hajlama tükröződött volna. De az is eszembe jutott, hogy láttam én Giacomót ismételten komisznak, ellenségesnek, közömbösnek, kegyetlennek, meg csupa vágynak is, és erre szomorú és kínzó kielégítetlenség érzése fogott el, mert arra gondoltam, hogy ez a komiszság, ez az ellenségesség, ez a közömbösség, ez a vágy, mindez, ami ő volt, s ami által olyannyira különbözött tőlem és mindenki mástól, mindez olyan mélységekből bukkan fel, ami mind ez ideig számomra távoli és rejtelmes maradt. Nem kívántam én, hogy ő ezeket a hangulatokat, ízeire szedve és szóban vizsgálat alá véve, megmagyarázza, ahogy szétszednek egy gépet és elmagyarázzák alkatrészeit; viszont, egyes-egyedül szerelemből, szerettem volna megismerni őket legvégső gyökerükig, de ez, sajnos, nem sikerült. Nekem az a kevés, amit nem tudtam benne felfedni, az egész Giacomo volt; annak a sok mindennek, amit felfedtem benne, számomra nem volt jelentősége, s nem tudtam vele mit kezdeni. Hozzám közelebb állt, ismerősebb volt Gino meg Astarita, még Sonzogno is. Csak néztem, s éreztem, hogy legbensőbb énem sajog, amiért nem tudott az ő legbensőbb énjével úgy egybefonódni, ahogy az imént a testünk összefonódott. Ez az énem özvegyen maradt, s keserű könnyekkel siratta az elveszett alkalmat. Talán, amíg szerelmi viaskodásunk tartott, volt egy pillanat, amikor Giacomo kitárult, s elég lett volna egy mozdulat vagy egy szó, hogy belehatolhassak, s örökre benne éljek. De nem tudtam megragadni ezt a pillanatot, s most már késő volt; Giacomo aludt, s újból eltávolodott tőlem.

Miközben így figyeltem, egyszer csak kinyitotta a szemét, de, fejével féloldalt a párnába süppedve, továbbra sem mozdult, s azt kérdezte: – Te is aludtál?

Mintha a hangja más, bizalmasabb és közvetlenebb lett volna, s én egyszerre abban kezdtem reménykedni, hogy amíg aludt, valami titokzatos módon bizalmasabb közelségbe kerültünk egymáshoz.

– Nem... Csak néztelek.

Giacomo hallgatott egy percet, aztán folytatta:

– Egy szívességet kell tőled kérnem... De számíthatok rád?

– Micsoda kérdés!

– Megtehetnéd nekem azt a szívességet, hogy néhány napig itt tartanál magadnál egy csomagot, amit odaadok... Aztán majd én eljövök érté, és elviszem, aztán esetleg egy másikat hozok.

Valami más pillanatban érdeklődést mutattam volna az iránt a csomag-ügy iránt, de akkor engem mindenekfölött Giacomo és a kettőnk viszonya foglalt el. Arra gondoltam azonban, hogy ez eggyel több alkalom, hogy viszontlássuk egymást, és hogy nekem a lehető legjobban a kedvében kell járnom, meg hogy ha kérdéseket tennék fel neki, csak okot adnék rá, hogy megbánja és visszavonja ajánlatát. Könnyedén feleltem: – Ha csak ez a kívánságod!

Giacomo megint hallgatott egy darabig, mintha töprengett volna, aztán sürgetőleg újból megkérdezte: – Akkor hát benne vagy?

– Mondtam már, hogy igen.

– És nem is érdekel, hogy mi lehet azokban a csomagokban?

– Ha magadtól nem mondod meg – feleltem, s igyekeztem közömbösnek látszani –, akkor bizonyára megvan rá az okod... és én nem kérdem meg.

– De valami veszedelmes dolog is lehet, mit tudod te azt.

– Akkor az. Bánom is én!

Hátára feküdt, s szemében ártatlan és huncut tűz lobogott fel:

– Lehet az... lopott holmi... Lehetek én rabló is.

Eszembe jutott Sonzogno, aki nemcsak rabló, hanem gyilkos is; eszembe jutott, hogy én is loptam: a púderdobozt meg a kendőt; és a dolgok különös találkozásának tűnt előttem, hogy Giacomo tolvajnak akarja kijátszani magát olyan valaki előtt, aki – mint én – csakugyan tolvaj volt, s tolvajok közt élt. Megcirógattam Giacomót, s szelíden azt mondtam neki: – Nem. Te biztosan nem vagy tolvaj.

Giacomo elsötétült, folyton résen álló önérzete a legfurcsább és legváratlanabb dolgoktól meg tudott sértődni.

– Miért? Lehetnék az is.

– Nem úgy nézel ki... Az ember persze minden lehet... de rólad igazán nem gondolná az ember...

– Miért? Hát minek nézek ki?

– Annak, ami vagy... egy jó családból való fiatalembernek, egy diáknak...

– Neked azt mondtam, hogy diák vagyok... de attól még lehetek én más is... ahogy a valóságban vagyok is...

Most már nem figyeltem rá. Arra gondoltam, hogy én se látszom tolvajnak, s mégis az vagyok, s egyben erős vágyat éreztem, hogy megmondjam neki: én tolvaj vagyok. Ezt a kísértést részben Giacomo különös magatartása is fűtötte. Eddig én mindig úgy gondoltam, hogy a lopás elítélendő dolog; és lám, itt van valaki, aki nemcsak hogy nem ítéli el, hanem, úgy látszik, valami, számomra teljesen titokzatos, értékes vonást is talál benne. Egy pillanatig tétováztam, aztán azt mondtam: – Igazad van... Én azért gondolom, hogy te nem vagy tolvaj, mert meg vagyok győződve, hogy nem vagy az... A kinézésedtől még lehetnél... Az ember nem mindig annak néz ki, ami... Itt vagyok például én: tolvajnak nézek én ki?

– Nem – válaszolt Giacomo rám se nézve.

– Pedig – mondtam higgadtan –, az vagyok.

– Tolvaj?

– Az.

– És mit loptál?

Táskámat előzetesen a komódra tettem, most fogtam, kivettem belőle a púderdobozt, s megmutattam Giacomónak.

– Ezt... egy lakásból, ahová nemrégiben bejutottam; a múltkor meg egy üzletben egy selyemkendőt, amit aztán anyámnak adtam.

Nem kell azt hinni, hogy én ezeket hiúságból mondtam el. Valójában a meghittség, az érzelmi cinkosság utáni vágy hajtott rá: jobb híján egy bűn megvallása is közelebb hozhatja egymáshoz az embereket, és szerelmet ébreszthet. Giacomón azt vettem észre, hogy elkomolyodik, és elmerült ábrázattal néz rám. Erre egyszerre ijedség fogott el, hogy majd rossz véleménnyel lesz rólam, s még majd úgy dönt, hogy nem jön el többé hozzám. Sietve hozzáfűztem hát: – De ne hidd, hogy én örülök neki, hogy loptam... Sőt a púderdobozt már el is határoztam, hogy visszajuttatom... Még ma visszajuttatom... A kendőt, azt nem tudom visszaadni... de azt is megbántam, és elhatároztam, hogy többet ilyet nem teszek.

E szavaimra Giacomo szemében a szokott kajánság villant fel. Rám nézett, aztán kacagásba tört ki. Majd megragadott vállamnál fogva, rádobott az ágyra, s újból elkezdett alattomosan csipkedni, markolászni, miközben e szavakat ismételte: – Tolvaj... tolvaj vagy... Kis tolvaj... Ronda tolvaj!... Te nagy tolvaj! – de olyan metsző gúnyba mártott szeretettel mondta e szavakat, hogy nem tudtam, megsértődjem-e vagy hízelgésnek vegyem. De ez a vadsága valamiképpen izgatott, és örömmel töltött el. Még mindig jobb volt, mint a szokott, halálos egykedvűség. Ezért hát kacagtam, és egész testemet ide-oda dobáltam, már csak azért is, mert nem bírom, ha csiklandoznak, Giacomo pedig gonoszul ujjával a hónom alatt csiklandozott. De akárhogy is vonaglottam, és nevettem a könnyezésig, azt láttam, hogy valamiféle kegyetlenséggel fölém hajló arca az egész idő alatt merev és elgondolkozó maradt. Aztán éppoly hirtelen, ahogy az egészet kezdte, abba is hagyta, s hanyatt vetve magát kijelentette: – Én viszont nem vagyok tolvaj... csakugyan nem vagyok... és azokban a csomagokban nincs semmiféle lopott holmi.

Észrevettem, hogy nagyon kikívánkozik belőle, hogy mi van azokban a csomagokban, s azt is megértettem, hogy – éppen ellenkezőleg, mint az én esetemben – számára ez elsősorban hiúság kérdése volt. Az a hiúság, mely alapjában nem sokban tért el attól, ami Sonzognót arra bírta, hogy felfedje előttem a gonosztettét. Minden különbözőség ellenére a férfiak sok dologban megegyeznek: ha együtt vannak egy nővel, akit szeretnek, vagy akivel legalábbis szerelmi kapcsolatuk van, mindig azon igyekeznek, hogy azoknak az erényes és veszedelmes cselekedeteknek a fényében, melyeket elkövettek vagy elkövetni készülnek, férfiasságukat fitogtassák. Kedvesen azt mondtam hát Giacomónak: – Tulajdonképpen te majd meghalsz a vágytól, hogy megmondd: mi van azokban a csomagokban.

Rögtön megsértődött:

– Ostoba nő vagy... Egyáltalán nem ragaszkodom hozzá... de figyelmeztetnem kell téged, hogy mi van bennük, hogy dönteni tudj: megteszed-e nekem azt a szívességet vagy nem... Nos, röpcédulák vannak benne.

– Hogy értsem ezt?

– Én egy bizonyos csoporthoz tartozom – magyarázta lassan –, amely, mondjuk úgy, nem szereti a jelenlegi kormányt... sőt gyűlöli, s azt szeretné, hogy mennél hamarabb eltűnjön... Ezekben a csomagokban jó néhány, titokban kinyomtatott röplap van, amelyekben megmagyarázzuk az embereknek, miért nem jó ez a kormány, s hogyan lehetne elzavarni.

Én politikával soha nem foglalkoztam. Számomra, mint, gondolom, sok más ember számára is, a kormány kérdése egyáltalán fel sem vetődött. Hanem eszembe jutott Astarita, s azok a célzások, amiket ő minduntalan tett a politikával kapcsolatban. Megriadva kiáltottam fel: – De hisz ez tilos... veszedelmes!

Giacomo látható megelégedéssel tekintett rám.

Végre-valahára olyasmit mondtam neki, ami örömére szolgált, s ami hízelgett önérzetének. Túlzott komolysággal s némi fellengzősséggel erősítette meg: – Csakugyan veszedelmes... Most aztán rajtad áll, hogy eldöntsd: megteszed-e ezt a szívességet vagy nem.

– Én nem magam miatt mondtam – vágtam rá hevesen temiattad mondtam... Ha rólam van szó, vállalom.

– De ne felejtsd el – figyelmeztetett megint Giacomo hogy csakugyan veszedelmes dolog... Ha megtalálják nálad, a börtönben végzed.

Ránéztem, s váratlanul visszafojthatatlan szeretet töltött el, magam sem tudom: Giacomo iránt-e vagy valami más, meghatározhatatlan dolog iránt. Szememet könny öntötte el, s hebegve válaszoltam: – Hát nem érted, hogy nekem semmi se számít? Börtönbe kerülök... És aztán?

Megráztam a fejem, úgy, hogy könnyeim szemeimből legördültek, végig az arcomon. Giacomo megdöbbenve kérdezte: – Most meg miért sírsz?

– Bocsáss meg – mondtam –, magam sem tudom, mért... Talán azért, hogy te vedd már egyszer tudomásul: szeretlek, és érted kész vagyok bármit megtenni.

Akkor még nem tanultam meg, hogy szerelemről nem kell beszélnem Giacomónak. Szavaimra olyasmi következett, amit később is sokszor láttam tőle: arcát tétova és elrévedő zavar öntötte el, tekintetét elfordította, és sietve azt mondta: – Akkor rendben van... Két nap múlva itt lesz a csomag, ahogy megállapodtunk... Most pedig el kell mennem, késő van.

Azzal leugrott az ágyról, sietve öltözködni kezdett. Én meg ott maradtam az ágyon, ahogy voltam, meztelenül, felindultan és könnyek között; kissé szégyenkeztem, de magam se tudtam, meztelenségem miatt-e vagy azért, mert sírtam.

Giacomo felkapkodta ruháit a földről, s magára öltötte őket. Odament a fogashoz, leakasztotta a felöltőjét, felvette, aztán hozzám lépett. Azzal a gyermekded és kedves mosolyával, ami annyira tetszett nekem, azt mondta: – Tapogasd csak meg itt.

Oda néztem, s láttam, hogy a felöltő egyik zsebére mutat.

Kijjebb húzódtam az ágyon, hogy kezemet könnyen oda tudjam nyújtani. A zseb szövetén át valami kemény tárgyat éreztem: – Hát ez mi? – kérdeztem értetlenül.

Giacomo elégedetten elmosolyodott, egyik kezével benyúlt a zsebbe, s miközben mereven rám szögezte szemét, szépen, lassan egy hatalmas revolvert húzott ki a zsebéből, de csak félig.

– Revolver! – kiáltottam fel. – Minek az neked?

– Sose lehet tudni – válaszolta Giacomo mindig jó, ha kéznél van.

Tétova érzés fogott el, nem tudtam, mit gondoljak, de Giacomo nem is hagyott rá időt. Visszadugta zsebébe a fegyvert, lehajolt hozzám, s ajkával megérintette ajkamat: – Akkor hát megegyeztünk? – mondta. – Két nap múlva jövök. – S mielőtt még a meglepetéstől magamhoz tértem volna, Giacomo már kint is volt.

Később sokszor visszagondoltam erre az első szerelmi találkozónkra, s keserű szavakkal korholtam magam, amiért nem voltam képes előre meglátni azokat a veszélyeket, amiknek a szenvedélyes politizálás következtében Giacomo ki van téve. Igaz, hogy nem volt sem akkor, sem később semmi befolyásom rá, de ha akkor annyi sok mindent tudtam volna, mint amennyit később megtudtam, legalább tanáccsal szolgálhattam volna neki; ha meg a tanácsok nem használtak volna, teljes tudatossággal és elhatározottsággal mellé álltam volna. Bizonyos, hogy ez az én bűnöm volt, jobban mondva: tudatlanságomé, abban viszont nem voltam hibás, hiszen az körülményeimnek tudható be. Mint már említettem, politikai dolgokkal soha nem foglalkoztam, belőlük semmit nem értettem, s úgy éreztem, hogy az én életemtől olyan távol esnek, mintha nem körülöttem, hanem egy másik bolygón zajlanának. Ha újság akadt a kezembe, az első oldalt politikai híreivel átugrottam, mert nem érdekeltek, s kezdtem átfutni a bűnügyi rovatot, ahol bizonyos események és bűntettek mégis valami anyagot szolgáltattak, amin elmém elgondolkozott. A valóságban az én helyzetem sokban hasonlított azoknak az átlátszó állatoknak a helyzetéhez, amelyek, mint mondják, a tenger mélyén eltemetve, szinte teljes sötétségben élnek, s mit sem tudnak róla, mi történik a felszínen, a napvilágon. A politika – mint egyébként sok más dolog is, aminek a férfiak láthatólag oly nagy fontosságot tulajdonítanak – egy felsőbb és ismeretlen világból jutott el hozzám, halványabban és homályosabban, mint ahogy a nap fénye eljut ezekhez a tenger alatti rejtekhelyükön élő, egyszerű állatocskákhoz.

De mégsem csupán én s az én tudatlanságom volt a bűnös, hanem Giacomo is, az ő könnyelműsége és hiúsága is. Ha én úgy éreztem volna, hogy a hiúságon túl van benne valami más is – mint ahogy ténylegesen volt –, talán másképp cselekedtem volna, minden erőmmel azon igyekeztem volna, hogy – nem tudni ugyan, milyen eredménnyel – megértsem s megismerjem mindezeket az előttem ismeretlen dolgokat. És itt valami mást is meg akarok jegyezni, ami kétségkívül hozzájárult ahhoz, hogy ilyen nemtörődöm magatartást tanúsítottam; mégpedig azt, hogy úgy látszott: Giacomo valami félig mókás modorban egyre inkább szerepet játszik, nem pedig komolyan cselekszik. Úgy éreztem, hogy apródonként egy eszményi ént rak össze magának, amelyben azonban maga is csak bizonyos mértékig hisz, s hogy szinte gépiesen minduntalan azon van, hogy cselekvéseit ehhez a személyhez idomítsa. Ez a folytonos színészkedés a játék benyomását keltette, ezen azonban ő a maga módján tökéletesen tudott uralkodni. Viszont, ahogy ez már a játékban lenni szokott, ez nagy mértékben megfosztotta a komolyságtól azt, amit csinált, egyben pedig azt a csalóka bizonyosságot keltette benne, hogy számára semmi sem helyrehozhatatlan, hiszen még vereség esetén is az utolsó percben ellenfele visszaadja, amit a partiban vesztett, és kezet nyújt neki.

Nos, lehet, hogy Giacomo valóban csak játszott, ahogy ez előfordul egyes fiúkkal, akik valami fékezhetetlen ösztöntől vezettetve mindenből tréfát csinálnak; ellenfele azonban, mint majd később kiderül, komolyan vette a dolgot. Így aztán, amikor a játszma véget ért, Giacomo ott állt üres kézzel, mindenéből kifosztva, a további játékból kizárva, halálos szorításban.

Ezeket, meg annyi más, sajnos, sokkal szomorúbb, de nem kevésbé okos dolgot én csak később gondoltam meg, amikor eltöprengtem azon, ami megtörtént. Ekkoriban azonban – ahogy, gondolom, sikerült megértetnem – az a gyanú, hogy ez a csomag-ügy bármiképpen is befolyással lehet a mi kettőnk kapcsolatára, még csak fel se vetődött az agyamban. Örültem, hogy Giacomo visszajött, örültem, hogy szívességet tehetek neki, és hogy így biztosan megint viszontlátom; nem tudtam én e kettős örömön túlmenni. Emlékszem, hogy amikor azon kaptam magam, hogy révedezve, mintegy álomban elgondolkoztam azon a különös szívességen, amit Giacomo tőlem kért, egyszerre megráztam a fejem, mintegy azt mondva: „Gyerekségek” – és gondolataim máris más irányba fordultak. Különben is olyan boldog lelkiállapotban voltam, hogy még ha akartam volna is, akkor se tudtam volna gondolataimat valami aggasztó tárgyra irányítani.