A római lány Alberto Moravia

Prev Next

ÖTÖDIK FEJEZET

A rákövetkező éj hosszú és mély álma eltörölte – legalábbis nekem úgy tetszett – a viterbói kalandnak még az emlékét is. Másnap reggel megnyugodva s azzal az elhatározással ébredtem, hogy az eddigi állhatatossággal törekszem továbbra is a tisztes családi élet megteremtésére. Gisella, akivel még aznap reggel találkoztam – akár lelkiismeret-furdalása miatt, akár, ami valószínűbb, előrelátó tapintatból –, még csak célzást sem tett a kirándulásra, s én hálás voltam neki ezért. Annál inkább nyugtalanság fogott el viszont, ha a Ginoval való legközelebbi találkozásra gondoltam. Bár meggyőződésem szerint én nem voltam bűnös semmiben, mégiscsak hazudni kell majd neki, gondoltam, és ettől viszolyogtam. Abban sem voltam bizonyos, hogy képes leszek neki hazudni, hiszen ez volt az első alkalom: eddig mindenestül őszinte voltam hozzá. Igaz, hogy eltitkoltam előle Gisellával való találkozásaimat, de ez a kétszínűség indítékaiban annyira ártatlan volt, hogy sohasem tekintettem hazugságnak, legfeljebb ravaszkodásnak, amelyre Ginonak Gisella iránti értelmetlen ellenszenve kényszerített.

Annyira kínzott a nyugtalanság, hogy amikor még aznap találkoztam Ginoval, alig tudtam türtőztetni magam, hogy könnyekre fakadva s bocsánatát kérve, mindent el ne mondjak neki. A viterbói kirándulás históriája ránehezedett a lelkemre, borzasztóan szerettem volna kivetni magamból azáltal, hogy valakinek beszélek róla. Ha Gino más lett volna, s ha nem tudtam volna, hogy mennyire féltékeny, bizonyára beszéltem volna is, és aztán, úgy gondoltam, még jobban szerettük volna egymást, mint azelőtt; én éreztem volna, hogy van védelmezőm, s hogy ezentúl a régi szerelemnek még erősebb köteléke fűz hozzá.

Szokás szerint ezúttal is a kocsiban voltunk, reggel, leállva a megszokott városszéli úton Gino észrevette felzaklatottságomat, s megkérdezte:

– Mi bajod?

„Most mindent elmondok – gondoltam... ha utána ki is dob a kocsiból, s gyalog kell visszamennem Rómába.” De hát nem volt hozzá bátorságom, s inkább visszakérdeztem:

– Szeretsz?

– Még kérdezed! – felelte.

– Mindig szeretni fogsz? – folytattam könnyes szemmel.

– Mindig.

– És nemsokára megesküszünk?

Ginot észrevehetőleg idegesítette ez a sok kérdezősködés.

– Becsületszavamra – mondta már azt kell gondolnom, hogy nem bízol bennem... Hát nem úgy döntöttünk, hogy húsvétkor esküszünk?

– De, igaz.

– Nem adtam neked pénzt a berendezkedésre?

– De.

– Hát akkor?... Becsületes ember vagyok én, vagy nem vagyok becsületes ember? Ha egyszer valamit megmondok, úgy is teszek... Fogadok, hogy anyád beszélte tele a fejedet.

– Nem, nem! – feleltem megriadva. – Egy árva szót se szólt...

És mondd: együtt fogunk élni?

– Hát persze.

– És boldogok leszünk?

– Az csak tőlünk függ.

– És együtt élünk majd? – kérdeztem újból, képtelen lévén kijutni gondolataim szorongató köréből.

– Eh... már kérdezted egyszer, és én már feleltem rá.

– Bocsáss meg – mondtam neki –, de sokszor nem is tudom elhinni. – Nem tudtam tovább türtőztetni magam, elkezdtem sírni. Gino elhűlt könnyeim láttára, s ugyanakkor zavar öntötte el, melyben mély lelkiismeret-furdalás érződött, de ennek okai csak jóval később váltak számomra világossá.

– Szedd össze magad! – mondta. – Mi szükség van a sírásra?

Hogy mi? Sírtam keserűségemben és gyötrelmemben, amiért nem mondhatok el neki mindent, ami történt, s ezzel nem könnyíthetem meg lelkem a lelkiismeret-furdalás terhétől. És sírtam bánatomban, mert méltatlannak éreztem magam őhozzá, aki olyan jó, olyan tökéletes.

– Igazad van – mondtam végül, erőt véve magamon –, ostoba vagyok.

– Ezt nem mondom... de nem értem, mi van itt sírnivaló.

A teher így ott maradt a lelkemen. Mikor aztán elváltunk, még aznap délután elmentem a templomba, hogy meggyónjak. Majdnem egy éve volt, hogy utoljára gyóntam; közben folyton abban éltem, hogy egyszer elvégezhetem, s ez elég is volt nekem. A gyónással akkor hagytam fel, mikor az első csókot adtam Ginonak. Számot vetettem vele, hogy Ginoval való kapcsolatom a vallás szerint bűn, de – abban a hitben, hogy hamarosan megesküszünk – nem éreztem lelkiismeret-furdalást, s úgy számoltam, hogy majd feloldoznak együtt az egészért a házasságkötés előtt.

A belváros egyik kis templomába mentem el. A templom egy mozi bejárata és egy harisnyabolt kirakata közt állt tárt kapuival. Bent szinte sötétbe merült minden, kivéve a főoltárt s egy Szűz Máriának szentelt oldalkápolnát. Ütött-kopott, piszkos templom volt: a soraikból kimozdított és összevissza kevert szalmafonatú székek úgy maradtak ott, abban a rendetlenségben, ahogy a hívek elmenetelükkor hagyták, s nem a misét juttatták az ember eszébe, hanem sokkal inkább valami unalmas értekezletet, amiről nagy megkönnyebbüléssel igyekszik el az ember.

A kupola világítóablakain beszűrődő gyenge fény csak arra volt jó, hogy megmutassa a kövezet porát, az oszlopok márványutánzó, sárga, erezett borításán az ütött-kopott, fehérlő foltokat. A lángoló szív formára készített megszámlálhatatlan ezüst fogadalmi tárgy, mely sűrűn beborította a falakat, egy díszműkereskedés mélabús hangulatát keltette. A levegőben azonban a tömjén ősi illata lengett, s ez erőt öntött belém. Ez az illat, melyet kislány koromban oly gyakran szívtam be, ártatlan és kedves emlékeket ébresztett a lelkemben. Így aztán olyan volt számomra, mintha ismerős helyen lennék, s bár először léptem be ebbe a templomba, mintha mindig is ide jártam volna.

Gyónás előtt még kedvem támadt bemenni az oldalkápolnába, mivel ott egy Szűz Mária-szobrot pillantottam meg. Születésem óta a Szűz Anya pártfogásába voltam ajánlva, anyám meg még azt is mondogatta, hogy szabályos arcommal, nagy fekete szelíd szememmel hasonlítok is hozzá. Én is mindig szerettem a Szűz Anyát, mert karjaiban a Kisdedet tartja, és mert ezt a Kisdedet, amikor felnőtt, megölték, és Ő, aki a világra hozta s úgy szerette, mint minden anya a gyermekét, annyit szenvedett, látván Őt a keresztfán függeni. Sokszor gondoltam arra, hogy egyedül Ő, a Szűz Anya, akinek annyi fájdalomban volt része, csak Ő értheti meg az én fájdalmaimat, s már mint gyermeklány csak Őhozzá akartam imádkozni, mint aki egyedül képes engem megérteni. Aztán azért is szerettem a Szűz Anyát, mert annyira más volt, mint anyám: olyan derűs és nyugodt, olyan gazdagon öltözött, és szeme annyi szeretettel nézett engem, és úgy tetszett: talán ő az én igazi anyám, nem pedig anyu, aki mindig üvöltözött, mindig holtfáradt volt, és rossz ruhákban járt.

Letérdeltem hát, és arcom kezembe rejtve, lehajtott fővel hosszan imádkoztam Szűz Máriához személy szerint: bocsánatát kértem mindazért, amit elkövettem, segedelmét kértem magamnak, anyámnak, Ginonak. Aztán eszembe jutott, hogy senkire se szabad haragudnom, s kértem a Szűz Anya segedelmét Gisella számára is. Astaritáért még hosszabban könyörögtem, mint a többiekért, mert neheztelés élt szívemben iránta, s most ki akartam törölni ezt a haragot, szeretni akartam őt is, mint mindenki mást, megbocsátani neki, s elfelejteni a rosszat, amit velem tett. A végén annyira meghatódtam, hogy könnyek tolultak a szemembe.

Fölemeltem tekintetemet a Szűz Anyának az oltár fölött levő szobrára: a könnyek mintegy fátyolt vontak a szememre, s a szobor elmosódott és remegett, mintha vízben néztem volna; villództak a szobor körül lobogó gyertyák aranyfoltjai, s oly kedves volt látni őket, de egyben fájdalmas is, mint olykor a csillagokat, ha az ember szeretné megérinteni őket, pedig tudja, hogy nagyon-nagyon messze vannak. Így néztem ott sokáig a Szűz Anyát, de szinte nem is láttam. Aztán könnyeim kibuggyantak szememből, s keserű bizsergéssel végiggördültek arcomon; előttem ott állt a Szűz, karján a Kisdeddel, és nézett rám, és arcát megvilágították a gyertyák apró lángocskái. Úgy éreztem: részvéttel és együttérzéssel néz, s én szívemben köszönetet mondtam neki, majd felkeltem, s immár felhőtlen lélekkel indultam gyónni.

A gyóntatószékek mind üresek voltak. Miközben azonban papot keresve körbe-körbe jártam, észrevettem, hogy valaki a főoltártól balra kilép egy kis ajtón, odamegy a főoltár elé, letérdel, keresztet vet, s a másik oldal felé tart. Egy barát volt, nem tudtam pontosan megállapítani, milyen rendből való, és én bátorságomat összeszedve, halkan megszólítottam. Felém fordult, s azonnal odajött hozzám. Amikor közelembe ért, láttam, hogy nagyon magas, hatalmas termetű, még fiatal férfi, friss, rózsás, de férfias arccal, melyet ritkás szőke szakáll övez, szeme kék, homloka magas és tiszta. Szinte önkéntelenül azt mondtam magamban, hogy ez aztán olyan szép férfi, amilyennel ritkán találkozik az ember – nemcsak a templomban, hanem még kint is –, és örültem, hogy neki gyónhatok meg. Halkan közöltem vele kívánságomat, s ő, egy könnyed, hívó mozdulattal, előrement az egyik gyóntatószék felé.

Belépett a gyóntatószék zárt részébe, én meg odatérdeltem a rács elé. A gyóntatószékre egy kis zománcozott lapocska volt rászegezve, rajta ez a név: Ella atya. Tetszett ez a név, bizalomgerjesztőnek éreztem. Letérdeltem, az atya rövid imát mondott, aztán megkérdezte:

– Régen gyóntál utoljára?

– Majdnem egy éve.

– Sok idő... nagyon sok idő... Miért?

Észrevettem, hogy nem beszél tökéletesen olaszul: úgy ejti az r-et, mint a franciák, aztán egy-két hibát is elkövetett, idegen szavakat egyszerűen olaszos kiejtéssel használt... mindebből rájöttem, hogy tulajdonképpen francia. Aligha tudnám megmondani: miért, de annak is örültem, hogy idegen. Talán, mert ha az ember valamilyen fontosnak tartott cselekedetre készülődik, minden szokatlannak tűnő körülményt kedvező jelnek tekint.

Megmagyaráztam a papnak, hogy a gyónásban bekövetkezett hosszú szünet okát éppen történetemből fogja megtudni. Rövid hallgatás után a gyóntató erre megkérdezte, mit akarok hát neki elmondani. S én akkor hevesen és bizalommal elkezdtem neki beszélni a Ginoval való viszonyomról, Gisellával való barátságomról, a viterbói kirándulásról, az Astarita részéről történt megzsarolásról. De miközben így beszéltem, akaratlanul is már ezt kérdeztem magamtól: „Vajon milyen hatást tehetnek rá bizalmas vallomásaim?”... Nem olyan pap volt ez, mint a többi, szokatlan megjelenése – szinte nagyvilági férfira emlékeztetett – felkeltette kíváncsiságomat, s azon kezdtem gondolkodni: ugyan miféle okok vitték rá, hogy pap legyen.

Különösnek tűnhetik, hogy ama rendkívüli megindultság után, mely bennem a Szűz Anyához intézett könyörgés után támadt, most figyelmem oly mértékben elterelődött, hogy a gyóntatom iránt kíváncsiskodtam; de véleményem szerint nincs ebben semmi ellentmondás: a kíváncsiság és ama megindultság egyként lelkem mélyéből eredt, ott pedig áhítat és kacérság, megbánás és érzékiség szétbogozhatatlanul össze voltak keveredve.

De ha gondolataim az említett módon gyóntatom felé fordultak is, ahogy elbeszélésemben lépésről lépésre előrehaladtam, olyan mértékben éreztem valami édes enyhületet, de egyben valami vigasztaló mohóságot is, hogy mondjak el neki még többet, mondjak el neki mindent. Úgy éreztem, hogy egyre jobban megkönnyebbülök az eddig rám súlyosodó tehertől, s felemelkedem, mint a hőségtől lekókadt virág, ha végre ráhullanak az első esőcseppek. Eleinte kínlódva és habozva beszéltem, aztán egyre folyékonyabban, végül pedig szenvedélyes őszinteséggel s reménytől duzzadóan. Nem hagytam ki semmit, még a pénzt sem, amit Astarita adott, sem azokat az érzelmeket sem, amiket ez az ajándék bennem ébresztett, sem azt, hogy mit szándékozom a pénzzel csinálni.

A pap megjegyzés nélkül végighallgatott. S amikor befejeztem, azt mondta:

– Szóval, hogy elkerülj valamit, ami a te szemedben szerencsétlenségnek látszott, vagyis jegyességed felbomlását, hajlandó voltál magadnak ezerszerte nagyobb szerencsétlenséget okozni.

– Úgy van, igaz! – mondtam szívdobogva s boldogan, amiért gyöngéd ujjaival így kitárta lelkem ajtaját.

– Valójában – folytatta, mintha magának beszélne – nem a jegyességed játszotta itt a főszerepet... Amikor annak a férfinak engedtél, a kapzsiság ösztönzésének engedtél.

– Igaz, igaz...

– Akkor pedig inkább mondj le a házasságról, semmint azt tedd, amit egyszer már tettél.

– Igen, magam is úgy gondolom.

– Nem elég csak gondolni... Most te férjhez mégy, az igaz, de milyen áron? Soha többé nem lehetsz jó feleség.

Szavainak keménysége és hajthatatlansága szíven ütött: elfúlva kiáltottam fel:

– Dehogynem!... Számomra olyan, mintha semmi se történt volna... biztos vagyok benne, hogy jó feleség leszek.

Válaszom őszintesége tetszhetett neki. Hallgatott, aztán kisvártatva szelídebb hangon így folytatta:

– Őszintén megbántad?

– Azt igen, nagyon – mondtam hévvel. Aztán eszembe villant, hogy esetleg a gyóntatom azt rendeli, hogy a pénzt adjam vissza Astaritának; én ugyan eleve viszolyogtam ettől a gondolattól, mégis úgy éreztem: örömmel engedelmeskednék neki ebben is, főleg azért, mert ő rendelné így, ő, aki tetszik nekem, s aki olyan különös módon lenyűgözött. Gyóntatom azonban – anélkül hogy akár csak célzást is tett volna a pénzre – tovább beszélt jellegzetesen hideg és tartózkodó hangján, melynek azonban az idegenes kiejtés valami érdekesen szeretetre méltó hanglejtést kölcsönzött.

– Most minél hamarább meg kell tartani az esküvőt... a rendes mederbe kell terelni a dolgot... Figyelmeztetni kell jegyesedet, hogy viszonyotok nem folytatódhatik továbbra is így.

– Már mondtam neki.

– És ő mit mondott?

Mosolyognom kellett, ha arra gondoltam, hogy ő, a szép szőke férfi teszi fel nekem ezt a kérdést a gyóntatószék homályából. De erőt vettem magamon, és válaszoltam:

– Azt mondta, hogy húsvétkor megesküszünk.

– Jobb lenne, ha hamarosan férjhez mennél – mondta egy pillanatnyi tűnődés után. Ezúttal valóban úgy tetszett, mintha nem is a pap, hanem egy udvarias nagyvilági férfi szólt volna hozzám, akit azonban untat is, hogy az én ügyesbajos dolgaimmal kell bíbelődnie. – Húsvét messze van.

– Előbb nem lehet... Össze kell szednem a kelengyét... a vőlegényemnek meg haza kell utaznia, hogy beszéljen a szüleivel.

– Akárhogy van is – folytatta –, mennél hamarabb házasságra kell lépned... A házasság napjáig pedig föltétlenül meg kell szakítanod mindenféle testi kapcsolatot a jegyeseddel... Ez nagy bűn, érted?

– Igen. Így fogok tenni.

– Így fogsz tenni? – ismételte kétkedő hangon. – Mindenesetre erősítsd magadat a kísértések ellen az imádsággal...

Próbálj imádkozni.

– Igenis... imádkozni fogok.

– Ami azt a másik férfit illeti – mondta tovább –, nem szabad többé találkoznod vele, semmiféle címen... Ez bizonyára nem esik majd nehezedre, hiszen nem szereted... Ha követelődzik, ha újra jelentkezik, küldd el.

Ígértem, hogy úgy fogok tenni. A pap pedig néhány egyéb intelem után, melyet az ő hideg és tartózkodó – de idegenes kiejtése és műveltsége folytán mégis oly kedves – hangján mondott el, penitenciául azt rótta rám, hogy naponta mondjak el bizonyos számú imádságot. Aztán feloldozott. De mielőtt elbocsátott volna, azt kívánta, hogy mondjak el vele egy Miatyánkot. Örömmel fogadtam szavát, mert nem volt kedvem elmenni, s lelkem még nem telt be hangja hallásával. Elkezdte:

– Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben.

És én mondtam utána:

– Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben.

– Szenteltessék meg a Te neved.

– Jöjjön el a Te országod.

– Legyen meg a Te akaratod, miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is.

– Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.

– És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.

– Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.

– Ámen.

Teljes egészében leírtam az imát, hogy felidézzem azt az érzést, amit akkor éreztem, mikor vele együtt mondtam el. Mintha én kislány lettem volna, ő pedig kezemnél fogva vezetne egyik mondattól a másikig. Közben azonban meg-megfordult eszemben az a pénz, amit Astarita adott, s szinte csalódást éreztem, hogy gyóntatom nem parancsolta meg, hogy adjam vissza. Tulajdonképpen azért szerettem volna, ha megparancsolja, mert szerettem volna kézzelfogható jelét adni jó szándékomnak, engedelmességemnek, megbánásomnak, s szerettem volna valamit tenni az ő kedvéért, valami igazi áldozatot hozni.

Az ima végeztével felkeltem, ő is kijött a gyóntatószékből, s indult elfelé, rám se pillantva, fejével alig észrevehetően üdvözletét biccentve. Akkor, szinte akaratom ellenére, s nem is gondolva rá, mit teszek, ruhája ujjánál fogva visszatartottam. Megállt, s rám nézett azokkal a tiszta, hideg és nyugodt szemeivel.

Most még szebbnek találtam, mint előbb, s ezer bolond gondolat kezdett kavarogni a fejemben. Felvetődött bennem, hogy mennyire tudnám szeretni, s azon gondolkoztam, hogyan is lehetne értésére adnom, hogy tetszik nekem. Ugyanakkor viszont lelkiismeretem hangja figyelmeztetett, hogy templomban vagyok, hogy ő pap és a gyóntatóatyám. Mindeme képzelgések és gondolatok, melyek egyszerre rohantak meg, olyannyira összezavarták lelkemet, hogy az első pillanatban képtelen voltam bármit is mondani. Akkor, illendő várakozás után, a pap intézett hozzám kérdést:

– Akartál még valamit mondani?

– Szeretném tudni – mondtam –, hogy vissza kell-e adnom a pénzt annak az embernek.

Egy futó pillantást vetett rám, mely azonban, úgy éreztem: a lelkem legrejtekéig hatol, egyenesen és élesen. Aztán kurtán megkérdezte:

– Nagy szükséged van rá?

– Igen.

– Akkor nem szükséges visszaadnod... de tégy mindenesetre lelkiismereted szerint.

Ezt úgy mondta, hogy szinte azt fejezte ki vele: találkozásunknak vége. Én csak annyit tudtam dadogni:

– Köszönöm.

S nem mosolyogtam, szemem a szemébe mélyesztettem. E pillanatban már valósággal elvesztettem a fejem: úgy reménykedtem, hogy valamilyen módon, egy mozdulattal, egy szóval elárulja, hogy nem vagyok számára közömbös. Ő nyilván megértette tekintetem jelentését, s a csodálkozás halvány fénye futott át arcán. Finom mozdulattal üdvözletet intett felém, s hátat fordítva, eltávozott; ott hagyott engem kábultan s teljesen megzavarodva a gyóntatószék mellett.

Anyámnak nem szóltam a gyónásról, ahogy egyébként hallgattam előtte a viterbói kirándulásról is. Tudtam ugyanis, hogy milyen határozott elképzelései vannak a papokról és a vallásról; azt szokta mondani, hogy mindez nagyon szép dolog, de azért a gazdagok csak gazdagok, a szegények meg csak szegények. „Úgy látszik, a gazdagok jobban tudnak imádkozni, mint mi” – mondogatta. A vallásról is úgy gondolkodott, mint a családról és a házasságról: ő mindig vallásos volt, eljárt a templomba is, s mégis mindig rossz sorsa volt, ezért aztán nem hitt benne többet. Egyszer azt mondtam neki, hogy a jutalom majd a másvilágon vár ránk, mire aztán nagy dühösen kifakadt, hogy ő a jutalmat most, azonnal, ezen a világon akarja, s ha nem kapja meg, akkor ez azt jelenti, hogy mindez hazugság. Mégis, mint már mondtam, vallásos nevelésben részesített, mert hát valamikor ő is vallásos volt, csak az utóbbi évek sok nélkülözésében keseredett meg, s változott meg a gondolkozása.

Ahogy másnap reggel beszállok Gino autójába, rögtön mondja, hogy az úrék elutaztak, s így néhány napon át a villában lehetne találkoznunk. Első érzésem az öröm érzése volt, hiszen – mint talán sikerült megértetnem – szerettem a szerelmet, és szerettem azt Ginoval élvezni. Hanem tüstént eszembe jutott a gyóntatómnak tett ígéretem, s azt mondtam.

– Nem. Nem lehet.

– Miért?

– Mert nem lehet.

– Na jó – mondta Gino megadó sóhajtással –, hát akkor majd holnap.

– Nem... holnap se... Soha többé.

– Úgy? Soha többé – ismételte Gino jellegzetes színlelt ámulatával s lehalkított hangon. – Szóval így állunk?... Soha... De talán lennél szíves mégis némi felvilágosítással szolgálni.

Arca csupa gyanakvás és féltékenység volt.

– Gino – siettem válaszolni –, szeretlek, soha jobban nem szerettelek, mint most... de éppen mert szeretlek... elhatároztam, hogy amíg egybe nem kelünk, jobb, ha nincs köztünk semmi... úgy értem: testi érintkezés.

– Ó, most már minden világos – mondta rosszmájúan –, félsz, hogy már nem akarlak elvenni, mi?

– Nem... Biztos vagyok benne, hogy elveszel... Ha ettől félnék, nem tettem volna meg minden előkészületet, nem költöttem volna el anyám filléreit, amit egy életen át rakosgatott félre.

– Jaj, de nagyra vagy anyádnak azzal a néhány garasával – mondta Gino, s egyenesen undok lett, szinte nem ismertem rá. – Akkor meg miért?

– Meggyóntam, s a gyóntatom azt parancsolta, hogy hagyjam abba a testi érintkezést veled, amíg meg nem esküszünk.

Gino egy bosszús mozdulatot tett, s kifakadva olyasmit szalasztott ki a száján, ami számomra szinte káromkodásnak tűnt:

– De micsoda jogon üti ez a csuhás az orrát a mi dolgunkba?

Jobbnak láttam, ha nem szólok semmit, de Gino csak tovább kötözködött:

– Beszélj hát, miért nem beszélsz?

– Nincs semmi más mondanivalóm.

Láthatta rajtam, hogy el vagyok tökélve, mert egyszerre csak hangot változtatott, s azt mondta:

– Hát jó... legyen... Akkor vigyelek vissza a városba?

– Ahogy akarod.

Meg kell mondanom, hogy ez volt az egyetlen alkalom, amikor Gino udvariatlan s gyöngédtelen volt hozzám. Már másnap, úgy látszott, belenyugodott a helyzetbe, s olyan volt, mint mindig: szívélyes, előzékeny, udvarias. Így találkozgattunk ezután naponként, mint azelőtt, csak éppen nem szeretkeztünk, csupán beszélgettünk. Én minduntalan meg-megcsókoltam Ginot, noha ő becsületbeli kérdést csinált belőle, hogy sohasem kérte. Én azonban úgy véltem, hogy megcsókolni, ez már igazán nem lehet bűn, hiszen elvégre is jegyesek voltunk, s úgy volt, hogy rövidesen összeházasodunk.

Mai eszemmel visszatekintve e napokra, azt hiszem: Gino azért nyugodott bele olyan gyorsan a tisztességes vőlegény új szerepébe, mert azt remélte, hogy viszonyunk így majd fokozatosan elhidegedik, s engem, aki mit sem sejtek, lassacskán egyfajta közömbösségig távolít el magától. Hiszen naponta előfordul, hogy leányok a hosszú és kimerítő jegyesség után, szinte észrevétlenül, egyszer csak ott állnak megint szabadon, s nem is vesztettek vele semmit, csak tovatűnt ifjúságuk legszebb napjait. Gyóntatómnak ezzel a rendelkezésével tudtomon kívül én szállítottam neki az ürügyet, amit ő talán már keresett is, hogy lazítson kapcsolatunkon. Neki magának sohasem lett volna hozzá bátorsága, hiszen gyenge és önző jellem volt, aztán meg az az élvezet, ami a viszonyunkkal járt, sokkal nagyobb volt, mint akaratereje ahhoz, hogy elhagyjon. A gyóntatóatya beavatkozása révén viszont lehetővé vált számára, hogy képmutató és látszólag önzetlen megoldást alkalmazzon.

Egy idő múlva kezdett ritkábban felém jönni, már nem naponta találkoztunk, hanem egyik nap igen, másik nap nem. Azt is észrevettem, hogy autós kiruccanásaink is egyre rövidebbek lettek, meg hogy egyre szórakozottabban figyel az én házasság körül forgó beszélgetésemre. Ám, ha homályosan számot vetettem is magatartásának e megváltozásával, gyanítani nem gyanítottam semmit; már csak azért sem, mert hiszen csak magatartásbeli árnyalatokról, semmiségekről volt szó, egyébként továbbra is szokott módján, szeretetre méltóan és kedvesen viselkedett. Végre aztán egyik nap elfancsalodott képpel bejelentette, hogy családi okok miatt a lakodalom napját nyár utánra kell halasztanunk.

– Nagyon bánt? – tette hozzá, mikor látta, hogy én semmiféle megjegyzést nem fűzök a hírhez, csak nézek magam elé elnyúlt, keserű ábrázattal.

– Nem, nem – mondtam felrezzenve –, nem számít... Majd csak lesz valahogy... és így még időm is lesz megvenni a kelengyét.

– Hiába mondod, nagyon is bánt téged.

Furcsa volt, hogy annyira ragaszkodott hozzá, hogy a lakodalom elhalasztása bánt engem.

– Mondom, hogy nem.

– Akkor meg nem is szeretsz te engem igazán, és a lelked legmélyén talán azt se bánnád, ha egyáltalán nem házasodnánk össze.

– Ezt ne mondd! – kiáltottam megrémülve. – Ez rettenetes lenne számomra... Még csak gondolni se akarok rá.

Olyan arcot vágott, amit hirtelenében nem is tudtam hogyan magyarázni. Az igazság az, hogy ki akarta próbálni az én ragaszkodásomat, s bosszankodva vette tudomásul, hogy az még mindig nagyon erős. Ha a házasság elhalasztása ahhoz nem is volt elég, hogy az én gyanúmat felkeltse, annál inkább megerősítette anyámnak és Gisellának eredendő meggyőződését. Anyám, mint gyakorta előfordult, először semmi megjegyzést nem tett a hírre (s bizony különös volt ez a tartózkodás, ismerve az ő ingerlékeny és heveskedő természetét). Egyik este azonban, miközben szokás szerint állva, csendben, parancsomat lesve felszolgálta a vacsorát, s én valamilyen megjegyzést tettem az esküvőmmel kapcsolatban, azt mondta:

– Tudod, hogy hívták az én időmben az olyan lányt, amilyen te is vagy, aki csak vár az esküvőjére, és sose megy férjhez?

Elsápadtam, a szívem verése is elállt:

– Hogy hívták?

– Pácban maradt lánynak – mondta anyám békességesen. – Pácban tart ő is téged, mint a félretett húst... Sokszor aztán, mert sokáig tartják pácban, a hús megromlik, s akkor kidobják.

Szörnyű méreg öntött el, s rátámadtam anyámra:

– Nem igaz!... Utóvégre ez az első eset, hogy elhalasztjuk... és csak néhány hónappal... Az igazság az, hogy te orrolsz Ginora, amiért sofőr és nem valami úr.

– Nem orrolok én senkire.

– De igenis orrolsz... azért is, hogy ki kellett adnod azt a kis pénzt a szobánkra... De ne ess kétségbe...

– Lányom, a szerelem elvette az eszedet.

– Ne ess kétségbe – ismételtem ami részlet még hátravan, azt mind Gino fogja kifizetni... amiket meg te fizettél ki, visszaadjuk... Ide nézz! – És a méregtől magamon kívül kinyitottam a pénztárcámat, s megmutattam a bankókat, amiket Astarita adott. – A Gino pénze! – folytattam, s annyira elvesztettem a fejemet, hogy ezt a hazugságot mondva, szinte úgy éreztem: az igazat mondom. – Ezt ő adta... és még jön hozzá.

Anyám rámeresztette szemét a pénzre, s valami olyan elkókadt és csalódott arcot vágott hozzá, hogy kezdett bántani a lelkiismeret. Hosszú idő óta először fordult elő, hogy ilyen komiszul bántam az anyámmal; meg közben arra is ráébredtem, hogy hazudtam, hogy ezt a pénzt végre is nem Gino adta. Anyám szó nélkül leszedte az asztalt, fogta a tányérokat és kiment. Egy pillanatnyi dühös tépelődés után felkeltem és utána mentem. S láttam, amint háttal felém a mosogató medencéje előtt buzgón mosogatta a tányérokat, majd szép sorjában rárakta a márványlapra, hogy aztán eltörölgesse. Feje, válla kissé meggörnyedt, s engem mély szánalom fogott el iránta. Karomat szenvedélyesen nyaka köré fűztem, s egyre mondogattam:

– Bocsáss meg azért, amit mondtam... Nem gondoltam meg... Csak ha Ginoról beszélsz, mindig kihozol a sodromból.

– Jó, jó, hagyjuk – válaszolt anyám, s úgy tett, mintha erővel ki akarna szabadulni ölelésemből.

– Meg kell értened – tettem hozzá hévvel –, ha Gino nem vesz el, akkor én megölöm magamat, vagy elkezdem élni a világomat.

Giseila is olyanformán fogadta a házasság elhalasztásának hírét, mint anyám. A barátnőm bútorozott szobájában voltunk: én ruhástól az ágy szélén ültem, Giseila, egy ingben, az öltözőasztala előtt fésülködött. Nem szólt bele, amíg végig nem mondtam az egészet, akkor aztán diadalmasan és magabiztosan kijelentette:

– No, nem volt igazam?

– Hogyhogy?

– Gino nem akar elvenni, és nem is fog elvenni... Most már nem húsvétról beszél, hanem mindenszentekről... Mindenszentekkor meg majd karácsonyról... Aztán egy szép napon majd végre te is rájössz, honnan fúj a szél, és te fogod otthagyni.

Dühös és bosszús voltam rá ezért a beszédért, de valahogyan már kidühöngtem magam anyámmal, aztán meg tudtam, hogyha mindent kimondanék, amit gondolok, minden kapcsolatot meg kellene szakítanom Gisellával. Ezt viszont nem akartam, hisz elvégre is ő volt az egyetlen barátnőm. Valójában – mint ahogy gondoltam is – azt kellett volna válaszolnom neki: nem akarja, hogy én férjhez menjek, mert tudja, hogy őt Riccardo sose veszi el. Ez volt az igazság, de gonosz dolog lett volna kimondani, s nem tartottam méltányosnak, hogy megsértsem Gisellát, csak azért, mert – ha Ginoról volt szó – talán öntudatlanul is engedett az irigység és féltékenység sötét érzésének. Ennyit mondtam hát csupán:

– Ne beszéljünk többet róla... Jó?... Neked lényegében teljesen mindegy: elvesze vagy sem, nekem meg kellemetlen, ha erről beszélgetünk.

Gisella erre nagy sebbel-lobbál felkelt öltözőasztala mellől, odasietett hozzám, leült mellém az ágyra.

– Hogyhogy mindegy? – tiltakozott élénken. – Ellenkezőleg: nagyon is bánt, ha látom, hogy így az orrodnál fogva vezet.

– Nincs igazad – mondtam halkan.

– Szeretnélek boldognak látni – folytatta Gisella. Egy kicsit ült ott hallgatva, aztán mintha csak úgy véletlenül eszébe jutott volna: – Apropó... Astarita folyton gyötör... Szeretne veled találkozni... Azt mondja, hogy nem tud nálad nélkül élni... Valósággal szerelmes beléd... Ne beszéljünk meg egy találkát?

– Astaritának még a nevét se ejtsd ki előttem – válaszoltam rá.

– Elismerte, hogy a múltkor, Viterbóban csúnyán viselkedett – folytatta Gisella –, de alapjában véve azért tette, mert szeret téged... Készséggel jóvátenné.

– Az egyetlen mód, hogy jóvátegye – mondtam az, hogy nem mutatkozik többet.

– Eredj már!... Végre is komoly férfi, és téged igazán szeret...

Feltétlenül látni akar, beszélni szeretne veled... Miért ne találkozhatnál vele, mondjuk, egy kávéházban, az én jelenlétemben?

– Nem! – mondtam határozottan. – Nem akarom látni.

– Meg fogod bánni.

– Feküdj le vele te.

– Le is feküdnék rögtön, kedvesem!... Gavallér férfi, nem néz a pénzre... De ha egyszer te kellesz neki. Ez már tisztára rögeszme nála.

– Lehet, de nekem nem kell.

Még ütötte a vasat egy darabig Astarita érdekében, de én nem álltam kötélnek. Bennem akkor éppen forrponton volt az a kétségbeesett vágy, hogy férjhez menjek, családot alapítsak; és szilárdul elhatároztam, hogy nem engedem magam megszédíteni sem érvektől, sem pénztől. Még arról a kéjes borzongásról is megfeledkeztem, amit Astarita tudott lelkemben kelteni, mikor Viterbóból visszajövet erővel a kezembe nyomta a pénzt. Ahogy ez szokott lenni: éppen mert attól féltem, hogy Gisellának és anyámnak lesz igaza, s a házasságom valamilyen oknál fogva mégsem jön létre, még erősebb és még makacsabb reménykedéssel kapaszkodtam bele a gondolatába.

Prev Next