16 A Bragelonne-kastély

D'Artagnan mindvégig ámuldozva, szinte szájtátva figyelte az egész jelenetet, hisz a dolgok annyira nem fedték eredeti elképzelését, hogy csak úgy hüledezett a csodálkozástól.

Athos karon fogta, s a kertbe vitte.

– Mialatt a vacsora elkészül – mondta mosolyogva –, ugye nem sértem meg, kedves barátom, ha röviden megmagyarázom a rejtélyt, mely tűnődésre készteti?

– Valóban, gróf úr – mondta D'Artagnan, ki hovatovább újra érezte eluralkodni maga fölött Athos határtalan arisztokratikus fölényét, mely mindig is jellemezte.

Athos szelíd mosollyal nézte.

– Először is – mondta –, kedves D'Artagnan, itt nincs semmiféle gróf úr! Ha én lovagnak címeztem, az a vendégeimnek szólt, hogy megtudják, kicsoda; de magának, remélem, még mindig Athos vagyok, bajtársa és barátja! Vagy azért volna ilyen ceremóniás, mert már kevésbé szeret?

– Isten ments! – mondta a gascogne-i, az ifjúság olyan őszinte hevével, amilyennel érett korban vajmi ritkán találkozik újra az ember.

– Akkor hát térjünk vissza régi szokásainkhoz, s kezdetnek legyünk egymáshoz őszinték. Mindenen csodálkozik itt?

– Határtalanul.

– De vallja be – mondta mosolyogva Athos –, leginkább éppen rajtam.

– Bevallom.

– Még fiatal vagyok, nemde, negyvenkilenc éves fejjel, még felismerhető vagyok?

– Ellenkezőleg – felelte D'Artagnan, az Athos kérte őszinteség túlzására készen –, mert bizony egyáltalán nem az!

– Hej, megértem – mondta Athos gyengén elpirulva –, egyszer minden véget ér, D'Artagnan, a bolondság éppúgy, mint minden egyéb.

– Azonkívül valami változás esett a vagyonában, amint látom. Otthona csodálatos; ez a ház a magáé, remélem.

– Az enyém; ez az a kis birtok, barátom, emlékszik, melyet akkor örököltem volt, mikor otthagytam a szolgálatot.

– Van parkja, lovai, falkája. Athos mosolygott.

– A park húsz hold, barátom – mondta –, húsz hold, ebbe a veteményes s a melléképületek is beleértendők; lovaim száma: kettő; nem számítva, persze, inasom gebéjét. Falkámat négy kopó, két agár s egy vizsla teszi. De még ez a fényűző falkásdi sem való nekem – tette hozzá kesernyés mosollyal.

– Igen, értem – mondta D'Artagnan –, ez fiatalembernek, Raoulnak való.

És önkéntelen mosollyal pillantott Athosra.

– Kitalálta, barátom – mondta Athos.

– S ez az ifjú ember az apródja, a keresztfia vagy rokona? Hej, kedves Athos, de megváltozott!

– Ez az ifjú – felelte Athos nyugodtan –, ez az ifjú ember, kedves D'Artagnan, árva gyermek, kit az anyja egy szegény falusi plébánosnál hagyott; én istápoltam, neveltem.

– Ugye nagyon ragaszkodik magához?

– Azt hiszem, úgy szeret, mintha az apja volnék.

– S főképpen nagyon hálás?!

– Ó, ami a hálát illeti, az kölcsönös, én legalább annyival tartozom neki, mint ő nekem; amit neki nem mondok meg, csak magának: még lekötelezettje is vagyok!

– Hogy értsem? – kérdezte D'Artagnan álmélkodva.

– Hát úgy, Istenem, hogy neki köszönhetem ezt a változást, melyet észrevett; úgy száradoztam, mint valami árva, magános fa, melyet mi sem köt már a földhöz, s már csak valami mély érzelem verethetett volna velem az életbe újra gyökeret. Szerető? Ahhoz túl öreg voltam. Barátok? Maga messze került tőlem. Ez a gyermek találtatta hát meg velem mindazt, amit elvesztettem; magamért nem volt bátorságom élni, őérette éltem. A leckék terhesek a gyermeknek, a példa többet ér! Példát mutattam neki, D'Artagnan! Minden rossz szokásomat elhagytam; és színleltem a hiányzó jó tulajdonságokat. És nem hiszem, hogy túloznék vagy dicsekedném, D'Artagnan, de Raoult az Isten is arra teremtette, hogy belőle oly tökéletes nemesember váljék, aminőt szegényes korunknak teremnie még egyáltalán megadatott.

D'Artagnan növekvő álmélkodással nézett Athosra. Üde és árnyas fasor alatt sétáltak, melyen haránt át-átszűrődött a lenyugvó nap egy-egy sugara. Egy ilyen arányló sugár Athos arcába világított, s mintha a szeme is ugyanezt a langyos esti fényt tükrözte volna vissza, mely beléhatolt.

D'Artagnannak hirtelen a milady jutott az eszébe.

– Boldog, Athos? – kérdezte barátjától.

Athos éber szeme D'Artagnan szíve gyökeréig hatolt, s mintha olvasott volna gondolataiban.

– Olyan boldog, amilyen Isten teremtménye csak lehet e földön. De csak fejezze be, D'Artagnan, a gondolatát, mert nem mondta végig.

– Athos, maga félelmetes, hisz mit sem lehet titkolni maga előtt – mondta D'Artagnan. – Nos hát, bevallom, azt akartam kérdezni, nincsenek-e néha rémületei, hasonlatosak a…

– Lelkifurdaláshoz? – folytatta Athos. – Befejezem a mondatát, barátom. Igen is, nem is: nincsen lelkifurdalásom, mert az a nő, azt hiszem, megérdemelte az elszenvedett büntetést; nincsen lelkifurdalásom, mert ha életben hagytuk volna, kétségkívül folytatja kárhozatos munkáját; ezzel azonban nem akarom azt mondani, hogy jogunk volt megtenni, amit tettünk. Talán minden vérért lakolni kell. Ő már meglakolt; lehet, minekünk is lakolnunk kell.

– Én is ilyesmire gondoltam néha-néha, Athos – mondta D'Artagnan. – Annak a nőnek volt, ugye, egy fia?

– Volt.

– Hallott-e róla valaha is valamit?

– Soha. Huszonhárom éves lehet – suttogta Athos –; sokszor gondolok erre a fiatalemberre, D'Artagnan!

– Furcsa! És én teljesen elfeledtem! Athos kesernyésen mosolygott.

– Hát Winter lordról van-e valami híre?

– Csak azt tudom, hogy nagy kegynek örvendett I. Károly királynál.

– Bizonyára osztozik sorsában, s az most keserves.³⁹ Látja, D'Artagnan – folytatta Athos –, ezzel visszatértünk ahhoz, amit az előbb mondtam: ő Straffordnak ontotta vérét; a vér vért kíván. S a királyné?

– Melyik királyné?

– Angliai Henriette, IV. Henrik leánya.⁴⁰

– A Louvre-ban van, amint tudja.

– Igen, ahol semmije sincs meg, ugyebár? Az idei hideg telet beteg kisleánya, amint hallottam, tüzelő híján kénytelen volt ágyban tölteni. Érti ezt? – kérdezte Athos, vállát felhúzva. – IV. Henrik leánya, egy nyaláb tűzifa híján, didereg! Miért nem kérte bármelyikünk vendégszeretetét inkább, mint a Mazarinét! Meg lett volna mindene.

– Ismeri hát őt, Athos?

– Nem, de anyám látta gyermekkorában. Nem mondtam még soha, hogy anyám Medici Mária udvarhölgye volt?

– Nem. Ilyesmikről maga nem beszél, Athos.

– Ó, Istenem, dehogynem! – folytatta Athos. – Csak látja, alkalom kell erre is.

– Porthos nem várta volna ilyen türelmesen – mondta D'Artagnan mosolyogva.

– Természet dolga, kedves D'Artagnan, Porthosnak, ha egy kissé hiú is, vannak kiváló tulajdonságai. Találkozott vele?

– Öt napja búcsúztam tőle el – mondta D'Artagnan.

S ekkor áradó gascogne-i humorával elmesélte Porthos minden fényűző hóbortját, ott, a pierrefonds-i kastélyában; s miközben barátját így szurkálta, két-három nyilat a kiváló Mouston úr címére is röppentett.

– Csodálatos – vette át a szót Athos, s közben szép napjaikra emlékeztető vidámsággal mosolygott –, hogy annak idején véletlenül talált egymásra ez a néhány ember, kik még most, húszévnyi elszakadás után is összetartoznak. A barátság mély gyökeret ereszt a tiszta szívekben, D'Artagnan, higgye el, csak a rossz emberek tagadják a barátságot, mert nem értik meg. Hát Aramis?

– Vele is találkoztam – mondta D'Artagnan –, de ridegnek találtam.

– Ó, tehát találkozott Aramisszal! – folytatta Athos, s fürkésző szemmel nézett D'Artagnanra. – De hisz ez már valóságos zarándoklás, amit mivel, kedves barátom, a Barátság templomához, ahogyan a költők mondanák.

– Hát igen – mondta D'Artagnan zavarában.

– Aramis, amint tudja – folytatta Athos –, természettől fogva hideg, aztán meg mindig lekötik bonyodalmas nőügyei.

– A mostani csak igazán bonyodalmas! – jegyezte .meg D'Artagnan.

Athos erre nem válaszolt. “Nem kíváncsi“ – gondolta D'Artagnan. Athos nemcsak hogy nem válaszolt, de még beszédtémát is változtatott.

– Látja – mondta, így kívánva észrevétetni D'Artagnannal, hogy visszaértek a kastélyhoz –, egyórás sétával körbejártuk a birtokomat!

– Minden takaros, s főként minden nemes gazdáját érezteti – állapította meg D'Artagnan.

Ebben a pillanatban lódobogás hallatszott.

– Raoul jön vissza – mondta Athos –, mindjárt megtudjuk, mi van a kicsikével.

Az ifjú csakugyan megjelent a kapuban, porral bontottan; belovagolt az udvarra, leugrott, a lovát valami lovászfélére bízta, s jött, hogy a grófot s D'Artagnant üdvözölje.

– Ez az úr – mondta Athos, s kezét D'Artagnan vállára tette –, ez az úr D'Artagnan lovag, akiről annyit meséltem, Raoul.

– Uram – mondta az ifjú, s D'Artagnant újra, még mélyebb meghajtással üdvözölte –, nevét a gróf úr mindig a rettenthetetlenség s a nagylelkűség példaképéül említette!

Ez a kis bók D'Artagnanra, persze, érzékenyen hatott, a szíve jólesően elbizseredett. Kezét nyújtotta Raoulnak, s így szólt:

– Fiatal barátom, minden nekem szóló dicséret a gróf urat illeti, mert nevelésemet neki köszönhetem minden dologban, s nem az ő hibája, ha növendéke oly keveset tanult. De magában kárpótlása lesz, szentül hiszem! Kedves nekem az arca, Raoul, s udvariassága meghatott.

Athos elragadtatását szó le nem írhatja; hálásan tekintett D'Artagnanra, majd azzal a különös mosollyal tisztelte meg Raoult, melyre a gyermekek, ha észreveszik, nagyon büszkék.

“Most aztán – gondolta D'Artagnan, ki e néma arcjátékot nem szalasztottá el – megbizonyosodtam!“

– Nos hát – kérdezte Athos a fiútól –, remélem, a balesetnek semmi következménye?

– Még nem tudni, uram, az orvos nem tudott a dagadás miatt bizonyosat mondani; de attól fél, hogy valami ideg is megsérülhetett.

– S mért nem maradt tovább is Saint-Rémyné asszonynál?

– Attól tartottam, nem érek vissza ebédidőre, uram – mondta Raoul –, és következésképp megvárakoztatom.

Ebben a pillanatban egy félig paraszt-, félig inasfiúcska jelentette, hogy a vacsorát felszolgálták.

Athos vendégét egy igen egyszerű ebédlőbe vezette, melynek ablakai egyfelől a kertre, másfelől egy csodálatos virágokkal teli melegházra nyíltak.

D'Artagnan szemügyre vette a terítéket; az étkezőkészség pompás volt, láthatóan régi családi ezüstnemű. Egy tálalóasztalkán felséges ezüstkancsó; D'Artagnan szeme megakadt rajta.

– Hát ez aztán isteni remek – mondta.

– Az – mondta Athos –, egy nagy firenzei mester, Benvenuto Cellini remekműve.

– És miféle csatát ábrázol?

– A melegnanóit. Ez a pillanat, mikor egyik ősöm átadja a kardját I. Ferencnek, mert azé eltörött. Ez alkalomból avatta a király ősömet, Enguerrand de La Fère-t, a Szent Mihály-rend lovagjává. Ezen a kancsón kívül a király később, tizenöt év múlva, nem feledvén el, hogy még három órán át harcolt Enguerrand barátja kardjával, anélkül hogy eltörött volna, egy kardot is adott neki, azt, amelyet látott talán nálam annak idején, s szintén elég szép ötvösmunka. Óriások kora volt az – mondta Athos. – Mi törpék vagyunk hozzájuk képest. Üljön le, D'Artagnan, s vacsorázzunk. De most jut eszembe – szólt oda Athos a kis étekfogónak, ki a levest épp behozta –, hívd be Charlot-t.

A gyermek kiment, s egy pillanat múlva belépett az a szolga, kihez utasaink fordultak volt, mikor a kastély elé értek.

– Kedves Charlot – fordult hozzá Athos –, különös figyelmébe ajánlom mindvégig, míg itt tartózkodik, Planchet-t, a D'Artagnan úr inasát. Szereti a jó bort; a pincekulcs magánál. Sokáig aludt kemény fekhelyen, a jó ágynak örülni fog; gondoskodjék erről is, kérem.

Chariot meghajolt s kiment.

– Chariot szintén derék ember – mondta Athos –, éppen tizennyolc éve szolgál nálam.

– Maga mindenre gondol – mondta D'Artagnan, – Köszönöm is Planchet nevében, kedves Athos!

Az ifjú e névre nagy szemet meresztett, s nézte, hogy a gróf-e csakugyan, kihez D'Artagnan beszélt.

– Ez a név furcsának hallatszik, ugye, Raoul? – kérdezte Athos mosolyogva. – Ez volt az álnevem, mikor D'Artagnan úr, két derék barátom meg jómagam La Rochelle-nél vitézkedtünk, a néhai bíboros és Bassompierre idejében, ki szintén meghalt azóta. D'Artagnan úrnak jólesik megőriznie számomra e baráti nevet, s valahányszor hallom, szívem felvidul.

– Híres név volt ám – mondta D'Artagnan –, s egy napon a győzelem babérja lengte körül.

– Mit ért ezen, uram? – kérdezte Raoul fiatalos kíváncsisággal.

– Esküszöm, mit sem tudok róla – mondta Athos.

– Elfeledte a Szent Gervasius bástyát? S azt a kendőt, melyből három golyóbis zászlót csinált! Nekem jobb az emlékezőtehetségem, én nem feledtem el, s el is mesélem magának, ifjú uram!

S elmesélte Raoulnak a bástya történetét, ahogy Athos az őse történetét az imént.

E történet alatt az ifjú azt hitte, olyan haditett pereg le előtte, amilyeneket Tasso és Ariosto írt le, s a lovagvilág dicső idejéből valók.

– De arról nem beszél D'Artagnan – mondta Raoulnak Athos –, hogy volt abban az időben egy kiváló bajnok: vas lábikra, acélcsukló, biztos szem, szikrázó tekintet, igen, ezekkel várta ellenfelét.

Tizennyolc éves volt, hárommal idősebb, mint most maga, Raoul, mikor megláttam először harc közben, próbált férfiakkal szemben!

– És D'Artagnan úr lett a győztes? – kérdezte az ifjú, kinek csak úgy ragyogott a szeme e beszélgetés közben, s epedve várta a részleteket.

– Az egyiket megöltem, azt hiszem – mondta D'Artagnan, s Athost kérdezte tekintetével. – A másikat pedig lefegyvereztem vagy megsebesítettem, már nem is emlékszem.

– Ügy van, megsebesítette. Hej, de kemény bajvívó volt!

– Most sem vagyok sokkal gyengébb – jelentette ki D'Artagnan, egy kis magahitt gascogne-i mosollyal –, s még nemrégiben is…

Athos egy pillantása elnémította.

– Szeretném, ha megtudná, Raoul – vette át a szót Athos –, mert jó kardforgatónak tartja magái, de hiúsága egy napon keserves csalódást okozhat, szeretném, ha megtudná, milyen veszedelmes ellenfél az, akinek hidegvére fürgeséggel párosul! Mivel jobb példát úgysem mutathatok, kérje meg holnap D'Artagnan urat, hogy ha nem nagyon fáradt, szíveskedjék leckét adni magának.

– Ejnye, kedves Athos, hiszen maga is jeles mester, különösen azokban a tulajdonságokban, miket bennem is dicsér. Látja, épp ma emlegette Planchet azt a híres párbajt a karmeliták telkén, Winter lorddal és társaival. Bizony, fiatalember – folytatta D'Artagnan –, itt kell lennie valahol annak a kardnak, melyet gyakran az ország első kardjának neveztem!

– Ó, csak tönkretettem volna a kezemet, ha ezzel a gyermekkel vívok – mondta Athos.

– Van olyan kéz, amely sohasem megy tönkre, kedves Athos mondta D'Artagnan –, de sok más kezet tönkretesz.

Az ifjú szívesen hallgatta volna ezt a társalgást akár reggelig; Athos azonban figyelmeztette, hogy vendégük bizonyosan fáradt, s pihenésre van szüksége. D'Artagnan udvariasan tiltakozott, de Athos ragaszkodott, hogy foglalja el a szobáját. A ház vendégét Raoul vezette be oda; Athos, attól tartván, hogy a fiú sokáig talál D'Artagnannál maradni, hogy ifjúkora minden hőstettét elmeséltesse, nemsokára maga is bement, s a szép estét egy baráti kézszorítással s a testőrnek jó éjszakát kívánva, bezárta.