HARMADIK FEJEZET

Egyik vasárnap Gino elújságolta, hogy az úrék vidékre utaztak, a cselédség is szabadságot kapott, s ki-ki hazament a falujába, a villát meg rá és a kertészre bízták. Nem volna-e kedvem megnézni? Olyan sokszor és annyi áradozással beszélt már a villájukról, hogy végül magamat is kíváncsivá tett. Örömmel elfogadtam hát a javaslatot. De már abban a pillanatban, amikor elfogadtam, a bennem támadt mély és csábító zavarból rájöttem, hogy ez az egész kíváncsiság: megnézni a villát, csak ürügy volt, s hogy más indíték rejtőzött a látogatás mögött. De hát, ahogy ez már történni szokott, ha az ember kíván is valamit, meg szeretné is, ha nem kívánná – én is, Gino is úgy tettünk, mintha hinnénk ennek az ürügynek.

– Tudom, hogy nem kéne elmennem – jegyeztem meg, mikor a kocsiba szálltam –, de úgyis csak egy kicsit maradunk ott, igaz?

Éreztem, hogy hangom kihívó s egyben megszeppent volt, amikor ezt mondtam. Gino azonban komolyan válaszolt:

– Csak éppen megnézzük a házat... aztán megyünk moziba.

A villa egy lejtős utcácskában emelkedett, több más villa társaságában, egy új és gazdag negyedben. Ragyogott a nap, s ahogy elnéztem a dombocskán sorakozó villákat, a háttérben a kék éggel, a vörös téglából és fehér kőből épített homlokzatukat, szobrokkal ékesített árkádos folyosóikat, az üvegezett nyitott tetőket, a muskátliktól roskadozó teraszokat, balkonokat s a szomszédos villák között a kerteket, magasba nyúló lombos fáikkal – mindez annyira új és felfedezésszerű volt, hogy olyan érzés fogott el, mintha egy szabadabb, szebb világba lépnék, ahol nagyon-nagyon jó lenne élni. Nem tudtam elhessegetni magamtól a mi kerületünk emlékét, a falak mellett húzódó hosszú út s a vasutasházak képét. Azt mondtam Ginonak:

– Nem szabad lett volna eljönnöm ide.

– Miért? – kérdezte könnyedén. – Nem maradunk sokáig, légy nyugodt.

– Félreértesz – válaszoltam. – Nem lett volna szabad eljönnöm, mert ezután már szégyelleni fogom a házunkat, a kerületünket.

– Ja? Az más – mondta Gino megkönnyebbülten. – De hát mit tehetsz te róla? Miért nem születtél milliomosnak?... Ebben a negyedben csupa milliomos lakik.

Kinyitotta a vasrácsos kaput, s előrement egy kavicsos utacskán, mely cukorsüvegformára és gömbre nyesett fák között vezetett. Egy tömör üveges ajtón át beléptünk a villába, s egy hófehér, csupasz előcsarnokba jutottunk, melynek fehér-fekete kockás márványpadozata úgy ragyogott, mintha tükör lett volna. Innen egy tágas, fényes hallba mentünk: ide nyíltak a földszinti szobák. A hall végén tiszta fehér lépcső látszott, ezen kellett felmenni az emeletre. Engem olyan megilletődés fogott el a hall láttára, hogy lábujjhegyen kezdtem járni. Gino észrevette, s nevetve mondta, hogy akkora zajt csaphatok, amilyet akarok, hiszen a házban nincs senki.

Megmutatta a szalont: nagy szoba volt, csupa üvegajtó meg ablak, fotelek, heverők garmadával. Aztán az ebédlőt: ez kisebb volt, s egy ovális asztal volt benne, székek meg szép, fényes, barna fából való tálalók. Aztán volt egy garderobe-szoba, tele fehérre fényezett szekrényekkel. Egy kisebb helyiségben még bár is volt, beépítve egy falmélyedésbe. De igazi bár, palackos polcokkal, nikkel eszpresszóval a kávéfőzéshez és cinkkel borított pulttal: olyan volt, mint egy szentély, kis aranyozott, rácsos ajtó zárta el a bejáratát. Megkérdeztem Ginot, hogy hol főznek, mire ő megmagyarázta, hogy a konyha és a személyzet lakása az alagsorban van. Életemben először voltam ilyen házban, s nem tudtam megállni, hogy ujjam hegyével meg ne érintsem az egyes tárgyakat, mintha nem hinnék a szememnek. Nekem mindez új volt, és az én szememben igen értékes anyagból való: üvegből, fából, márványból, fémből, kelméből. És akárhogy igyekeztem is kiverni a fejemből, csak össze kellett hasonlítanom ezeket a falakat, padlókat, bútorokat a mi lakásunk piszkos padlózatával, megfeketedett falaival, csámpás berendezésével. És azt mondtam magamban: „Igaza van anyámnak, amikor azt hangoztatja, hogy a világon semmi más nem számít, csak a pénz.” Aztán megint azon járt az eszem, hogy azok, akik mindeme szép dolgok közt élnek, egész biztosan szépek, jók, bizonyára nem isznak, nem káromkodnak, nem ordítoznak, nem verekednek, szóval nem csinálják azokat a dolgokat, amiket – ahogy láttam – a mi házunkban meg a többi hasonló házban művelnek az emberek.

Közben Gino már századszor magyarázta el, hogyan folyik itt az élet. Mindezt valami sajátos büszkeséggel, mintha mindebből a fényűzésből, mindebből a gazdagságból reá is kiáradna valami.

– Porcelán tányérból esznek... de a gyümölcsöt és a csemegét ezüsttányérból fogyasztják... Az étkészletek mind ezüstből vannak... öt fogást esznek, és háromféle bort isznak... Este a nagysága kivágott ruhát vesz fel, az úr meg sötét ruhát...

Étkezés végén az inas ezüsttálcán hétféle cigarettát hoz be, csupa külföldi cigarettát persze... aztán kimennek az ebédlőből, s odahozatják ezen a kis kerekes asztalkán a kávét meg a likőröket... Mindig van valaki vendég, hol ketten, hol négyen... A nagyságának ekkora briliánsai vannak, s olyan gyöngynyaklánca, hogy az csoda... Csak az ékszerei megérnek egypár milliót.

– Ezt már hallottam – szóltam közbe kissé nyersen.

De olyan tűzben volt, hogy észre se vette bosszúságomat, csak mondta tovább:

– A nagysága soha le nem jön az alagsorba, telefonon adja ki parancsait... A konyhában meg minden villany... Tisztább is a konyhánk, mint sok ember hálószobája... De mit a konyha? Még az asszonyom két kutyája is tisztább, mint sok ember; jobban is bánik velük.

Rajongással beszélt gazdáiról s lenézően a szegényekről. Én pedig ekkor – egy kicsit azért, amiket mondott, egy kicsit meg azért, mert állandóan össze kellett hasonlítanom a két házat: ezt és a miénket – nagyon szegénynek éreztem magam.

Az első emeletről a lépcsőn felmentünk a másodikra. Felfelé menet Gino egyik karjával átfogta a derekamat, s erősen magához szorított. És akkor nekem – magam sem tudom, hogyan – az az illúzióm támadt, hogy én vagyok a ház úrnője, éppen vonulok fel ezen a lépcsőn férjem oldalán, éppen most végződött valami ebéd vagy fogadás, s most felmegyünk, lefekszünk együtt, közös ágyba a második emeleten.

És Gino, mintha kitalálta volna gondolataimat (mindig megvolt benne ez az ösztönös érzék), azt mondta:

– No, most együtt lefekszünk... Holnap reggel majd behozzák a tejeskávét.

Nevetni kezdtem, de szinte reménykedtem is: bár igaz lenne!

Ezen a napon a Ginoval teendő kiruccanáshoz legjobb ruhámat vettem fel, legjobb pár cipőmet, legszebb blúzomat, legjobb pár selyemharisnyámat. Emlékszem, hogy kosztüm volt rajtam, fekete kabát és fekete-fehér kockás szoknya. A szövete nem volt éppen rossz, de a környékbeli varrónő, aki szabta, nem sokkal értett jobban a szabáshoz, mint anyám. A szoknyát szörnyű rövidre csinálta, méghozzá úgy, hogy hátul rövidebb volt, mint elöl, így aztán elöl a térdemet is eltakarta, hátul meg a combom is kilátszott. A kabátot meg túlságosan szűkre szabta, nagy kihajtóval s olyan szoros ujjakkal, hogy vágta a hónom alját. Ebből a kabátból én kibuggyantam: keblem kilátszott, mintha a kabátból hiányzott volna egy darab... Aztán volt rajtam egy nagyon egyszerű rózsaszín blúz, olcsó anyagból, minden hímzés nélkül, s áttetszett rajta fehér pamutkombiném, a legjobb, amim volt. Végül pedig fényes, fekete cipő volt rajtam, jó bőrből, de a fazonja régies. Kalapom nem volt, s gesztenyebarna hullámos hajam szabadon hullt a vállamra.

Most vettem fel első ízben ezt a ruhát, és meglehetősen büszke voltam rá. Úgy éreztem, hogy nagyon elegáns vagyok, s – mit tagadjam? – azzal áltattam magam, hogy az utcán mindenki megfordul utánam. Hanem amikor beléptem Gino asszonyának a hálószobájába, s megláttam a nagy, alacsony, puha ágyat, áttört selyemtakarójával, a hímzett lengyolcs lepedőket s azt a sok könnyű függönyt, mely a párnákra aláhullt – és láttam magamat a szoba sarkában levő hármas tükörben háromszor visszaverve, egyszerre ráébredtem, hogy szánalmasan vagyok felöltözve, hogy nevetséges és siralmas vagyok, amikor rongyaimmal büszkélkedem. Az a gondolatom támadt, hogy soha többé nem lehetek boldog, amíg csak nem lesz módom jól öltözni, és nem lakhatom olyan lakásban, mint ez. Szinte sírni lett volna kedvem. Szédelegve ültem le az ágyra, s szó nem jött az ajkamra.

– Mi bajod? – kérdezte Gino, Leült mellém, s kezemet a kezébe fogta.

– Semmi – feleltem. – Csak néztem ezt az ismerős madárijesztőt.

– Melyiket? – kérdezte meghökkenve.

– Ezt ni – mutattam a tükörre, melyben látható voltam, amint ott ülök az ágyon Gino mellett. És bizony ez a kettős, de én még inkább, mint Gino, úgy festett ott, mint egy torzonborz őserdei emberpár, mely véletlenül betévedt egy civilizált ember lakásába.

Most már Gino is megértette a levertségnek, irigységnek és elkeseredésnek azt az érzését, mely bensőmet szorongatta.

Átölelt s azt mondta:

– Ugyan, mit nézegeted magad abban a tükörben?

Ő, persze, tervének szerencsés kimeneteléért aggódott, s nem jött rá, hogy éppen ellenkezőleg: semmi sem lehetett kedvezőbb a számára, mint éppen a megalázottságnak ez az érzése bennem. Megcsókoltuk egymást, s a csók vissza is adta önbizalmamat, hiszen éreztem, hogy szeretek, és viszontszeretnek.

De aztán, amikor nemsokára megmutatta a fürdőszobát, amely tágas volt, mint egy lakószoba, hófehér és majolikától csillogó, a beépített káddal, a nikkelezett csapokkal, különösen pedig, amikor kinyitotta az egyik szekrényt, s láthattam benne a nagyságának tömött sorokban, szinte egymásba gyömöszölten lógó ruháit – akkor újra csak elfogott az irigység és a magam nyomorúságának az érzése, újra erőt vett rajtam a kétségbeesett csüggedtség. Hirtelen azonban nagy dac támadt bennem: „Nem akarok többé rájuk se gondolni”- mondtam magamban, és akkor első ízben akartam tudatosan Gino kedvesévé lenni. Egy kissé talán azért, hogy elfelejtsem az én életemet, egy kissé meg azért az illúzióért, hogy a szolgaság fojtogató érzése ellenére is szabad vagyok, s módomban áll valami olyasmit megtenni, amit akarok. Nincs módomban szépen öltözködni, nem lakhatom ilyen lakásban, de szeretni én is tudok úgy, mint a gazdagok, talán még jobban is.

– Mit mutogatod itt nekem ezeket a ruhákat? Fütyülök rájuk! – mondtam Ginonak.

– Azt gondoltam, érdekelnek – válaszolta elképedve.

– Egyáltalán nem érdekelnek – mondtam – szépek, az igaz, de nem azért jöttem ide veled, hogy ruhákat bámuljak.

Észrevettem, hogy e szavakra kigyulladnak Gino szemei, hanyagul hozzátettem hát:

– Mutasd meg inkább a te szobádat.

– Az alagsorban van – kapott rajta Gino. – Lemenjünk?

Egy pillanatig szó nélkül néztem rá, aztán valami új keresetlenséggel, ami magam számára is bántó volt, azt kérdeztem tőle:

– Mondd, miért adod a hülyét?

– De hiszen... – hebegett Gino zavartan és meglepődve.

– Jobban tudod, mint én, hogy nem háznézőbe jöttünk ide, sem pedig azért, hogy a nagysága ruháit bámuljam, hanem azért, hogy a szobádba menjünk és lefeküdjünk... No hát akkor gyerünk egykettőre, és elég a szóból.

Igen, egy pillanat alatt így vedlettem én ki abból a félénk, egyszerű leányból, aki az imént belépett a villába. S mindez csak azért, mert láttam ezt a házat. Saját magamat is meghökkentett ez, szinte nem is ismertem magamra.

Kimentünk a szobából, s indultunk lefelé a lépcsőn. Gino egyik karjával átölelt, s minden lépcsőfokon összecsókolóztunk. Azt hiszem: soha még lépcsőn lassabban nem jutottak le. A földszinten Gino kinyitott egy falba rejtett ajtót, és szüntelen csókolódzás közben, még mindig átölelve, levezetett a cselédlépcsőn az alagsorba. Beesteledett már, az alagsorban sötét volt, de nem gyújtott világosságot. Egy sötét folyosón át, összefonódva s szánkat egymásra tapasztva, így jutottunk el Gino szobájáig. Kinyitotta, bementünk. Hallottam, hogy bezárja az ajtót. A sötétben egy darabig állva csókolóztunk. A csókoknak nem akart vége szakadni, amikor én abba akartam hagyni, Gino újrakezdte, ha meg ő akarta abbahagyni, én folytattam tovább. Később aztán Gino az ágy felé mozdított, s én hanyatt az ágyra dőltem.

Lihegve suttogott fülembe becéző kedveskedéseket, kérlelő szavakat azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy elbódítson, s ne vegyem észre, hogyan mesterkedik közben a kezével azon, hogy levetkőztessen. Nem volt erre különösebb szükség, legfőképpen azért nem, mert hiszen én elhatároztam, hogy odaadom magam neki, aztán meg most már gyűlöltem az imént még úgy szeretett ruhadarabjaimat. Így hát Gino csak feltartott abban, hogy megszabaduljak tőlük. „Meztelenül – gondoltam magamban – legalább olyan szép leszek, ha nem szebb, mint Gino nagyságája és mint a világ minden gazdag hölgye.” Különben is a testem hónapok óta várta ezt a pillanatot, s most éreztem, hogy akaratom ellenére remeg a türelmetlenségtől és a visszafojtott vágytól, akárcsak egy kiéheztetett és láncra vert vad, amelynek hosszú koplaltatás után végre leveszik kötelékeit, s ételt dobnak eléje.

Éppen ezért a szerelmi aktus egészen természetesnek tűnt számomra, s a testi élvezetet nem kísérte az az érzés, hogy valami szokatlan dolgot művelek. Ellenkezőleg: mint ahogy bizonyos tájakat látva, úgy tetszik az embernek, hogy már látta őket, holott a valóságban első ízben tárulnak szeme elé –, nekem is úgy tűnt, hogy olyasmit művelek, amit már csináltam nem tudni, mikor, hol, talán egy másik életemben. Ez azonban nem volt akadálya annak, hogy ne szeressem Ginot egész szenvedéllyel, sőt dühvel csókoltam, haraptam, szorítottam karjaimba úgy, hogy majd megfojtottam. De Ginot is láthatólag ugyanaz a dühös szenvedély öntötte el. Így aztán egy ideig, ami számomra hosszúnak tűnt, ebben a sötét alagsori kamrában, az üres és kihalt ház két emelete alatt szenvedélyesen ölelkeztünk, ezerféle módon gyötörtük egymás testét, mint két életre-halálra küzdő ellenfél, akik igyekeznek a lehető legtöbb kárt tenni egymásban.

Amikor aztán vágyunk kielégült, s elbágyadva, kimerülve feküdtünk egymás mellett, egyszerre nagyon megijedtem, hogy Gino most már, hogy megkapott, nem fog elvenni. Gyorsan beszélni kezdtem arról, hogy milyen lakásba költözünk majd, milyen házban lakunk majd az esküvőnk után.

Gino gazdájának a villája nagyon felkavart engem: számomra most már nem férhetett kétség hozzá, hogy az ember csak ilyen szép és tiszta dolgok között lehet boldog. De azzal is számot vetettem, hogy nekünk sose lesz módunk nem egy ilyen egész házhoz, de még egy szobájához sem. Mégis csökönyösen próbáltam túltenni magam ezen a gondon, magyarázgattam Ginonak, hogy egy szegényes lakás is lehet olyan, mint a gazdagoké, ha úgy ragyog a tisztaságtól, mint a tükör. Felbolygatott lelkem gondolatai ugyanis a villa fényűzése, de talán még inkább ragyogó tisztasága körül nyüzsögtek. Próbáltam meggyőzni Ginot, hogy akármilyen ócska holmi is rögtön szépnek tűnik, ha tiszta. Valójában persze főleg önmagamat akartam meggyőzni, hiszen ugyancsak el voltam kámpicsorodva szegény voltom miatt, s azzal is tisztában voltam, hogy nincs mód kijutni ebből a nyomorúságból csak úgy, ha férjhez megyek Ginohoz.

– Ha csak két szoba is, az is szép lehet – magyarázgattam –, ha igazán tiszta, ha az ember naponta felmossa a padlót, leporolja a bútort, kifényesíti a kilincset, mit; persze minden legyen rendben, a maga helyén, a tányérok is a helyükön, a törlőrongy is a helyén, a ruhák is, a cipők is a helyükön... Elsősorban azon múlik, hogy jól kisöpör-e az ember, felmossa-e a padlót, kiporol-e mindent minden istenáldott nap... Ne abból ítélj, hogy most milyen lakásban lakunk, anyám meg én... Anyám rendetlen, meg aztán nincs is soha ideje szegénynek... Majd a mi lakásunk, a kettőnké, meglátod, mindig olyan lesz, mint a tükör.

– Persze, persze – mondta Gino –, első a tisztaság... Tudod, mit csinál a nagyságám, ha valahol egy zugban egy porszemet is talál? Behívja a szobalányt, és annak térden állva, a kezével kell felszedni, ahogy a kutyával szokás tenni, ha valahová odapiszkol... És igaza van.

– Én biztos vagyok benne, hogy az én lakásom még ennél is tisztább lesz, s még ennél is rendesebb... Majd meglátod.

– De hiszen te modell leszel – mondta évődve –, a lakással nem fogsz tudni foglalkozni.

– Szó sincs róla – vágtam közbe –, modellt nem állok többet!... Egész nap otthon leszek, tisztán és rendben tartom a lakásunkat neked... És főzök neked... Anyám ugyan azt mondja, hogy ez cselédsors... de ha két ember szereti egymást, cselédnek lenni is boldogság.

Így beszélgettünk sokáig. Éreztem, hogy aggodalmam lassan-lassan szertefoszlik, s a szokott gyermeteg és ábrándos bizakodásom lép helyébe. Hogyan is kételkedhettem volna? Gino nemcsak hogy helyeselte tervemet, hanem részleteiben is megvitatta: javított rajta valamit, majd meg kiegészítette valami ötlettel. Ahogy, azt hiszem, már mondtam is, ekkor alighanem már viszonylag őszinte volt: mint minden igazi hazug, végül is elhitte saját hazugságait.

Így diskuráltunk talán egy-két órát. Aztán én jóízűen elszunnyadtam. Azt hiszem, Gino is aludt egyet. Arra ébredtünk fel, hogy a hold besütött a félig földbe süllyesztett ablakon át, elborította fényével az ágyat s egymás mellett fekvő testünket. Gino megjegyezte, hogy már nagyon késő lehet, és csakugyan az éjjeliszekrényen levő ébresztőóra azt mutatta, hogy néhány perccel éjfél is elmúlt.

– No, amit én az anyámtól kapok! – ugrottam le az ágyról, s a hold fényénél sebtiben öltözködni kezdtem.

– Miért?

– Életemben először fordul elő velem, hogy ilyen későn megyek haza... Este én soha nem megyek el hazulról egyedül.

– Hát majd azt mondod – szólt Gino, s ő is felkelt –, hogy elmentünk autózni a városon kívül, a gép bedöglött, kénytelenek voltunk megállni.

– Úgyse hiszi el.

Nagy sebbel-lobbal jöttünk ki a villából. Gino hazahozott a kocsiján. Én abban biztos voltam, hogy anyám nem fogja elhinni ezt a mesét a gép bedögléséről, de azért azt nem hittem volna, hogy ilyen jó orra van, s ilyen pontosan kitalálja, hogy mi történt köztem és Gino közt. Volt saját kulcsom a kapuhoz is, a lakásajtóhoz is. Beugrottam hát a házba, aztán futva fel a kétemeletnyi sötét lépcsőn, gyorsan kinyitni az ajtót. Abban reménykedtem, hogy anyám már lefeküdt, s e reménykedésem csak megerősödött, amikor láttam, hogy a lakás teljesen sötét. Nem is gyújtottam lámpát, lábujjhegyen igyekeztem a szobám felé surranni, amikor egyszerre csak azt éreztem, hogy szörnyű erővel megragadnak a hajamnál fogva. A sötétben aztán a mama, mert persze hogy ő volt, bevonszolt a nagyszobába, odavágott a díványra, és még mindig egy mukk nélkül elkezdett csépelni, mint a jégeső.

Magam elé tartottam a karomat, hogy az arcom védjem, anyám azonban, mintha csak nappal lett volna, mindig talált valami rést, hogy egy-egy jókora ütést mérjen az arcomra. Végre aztán belefáradt, s hallottam, hogy leül mellém a díványra, s hogy erősen liheg. Később felállt, meggyújtotta a nagy lámpát, majd odaállt elém csípőre tett kézzel, és nézett kitartóan. Éreztem, hogy ettől a nézéstől zavar és szégyen önt el. Le akartam vetni a ruháimat, és egy kicsit rendbe hozni magam az iménti dulakodás után. Anyám akkor egyszerre csak a szokott hangján megszólalt:

– Fogadok, hogy Ginoval szeretkeztél.

Azt akartam mondani, hogy: persze, hisz, ez volt az igazság, de féltem, hogy anyám elölről kezdi a verést. Nem is annyira a fájdalomtól iszonyodtam, hanem attól, hogy most, villanyfénynél ütései még pontosabbak lesznek. Visszataszítónak találtam, hogy dagadt szemmel járjak az utcán, úgy mutatkozzam Gino előtt. Azt feleltem hát:

– Tévedsz... Nem szeretkeztem... Kocsikáztunk és defektet kaptunk... Ezért maradtunk így el.

– Én meg azt mondom, hogy szeretkeztél!

– Nem!... Nem igaz!

– Nemigaz?... Nézd meg magad a tükörben!... Olyan vagy, mint a halál.

– Biztosan fáradt vagyok... De azt nem csináltuk.

– De még mennyire, hogy csináltátok!

– Nem, nem csináltuk!

Az egészben az volt a legmeghökkentőbb s egyben homályosan nyugtalanító is, hogy anyám erősködésében nem érződött semmi felháborodás, csupán valami nagyon erős kíváncsiság, amiről halványan úgy éreztem, hogy nem egészen érdektelen. Más szóval: anyám nem azért akarta tudni, hogy odaadtam-e magam Ginonak, mert meg akart büntetni vagy szemrehányást akart tenni érte, hanem mert valami személyes okból sürgős volt neki ennek a tisztázása. De már késő volt: bár most már biztos voltam benne, hogy még egyszer nem ver meg, továbbra is makacsul tagadtam. Akkor egyszerre csak anyám hozzám ugrott, és el akarta kapni a karomat. Védekezésül felemeltem a kezem, de anyám azt mondta:

– Hozzád se nyúlok, ne félj... De gyere velem!

Fogalmam se volt róla, hová akar vinni, de rémülten elindultam vele. Karomat nem eresztette el egy pillanatra se, így cipelt ki a lakásból, le a lépcsőn, ki az utcára. Az utcánk ilyenkor már kihalt. Hamarosan rájöttem aztán, hogy anyám, véges-végig a járdán, egy éjjel is nyitva tartó patika vörös fénye felé lohol velem, ahol az elsősegélynyújtó állomás van. A patika küszöbén még utoljára próbáltam ellenállni, lábamat megvetettem, de anyám akkorát rántott rajtam, hogy szinte bezuhantam az ajtón, s még ott is alig tudtam megállni a lábamon. A patikában csupán a gyógyszerész és egy fiatal orvos tartózkodott. Anyám az orvoshoz fordult:

– A lányom... Tessék megvizsgálni.

Az orvos átvezetett egy hátsó helyiségbe, ott volt ugyanis a segélynyújtáshoz használt vizsgálóasztal, s megkérdezte anyámat:

– Most halljuk, mit kell megvizsgálni rajta?

– Lefeküdt a vőlegényének ez a szuka, de tagadja – kiabált anyám. – Vizsgálja meg, és mondja meg az igazat!

Az orvos kezdett mulatni az ügyön, mosolyogva harapdálta bajszát:

– De akkor ez nem diagnózis, hanem szakértői vélemény.

– Nevezze, aminek akarja – válaszolt még mindig kiabálva anyám –, én csak azt kívánom, hogy vizsgálja meg... Vagy nem orvos maga? Nem kötelessége-e megvizsgálni, ha az ember kéri?

– Nyugalom... nyugalom! – Majd hozzám fordult: – Hogy hívnak?

– Adrianának – feleltem. Szégyelltem magam, de nem valami nagyon. Anyám jeleneteit is, meg az én csendességemet is ismerték jól az egész környéken.

– És ha megtette volna is – vitázott a doktor, aki szemmel láthatólag észrevette zavaromat, s próbálta elhárítani a vizsgálatot –, mi rosszat követett el?... Majd elveszi, és minden rendben lesz.

– A maga dolgába üsse az orrát!

– Nyugalom, nyugalom – ismételgette kedvesen az orvos, majd újból hozzám fordult: – Mit csináljak, ha az anyád annyira ragaszkodik hozzá?... Hát akkor vetkőzz le... Egy perc, és már mehetsz is.

Összeszedtem minden bátorságom, és kiböktem:

– Hát jó. Igenis lefeküdtem neki... És most, menjünk haza, anyu.

– Nem, nem, drágaságom! – jelentette ki anyám parancsoló hangon. – Vizsgáltasd csak meg magad!

Beletörődtem. Leeresztettem a szoknyám, s hanyatt feküdtem a vizsgálóasztalra. Az orvos megvizsgált, aztán azt mondta anyámnak:

– Igazad van. Megtörtént... Most jobb?

– Mit fizetek? – kérdezte anyám, s előkotorászta bukszáját.

Én közben leszálltam az asztalról, felöltöztem. Az orvos azonban nem fogadott el semmit, hanem hozzám fordulva azt kérdezte:

– Szereted a vőlegényedet?

– Hát persze – feleltem.

– És mikor lesz az esküvő?

– Soha nem veszi el! – harsogott bele anyám. Én azonban nyugodtan kijelentettem:

– Hamarosan... Mihelyt meglesznek az irataink.

Szememben bizonyára nagy-nagy gyermekded bizalom csillogott, mert az orvos kedvesen nevetett, megpaskolta az arcomat, s azzal kituszkolt bennünket. El voltam készülve, hogy csak egyszer otthon legyünk, anyám megint rám zúdítja szidalmait, sőt könnyen lehet, újra nekem esik. Ezzel szemben mit kellett látnom? E kései órában szó nélkül meggyújtotta a gázt, s nekilátott, hogy főzzön valamit. Lábast tett a lángra, aztán bejött a nagyszobába, letakarította az asztal végéről a rendszerint ott heverő holmit, s megterített. Én csak ültem a díványon, ott, ahová az előbb még hajamnál fogva vonszolt oda, s néztem csendben anyámat. Teljesen érthetetlen volt számomra az egész: anyám nemcsak hogy nem szidalmazott, hanem egész arca valami vidám s rosszul leplezett megelégedést tükrözött. Ahogy végzett a terítéssel, kifordult a konyhába, majd csakhamar visszatért, hozta a lábast.

– Most pedig egyél!

Az igazat megvallva, nagyon éhes voltam. Felkeltem, s némi bizonytalankodás után leültem egy székre, amit anyám készségeskedve odahozott. A lábasban egy darab hús volt és két tojás: szokatlan vacsora.

– Sok ez nekem... – mondtam.

– Egyél csak... jót tesz... Enned kell – válaszolt.

Én csak nem bírtam kibékülni ezzel a nagy jókedvével. Volt ugyan benne talán egy kis rosszmájúság is, de semmiképpen nem volt ellenséges. Valamivel később anyám, szinte minden epésség nélkül, megjegyezte:

– Arra nem gondolt Gino, hogy enni is kell, mi?

– Elaludtunk – feleltem –, aztán meg már nagyon késő volt.

Erre anyám nem szólt semmit. Csak állt ott, s nézte, hogy eszem. Mindig is így tett: kiszolgált engem, nézte, amíg eszem, aztán kiment a konyhába, hogy ő maga is egyék. Már nagyon régóta sohasem evett velem az asztalnál. Kevesebbet is evett: amit én meghagytam vagy ezt-azt, kevésbé jó falatokat. Számára én valami értékes és törékeny tárgy voltam, az egyetlen, akije volt, s akivel úgy kell bánni, mint a hímes tojással. Ez a hízelgő, csodáló, szolgai magatartás számomra egy idő óta már megszokott dolog volt, ez alkalommal azonban derűs és elégedett ábrázatától valami nagyon kényelmetlen és nyugtalanító érzés futkározott a hátamon.

– Haragszol rám – szóltam később anyámnak –, amiért lefeküdtem vele... pedig megígérte, hogy elvesz... Nemsokára meglesz az esküvő.

– Nem haragszom rád – kapott a szavamba. – Egy pillanatra feldühödtem, mert egész este vártalak, s aggódtam miattad... De ne is gondoljunk rá, egyél.

Ez a kitérő és megnyugtatástól hamisan csengő hangnem még inkább gyanút keltett bennem: a gyerekkel beszélnek így, ha nem akarnak a kérdéseire válaszolni. Tovább csökönyösködtem hát:

– Miért? Nem hiszed, hogy elvesz?

– Dehogynem, dehogynem. Elhiszem, csak egyél.

– Nem hiszed. Látom, hogy nem hiszed.

– De hiszem, ne búsulj... Egyél csak.

– Egy falatot sem eszem – jelentettem ki nekikeseredve –, ha előbb nem mondod meg az igazat: miért vágsz ilyen elégedett arcot?

– Egyáltalán nem vágok semmiféle arcot.

Fogta az üres lábast, kivitte a konyhába. Megvártam, míg visszajön, s újból nekiszegeztem a kérdést:

– Szóval örülsz?

Hosszan, csendben nézett, aztán fenyegető komolyan azt felelte:

– Igen, örülök.

– És miért?

– Mert most már biztosan tudom, hogy Gino nem vesz el... Otthagy.

– Nem igaz! Mondta, hogy elvesz.

– Nem vesz el. Amit ő akart, azt megkapta... Nem vesz el, ott fog hagyni.

– De miért ne venne el?... Mi oka volna rá?...

– Nem vesz el, ott fog hagyni... Egy kicsit eljátszadozik veled, de a szerencsétlen éhenkórász egy tűt se fog neked adni... Aztán majd otthagy.

– És te ennek örülsz?

– No hallod!... Hiszen most már biztos, hogy nem házasodtok össze.

– De miért jó ez neked? – kiáltottam fájdalmas és sértett bosszúsággal.

– Ha el akart volna venni, nem tette volna ezt veled – kezdte anyám váratlanul az előbbi nótát. – Én apáddal két évig jártam jegyben, és alig volt néhány hónap a házasságunkig, de még mindig csak éppen megcsókolt olykor-olykor... Ez meg? Elszórakozik veled, aztán faképnél hagy, légy nyugodt... És én örülök neki, hogy otthagy, mert ha elvett volna, tönkretett volna.

Magamban el kellett ismernem, hogy anyám egyik-másik szavában van némi igazság. Erre szemem egyszeribe könnybe lábadt:

– Tudom én – szipogtam –, nem akarod, hogy nekem valaha is családom legyen... Azt akarod, hogy olyan életre adjam magam, mint Angelina.

Ez az Angelina a kerületbe való lány volt, aki két-három udvarló után nyíltan a prostitúció útjára lépett.

– Azt akarom, hogy jól menjen a sorod – mondta anyám zsémbeskedve. Aztán összeszedte a tányérokat, kivitte őket a konyhába, hogy elmosogassa. Én meg, egyedül maradva, hosszan tépelődtem anyám szavain. Összevetettem e szavakat Gino ígéreteivel, viselkedésével, s teljes lehetetlenségnek látszott, hogy anyámnak igaza legyen. Nyugtalanított viszont az a magabiztosság, az a nyugalom, a vidám és jósolgató hangnem, ahogy anyám beszélt velem. Közben elmosogatta az edényeket a konyhában: hallottam, amint visszarakja a pohárszékre, majd bemegy a kis szobába. Elgyötörten és megalázottan nemsokára én is eloltottam a lámpát, s mentem utána lefeküdni.

Másnap felvetődött bennem a kérdés: szóljak-e Ginonak anyám aggodalmairól. Hosszas habozás után úgy döntöttem, hogy nem szólok. Valójában persze én most már annyira féltem attól, hogy Gino csakugyan elhagy – mint azt anyám igyekezett nekem bebeszélni –, hogy félő volt, nehogy anyám feltevésének közlésével én magam sugalmazzak Ginonak ilyen elhatározást. Első ízben döbbentem rá, hogy ha egy nő odaadja magát egy férfinak, azzal teljesen kiszolgáltatja magát neki, s nincs többé semmi eszköze, hogy a férfi cselekvését a maga akarata szerint irányítsa. Én azonban még mindig meg voltam győződve, hogy Gino meg fogja tartani ígéretét, és viselkedése a legközelebbi találkozáskor csak még jobban megerősitett ebben a meggyőződésemben.

Abban persze biztos voltam, hogy nagyon figyelmes és nagyon kedves lesz, de féltem tőle, hogy hallgatni fog a házasságról vagy legfeljebb általánosságban fog róla beszélni. Ezzel szemben, alighogy a kocsi a szokott úton megállt, Gino kijelentette, hogy eldöntötte esküvőnk időpontját: öt hónapon belül meglesz, egy nappal se később. Boldogságom olyan nagy volt, hogy egyszeribe magamnak tulajdonítottam anyám feltevéseit, s akaratlanul így kiáltottam fel:

– És én meg!... Tudod, mi forgott a fejemben?... Hogy a tegnap történtek után el fogsz hagyni.

– Úgy? – szólt Gino sértett ábrázattal. – Hát ilyen aljasnak tartasz te engem?

– Dehogyis, csak hát tudom én, hogy sok férfi így tesz.

– Remélem, tisztában vagy vele – folytatta ügyet se vetve feleletemre –, hogy sértve érezhetném magam, amiért ilyet feltételezel rólam. Minek nézel te engem? Szeretsz te egyáltalán?

– Én nagyon is szeretlek – válaszoltam őszintén –, de mindig attól félek, hogy te nem szeretsz engem.

– Adtam talán rá eddig valami okot?

– Nem... De sose lehet tudni.

– Ide figyelj – jelentette ki egyszerre –, olyan rossz hangulatba hoztál, hogy most nyomban viszlek a műterembe.

És máris indítani akarta a motort. Holtra válva öleltem át a nyakát, s esdekeltem:

– Ne, ne! Mi ütött beléd? Csak úgy mondtam... felejtsd el!

– Ami az ember száján, az a szívében is... És akinek ez van a szívében, az nem szeret.

– De én szeretlek.

– Én meg nem – mondta maróan. – Én, ahogy mondtad, csak arra gondoltam, hogy eljátszadozom veled, aztán faképnél hagylak... Csodálkozom, hogy eddig nem vetted észre.

– De miért beszélsz így, Gino? – kiáltottam könnyekre fakadva. – Mi rosszat tettem én neked?

– Semmit – válaszolta, s begyújtotta a motort. – Most pedig elviszlek a műterembe.

A kocsi rohanni kezdett, Gino komolyan és komoran hajolt a volán fölé. Én meg átengedtem magam a keserves sírásnak, amikor láttam, hogy a fák, a kilométerkövek elsuhannak az ablak előtt, és túl a mezős térségen, a város szélső házainak körvonala már feltűnik a láthatáron. Eszembe jutott, micsoda diadalt fog ülni anyám, ha megtudja, hogy összevesztünk, ha tudomást szerez róla, hogy Gino elhagyott, éppen úgy, ahogy ő mondta. A kétségbeeséstől hajtva hirtelen kinyitottam a kocsi ajtaját:

– Állj meg, vagy kiugrom!

Gino egy pillantást vetett rám. A kocsi lelassult, majd befordulva egy oldalösvényre, megállt egy rom borította halmocska mögött. Gino kikapcsolta a motort, berúgta a féket, aztán hozzám fordult, és türelmetlenkedve azt mondta:

– No, mi az?... Halljuk, beszélj!

Én komolyan azt hittem, hogy el akar hagyni, s beszélni kezdtem olyan tűzzel és szenvedéllyel, ami most, visszagondolva rá, nevetségesnek, de egyben megindítónak is hat. Magyaráztam neki, mennyire szeretem, odáig mentem, hogy még azt is mondtam: nem fontos, hogy elvegyen, boldog leszek, ha csak a kedvese maradhatok is.

Gino meg sötét arccal hallgatott, meg-megrázta a fejét, s egyre csak azt ismételte:

– Nem, nem... Mára már vége... Holnapra meg majd csak elmúlik.

Amikor azonban azt mondtam, hogy elég lesz nekem, ha a szeretője lehetek, ezt határozottan elutasította:

– Azt nem. Vagy elveszlek, vagy nem kell semmi.

Így vitatkoztunk sokáig. Az ő gonosz következetességében Gino újra és újra kétségbeesésbe taszított, újból és újból könnyekre fakasztott. Később aztán úgy vettem ki, hogy hajthatatlan magatartása fokozatosan megenyhült, sőt a végén, sok-sok eredménytelen csók és cirógatás után, úgy véltem: nagy győzelmet arattam azzal, hogy rábeszélésemre leszálltunk az első ülésről, s a hátsó ülésen Gino egy kényelmetlen ölelésben hajlandó volt magáévá tenni; de izgatott aggodalmamban, hogy Ginonak kedvére tegyek, ez az ölelés túlságosan rövidnek és keserűen gyötrelmesnek tűnt számomra. Persze, rá kellett volna jönnöm, hogy ezzel a viselkedésemmel egyáltalán nem arattam diadalt, sőt még inkább kiszolgáltattam magam, már csak azáltal is, hogy hajlandónak mutatkoztam odaadni magam nemcsak a szerelem tiszta hevületéből, hanem pusztán hízelkedésből, és amikor a szavak nem voltak elégségesek, szerelmem bizonyítékául is. Pontosan így viselkedik minden nő, aki szeret, s nem bizonyos benne, hogy viszontszeretik. Engem azonban elvakított Gino kifogástalan viselkedése, amit persze az álnokság tett számára lehetővé. Ő mindig pontosan azt tette és mondta, amit tenni és mondani kell, én meg tapasztalatlanságomban nem vettem észre, hogy az ilyen tökéletesség sokkal inkább a szerelmesről magamnak alkotott szokványos elképzelésemben van meg, semmint abban a valóságos férfiban, aki előttem állt.

Mindenesetre megállapodtunk az esküvőnk időpontjában, s én azon nyomban nekiláttam az előkészületeknek. Úgy döntöttünk, hogy – legalábbis az első időkben – együtt lakunk majd anyámmal. Lakásunkban a nagyszobán, konyhán és hálószobán kívül volt egy negyedik helyiség is, amit anyám, anyagiak híján, nem tudott bebútorozni. Mindenféle ócska és hasznavehetetlen holmit tartottunk benne, s könnyű elképzelni: mit jelentett az ócska és hasznavehetetlen holmi egy olyan lakásban, mint a miénk, ahol úgyis minden ócskának és hasznavehetetlennek látszott. Sok vita után szerényebb tervet dolgoztunk ki: bebútorozzuk ezt a szobácskát, én meg összeszedek valami csekély kelengyét.

Anyámmal mi nagyon szegények voltunk; tudomásom volt azonban róla, hogy anyámnak van egy kis megtakarított pénzecskéje. Azt is tudtam, hogy ezeket a filléreket nekem kuporgatta össze azért, hogy – mint mondani szokta – ha úgy fordul, ne álljunk ott üres kézzel. Hogy mi is lehetett volna ez a „ha úgy fordul”, az nem volt egészen világos, de biztosan nem az, hogy férjhez megyek egy szegény, bizonytalan jövőjű férfihoz.

Azért csak odaálltam anyám elé, s azt mondtam:

– Azt a pénzt, amit félreraktál, ugye nekem spóroltad?

– Neked.

– Akkor, ha boldoggá akarsz tenni, add ide most, hogy berendezzük a mi szobánkat, az enyémet és a Ginoét... Ha csakugyan nekem raktad félre, eljött az ideje, hogy kiadjuk.

Arra számítottam, hogy anyám majd leszid, veszekszik, s végül is visszautasítja. Ezzel szemben nagy nyugalommal fogadta kérésemet, s az arca újból azt a gúnyos derűt mutatta, ami annyira kihozott a sodromból a Ginoék villájában tett látogatást követő éjszakán. Aztán csak annyit kérdezett meg:

– És ő nem ad semmit?

– Persze hogy ad – hazudtam –, már mondta is... De nekem is hozzá kell járulnom.

Anyám éppen varrt az ablak mellett. Annyi időre, míg velem beszélt, abbahagyta a munkáját.

– Menj a szobámba – mondta –, nyisd ki az első fiókot a szekrényben... Ott van egy papírdoboz... benne a takarékkönyv, meg az aranyak... Vedd el a könyvet, meg az aranyakat is... Neked adom.

Néhány apróság volt ott: egy gyűrű, két fülbevaló, egy kis lánc. Nekem azonban kislánykorom óta izgatta a fantáziámat ez a szegényes kincs, mely ott rejtőzött a rongyok között, s amelyeket csak rendkívüli alkalmakkor pillanthattam meg.

Szenvedélyesen összecsókoltam anyámat, ő azonban – nem durván ugyan, de hidegen – elhárította, s azt mondta:

– Vigyázz... tű van nálam... Megszúrod magad.

Nekem azonban ennyi nem volt elég. Nem elégített ki, hogy megkaptam, amit akartam, sőt többet is: azt akartam, hogy anyám is boldognak érezze magát.

– Anyu! – kiáltottam. – Ha csak azért tetted, hogy nekem örömet szerezz vele, akkor nem kell semmi!

– Biztos, hogy nem azért tettem, hogy neki szerezzek vele örömet – válaszolta anyám, s újra nekilátott a varrásnak.

– Hát igazán nem hiszed – kérdeztem hízelkedve –, hogy Gino elvesz feleségül?

– Sose hittem, és most kevésbé hiszem, mint valaha.

– Akkor minek adtad ide a pénzt szobaberendezésre?

– Nem kidobott pénz: a bútorok, az ágynemű mindig megmarad... Holmi vagy pénz, mindegy.

– És nem is jössz velem, hogy az üzletekben kiválogassuk?

– Isten ments! – kiáltotta. – Semmiről se akarok tudni... Csináljátok csak ti, menjetek csak ti, válasszatok ti... Én tudni se akarok róla.

Házasságom kérdésében valóban hajthatatlan volt. Arra is rájöttem, hogy hajthatatlansága nem is annyira Gino viselkedésén, jellemén, életviszonyain alapult, hanem inkább saját életszemléletén. Nem volt ebben a magatartásban semmi neheztelés, csupán a közfelfogás volt benne feje tetejére állítva. Más anya ugyanis makacsul bizakodik, hogy leánya egyszer férjhez megy, anyám viszont már régtől fogva, de hasonló makacssággal bízott benne, hogy nem megyek férjhez.

Így mintegy hallgatólagos fogadás állt köztem és anyám közt: ő azt kívánta, hogy házasságom ne történjék meg, s én lássam be az ő gondolkodásának helyességét; én meg azt kívántam, hogy a házasság történjék meg, s anyám jusson arra a meggyőződésre, hogy az én gondolkozásmódom a helyes, így aztán annál is inkább kapaszkodtam a férjhezmenetel reménységébe, kétségbeesetten szinte úgy éreztem, hogy egész életemet egyetlen lapra tettem fel. Közben pedig amiatt is állandóan el voltam keseredve, hogy anyám ellenségesen kémleli erőlködéseimet, s magában azt kívánja: bárcsak kudarcot vallanék.

Hadd emlékeztessek itt még egyszer arra, hogy Gino ezt az ő megveszekedett kifogástalanságát még az esküvői előkészületek során sem hazudtolta meg. Én előzőleg úgy mondtam anyámnak, hogy Gino is hozzájárul a kiadásokhoz; ez azonban hazugság volt, mert Gino mindeddig még csak nem is célzott rá. Meg voltam hát lepődve s egyben persze módfelett boldog is voltam, amikor minden kérés nélkül egy kisebb pénzösszeget ajánlott fel segítségül. Mentegetőzött, hogy az összeg sovány, de hát, mondta, nem tud többet adni, mert gyakran kell pénzt küldenie hozzátartozóinak. Ha ma visszagondolok erre, nem tudok rá más magyarázatot találni, csak azt, hogy Gino a végsőkig hű akart maradni ahhoz a szerephez, melynek eljátszására elhatározta magát. Ez a hűség a szerephez talán abból eredt, hogy lelkiismeret-furdalást érzett, amiért engem becsap, meg bánthatta az is, hogy nem áll módjában feleségül venni, ahogy most már szeretett volna. Én persze diadalittasan siettem tájékoztatni anyámat Gino gavallérságáról. Anyám azonban mindössze annyit jegyzett meg, hogy nagyon kevés, Gino nem fog tönkremenni bele, de arra elég, hogy nekem port hintsen a szemembe.

Életemnek nagyon boldog korszaka volt ez. Naponta találkoztam Ginoval, és szeretkeztünk, ahol tudtunk: a kocsi hátsó ülésén, vagy állva, egy csendes utca valamelyik szögletében, máskor a szabadban, a réten, megint máskor a villában, Gino szobájában. Egyik éjjel, amikor hazakísért, a lakásajtó előtti lépcsőfordulón, a sötétben, a kövön fekve. Egy másik alkalommal a moziban szeretkeztünk, megbújva az utolsó széksorban, éppen a vetítőfülke alatt. Nagyon élveztem, ha vele villamoson, nyilvános helyeken valamilyen tömegbe keveredtünk bele: ilyenkor az emberek hozzányomtak, én meg éltem az alkalommal, hogy testemmel testéhez szoruljak. Állandó szükségét éreztem, hogy megszorítsam a kezét, vagy ujjaimmal hajába túrjak, vagy valahogy másképpen megcirógassam. És tekintet nélkül, hol, mások jelenlétében is. Valahogy be akartam magam csapni azzal, hogy ez nem tűnik fel senkinek, ahogy már ez történni szokott, amikor az ember valamilyen ellenállhatatlan szenvedély rabja. Végtelenül szerettem a szerelmet, talán még jobban, mint Ginot magát. Úgy éreztem: nem is csak Gino iránti szerelmem hajt szeretni, hanem a gyönyörűség is, amit általa nyerek. Persze nem gondoltam arra, hogy ugyanazt a kéjt más férfitól is megkaphatnám. Azzal azonban, bármily homályosan is, de tisztába jöttem, hogy az a kedv, hozzáértés és szenvedély, amit a szerelmi kedveskedésekbe beleadtam, nem magyarázható csupán kettőnk szerelméből. Attól függetlenné vált, szinte hivatás volt ez, mely előbb vagy utóbb, de minden körülmények között megnyilatkozott volna, ha Gino nem is nyújtott volna rá alkalmat.

Mindazonáltal a házasság gondolata minden mást megelőzött. Amennyire tőlem telt, segítettem anyámnak, hogy pár fillért én is keressek. Gyakran késő éjjelig fennmaradtam. Napközben meg, ha nem kellett modellt állnom a műtermekben, jártuk az üzleteket Ginoval, hogy kiválasszuk a bútort és a berendezési tárgyakat. Kevés kiadni való pénzem volt, de éppen ezért csak annál aprólékosabban és gondosabban kutattam. Megmutattattam magamnak azt is, amiről tudtam, hogy nem tudom megvenni, hosszasan mustrálgattam, vitattam a minőséget, alkudoztam, majd aztán – elégedetlenséget mutatva, vagy megígérve, hogy majd visszajövök – eltávoztam anélkül, hogy valamit is vettem volna.

És észre se vettem, mégis az üzletekben tett hebehurgya kószálások során, a számomra elérhetetlen anyagoknak vágyódó mustrálása által akaratom ellenére is odajutottam, hogy elismerjem anyám állításának igazát, hogy pénz nélkül ugyancsak kevés boldogság jut osztályrészül az embernek. A villában tett látogatás után másodízben pillantottam bele a gazdagság paradicsomába, s amikor látnom kellett, hogy önhibámon kívül ki vagyok belőle zárva, hiába, mégis valamilyen keserűség és indulat fogott el. Igyekeztem azonban elfelejtetni magammal ezt az igazságtalanságot, mégpedig – ahogy annak idején a villában is tettem – szerelemmel. A szerelem volt az én egyetlen fényűzésem, a szerelemben egyenrangúnak éreztem magam a többi, nálam gazdagabb és szerencsésebb asszonnyal.

Végre is, hosszas viták és üzletjárás után rászántam magam a bevásárlásra. Ugyancsak szerény vásár volt, méghozzá részletre, mert a pénzem nem volt elég. Vettem egy teljes szobát, modern stílben: dupla ágyat, tükrös komódot, két éjjeliszekrényt, székeket és egy szekrényt. Meglehetősen közönséges holmi volt, olcsó és durva kidolgozású, mégis: hihetetlen, hogy máris milyen szenvedélyes ragaszkodást éreztem az én szegényes bútoraim iránt. A szoba falát sima fehérre kimeszeltettem, az ajtókat, ablakokat lakkfestékkel befestettettem, a padlót legyalultattam úgy, hogy szobánk olyan volt, mint a tisztaság egy szigete, ház a piszok tengerében.

Az a nap, mikor a bútorokat meghozták, életem egyik legszebb napja volt. Szinte hihetetlen volt számomra az a gondolat, hogy nekem egy ilyen szobám van: ilyen tiszta, rendes, világos, mész-és lakkszagot árasztó. Nem akartam elhinni, de hitetlenkedésemet átjárta a vége nem szakadó gyönyörűség érzése. Néha, amikor biztos voltam benne, hogy anyám nem figyel, bementem a szobába, leültem az ágy csupasz matracára, ott maradtam órákig, s csak néztem magam körül. Mint egy mozdulatlan szobor, meredtem bútoraimra, mintha nem is hinném, hogy csakugyan ott vannak, s mintha attól félnék, hogy míg egyet pislantok, eltűnnek, s otthagyják nekem üresen a falakat. Máskor meg felkeltem, s egy törlőronggyal áhítatosan megtisztogattam a portól, s szép fényesre törölgettem a bútor fáját. Azt hiszem, ha érzéseimnek engedek, össze is csókolgattam volna őket.

Az ablak, még függöny nélkül, egy széles, piszkos udvarra nézett, melyet a mienkhez hasonló, alacsony, hosszú házak fogtak közre. Mintha egy börtön vagy egy kórház udvarára nézett volna ki az ember. Én azonban akkori elragadtatott állapotomban, nyugodtan mondhatom, nem láttam ezt. Olyan boldognak éreztem magam, mintha éppen ellenkezőleg: a szoba valamilyen szép fás parkra nézett volna. El-elképzeltem: milyen is lesz itt a mi életünk, az enyém és a Ginoé. Hogyan alszunk majd benne, hogyan fogjuk egymást szeretni. Sőt már azoknak a tárgyaknak is előre örültem, amiket még csak akartam venni, ha majd lesz rá módom: ide egy váza jön, oda egy lámpa, amoda egy hamutartó vagy más dísztárgy. Egyetlen bánatom az volt, hogy nem tudtam fürdőszobát építtetni; persze nem olyanra gondoltam, amilyet a villában láttam, csempétől, csapoktól tündöklő, hófehér fürdőszobára, de legalább ez is új lett volna és tiszta. Azt azonban elhatároztam, hogy a szobámat mindig a legnagyobb rendben és ragyogó tisztaságban tartom. A villában tett látogatásból ugyanis azt a tanulságot vontam le, hogy a fényűzés pontosan a renddel és a tisztasággal kezdődik.