32 Csetepaté

Noyoni tartózkodásuk rövid volt, s azt is mély álomban töltötték. Raoul meghagyta, ébresszék fel, mihelyt Grimaud megérkezik, Grimaud azonban nem érkezett meg.

A lovak is megbecsülték alkalmasint a nyolcórás teljes pihenést s a bőséges almot, mellyel ellátták őket. Guiche grófot reggel ötkor Raoul ébresztette, bemenvén hozzá jó reggelt kívánni. Sebtiben megreggeliztek, s hat órára már két mérföld volt a hátuk mögött.

Az ifjú gróf társalgása Raoulnak rendkívül érdekfeszítő volt. Tehát jobbadára hallgatott, s hagyta, hadd meséljen. A gróf Párizsban nevelkedett, ahol Raoul csak egyszer fordult meg; az udvarban, melyet Raoul sohasem látott, apródbolondságai, két párbaja, melyekre a tilalmak s kivált nevelője ellenére, módot s alkalmat talált: Raoul számára rendkívüli érdekességgel bírtak. Raoul csupán Scarronnál járt egy ízben; elsorolta Guiche-nek az ott látott személyek nevét. Guiche mindenkit ismert: Neuillannét, D'Aubigné kisasszonyt, Scudéry kisasszonyt, Paulet kisasszonyt, Chevreuse-né asszonyt. Mindenkit szellemesen kigúnyolt; Raoul reszketett, hogy Chevreuse hercegnét is megcsipkedi, ki iránt igazi, mély rokonszenvet érzett; de vagy ösztönből, vagy a hercegné iránt való vonzalomból csak a lehető legjobbat mondta róla. Raoul barátságát irányában megkettőzték ezek az elismerő szavak.

Aztán a gáláns kalandok s a szerelmek fejezete következett. Bragelonne-nak e tekintetben is több volt a hallgatni-, mint a mondanivalója. Tehát hallgatott, s a gróf három-négy eléggé átlátszó kalandjából úgy rémlett neki, mintha új barátja a szíve mélyén valami titkot rejtegetne, akárcsak jómaga.

Guiche, amint már mondottuk, az udvarban nevelkedett, és ismerte annak minden szerelmi históriáját. Ez volt hát az udvar, melyről La Fere gróftól annyi mindent hallott; csakhogy képe, azóta, mióta Athos utoljára látta, alaposan megváltozott. Guiche gróf történetei tehát merőben újak voltak az ifjú útitársnak. A csípős nyelvű és szellemes gróf mindenkit felvonultatott; elmesélte Longueville hercegné hajdani szerelmét Colignyval, ennek párbaját a Place-Royale-on, a végzetes párbajt, melyet Longueville-né az ablaktábla mögül nézett végig; új szerelmét Marcillac herceggel, ki, amint hírlett, oly féltékeny volt, hogy mindenkit meg akart ölni, még D'Herblay abbét is, szeretője gyóntatóját; a walesi herceg és Mademoiselle szerelmét, kit később Nagy Kisasszonynak hívtak, s ki Lauzunnal való titkos házassága révén lett híres csak igazán.⁶⁷ Magát a királynét sem kímélte, s a csipkelődésből alaposan kijutott magának Mazarin bíborosnak is.

A nap olyan gyorsan telt el, mintha egyetlen óra lett volna. A gróf nevelője, e jókedvű, társasági s ahogy a növendéke mondta, feje búbjáig tudós ember, Raoult minduntalan Athos mély műveltségére és szellemes, maró gunyorosságára emlékeztette; előkelőség, finomlelkűség, nemes külső dolgában azonban La Fère grófhoz senki sem volt hasonlítható.

A lovak – több kíméletben volt részük, mint az előző napon délután négy óra tájban megálltak Arrasban. Közeledtek a hadszíntérhez, s elhatározták, holnapig e városban maradnak, mert a spanyol csapatok az éjszakát kihasználva néha egészen Arras határáig portyáznak.

A francia hadsereg vonala Pont-a-Marcqtól Valenciennes-ig, s onnan Douai-ig terjedt. Úgy hírlett, maga a Hercegúr Béthune-ben tartózkodik.

Az ellenséges hadak Cassel és Courtray közt álltak, s hogy nincs olyan rablás, erőszak, mit el ne követtek volna; a határ menti szegény nép elhagyta tanyáit, s a védelmet kínáló kerített városokba menekült. Arrast ellepték a menekülők.

Közeli döntő ütközetről beszéltek, lévén, hogy a Hercegúr eladdig erősítések vártában csak manővrírozott, s ezek végül megérkeztek. Az ifjak örvendeztek, hogy éppen jókor jöttek.

Együtt vacsoráztak, s egy szobában aludtak. A hirtelen támadó barátságok korában voltak, úgy érezték, születésük óta ismerik egymást, s többé sohasem tudnak elszakadni.

Az estét úgy töltötték, hogy a háborúról beszélgettek; az inasok a fegyvereket tisztogatták; ifjaink közelharcra számítva, megtöltötték a pisztolyokat. S kétségbeesve ébredtek, mert mindketten azt álmodták, hogy későn érkeztek, s nem vehettek részt az ütközetben.

Reggel híre futamodott, hogy Condé herceg kiürítette Béthune-t, és Carvinba vonult vissza, Béthune-ben mindössze helyőrséget hagyva hátra. Mivel ez a hír alaptalannak látszott, az ifjak elhatározták, továbbindulnak Béthune felé, készen rá, hogy útközben letérnek jobbra, Carvinnak.

Guiche gróf nevelője töviről hegyire ismerte ezt a vidéket; következésképp azt tanácsolta, válasszanak egy átalutat, mely a lensi s a béthune-i út közt középen haladt; Ablainban tudakozódni fognak. Grimaud-nak hátrahagyták az útvonalat.

Hét órakor felkerekedtek.

Guiche, fiatal és forró fővel, azt mondta Raoulnak:

– íme, hárman vagyunk, s velünk három szolga; az enyéim jól felfegyverkeztek s a magáét is elég elszántnak érzem.

– Még sohasem láttam a tettek mezején – felelte Raoul –, de breton, s ez eléggé biztató.

– Igaz, igaz – folytatta Guiche –, s szentül hiszem, hogy nem ijed meg az árnyékától; ami engem illet, két emberemben biztos vagyok; még az apámmal katonáskodtak; tehát hat fegyverforgatót képviselünk. Ha hasonló számú kis csapatra bukkanunk, vagy akár nagyobb számúra is, megtámadjuk-e, Raoul?

– Meg hát, uram! – felelte a vicomte.

– Hohó, fiúk, hohó! – avatkozott beszélgetésükbe a nevelő – hogy nekitüzesedtek, az istenfáját! Hát az én utasításaim, gróf uram? Elfelejtette, hogy ép bőrrel kell a Hercegúrhoz vinnem? Majd mikor a hadseregnél lesz, ám ölessé meg magát, ha mindenképp erre vágyik; de mostantól kezdve, figyelmeztetem, hogy főparancsnoki tisztemnél fogva visszavonulást rendelek el, s a hátamat mutatom, mihelyt az első tollforgót megpillantom!

Guiche és Raoul a szemük sarkából mosolyogva összenéztek. A táj meglehetős borús lett, minduntalan kisebb menekülő parasztcsoportokkal találkoztak, amint jószágukat maguk előtt hajtották, és legértékesebb holmijukat taligán vonszolták vagy hátukon cipelték.

Ablainig minden baj nélkül eljutottak. Itt kérdezősködtek s megtudták, hogy a Hercegúr valóban kivonult Béthune-ből, s most Cambrin és Laventie közt tartózkodik. Erre, Grimaud-nak megint hátrahagyván az útirányt, egy átalútra tértek, mely a kis csapatot rövid félóra alatt egy Lysbe igyekvő patakocska partjára vezette.

Kies vidék volt, smaragdzöld völgyek szabdalták keresztül. Az ösvény időnként kisebb erdőket vágott át. Valahányszor egy ilyen erdőhöz értek, a nevelő, lesben álló fegyveresektől tartva, a gróf két csatlósát az élre küldte előőrs gyanánt. Ő maga s a két fiatalember a derékhadat tette ki, Olivain pedig, térdén karabéllyal, fürkész szemmel egymaga volt az utóvéd.

Néhány perc óta elég sűrű erdő látszott a horizonton; mikor száz lépésre közelítették meg, Arminges, szokott elővigyázatosságával, a gróf két csatlósát előreküldte.

A két legény éppen eltűnt a fák között, az ifjak s a nevelő csevegve-nevetve követték őket, körülbelül száz méterről; Olivain hasonló távolságban kocogott a hátuk mögött, mikor hirtelen öt-hat puskalövés dördült. A nevelő állj-t kiáltott, az ifjak szót fogadtak, s visszafogták lovukat. Ugyanebben a pillanatban meglátták a két visszafelé ügető inast.

A két ifjú türelmetlenül, hogy megtudják a lövöldözés okát, a csatlósok elé ugrottak. A nevelő nyomukban.

– Feltartóztattak? – kérdezték lélekszakadva.

– Nem – felelték az inasok –, sőt az is lehetséges, hogy meg sem láttak: a puskalövések előttünk száz lépésre dördültek, körülbelül az erdő legsűrűbb pontján, hát visszajöttünk, hogy tanácsot kérjünk.

– Az a tanácsom – mondta Arminges úr –, s ha kell, a parancsom is, hogy vonuljunk vissza: ez az erdő valami csapdát rejthet!

– Tehát semmit se láttak? – kérdezte a gróf a szolgától.

– Úgy rémlett – mondta az egyik –, mintha sárga ruhás lovasokat láttam volna, éppen eregéltek lefelé a folyómederbe.

– Ez az – mondta a nevelő –, egy csapat spanyolra akadtunk. Vissza, uraim, vissza!

Az ifjak szemük sarkából némán kérdezgették egymást, mikor egyszer csak pisztolylövés hallszott, s nyomban segélykiáltás kettőhárom is.

A két ifjú még egy utolsó pillantással biztosította egymást, hogy egyikük sem hajlandó visszakozni, s mivel a nevelő már megfaroltatta lovát, gyorsan előreugrattak. ,,Előre, Olivain!“ – kiáltotta Raoul, Guiche gróf pedig: “Urbain, Blanchet, ide!“

Mielőtt a nevelő meglepetéséből felocsúdhatott volna, eltűntek a sűrűségben.

Mikor lovukat sarkantyúzni kezdték, pisztolyukat is kézbe vették.

Öt perc múlva odaértek, ahonnan a hangokat vélték hallani. Ekkor lassítottak, s óvatosan mentek beljebb, beljebb.

– Pszt! – mondta Guiche. – Lovasok!

– Úgy van, három még lovon, és három már leszállva.

– Mit mívelnek? Látja-e?

– Úgy látom, egy sebesült vagy holt embert motoznak.

– Ez valami aljas gyilkosság – mondta Guiche.

– Pedig katonák – jegyezte meg Bragelonne.

– Igen, de martalócok, vagyis útonállók.

– Rajta! – mondta Raoul.

– Rajta! – mondta Guiche.

– Uraim! – ordított a szegény nevelő. – Uraim! Az Isten nevében…

De az ifjak nem is hallották. Nekivágtak közös akarattal, s a nevelő kiabálása csak arra volt jó, hogy a spanyolokat figyelmeztesse.

A három lovas martalóc rögtön az ifjak elé rúgtatott, a másik három közben befejezte az utasok kifosztását; ugyanis közeledvén, az ifjak nem egy, hanem már két heverő testét láttak.

Guiche, tíz lépésről, elsőül lőtt, s emberét elhibázta; az a spanyol, amelyik Raoullal rohant szemközt, szintén lőtt, és Raoul bal karjába olyan fájdalom nyilallt, mint valami ostorcsapás. Négy lépésről rásütötte pisztolyát, s a spanyol mellén találva karját kitárta, s lova farára hanyatlott, az megfordult és elnyargalt vele.

Raoul ebben a pillanatban, mint valami felhőn keresztül, egy puskacsövet látott maga felé meredni. Eszébe villant Athos tanácsa: lovát villámgyors mozdulattal felágaskodtatta, mire a lövés eldördült.

A ló oldalvást ugrott, négy lába összecsuklott, s Raoul lábát maga alá gyűrve lerogyott.

A spanyol előreugrott, s puskáját csövénél fogva ragadta meg, hogy agyával verje szét Raoul fejét.

Raoul szerencsétlenségére abban a helyzetben, amelyben leledzett, sem kardját kirántani, sem pisztolyát elővenni nem tudta; már látta forogni feje felett á puskaagyat, s szemét önkéntelenül behunyta, mikor Guiche egy ugrással a spanyolnál termett, s a nyakára tette pisztolyát.

– Add meg magad! – kiáltott rá – vagy meghalsz!

A puska kiesett a fickó kezéből, s azonnal megadta magát.

Guiche odahívta egyik szolgáját, rábízta a foglyot, meghagyván, hogy lője agyon, ha szökni próbál, majd leugrott a lóról, s Raoulhoz sietett.

– Ügy látom, uram – mondta Raoul kacagva, noha sápadtsága az első élmény óhatatlan elfogódottságáról árulkodott –, gyorsan vissza szokta fizetni adósságait, s nekem sem akar sokáig lekötelezettem maradni. Ha maga nincs – ismételte a gróf szavait –, halott volnék, háromszoros halott!

– Ellenfelem megfutamodván – mondta Guiche –, lehetővé tette segítségére sietnem; de talán nem sebesült meg súlyosan, hogy csurom véresnek látom?

– Mintha valami karcolásféleséget éreznék a karomon. Segítsen hát kikecmeregnem a lovam alól, s aztán, remélem, mi sem akadályozza, hogy folytassuk utunkat.

Arminges úr és Olivain már leszállt a lováról, s megemelték a haláltusában vonagló lovat. Raoulnak sikerült a kengyelből kihúznia lábát s combját is a ló alól, s egy szempillantás alatt talpon termett.

– Nem tört el semmije? kérdezte Guiche.

– Nem, hálistennek – felelte Raoul. – De mi van a szerencsétlenekkel, kiket e nyomorultak meggyilkoltak?

– Későn érkeztünk, megölték őket, azt hiszem, s a zsákmánnyal elfutottak; két szolgám ott van a holttestek mellett.

– Menjünk, nézzük meg, hátha van még bennük valami élet, s hogy segíthetünk-e rajtuk – mondta Raoul. – Olivain, két lovat is örököltünk ugyan, de az enyém odalett: válassza ki a jobbikat, és adja át nekem a magáét.

Közben odaértek, ahol az áldozatok feküdtek.