45 Melyből kiderül, hogy az első sugallat mindig a legjobb

A három nemesember Picardia felé vágott neki az útnak; jól ismerték, s Athost meg Aramist nem egy színes ifjúkori élményre emlékeztette.

– Ha Mousqueton velünk volna – mondta Athos, mikor arra a pontra értek, ahol hajdan az útkövezőkkel összetűztek –, hogy reszketne ezen a szakaszon! Emlékszik, Aramis? Itt kapta azt a nevezetes golyót!

– Biz' isten elnézném neki – mondta Aramis –, mert engem is megborzongat ez az emlék; ahol ni, ama fa mögött van az a hely, ahol már azt hittem, halott vagyok!

Továbbügettek. Nemsokára Grimaud-t rohanták meg emlékei. Ugyanis a fogadó elé érve, melyben gazdájával egykor oly hatalmas lakomát csapott, Athoshoz oldalgott, s a pince szellőztetőablakára mutatva, így szólt:

– A hurkák!

Athos elnevette magát, s ifjúkorának e bolondsága oly mulatságosnak tűnt neki, mintha valaki más bolondságát mesélték volna neki.

Végül, miután két nap és két éjjel egyfolytában úton voltak, estefelé, csodálatos időben, megérkeztek Boulogne-ba; a magaslaton épült város akkor még gyér lakosú volt; az alsóvárosnak nevezett rész még nem létezett. Boulogne hatalmas erődítmény volt akkoriban.

A városkapu elé érve Winter lord így szólt:

– Uraim, járjunk el úgy, mint Párizsban: váljunk el, nehogy gyanút keltsünk; én tudok egy alig látogatott fogadót, gazdája jó emberem. Odamegyek, mert levelek is várhatnak, uraimék pedig menjenek a Nagy Henrik kardja fogadóba, ez a legjobb a városban, pihenjenek egyet, s két óra múlva legyenek a rakodón, bárkánknak ott kell várnia.

Ebben megállapodtak. Winter lord a külső városrészeken át ment tovább, hogy egy másik kapun lépjen be, a két jó barát pedig azon ment be, mely előtt megálltak; alig tettek kétszáz lépést, s ott voltak az ajánlott fogadó előtt.

A lovakat pihentették, abrakoltatták anélkül, hogy lenyergelték volna; a szolgák vacsorához ültek, mert már későre járt, gazdáik pedig alig várva, hogy hajóra szálljanak, a rakodón adtak nekik találkozót, megparancsolván, hogy szóba ne elegyedjenek senki fiával. Ez a figyelmeztetés természetesen csak Blaisois-nak szólt, hisz Grimaud-nak már régóta fölösleges volt minden hasonló figyelmeztetés.

Athos és Aramis megindult a kikötő felé.

Porlepett ruhájával s bizonyos fesztelen arckifejezésével, melyről az utazáshoz szokott ember általában felismerhető, a két jó barát magára vonta néhány járókelő figyelmét.

Különösen egyiken vették észre, hogy megérkezésük bizonyos izgalommal tölti el. Ez az ember, ki elsőként tűnt fel nekik, körülbelül azonos okból, mely őket is feltűnővé tette mások szemében, szomorúan járkált fel s alá a rakparton. Mihelyt megpillantotta őket, le nem vette róluk a szemét, s égett a vágytól, hogy velük szóba elegyedjék.

Sápadt fiatalember volt; szeme vizenyőskék, s mintha úgy cikázott volna, mint a tigrisé, a benne visszfénylő színek szerint; járása, ha mégoly lassú és fordulás közben ingatag volt is, elszánt és kemény; fekete ruhát viselt, s meglehetős kecsesen, egy hosszú kardot.

A rakpartra érve Athos és Aramis megállt, s nézdegélni kezdett egy cölöphöz kötött és útra kész kisebb bárkát.

– Ez a. mienk, kétségkívül – mondta Athos.

– Igen – mondta Aramis –, ez az útra kész egyárbocos az, mely majd átvisz bennünket, csak most aztán Winter lord rehogy megvárakoztasson itten! Nem valami szórakoztató környezet ez: sehol egyetlen asszonyszemély'.

– Pszt! – figyelmeztette Athos. – Hallgatóznak.

Valóban, az a járókelő, ki a két jó barát nézelődése közben többször elment a hátuk mögött, a Winter névre hirtelen megállt, de mivel arckifejezése semmiféle izgalmat sem árult el, éppúgy véletlenül is megállhatott.

– Uraim – szólította meg őket a fiatalember, könnyed és udvarias üdvözlés után –, engedelmet kíváncsiságomért, de látom, Párizsból jönnek, vagy legalábbis idegenek Boulogne-ban.

– Párizsból jövünk – felelte Athos ugyanolyan udvariasan –, miben lehetünk szolgálatára?

– Uram – mondta a fiatalember –, legyen szíves, mondja meg nekem, igaz-e, hogy Mazarin ma már nem miniszter.

– Ez aztán furcsa kérdés – jegyezte meg Aramis.

– Miniszter is, és nem is – mondta Athos -; vagyis az, hogy Franciaország egyik fele elűzi, s hála különféle praktikáknak és ígérgetéseknek, a másik fele hatalmon tartja: még igen sokáig elhúzódhatik, amint látja.

– Tehát, uram – kérdezte az idegen –, se szökésben, se börtönben?

– Nincs, uram, legalábbis ez idő szerint.

– Uram, fogadják köszönetemet készségükért – mondta a fiatalember és odébbállt.

– Mit szól ehhez a kérdezősködőhöz? – kérdezte Aramis.

– Azt, hogy valami unatkozó vidéki vagy fürkésző spion.

– S mégis így felelt neki?

– Mi sem jogosított fel másként felelnem. Udvarias volt irányomban, s én is az ő irányában.

– De mégis: ha valami spion…

– Ugyan, mit árthatna nekünk? Már nem vagyunk Richelieu bíboros idejében, ki a legkisebb gyanúra lezáratta a kikötőket.

– Akárhogy is, hiba volt ennek így felelnie – mondta Aramis, s szeme követte a fiatalembert, míg el nem tűnt a dűnék mögött.

– Maga is elkövetett valami meggondolatlanságot – vágott vissza Athos –, éspedig azt, hogy kiejtette Winter lord nevét! Vagy elfelejti, hogy a fiatalembert ez a név állította meg?

– Eggyel több ok, amiért, amikor magához fordult, az ördögbe kellett volna küldje!

– Összetűzés – mondta Athos.

– Hát mióta fél egy kis összetűzéstől?

– Minden összetűzéstől félek, amikor várnak rám valahol, s az összetűzés megakadályozhat odaérkeznem. Egyébként akarja, hogy bevallják valamit? Magam is kíváncsi voltam egy kissé közelebbről erre a fiatalemberre.

– Ugyan miért?

– Lehet, hogy kinevet érte, Aramis, s azt mondja, mindig ugyanazt a nótát fúvóm, sőt gyáva képzelődőnek fog nevezni.

– Miért?

– Nem gondolja, hogy ez az ember hasonlít valakihez?

– Rútság vagy szépség dolgában? – kérdezte kacagva Aramis.

– Rútságban, s amennyire egy férfi egy nőhöz csak hasonlíthat!

– Ejnye, az áldóját! – kiáltott fel Aramis. – Szeget ütött a fejembe. Nem, semmiképp sem képzelődő, barátom, s most már, hogy utánagondolok, biz' isten igazat adok: ez a keskeny és beesett száj, ez a szem, mely mindig az észnek látszik engedelmeskedni és sohasem a szívnek… miladynek valami fattya ez!

– S maga nevet, Aramis!

– Csak szokásból, higgye el; mert esküszöm, én sem kívántam jobban, mint maga, hogy ez a kígyófajzat az utamba kerüljön!

– De végre itt jön Winter lord! – mondta Athos.

– Most már csak az hiányzik – mondta Aramis –, hogy még a szolgáink is megvárakoztassanak.

– Nem, már látom is őket – mondta Athos –, ott jönnek, húsz lépésre a milord mögött. Felismerem Grimaud-t merev tartású fejéről s hosszú lábszáráról. Tony hozza a karabélyokat.

– Tehát éjjel szálúink hajóra? – kérdezte Aramis, s nyugat felé pillantott, ahol a nap mindössze egyetlen aranyfelhőcskét hagyott, s lassan-lassan tengerbe merülve az is kihunyni látszott.

– Lehetséges – mondta Athos.

– Ördögadta! – méltatlankodott Aramis. – A tengert nappal sem nagyon szeretem, nemhogy éjjel szeretném! A hullámok zúgása, a szél zúgása, a hajó borzalmas hánytorgása, bevallom: a noisyi kolostorban jobb volna nekem!

Athos csak mosolygott szokott szomorkás mosolyával, mert minden jel szerint másra gondolt, mint miről barátja beszélt, s közben elindult Winter lord felé.

Aramis követte.

– De barátunknak mi baja? – kérdezte Aramis. – Olyan, mint Dante ama kárhozottjai, kiknek nyakát a sátán hátratekerte, s a sarkukat bámulják. Mi a csudát bámulhat így a háta mögött?

Hogy ő is megpillantotta őket, Winter lord szaporázta lépteit, s meglepő gyorsasággal ért hozzájuk.

– Mi baja, milord – kérdezte Athos –, s lélegzete mitől akadozik?

– Semmi, semmi – felelte De Winter –, csak éppen, ahogy a dűnék közt erre jöttem, úgy láttam, mintha…

És újra hátrafordult. Athos Aramisra nézett.

– De induljunk – folytatta Winter lord –, induljunk, a hajó bizonyára türelmetlen már, ahol horgonyoz ni, a mi naszádunk, látják-e amott? Szeretnék már rajta lenni.

És még egyszer visszafordult.

– Ejnye, tán elfelejtett valamit? – kérdezte Aramis.

– Nem, csak nyugtalanít valami.

– Tehát látta őt – súgta oda Athos Aramisnak.

A bárkára vezető lépcsőhöz értek. De Winter először a fegyvereket cipelő szolgákat küldte le s a hordárokat a poggyászokkal, aztán ő is ereszkedni kezdett a nyomukban.

Ebben a pillanatban Athos észrevett egy embert, aki a rakparttal párhuzamos partszegélyen haladt, s mintha csak azért szaporázta volna lépteit, hogy a kikötő átellenes oldaláról, tőlük alig húsz lépésnyire, figyelhesse hajóra szállásukat.

A sűrűsödő szürkületben azt a fiatalembert vélte felismerni benne, aki az előbb kérdéseivel állt elébe.

“Ejnye – gondolta –, hát mégis kém volna, s azon törné a fejét, hogy hajóra szállásunkat megakadályozza?“

De még ha ezen törte is a fejét, akkor is túl késő volt, hogy végrehajthassa; Athos tehát szintén ereszkedni kezdett a lépcsőn, anélkül hogy a fiatalembert szem elől tévesztette volna. Ez, hogy rövidítsen, egy zsilipen jelent meg mostan.

– Haragszik ránk, kétségkívül – mondta Athos –, de azért csak szálljunk be, s ám jöjjön aztán, ha a nyílt tengeren leszünk.

És Athos beugrott a bárkába, az rögtön elvált a parttól, s gyorsan távolodott, hála a négy markos evezős erőfeszítésének.

A fiatalember azonban nyomába szegődött, jobban mondva megelőzte a bárkát; a rakpart csücskén kellett elhaladnia, a fölötte emelkedő s épp most kigyúló világítótorony s egy föléje boruló szikla közt.

Látták, mikor az alak fölhágott a sziklára, hogy majd az elhaladó bárkának fölébe kerüljön.

– Hallatlan! – mondta Aramis Athosnak. – Az a fiatalember kétségkívül kém!

– Miféle fiatalember? – fordult feléjük Winter lord.

– Hát az, aki nyomon követett, megszólított, s aki várt ránk odalent: nézze!

De Winter az Aramis mutatta irányba fordult. A világítótorony fénnyel árasztotta el a kis szorost, melyen át kellett haladniok, és a sziklát, melyen a fiatalember állt s csak várt, hajadonfővel s keresztbe font kézzel.

– ő az! – kiáltott fel Winter lord, s Athost karon ragadta. Ő az! Őt véltem látni az imént, s nem tévedtem.

– Kicsodát? – kérdezte Aramis.

– A milady fiát – felelte Athos.

– A barátot! – hördült fel Grimaud.

A fiatalember hallotta e szavakat; azt lehetett volna hinni, menten lezuhan, annyira a szikla szélén állt, kihajolván a tenger fölé.

– Igen, én vagyok, bácsikám! Én, a milady fia; én, a barát; én, Cromwell titkárja és barátja, s ismerem magát s ismerem már a cimboráit is!

Három férfi volt a bárkában, bátor emberek, kiknek bátorságát ki se merte volna kétségbe vonni, mégis, e hangra, e hangsúlyra, ezekre a mozdulatokra minden ízükben a rémület jeges borzongása futkározott.

Grimaud-nak pedig minden haja szála égnek állott, s a verejték csak úgy patakzott a homlokán.

– Ügy? – kérdezte Aramis. – Az unokaöcs, a barát? A milady fia, ahogy ő mondja.

– Sajnos – sóhajtotta feleletül Winter lord.

– Akkor ide nézzen! – mondta Aramis.

S félelmetes hidegvérűséggel, mint döntő pillanatokban mindig is, felkapta a Tony hordozta karabélyok egyikét, felhúzta, s célba vette azt az embert, ki úgy állt a szikla peremén, mint a végítélet angyala.

– Tűz! – kiáltotta Grimaud magánkívül.

Athos hirtelen a karabély csövére vetette magát, s a lövést, mely már-már eldördült, megakadályozta.

– Az ördög vinné el, hallja! – kiáltotta Aramis. – Olyan jól puska végre kaptam! Melle közepébe eresztettem volna a golyót!

– Éppen elég, hogy az anyját megöltük – mondta Athos zordonan.

– Az anyja gonosztevő volt, kárt tett mindnyájunkban s szeretteinkben is!

– Igen, de a fia mit sem ártott nekünk.

Grimaud, ki felemelkedett volt, hadd lássa a lövés eredményét, most csüggedten, kezét tördelve rogyott vissza. A fiatalember hahotára fakadt.

– Hahaha! Igen, maguk azok – mondta –, most aztán tudom, kicsodák!

Harsány kacagása s fenyegető beszéde a bárka fölött suhant el, a szél szárnyain, s elenyészett a láthatár ködében. Aramis vacogott.

– Nyugalom – mondta Athos. – Mi az ördög? Nem is vagyunk már emberek?

– Azok vagyunk – mondta Aramis –, de ez maga a sátán! S kérdezze csak meg a nagybátyjától: ártottam volna-e, ha megszabadítom drága unokaöccsétől.

De Winter csak egy sóhajtással válaszolt.

– Mindennek vége – folytatta Aramis. – Jaj, Athos, attól félek, valami bolondságot talált elkövetni bölcsességével!

Athos kezébe fogta De Winter kezét, s hogy a társalgást megpróbálja valami másra terelni, megkérdezte:

– Mikor kötünk ki Angliában?

A lord azonban, szavaiból mit sem hallván, nem válaszolt.

– Oda nézzen, Athos – mondta Aramis –, még van rá idő! Látja, még mindig ugyanazon a ponton áll!

Athos kelletlenül fordult hátra, a fiatalember látása nyilvánvalóan kínos volt neki.

Csakugyan, még mindig ott állt a sziklán, a világítótorony úgyszólván fénykoszorúval vette körül.

– De mit keres ez Boulogne-ban? – kérdezte Athos, ki a megtestesült értelem lévén, mindenben az okot kereste, s vajmi keveset törődött az okozattal.

– Engem követett, engem követett – mondta Winter lord, ki ez esetben meghallotta Athos beszédét, mert szavai egybeestek az ő gondolataival.

– Ahhoz, hogy követte légyen, barátom mondta Athos –, tudnia kellett volna elindulásunkról; egyébként pedig minden valószínűség szerint ellenkezőleg történt, vagyis megelőzött bennünket.

– Akkor semmit sem értek – jelentette ki az angol, s fejét rázta, olyan ember módján, ki úgy véli, a természetfeletti erőkkel szemben harcolni hiába kísérelne meg.

– Úgy látom, Aramis – szólalt meg Athos –, tévedtem, amikor nem hagytam cselekedni.

– Hallgasson – felelte Aramis. – Most megríkatna, ha tudnék még sírni.

Grimaud olyan keservesen nyöszörgőit, hogy bevált volna morgásnak is.

E pillanatban egy hang hahózott nekik a naszádról. A révkalauz a kormány mellől válaszolt rá, s a kis bárka a hajó mellé siklott. Urak, szolgák, poggyászaik egykettőre a fedélzeten voltak.

A kapitány csak az utasokra várt, hogy indulhasson; s alighogy lábukat a hajóhídra tették, a hajóorrt Hastings felé fordították, ahol majd ki kell kötniök.

Akkor a három jó barát, akarata ellenére, még egyszer a szikla felé fordult, ahol még élesen kirajzolódott üldözőjük fenyegető árnyéka.

Aztán egy kiáltást hallottak, mely ezt az utolsó fenyegetést juttatta hozzájuk:

– Viszontlátásra, uraim, Angliában!