HETEDIK FEJEZET

Másnap folytattam megszokott életemet. Minót ugyan igazán szerettem, s nem is egyszer elfogott a vágy, hogy felhagyjak ezzel a mesterséggel, ami annyira ellentétben áll az igazi szerelemmel. Ám körülményeim szerelmem ellenére sem lettek mások, s én egyre csak azon a ponton voltam, hogy nem volt pénzem, és nem volt más kereseti lehetőségem sem. Minótól nem akartam pénzt elfogadni; különben is neki is eléggé ki volt számítva a pénze, mivel a családja csak éppen annyit küldött, ami úgy-ahogy elég volt a fővárosban való megélhetéshez. Sőt, itt azt is meg kell mondanom, hogy állandóan valami ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy én fizessek mindazokon a helyeken – kávéházakban, vendéglőkben –, ahol együtt megfordultunk. Mino ajánlataimat rendszeresen visszautasította, s én mindannyiszor csalódást és keserűséget éreztem miatta. Amikor aztán Minónak nem volt pénze, elvitt egy-egy parkba, s ott ültünk együtt egy padon, beszélgettünk, néztük a járókelőket, akárcsak a szegény emberek. Egyik nap azt mondtam neki: – Menjünk el azért egy kávéházba, ha nincs is pénzed... Majd fizetek én... Mit zavar az téged?

– Nem lehet.

– Miért nem? El akarok menni egy kávéházba, s akarok inni valamit.

– Hát akkor menj egyedül.

A valóságban nem is annyira az volt a fontos a számomra, hogy a kávéházba menjek, hanem hogy fizessek neki. Mély, könnyes és makacs vágyat éreztem rá; sőt nem is csak fizetni szerettem volna neki, az lett volna a legnagyobb örömem, ha minden pénzemet, amit keresek, egyenesen neki adom át mind, úgy, ahogy megkapom átmeneti szeretőimtől. Úgy éreztem, hogy csak ezáltal mutathatom ki iránta való szerelmemet. Arra is gondoltam persze, hogy ha kitartom, majd valami erősebb kötelékkel kötöm magamhoz, mint pusztán a szerelmi kapcsolat. Egy másik alkalommal is mondtam neki: – Olyan boldog lennék, ha pénzt adhatnék neked... és biztos vagyok benne, hogy valami örömet neked is jelentene, ha elfogadnád.

Mino nevetni kezdett, s ezt válaszolta:

– A mi kapcsolatunk, legalábbis ami engem illet, nem az örömre van alapozva.

– Hát mire?

Egy kicsit tétovázott, majd így válaszolt:

– Arra, hogy te mindenképpen szeretni akarsz engem, s arra, hogy én gyenge vagyok ezzel az akarattal szemben... De ez nem azt jelenti, hogy az én gyengeségemnek nincs határa.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Nagyon egyszerű ez – válaszolta nyugodtan. – Én már olyan sokszor kifejtettem neked... Összekerültünk, mert te akartad... én viszont sose akartam, és... legalábbis elméletben ma sem szeretném, ha...

– Elég, elég! – szakítottam félbe. – Ne beszéljünk a szerelmünkről... Rosszul tettem, hogy szóba hoztam.

Ha elgondolkoztam Mino jellemén, nem is egyszer arra a fájdalmas eredményre jutottam, hogy csakugyan nem szeret, s hogy én számára csupán valamilyen, ki tudja, miféle kísérlet alanya vagyok. Valójában Minót csak saját maga érdekelte, ám e határokon belül jelleme módfelett bonyolultnak bizonyult. Azt hiszem, mondtam már, hogy egy jómódú, vidéki család sarja volt, finom, értelmes, művelt, jól nevelt, komoly. Abból a pár szóból, amit elkaptam – mert Mino nem szeretett erről beszélni –, a családja pontosan azok közé tartozott, amilyenek a rendes élet utáni hiú ábrándjaimban szerepeltek, amilyen családban szerettem volna születni. Ősi család volt, apja orvos és földbirtokos, anyja még fiatal asszony, aki otthonának élt, s minden gondolatával férjén és gyermekein csüggött. Minón kívül volt még három fiatalabb lány és egy idősebb fiú. Az apa, igaz, egy törtető helyi kiskirály volt, az anya túlságosan vakbuzgó, a leányok meglehetősen léhák, a bátyja meg egyenesen olyan Giancarlo típusú duhaj – de az én szememben, aki olyannyira más körülmények és emberek közt jöttem a világra, e hibák végső soron teljesen eltörpültek, sőt egyáltalán hibáknak sem tűntek. Azonkívül a család nagyon összetartott, s mindnyájan, a szülők is, a gyermekek is nagyon szerették Minót.

Az én szememben igen nagy szerencsének számított, hogy valaki ilyen családba születik bele. Mino viszont a családja iránt olyan idegenkedéssel, ellenszenvvel, undorral viseltetett, amit alapjában soha nem tudtam megérteni. És úgy látszott, hasonló idegenkedéssel, hasonló ellenszenvvel és undorral nézett saját magára is, meg mindarra, ami ő volt, s amit csinált. De ez az öngyűlölet talán csak a családja iránti gyűlölet visszfénye volt benne. Más szóval: mintha önmagában is gyűlölt volna mindent, ami még a családjához kötötte, vagy ami valamiképpen magán hordta a családi környezet befolyásának jegyét. Említettem, hogy jól nevelt, művelt, értelmes, finom és komoly fiú volt. De megvetette ezt az értelmességet, ezt a jólneveltséget, ezt a műveltséget, ezt a finomságot s ezt a komolyságot csupáncsak azért, mert azt gyanította, hogy mindezt annak a környezetnek és családnak köszönheti, melyben született és nevelkedett.

– De végül is – mondtam neki egy alkalommal –, mi akarsz te lenni? Mindezek szép tulajdonságok... hálát kellene adnod az égnek, hogy megvannak benned.

– Ah! – válaszolt foghegyről. – Mire jó mindez nekem?... Ha rajtam állna, olyan szeretnék lenni, mint Sonzogno.

Nem is értem, miért, de nagyon megragadta Sonzogno históriája.

– Borzalom! – tört fel belőlem a kiáltás. – Sonzogno szörnyeteg, s te olyan akarsz lenni, mint az a szörnyeteg!

– Magától értetődik, hogy nem minden tekintetben akarok olyan lenni, mint Sonzogno – fejtegette nyugodtan. – Csak azért említettem Sonzognót, hogy megvilágítsam, mire gondolok...

Mert akárhogy is vesszük, Sonzogno erre a világra való, én meg nem.

– És akarod tudni – mondtam erre –, mi szerettem volna én lenni?

– Halljuk.

– Én az szerettem volna lenni – mondtam lassan, ízlelve a szavakat, melyek mindegyike, úgy éreztem, egy-egy régen dédelgetett vágyálmomat zárja magába –, pontosan az, ami te vagy, s amit te annyira nem szeretsz... Szerettem volna egy, a tiedhez hasonló gazdag család gyermekeként születni, jó nevelést kapni... Szerettem volna egy olyan szép, tiszta házban élni, mint a tiétek... Szerettem volna, ha mint neked, jó tanítóm, külföldi nevelőnőim lettek volna... Szerettem volna hozzád hasonlóan a nyarat a tenger mellett vagy a hegyek között tölteni... ha szép ruháim lettek volna, vendégségbe jártam volna, s vendégeket fogadtam volna... Aztán szerettem volna férjhez menni valakihez, aki szeret, valami jóravaló emberhez, aki dolgozik, s ő maga is jómódú... Szerettem volna együtt élni ezzel az emberrel, s szerettem volna gyerekeket tőle.

Az ágyon elnyúlva beszélgettünk éppen. Egyszerre csak, mint olyan gyakran tette, Mino nekem esett, szorongatott, gyötört, s egyre ismételte: – Éljen, éljen, éljen!... Egyszóval az szerettél volna lenni, aki Lobiancóné.

– És ki az a Lobiancóné? – kérdeztem ingerülten és kissé sértődötten.

– Egy szörnyű hárpia, aki sűrűn meghív fogadásaira abban a reményben, hogy beleszeretek borzalmas leányainak valamelyikébe, s feleségül veszem egyiket... Tudniillik én, a nagyvilág nyelvén, úgynevezett jó parti vagyok.

– De én egyáltalán nem olyan szeretnék lenni, mint ez a Lobiancóné.

– Pedig szükségszerűen olyanná lettél volna, ha mindazt megkaptad volna, amiről beszélsz... Lobiancóné úrhölgy is gazdag család gyermekeként született, családja kiváló nevelést adott neki házitanítókkal, külföldi nevelőnőkkel, iskolába küldte, sőt, úgy rémlik, egyetemre is... ő is szép, tiszta házban nevelkedett... ő is minden nyáron a tenger mellé s a hegyek közé ment... neki is voltak szép ruhái, vendégségbe járt, s vendégeket fogadott... Sokszor kapott meghívást, s maga is sok fogadást adott... Ő is férjhez ment egy derék emberhez, egy Lobianco nevű mérnökhöz, aki dolgozik, sok pénzt visz haza... s végül ennek a hölgynek is lett a férjétől, akihez azt hiszem, még hűséges is volt, szép számú gyermeke... pontosan három leánya s egy fia... de mindamellett, mint mondtam, szörnyű hárpia.

– De akkor ő hárpia... környezetétől függetlenül.

– Nem! Hárpia, ahogy hárpiák a barátnői és barátnőinek a barátnői.

– Lehet, de mindenkinek megvan a saját egyénisége – tiltakoztam, s igyekeztem kiszabadulni Mino csúfondáros öleléséből. – Tegyük fel, hogy Lobiancóné hárpia... én azonban bizonyos vagyok afelől, hogy ilyen körülmények között én jobb, de sokkal jobb ember lettem volna, mint amilyen most vagyok.

– Semmivel sem lettél volna kevésbé szörnyű, mint Lobiancóné.

– De miért?

– Csak.

– Nézzük csak... Számodra a saját családod is szörnyű?

– De még mennyire!... A lehető legszörnyűbb.

– És te magad, te is szörnyű vagy?

– Én is az vagyok mindabban, amit a családomtól kaptam.

– De miért?... Mondd meg, miért?

– Csak.

– Ez nem felelet.

– Ugyanezt felelné neked Lobiancóné, ha bizonyos kérdéseket tennél fel neki.

– Miféle kérdéseket?

– Nem fontos, hogy elmondjam – válaszolt Mino könnyedén.

– Egy s más zavarba ejtő kérdést... De egy meggyőződéssel kiejtett, ügyes „csak” a legkíváncsibb embereknek is befogja a száját... Csak... minden ok nélkül... csak.

– Nem értelek.

– Mit számít az, hogy ha érteni nem is, de, mint igaz, szeretni szeretjük egymást? – fejezte be Mino, s a maga gúnyos módján és alapjában véve minden szerelem nélkül átölelt. És ezzel véget ért a vitánk. Mert ahogyan soha teljesen át nem adta magát érzelmeinek, s énjének egy részét, talán a leglényegesebbet, láthatólag mindig elzárta előlem, s így nagy ritkán előforduló szeretetkitöréseit minden értékétől megfosztotta, ugyanúgy értelmét sem tárta ki soha teljesen előttem, s valahányszor úgy éreztem: most hozzáférkőztem szellemi világának legbensejéhez, ő valami tréfával, valami mókával eltávolított, s kivonta magát megfigyelésem alól. Ő tényleg s minden értelemben folyton kicsúszott a kezemből. Engem pedig úgy kezelt, mint alsóbbrendű valakit, szinte mint egy kísérleti nyulat. De talán éppen ezért szerettem annyira, olyan alávetett és kiszolgáltatott módon.

Egyébként sokszor úgy éreztem, hogy nemcsak saját családját, saját környezetét gyűlöli, hanem minden embert. Egy másik alkalommal, már nem emlékszem, mivel kapcsolatban, megjegyezte: – A gazdagok szörnyűek... de ha más okból is, bizonyára a szegények sem jobbak.

– Egyszerűbb volna nyíltan bevallanod – mondtam –, hogy gyűlölsz mindenkit megkülönböztetés nélkül.

Mino nevetve válaszolt:

– Mindentől elvonatkoztatva, amikor nem vagyok köztük, nem gyűlölöm őket... sőt oly kevéssé gyűlölöm őket, hogy hiszek a megjavulásukban... Ha ebben nem hinnék, nem foglalkoznám politikával... De amikor köztük vagyok, borzalommal töltenek el... Valójában – tette hozzá váratlanul és fájdalmasan – az emberek nem érnek semmit.

– Mi is emberek vagyunk – mondtam –, ezek szerint hát mi sem érünk semmit... következésképpen nincs jogunk megítélni őket.

Mino újból nevetett, s ezt válaszolta:

– Én nem megítélem... én megérzem őket... helyesebben megszimatolom, ahogy a kutya megszimatolja a fogoly vagy a nyúl nyomát... Talán a kutya is ítél? És a szimatom azt mondja, hogy gonoszak, ostobák, önzők, kicsinyesek, közönségesek, kétszínűek, aljasak, tele piszkosságokkal... Megszimatolom őket... egy érzék ez bennem... Ki lehet irtani egy érzéket?

Nem tudtam mit válaszolni, hát csak annyit jegyeztem meg:

– Bennem nincs meg ez az érzék.

Egy más alkalommal meg azt mondja Mino:

– Egyébként az emberek talán jók, talán rosszak... Ezt nem tudom, de mindenesetre haszontalanok, feleslegesek.

– Hát ez meg mit jelent?

– Azt akarom ezzel mondani, hogy nagyon jól meg lehetne lenni az egész emberiség nélkül is... Az ember csupán csúf kiütés a világ arcán... egy szemölcs... A világ sokkal szebb lenne az ember nélkül, városai, utai, kikötői, aprócseprő ügyei nélkül... Képzeld csak, milyen szép lenne a világ, ha nem lenne más, csak az ég, a tenger, a fák, a föld és az állatok.

Nem tudtam megállni nevetés nélkül, úgy kiáltottam fel:

– Micsoda fura gondolataid támadnak neked!

De Mino rendületlenül folytatta:

– Az ember egy teljesen értelmetlen csodabogár... határozottan negatív jelenség... Ezért az emberiség története is csak tömény unalom... Mi szükség van rá?... A magam részéről meglennék nélküle.

– De hiszen te magad is beleszámítsz az emberiségbe – vetettem ellene ezek szerint saját magad nélkül is meglennél.

– Magam nélkül legfőképpen.

Mino egy másik rögeszméje a szüzesség volt, s ez annál különösebben hatott, mert meg sem kísérelte a gyakorlatba átültetni, s csak arra volt jó, hogy elvegye vele az ízét minden gyönyörnek. Minduntalan dicshimnuszokat zengett a testi tisztaságról, de mintegy bosszantásképpen, különösen közvetlenül a szeretkezés után. Azt mondogatta, hogy a szerelem a legostobább és legkönnyebb módja annak, hogy az ember minden problémájától megszabaduljon, titokban, az alsó részén vetve ki magából, úgyhogy senki ne vegye észre, ahogy a kellemetlenkedő vendéget egy kis hátsó ajtón vezetik ki...

– Aztán, a művelet végeztével, elmegy az ember sétálni a bűntársával, feleségével vagy szeretőjével, s csodálatosan hajlamos arra, hogy elfogadja a világot olyannak, amilyen... még ha minden lehetséges világok legrosszabbika volna is.

– Nem értelek – mondtam.

– Pedig hát – válaszolta Mino –, legalább ezt meg kellene értened... Vagy talán nem ez a szakmád?

Sértve éreztem magam, úgy válaszoltam:

– Az én szakmám, ahogy te nevezed, az, hogy szeresselek...

De ha úgy jobban tetszik, többet nem szeretkezünk... Én azért csak szeretni foglak.

Mino nevetve kérdezte:

– Biztos vagy benne?

S e napra ezzel a kérdéssel végeztünk. Később azonban Mino újra meg újra előhozta ezeket a dolgokat; a végén aztán már ügyet se vetettem rá, elfogadtam ezt a tulajdonságát is, mint ellentmondásokkal teli jellemének annyi más vonását.

Politikáról viszont, néhány célzástól eltekintve, sosem beszélt velem. Egész a mai napig még csak azt sem tudom, mi volt a célja, milyen eszméket vallott, milyen párthoz tartozott. E tájékozatlanságom részben abból eredt, hogy életének ezt a területét titokban tartotta, részben meg abból, hogy én semmit sem értettem a politikához, aztán meg félénkségből is, közömbösségből is sosem kértem tőle olyan tájékoztatást, ami világosságot deríthetett volna bennem. Bizony rosszul tettem ezt, s Isten a megmondhatója, mennyire megbántam később. Akkoriban azonban nagyon kényelmesnek tűnt számomra, ha nem keveredem olyan dolgokba, amelyekről azt tartottam, hogy nem tartoznak rám, és csak a szerelemmel törődöm. Végső soron én is úgy viselkedtem, mint annyi más nő, feleség vagy szerető, aki sokszor azt se tudja, hogyan keresi a férfi azt a pénzt, amit hazavisz. Többször is előfordult, hogy összetalálkoztam azzal a két társával, akivel szinte mindennap összejött. De az én jelenlétemben azok sem beszéltek politikáról: tréfálkoztak vagy lényegtelen dolgokról beszélgettek.

Mindazonáltal lelkemet nem sikerült egy állandó nyomasztó érzéstől megszabadítanom, hiszen számot vetettem vele, hogy veszedelmes dolog a kormány ellen összeesküdni. Főleg attól féltem, hogy Mino valami erőszakos cselekedetre ragadtatja magát: tudatlanságomban ugyanis az összeesküvés gondolatát nem tudtam elválasztani a fegyver és vérontás gondolatától. Ezzel kapcsolatban hadd említsek meg egy esetet: ez jól példázza, hogy – ha homályosan is – mennyire kötelességemnek éreztem, hogy én is közbelépjek azoknak a veszélyeknek az elhárítása érdekében, melyek Minót fenyegették. Tudtam, hogy tilos fegyvert hordani, s hogy volt rá eset, amikor valakit börtönbüntetésre ítéltek csupán tiltott fegyverviselés miatt. Másrészt meg az ember bizonyos pillanatokban olyan hamar elveszti a fejét, s a fegyverhasználat olyan gyakran vesztükbe vitt embereket, akik különben megúszták volna. Mindezek alapján úgy gondoltam, hogy az a revolver, amire Mino olyan büszke volt, nemcsak hogy nem szükséges neki, mint ő állította, hanem egyenesen vesztét okozná, ha esetleg kénytelen lenne használni, vagy ha egész egyszerűen megtalálnák nála. Szólni azonban nem mertem neki róla, már csak azért sem, mert tisztában voltam vele, hogy hiábavaló lenne. Végül is úgy döntöttem, hogy titokban cselekszem. Egy ízben Mino elmagyarázta nekem, hogyan is működik ez a fegyver. Egyik napon hát, miközben aludt, kiemeltem nadrágja zsebéből a revolvert, kihúztam a tölténytárat, s kiszedtem belőle a golyókat. Utána megint összeraktam a fegyvert, s visszatettem Mino zsebébe. A töltényeket eldugtam egy fiókba, a fehérnemű alá. Mindez egy pillanat műve volt, utána visszafeküdtem Mino mellé, s aludtam. Két nappal később beleraktam a töltényeket a táskámba, s bedobtam a Teverébe.

Ezekben a napokban egyszer csak megjelent nálam Astarita. Én már szinte meg is feledkeztem róla, ami meg a szobalány ügyét illette, úgy gondoltam, hogy megtettem mindent, ami kötelességem volt, többé gondolni se akartam rá. Astarita tájékoztatott, hogy a pap leadta a rendőrségen a púderdobozt, Gino úrnője pedig, visszakapva elveszett értéktárgyát, magának a rendőrségnek tanácsára visszavonta feljelentését, a szobalány meg, ártatlanságának kiderültével, kiszabadult a börtönből. Nem tagadom, hogy ez a hír örömet szerzett nekem, elsősorban azért, mert eloszlatta bennem azt a baljós érzést, ami utolsó gyónásom óta bennem élt. De nem az immár szabad szobalányra gondoltam mégsem, hanem Minóra, s azt mondtam magamban, hogy most, amikor az annyira rettegett feljelentés réme szertefoszlott, nem kell többé félnem sem magam, sem Mino miatt. Túláradó boldogságomban önkéntelenül Astarita nyakába borultam.

– Hát ennyire a szíveden viselted, hogy az a nő kijöjjön a börtönből? – jegyezte meg Astarita kétkedő fintorral.

– Számodra – hazudtam –, aki nap mint nap könnyű szívvel küldesz börtönbe isten tudja, mennyi ártatlan embert, ez talán különösnek tűnik... de nekem valóságos kínszenvedés volt.

– Én nem küldök senkit börtönbe – mormogta Astarita –, én csak a kötelességem végzem.

– Láttad a papot? – kérdeztem.

– Nem... Nem láttam... Telefonáltam, s mondták, hogy a púderdobozt csakugyan átadta a pap, aki azt gyónási titok alatt kapta... Akkor aztán én bizonyos tanácsokat adtam nekik...

Magam sem tudom, miért, elgondolkoztam. Aztán Astaritához fordultam: – Igazán szeretsz engem?

Erre a kérdésre Astaritán rögtön felindultság vett erőt, erősen magához szorítva hebegte: – Miért kérdezed?... Tudhatnád már.

Meg akart csókolni, én azonban védekeztem ellene, azt mondtam:

– Azért kérdezem, mert tudni akarom: segítségemre leszel-e mindig... minden alkalommal, amikor csak kérem... úgy, ahogy most segítettél rajtam?

– Mindig! – mondta Astarita egész testében remegve. Majd arcát arcomhoz nyomva mondta: – De te is kedves leszel velem?

Ekkoriban, hogy Mino visszatért hozzám, szilárdan elhatároztam, hogy többé semmi dolgom Astaritával. Ő más volt, mint szokott alkalmi kedveseim, s bár nem szerettem, sőt egyes pillanatokban egyenesen iszonyodtam tőle, talán éppen azért úgy éreztem, hogy árulás volna Minóval szemben, ha odaadnám magam neki. Már a nyelvemen volt, hogy megmondjam az igazat: „Nem, többé nem leszek kedves veled”, de hirtelen mást gondoltam, s türtőztettem magam. Arra gondoltam, hogy Astarita hatalmas valaki, hogy Giacomót akármelyik nap letartóztathatják, ezért aztán, ha azt akarom, hogy Astarita közbenjárjon kiszabadítása érdekében, nem lesz jó elrontani a szája ízét. Beletörődve gyorsan ezt mondtam: – Igen... kedves leszek hozzád.

– És mondd – erőltette nekibátorodva –, mondd... szeretsz egy kicsit?

– Nem... Szeretni nem szeretlek – válaszoltam eltökélten. – Ezt te is tudod... Olyan sokszor megmondtam már.

– És nem is fogsz szeretni soha?

– Azt hiszem, nem.

– De miért nem?

– Mit tudom én?

– Mást szeretsz?

– Ez ne érdekeljen téged.

– Számomra életszükséglet, hogy szeress – mondta kétségbeesetten, s nézett rám indulatos szemmel. – Miért... miért nem akarsz egy kicsikét szeretni?

E napon megengedtem neki, hogy késő éjszakáig nálam maradjon. Vigasztalan volt, hogy képtelen vagyok szeretni, s úgy tűnt: sose hiszi el, hogy őszintén mondom.

– De hisz nem vagyok rosszabb, mint a többi férfi – ismételgette –, miért ne szerethetnél engem egy más férfi helyett?

Igazán mondom: megszántam. Amikor meg csak csökönyösködött, s egyre iránta táplált érzéseim felől kérdezősködött, s próbált szavaimban valami biztatást találni reményeire, szinte kísértésben voltam, hogy hazudjam, csak hogy megszerezzem neki azt az illúziót, amihez annyira ragaszkodott. Észrevettem, hogy ezen az éjszakán a szokottnál búskomorabb és kiábrándultabb volt. Úgy éreztem, hogy mozdulatokkal és pózokkal kívülről akarja felkelteni bennem azt a szerelmet, amit a szívem tőle megtagadott. Emlékszem: az egyik percben azt kívánta, hogy üljek meztelenül az egyik fotelba! Ő aztán elém térdelt, fejét ölembe hajtotta, arcát hasamhoz nyomta, s így maradt ott sokáig, mozdulatlanul. Közben nekem könnyed és szüntelen simogatással oda-vissza kellett mozgatnom kezemet a fején. Nem első ízben kényszerített erre a szerelmi színjátékra, ezen a napon azonban csüggedtebbnek látszott, mint más alkalmakkor. Erősen odanyomta arcát az ölemhez, mintha belé akart volna hatolni, el akart volna benne merülni, s minduntalan csak nyögött. E pillanatokban már nem is úgy tekintettem rá, mint szerelmesre, hanem mint egy csecsemőre, aki az anyai öl sötétjét és melegét keresi. És arra gondoltam, hogy sok ember azt szeretné, bár sose született volna meg, és hogy Astaritának ebben a mozdulatában talán öntudatlanul az a homályos vágya fejeződött ki, hogy újra visszafogadja őt az a sötét anyaméh, melyből fájdalmak között kiszakadt erre a világra.

Ezen az éjszakán Astaritának ez a térdre borulása olyan hosszúra nyúlt, hogy elálmosodtam, és a fotel támlájára esett fővel s Astarita fején nyugvó kézzel el is aludtam. Aludtam valamit, aztán egyszerre úgy tűnt, hogy felébredek, s ott látom Astaritát, de már nem lábam előtt térdelve, hanem úgy, hogy felöltözve előttem ül, s néz azzal a lobbanékony és mélabús szemével. De ez talán csak álom volt vagy képzeletem csalódása. Tény az, hogy egyszerre csakugyan felébredtem, s azt vettem észre, hogy Astarita elment, s ölemben, ott, ahová az előbb fejét hajtotta, ott hagyta a szokásos pénzösszeget.

Aztán eltelt valami két hét, ami életem legboldogabb időszakai közé tartozik. Szinte mindennap találkoztam Minóval, s bár kapcsolatunk mit sem változott, én megelégedtem a kapcsolatnak azzal a formájával is, melyben most már láthatólag mindketten megegyezésre jutottunk. Hallgatólagosan megállapodtunk egymás közt abban, hogy Mino nem szeret engem, hogy nem is fog soha szeretni, s hogy mindenesetre mindig többre fogja tartani a szüzességet a szerelemnél. Hallgatólagosan ugyancsak megállapodtunk abban is, hogy én szeretem Minót, s hogy közönyössége ellenére is mindig szeretni fogom, s hogy mindenképpen többre tartom ezt a beteljesületlen s állandóan összeomlással fenyegető szerelmet annál, mintha ez sem lenne. Én más fából vagyok faragva, mint Astarita: beletörődtem, hogy szerelmemet nem viszonozzák, s elég sok gyönyörűséget találtam abban is, hogy szeretek. Arra nem esküdnék meg, hogy szívem mélyén nem pislákolt az a remény, hogy alázat, türelem és szeretet révén el fogom érni, hogy Mino megszeressen. De ezt a vágyakozást semmiképpen nem szítottam, s minden másnál inkább ez volt e vitatható és bizonytalan édességek fűszere, ha kissé keserű fűszer volt is.

Persze azért – úgy, hogy Mino ne is gyanítsa – próbáltam behatolni az életébe, és mivel a főbejáraton át ez nem sikerült, igyekeztem a mellékajtón befurakodni. Állandóan hangoztatott s, azt hiszem, őszinte embergyűlölete ellenére is – érdekes ellentmondásként – legyűrhetetlen ösztön élt benne, hogy szónokoljon és tevékenykedjék mindannak érdekében, amit ő az emberiség javának vélt. Igaz, ezt az ösztönt állandóan hirtelen elkedvetlenedések és epés megcsömörlések keresztezték, de mégis őszinte volt. Ez idő tájt Mino, úgy látszott, nagy hévvel fogott neki – mint egy kis gúnnyal mondani szokta – az én nevelésemnek. Én, mint említettem, igyekeztem őt magamhoz láncolni, ezért hát fűtöttem ez irányú hajlandóságát. Ez a kísérlet azonban szinte mindjárt véget is ért, méghozzá olyan módon, amit érdemes elmondani.

Több este is egymás után eljött hozzám Mino, s valami könyveket hozott magával; aztán röviden kifejtette, miről szól a könyv, s innen is, onnan is felolvasott belőle egy-egy részletet. Nagyon szépen olvasott, a tárgynak megfelelő gazdag színezetű hanglejtéssel s olyan tűzzel, amitől egész arca kipirult, s ami vonásainak szokatlan lelkesültséget kölcsönzött. Hanem hát többnyire olyasmit olvasott fel, amit én, akárhogy is feszítettem az agyam, nem voltam képes megérteni. Így aztán hamarosan nem is hallgattam oda, beértem azzal, hogy kielégíthetetlen gyönyörködéssel figyeltem arcán az olvasmány keltette változatos kifejezéseket. E felolvasások alatt Mino félelem és gunyorosság nélkül teljesen átadta magát a szavaknak, mint aki végre elemében érzi magát, s nem fél, hogy őszintének mutatkozik. Ez a tény nagyon meghökkentett, mivel addig azt hittem, hogy nem a felolvasás, hanem a szerelem a legalkalmasabb állapot arra, hogy az emberi lélek kitáruljon. Mino esetében viszont, úgy látszott, ennek éppen az ellenkezője történt; bizonyos, hogy még irántam érzett, őszinte szeretetének ritka pillanataiban sem láttam soha az arcán annyi lelkesedést, annyi őszinteséget, mint amikor hangját különös zengő tónusban felemelve, majd beszélgetésformán lehalkítva, ott olvasta nekem kedvenc szerzőit. Lehámlott olyankor róla mindenekelőtt a színpadias és bohóckodó mesterkéltségnek az a kifejezése, melyet teljesen soha, még legkomolyabb pillanataiban sem vetkőzött le, s ami azt az érzést keltette az emberben, hogy állandóan egy előre betanult és külsődleges szerepet mond fel. Nemegyszer még azt is észrevettem, hogy szemei könnyel telnek meg. Utána aztán becsukta a könyvet, és nekem szegezte a kérdést: – Tetszett?

Rendszerint azt feleltem, hogy tetszett, nem részleteztem azonban, miért tetszett, amit nem is tudtam volna megtenni, hiszen – mint említettem – szinte mindjárt kezdettől fogva felhagytam minden olyan kísérlettel, hogy megragadjam ezt az oly homályos anyagot. Egyik napon azonban Mino megmakacsolta magát, s tovább kérdezett: – De mondd már meg, miért tetszett... Magyarázd meg!

– Az igazat megvallva – válaszoltam rövid habozás után –, nem tudom elmagyarázni, mert semmit nem értettem belőle.

– És miért nem mondtad?

– Mindabból, amit olvasgatsz nekem, én nem értek semmit... vagy igen keveset.

– És hagysz itt olvasni!... Nem szólsz!

– Láttam, hogy örülsz, ha olvashatsz, nem akartam elrontani az örömödet... Különben nem unatkoztam... igazán mulatságos dolog figyelni téged, ahogy olvasol.

Mino dühösen ugrott fel:

– Az istenfáját!... Buta vagy... hülye vagy! És én még itt kibeszélem a tüdőmet... Birka vagy...

Olyan mozdulatot tett, mintha fejemhez akarná vágni a könyvet, de még idejében megfékezte magát, egy ideig azonban még továbbra is ott szitkozódott. Hagytam, hogy kidühöngje magát, aztán megjegyeztem: – Azt mondod, hogy nevelni akarsz... De ennek az első feltétele az lenne, hogy ne kényszerüljek többé úgy keresni meg a kenyeremet, ahogy keresem, mint te is jól tudod... Hogy férfiakat szedjek fel, ahhoz igazán nem szükséges, hogy költeményeket vagy erkölcsi elmélkedéseket olvassak... Akár írni, olvasni se kellene tudnom, azért csak ugyanannyit fizetnének.

Mino maró gúnnyal válaszolt:

– Persze szép lakást szeretnél, férjet, gyermekeket, ruhákat, autót, mi?... A baj az, hogy a Lobiancóné-féle hölgyek sem olvasnak... talán mások az okaik, mint a tieid, de amennyire tudom, azok sem indokoltabbak.

– Hogy mit szeretnék, nem tudom – feleltem némi ingerültséggel –, ezek a könyvek azonban más körülmények közé valók, mint amilyenekben én élek... Olyan ez, mintha egy nagyon drága kalapot adnál egy koldusnőnek, s azt kívánnád, hogy a rongyaihoz tegye fel.

– Lehet – mondta Mino –, de ez volt az utolsó alkalom, hogy egy sort is olvastam neked.

Elbeszéltem ezt az összeszólalkozást, mert szerintem jellemző Mino gondolkodás-és cselekvésmódjára. Én persze kétlem, hogy folytatta volna pedagógiai erőfeszítéseit akkor is, ha nem vallom be neki, hogy semmi érzékem ezekhez a dolgokhoz. Nem is annyira állhatatlansága hagyatta volna abba vele, hanem valami sajátos, azt mondhatnám, fizikai képtelensége arra, hogy kitartson valami olyan törekvés mellett, ami állandó és őszinte lelkesedést követel. Mino sohasem beszélt velem nyíltan, én azonban rájöttem, hogy a szavaiból áradó komédiázás gyakran valóságos lelkiállapotát tükrözte. Megesett vele, hogy akármilyen cél fellelkesítette, nekihevült, s mindaddig, míg lelkesedésének tüzéből futotta, megfogható és megvalósítható dolognak látta ezt a célt. Aztán a tűz egyszerre csak kihamvadt, s Minóban nem maradt más, mint unalom, undor, főleg pedig a dolog képtelen voltának tökéletes átérzése. Olyankor aztán vagy mindenestül valami fásult és tétlen közömbösségnek adta át magát, vagy pedig külsőleg, a szokványos módon tovább is tevékenykedett, mintha ez a tűz nem is aludt volna ki, egyszóval: színészkedett. Nem könnyű megmagyarázni, mi történt vele ilyenkor: valószínűleg az életakarat hirtelen megtorpant benne, mintha a meleg vér egyszerre csak lehúzódott volna az agyáról, sivár ürességet hagyva maga után. Hirtelen, váratlan, teljes megszakadás volt ez, ahhoz hasonlítható, ahogy az elektromos áram hirtelen megszakad, és sötétségbe borítja az imént még ragyogóan kivilágított házat, vagy ahogy egy motorban, melyből hirtelen kikapcsolják az energiát, egyik kerék a másik után megáll, s végül mozdulatlanná merevedik.

Legbensőbb életerejének ezek a kihagyásai számomra először csak abban nyilvánultak meg, hogy nagyon sűrűn váltakozott benne a lelkesültség és hevület állapota a csüggedtség és ernyedtség állapotával, a végén azonban mindez napnál világosabbá vált egy érdekes eset kapcsán, melynek akkor nem tulajdonítottam nagy fontosságot, de amelyet később annál inkább sokatmondónak találtam. Egy nap Mino váratlanul ezt kérdezte: – Nem akarnál valamit tenni a mi érdekünkben?

– Kik azok a mi?

– A mi csoportunk... Nem segítenél például röplapok terjesztésében?

Én folyton vizsla szemekkel lestem: hogyan kerülhetnék közelebb Minóhoz, s hogy fűzhetném szorosabbra kapcsolatunkat, őszintén válaszoltam hát: – Dehogynem... Mondd meg, mit kell tennem, s én megteszem.

– És nem félsz?

– Miért félnék? Ha te is csinálod...

– Jó... – mondta Mino. – De előbb ki kell fejtenem, miről is van szó... Előbb meg kell ismerned azokat az eszméket, amelyekért ilyen kockázatot vállalsz.

– Majd te elmagyarázod.

– De téged nem érdekelnek.

– Miért mondod ezt? Először is nyilván érdekelnek... aztán meg minden érdekel, amit te csinálsz, már csak azért is, mert te csinálod.

Rám nézett, aztán szeme hirtelen s meglepetésszerűen kigyúlt, arca lángolni kezdett.

– Rendben van – mondta sietve –, ma már késő van rá... de holnap mindent elmagyarázok neked... élőszóval, tekintve, hogy a könyvek untatnak... De jegyezd meg, hosszú dolog lesz... figyelned kell rám, követned kell... még ha olykor úgy érzed is, hogy nem érted.

– Majd igyekszem megérteni.

– Meg kell értened – válaszolta mintegy önmagának. És azzal ott hagyott.

Másnap vártam, vártam, de Mino nem jött. Harmadnap aztán eljött, s szobámba lépve szó nélkül leült az ágy végénél levő fotelba.

– Hát akkor – mondtam jókedvűen – készen állok...

Hallgatlak.

De észrevettem, hogy arca kedvetlen, szeme fátyolozott, s egész lénye mintegy lehervadt és kialudt, de nem akartam róla tudomást venni. Végre is kinyögte a feleletet: – Felesleges hallgatnod, mert nem lesz mit hallgatnod.

– Miért?

– Csak.

– Mondd meg őszintén – tiltakoztam –, azt hiszed, hogy én túl buta és túl műveletlen vagyok ahhoz, hogy bizonyos dolgokat megértsek... Nagyon kedves tőled.

– Dehogyis. Tévedsz – felelte komolyan.

– Akkor meg miért?

Ahogy én így egyre csak követeltem, hogy tudni akarom, Mino megpróbált kibújni kérdéseim alól, egy kissé mégiscsak előbbre jutottunk, sőt végül is kibökte: – Akarod tudni, miért?... Mert ma én magam sem tudnám kifejteni neked azokat az eszméket.

– Hogy lehet az, hiszen folyton azokon jár az eszed?

– Igaz, folyton rajtuk jár az eszem, de tegnap óta s ki tudja, meddig még, ezek az eszmék nem világosak a számomra, mondhatnám: nem értek belőlük semmit.

– Menj már!

– Próbálj megérteni – mondta Mino ha tegnapelőtt, amikor javasoltam neked, hogy dolgozz velünk, rögtön kifejtettem volna ezeket az eszméket, biztos vagyok benne, hogy nemcsak én magam beszéltem volna kitartóan, világosan és meggyőző erővel, hanem te is tökéletesen megértetted volna őket... Ma viszont talán mozgatnám a számat és a nyelvemet, hogy mondjak neked bizonyos elkoptatott szavakat... de ez gépies munka lenne, melyben én egyáltalán nem vennék részt... Ma – fejezte be, megnyomva a szótagokat –, semmit sem értek már.

– Semmit sem értesz?

– Nem, most már semmit se értek: eszmék, fogalmak, tények, emlékek, meggyőződések, mindez valami puliszkává keveredett össze... és ez a puliszka tölti meg a fejemet... és bűzlik bennem, mintha bélsár lenne – s ujjaival megkopogtatta a homlokát.

Csüggedten és értetlenül néztem rá. S akkor mintha a kétségbeesés egy remegése futott volna át rajta, elölről kezdte: – Próbálj megérteni... Ma nemcsak az eszmék, hanem bármilyen írott, mondott vagy gondolt dolog is érthetetlenné, képtelenné vált számomra... Mondok egy példát... tudod a Miatyánkot?

– Persze.

– Jó, mondd el.

– Mi atyánk – kezdtem –, ki vagy a mennyekben...

– Elég ennyi – szakított félbe. – Most gondold csak el egy pillanatra: századok óta hányféleképpen mondták el ezt az imádságot... mennyiféle érzelemmel... Nos, én egyáltalán nem értem... sehogy se értem... Mondhatod nekem visszafelé is... számomra ugyanannyi lenne.

Egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta:

– De nemcsak a szavak teszik rám ezt a hatást... a dolgok is... a személyek is... Te most itt vagy mellettem, itt ülsz ennek a fotelnek a karfáján, és azt hiszed, hogy én látlak... De nem látlak, mert nem értelek... meg is érinthetlek, de éppen úgy nem értelek... meg is érintlek – s azzal, mint aki megtébolyult, széthasította rajtam a pongyolát, úgyhogy mellem fedetlen maradt –, megérintem a melledet, érzem a formáját, melegét, körvonalait, látom a színét, duzzadását... de nem értem, hogy mi az... Mondom magamnak: itt van egy kerekded, meleg, lágy, fehér, duzzadt valami, közepén kis kerek, barna gomb... arra szolgál, hogy tejet adjon, s ha megsimogatja az ember, gyönyört vált ki... de nem értek semmit... Mondom magamnak, hogy szép, hogy vágyat kellene bennem ébresztenie... de azért csakúgy nem értek semmit... Értesz most már? – ismételte dühösen, s úgy megszorította a mellem, hogy fájdalmamban nem tudtam visszafojtani egy kiáltást. Erre rögtön abbahagyta, majd egy kis időre rá megjegyezte: – Valószínűleg ez a fajta értetlenség szüli annyi emberben a kegyetlenséget... megpróbálják, hogy mások fájdalma által találják meg újra a valósággal való kapcsolatukat.

Egy ideig mindketten hallgattunk, aztán azt mondtam:

– Ha ez így van, hogy igazodsz el, amikor egy más dolgot kell végezned?

– Például?

– Mit tudom én... mondod, hogy röplapokat terjesztesz... hogy te magad írod őket... Ha nem hiszel bennük, hogy írod meg, hogyan terjeszted?

Mino hatalmas, gúnyos hahotába tört ki:

– Úgy teszek, mintha hinnék bennük.

– Lehetetlenség.

– Miért volna lehetetlenség; majdnem mindenki ezt csinálja, az evésen, iváson, alváson és szeretkezésen kívül majdnem mindenki úgy végzi a dolgokat, mintha hinne bennük... Nem vetted még észre?

És idegesen nevetett.

– Én nem – feleltem a kérdésre.

– Te nem – mondta szinte támadólag –, mert te mást se teszel, mint éppenséggel csak eszel, iszol, alszol és szeretkezel, amikor éppen kedved szottyan rá... Ezek pedig mind olyan dolgok, melyek érdekében, ha igaz, nem kell színlelni... Sok ez, de ugyanakkor nagyon kevés is.

Elkezdett nevetni, majd hirtelen jókorát húzott a combomra, aztán pedig, ahogy szokta, karjai közé kapott, szorított, rázott, s megint rákezdte: – Ó, hát nem tudod, hogy ez a világ az „olyan, mintha” világa? Nem tudod, bizony, hogy ezen a világon a királytól a koldusig mindenki úgy viselkedik, mintha... A „mintha”, a „mintha”, a „mintha” világa...

Hagytam: hadd csinálja, hiszen tudtam, hogy ilyen pillanatában legjobb, ha az ember nem sértődik meg, és nem is tiltakozik, megvárja, míg kifüstölgi magából a rosszkedvét.

Végül azonban határozottan kijelentettem:

– Szeretlek... én csak ennyit tudok, s nekem ez elég.

Mire Mino egyszerre lecsendesedve, egyszerűen azt felelte:

– Igazad van.

Az este aztán a szokásos módon ért véget anélkül, hogy újra szóba került volna akár a politika, akár az, hogy képtelen róla beszélgetni.

Amikor magamra maradtam, hosszas töprengések után ilyesféle következtetésre jutottam; lehet, hogy minden úgy van, ahogy Mino mondta, de sokkal-sokkal valószínűbb, hogy azért nem akar velem politikáról beszélni, mert azt hiszi, hogy nem érteném meg, és talán azért is, mert fél, hogy valamit elfecsegek, s ezzel veszélybe döntöm őt. Nem mintha én azt hittem volna, hogy Mino hazudik: tudtam én tapasztalatból, hogy mindenkivel előfordulhat, hogy egy napon úgy érzi, mintha az egész világ darabokra szakadt volna, vagy mint Mino mondta, hogy nem ért többé belőle semmit, a Miatyánkot sem. Ha nem éreztem jól magam, vagy egy s más okból rossz hangulatban voltam, velem is megesett, hogy az unalomnak, undornak és tompultságnak szinte ugyanezt az érzését tapasztaltam magamon. Nyilvánvaló azonban, hogy amikor visszautasította, hogy belekapcsolódjam életének legtitkosabb területébe, valami más okának kellett lennie: s ez, mint említettem, a műveltségem és titoktartásom iránti bizalmatlanság lehetett.

Később, túlságosan későn beláttam, hogy tévedtem, s hogy Mino esetében ezek a kóros jelenségek – akár korával járó tapasztalatlansága, akár jellembeli gyengesége folytán – különleges fontossággal bírtak.

Ekkor azonban úgy gondoltam; leghelyesebb, ha visszahúzódom, s nem zavarom Minót kíváncsiskodásommal. Így is tettem.