5 A gascogne-i s az olasz

Ezalatt a bíboros visszament a dolgozószobájába, melynek ajtajában Bernouin őrködött; megkérdezte, nem történt-e valami, s nem érkezett-e hír a városból. Tagadó válaszára intett, hogy nyugovóra térhet.

Egyedül maradván, elment kinyitni a folyosó, majd az előszoba ajtaját; D'Artagnan, fáradtan, egy padkán aludt.

– D'Artagnan úr! – hangzott halkan, szelíden. D'Artagnan meg se moccant.

– D'Artagnan úr! – mondta hangosabban. D'Artagnan tovább aludt.

A bíboros odament, s vállát megérintette az ujja hegyével. D'Artagnan erre már összerezdült, felriadt, s hirtelen úgy szökkent talpra, mint riadóra a háborúban.

– Jelen! – mondta. – Ki szólít?

– Én – mondta Mazarin a legmosolygósabb ábrázatával.

– Bocsánatot kérek eminenciádtól – mondta D'Artagnan –, de olyan fáradt voltam…

– Tőlem ne kérjen bocsánatot, uram – mondta Mazarin –, hiszen az én szolgálatomban fáradt el.

D'Artagnan alig győzte csodálni a bíboros nyájas ábrázatát.

– Ejha! – mormolta a foga közt. – Igaz volna a közmondás, hogy a jó álmában éri az embert?

– Jöjjön velem, uram! – mondta Mazarin.

– Mi a csoda? – suttogta D'Artagnan. – Rochefort megtartotta a szavát! De hová a pokolba tűnhetett?

S a dolgozószoba minden zegébe-zugába bekémlelt, ám Rochefort-nak hűlt helye volt.

– D'Artagnan úr – kezdte Mazarin, miközben elterpeszkedett a karszékében –, maga mindig derék és lovagias ember volt az én szememben.

“Lehetséges – gondolta D'Artagnan –, de jó sokáig várt, hogy ezt kimondja!“

Ez a gondolat azonban nem akadályozta abban, hogy földig hajolva köszönje meg Mazarin kitüntető bókját.

– Nos, eljött az ideje hasznosítani tehetségét és képességeit!

A tiszt szemében villámszerű öröm villant, de ki is hunyt mindjárt, mert nem tudta, mire akar ezzel Mazarin kilyukadni.

– Rendelkezzék, kegyelmes uram – mondta –, készségesen engedelmeskedem parancsának.

– D'Artagnan úr – folytatta Mazarin –, az előző uralom alatt bizonyos vállalkozásokat hajtott végre…

– Eminenciád rendkívül jó hozzám, hogy visszaemlékezik… Nem mondom, a háborúban voltak némi sikereim.

– Én nem a hadi vállalkozásairól beszélek – mondta Mazarin –, mert hisz, ha kelt is némi hírük, más tettei alaposan túlszárnyalták!

D'Artagnan adta az álmélkodót.

– Nos – mondta Mazarin –, hát nem felel nekem?

– Várom – felelte D'Artagnan –, hogy kegyelmes uram mondja már meg, miféle vállalkozásokról beszél.

– Arról a kalandról beszélek… No! Jól tudja maga, melyikről!

– Fájdalom – felelte D'Artagnan elképedve –, nem én!

– Titoktartó, de annál jobb. A királynénak ama kalandjáról beszélek, tudja, a gyémántrezgőkkel, s arról az utazásról, melyre három barátjával együtt vállalkozott.

“Hohó! – gondolta a gascogne-i. – Ez csapda is lehet, tartsuk keményen magunkat!“

S ábrázatát oly tökéletes álmélkodással vértezte fel, hogy Mondori vagy Bellerose, a korszak két legjobb komédiása is megirigyelhette volna.

– Nagyon jó! – mondta Mazarin nevetve. – Bravó! Nekem azt mondták, maga az az ember, akire szükségem van. Hadd lássam hát, mi mindent tenne meg értem?

– Mindent, amit eminenciád tennem parancsolna – mondta D'Artagnan.

– Megtenné értem, amit egy királynéért tett annak idején? “Nyilván beszéltetni akar – gondolta D'Artagnan. – Vajon hogy csinálja? Richelieu-nél nem lehet ravaszabb, az ördögbe is…“

– Egy királynéért? – kérdezte fennhangon. – Nem értem, kegyelmes uram!

– Nem érti, hogy szükségem van magára és három barátjára?

– Miféle barátaimra?

– A három régire.

– Régen – felelte D'Artagnan – nem három, de ötven barátom volt, kegyelmes uram! Húszéves korában az ember mindenkit barátjának nevez.

– Jó, jó, hadnagy uram! – mondta Mazarin. – Szép, szép a lovagiasság, de most már bánhatja, hogy annyira lovagias volt.

– Kegyelmes uram, Püthagorasz ötéves hallgatásra kényszerítette tanítványait, hogy megtanítsa őket hallgatni.

– Maga húsz évig hallgatott, uram. Tizenöttel tovább, mint egy püthagoreánus filozófus, amit még ésszerűnek tarthatok. De most már beszéljen, mert esküje alól maga a királyné oldozza fel.

– A királyné! – álmélkodott D'Artagnan, de ez már nem volt színlelés.

– Úgy van, a királyné! És annak bizonyságául, hogy a nevében beszélek, felhatalmazott, mutassam meg ezt a gyűrűt, melyet, feltételezi, ismernie kell; Des Essarts-tól vásárolta vissza.

És Mazarin a tiszt felé nyújtotta kezét; az pedig sóhajtva ismert rá a gyűrűre, melyet a királyné a városházi bálon adott neki.

– Csakugyan – mondta D'Artagnan –, ráismerek a királyné gyűrűjére!

– Láthatja tehát, hogy az ő nevében beszélek. Ezentúl minden komédiázás nélkül válaszoljon nekem. Mondtam már, s még egyszer mondom: a szerencséjéről van szó!

– Bizony, rám fér a szerencse, kegyelmes uram! – mondta D'Artagnan. – Oly régóta megfeledkezett rólam eminenciád.

– Ez egy hét alatt orvosolható. Maga legalább itt van, de hol vannak a barátai?

– Semmit se tudok róluk, kegyelmes uram.

– Hogyhogy semmit se tud?

– Semmit; már régen elváltunk, mert mindhárman otthagyták a szolgálatot.

– Hát hol találhatná meg őket?

– Bárhol, ahol vannak. Az én dolgom. -Jó. Feltételeik?

– Pénz, kegyelmes uram, amennyi vállalkozásunkhoz szükséges. Emlékszem, hányszor torpantunk meg pénz híján, s e gyűrű nélkül, melyet kénytelen voltam eladni, végképp elakadtunk volna.

– A patvarba! Pénz, méghozzá sok! – csóválta a fejét Mazarin. – De kereken kimondja, hadnagy uram! Hát nem tudja, hogy a király ládáiban semmi sincs?

– Akkor hát kövesse példámat, kegyelmes uram, s adja el a korona gyémántjait; hallgasson rám, ne alkudozzunk, szerény eszközökkel bajosan hajtunk végre nagy dolgokat!

– Nos jó! – mondta Mazarin. – Azon leszünk, hogy kielégítsük. “Richelieu – gondolta D'Artagnan – már adott volna ötszáz aranyat foglalóul.“

– Tehát az én embereim lesznek?

– Igen, ha barátaim is akarják.

– De ha ők vonakodnak, magára, ugye, számíthatok?

– Soha semmit se csináltam jól egyedül – mondta fejét csóválva D'Artagnan.

– Menjen hát, s keresse meg őket!

– Mit mondjak, hogy rábírjam őket eminenciád szolgálatára?

– Maga jobban ismeri őket. ígérjen nekik jellemük szerint.

– Mit ígérjek?

– Ha úgy szolgálnak engem is, ahogyan akkor a királynét, hálám pazar lesz.

– Mi lesz a teendőnk?

– Minden, mert úgy látszik, mindenre képesek.

– Kegyelmes uram, ha az ember megbízik valakiben, s azt akarja, hogy az is megbízzék benne, jobban tájékoztatja, mint most eminenciád!

– Ha a cselekvés órája üt – folytatta Mazarin –, legyen nyugodt, mindenbe beavatom.

– De addig?

– Várjon és keresse barátait.

– Kegyelmes uram, talán nincsenek Párizsban, sőt ez valószínű, s akkor utazni kell. Én csak egy szegény testőrhadnagy vagyok, s az utazások költségesek.

– Nem célom, hogy valami nagy hűhóval magára vonja a figyelmet – mondta a bíboros –, tervemnek titoktartásra van szüksége, s a túl nagy kíséret csak ártana.

– Azonkívül, kegyelmes uram, fizetésemből nem utazhatom, mert három hónappal elmaradtak vele, félretett pénzemből sem utazhatom, lévén, hogy huszonkét évi szolgálatom alatt csak adósságaimat tettem félre…

Mazarin egy pillanatig töprengett, mintha nagy lelki tusa tombolna benne; aztán odament egy hármas lakattal bezárt szekrényhez, kivett belőle egy zacskót, s miután kétszer-háromszor meglatolgatta a markában, átadta D'Artagnannak.

– Fogja hát ezt – sóhajtotta –, útiköltségre.

“Ha jó spanyol aranyak vagy aranytallérok – gondolta D'Artagnan –, még összefoghatunk egymásért!“ Elköszönt a bíborostól, s a zacskót öblös zsebébe süllyesztette.

– Nos hát, rendben van: útnak indul.

– Igenis, kegyelmes uram.

– Írjon nekem naponta, s tájékoztasson a fejleményekről.

– Okvetlenül, kegyelmes uram.

– Nagyon helyes. Még valami: barátai neve?

– Barátaim neve? – visszhangozta D'Artagnan némi nyugtalansággal.

– Igen; mialatt keresi őket, én magam is érdeklődni fogok, s talán megtudok valamit.

– La Fère gróf, más néven Athos; Du Vallon úr, más néven Porthos; és D'Herblay lovag, ma D'Herblay abbé, más néven Aramis.

A bíboros mosolygott.

– Nemes ifjak – mondta –, azért álltak testőrnek álnévvel, hogy ne szeplősítsék be családi nevüket! Üres erszény, hosszú kard: ismerjük ezt.

– Ha Isten akaratából ezek a hosszú kardok eminenciád szolgálatába állnak – mondta D'Artagnan –, hadd reméljem, hogy ezúttal eminenciád erszénye legyen üres, s az övék tömött! Mert e három emberrel meg velem egész Franciaországot, sőt egész Európát felforgathatja!

– Ezek a gascogne-iak kérkedésben majdnem felérnek az olaszokkal – mondta nevetve Mazarin.

– Kardforgatásban pedig – mondta D'Artagnan a bíboroséhoz hasonló nevetéssel – felül is múlják őket!

S miután szabadságot kért, melyet Mazarin rögtön írásban adott meg neki, kiment.

Mihelyt az udvarban egy lámpához ért, a zacskót lázasan kibontotta.

– Ezüsttallérok! – mondta fitymálva. – Sejtettem. Hej, Mazarin, Mazarin! Nem bízol bennem! A te bajod! Ezt még bánni fogod!

Ezalatt a bíboros a kezét dörzsölte.

– Száz tallér, száz tallér! – motyogta. – Száz tallérért olyan titkot vásároltam meg, melyért Richelieu húszezerrel fizetett volna! Nem is beszélve a gyémántról – pislantott szerelmesen a gyűrűre, melyet megtartott, ahelyett hogy D'Artagnannak adta volna –, e gyémántról nem is beszélve, mely legalább tízezer frankot ér!

És a bíboros, eredményes estjének örvendezve, bevonult a hálószobájába, a gyűrűt betette egy különféle gyémántokkal megrakott ékszeres dobozba, lévén nagy rajongója a drágaköveknek, s Bernouint szólította, hogy vetkeztesse, nem törődve többé a lármával, mely továbbra is hullámokban rezegtette az ablakokat, sem a puskalövésekkel, amelyek imitt-amott még mindig visszhangoztak Párizsban, noha már tizenegy óra is elmúlt.

Közben D'Artagnan a Tiquetonne utca felé igyekezett, hol A Gödölyéhez címzett fogadóban lakott.

Hadd mondjuk el röviden, mi indította D'Artagnant, hogy ezt a szállást válassza.