6 D'Artagnan negyvenéves korában

Fájdalom, azóta, hogy A három testőr című regényünkben D'Artagnantól a Sírásók utcája 12. alatti házban elbúcsúztunk, sok minden elmúlt, kivált sok esztendő.

Nem D'Artagnan szalasztottá el az alkalmakat, hanem az alkalmak szalasztottak el őt. Mindaddig, míg barátai vették körül, D'Artagnan fiatal s költői maradt; amaz éles eszű, szellemes természetek közül való volt, kik könnyűszerrel sajátítják el mások jó tulajdonságait. Athos nagyvonalúságából, Porthos lelkesedéséből, Aramis választékosságából adott neki. Ha D'Artagnan továbbra is e három ember közt él, rendkívüli ember lehetett volna. Elsőnek Athos hagyta el, hogy visszavonuljon Blois táján örökölt kis birtokára; másodiknak Porthos, hogy feleségül vegye az ügyvéd özvegyét, végül harmadiknak Aramis, hogy végleg szerzetbe lépjen, s abbé legyen. Ettől fogva D'Artagnan, ki jövőjét mintha összekapcsolta volna három barátja jövendőjével, magányosnak és gyengének érezte magát, s bátortalannak egy olyan pályán, melyen, tudta, csak úgy vihetne valamire, ha barátai átengednék neki, ha lehet így mondani, egy-egy részét ama delejes erőnek, melyet az égtől kaptak.

Így aztán, noha testőrhadnagy lett, D'Artagnan továbbra is csak magányosnak érezte magát; származása nem volt olyan főrangú, mint Athosé, hogy a paloták megnyíljanak előtte; nem volt annyira hiú, mint Porthos, hogy elhitesse magával: bennfentes az előkelő társaságban; nem volt annyira előkelő, mint Aramis, hogy megmaradjon vele született eleganciájában, önnönmagából merítvén az eleganciát. Bonacieux-né bájos emléke bizonyos költészettel jegyezte ugyan el az ifjú hadnagy lelkét; de mint minden e világon, rendre rendre ez a törékeny emlék is elhomályosult; a laktanyaélet végzetes, még a főúri intézményekben is. A személyiségét alkotó két ellentétes jellem közül hovatovább az anyagias győzött, s mindig laktanyában, mindig táborban, mindig lovon, D'Artagnan szép csendesen, hogy ő maga sem vette észre, azzá vált (nem tudom, ama korban minek nevezték), amit napjainkban igazi hadfinak neveznek.

De azért D'Artagnan egyáltalán nem vesztette el vele született talpraesettségét; ellenkezőleg: talpraesettsége talán még fokozódott is, és még jobban kiütközött a kissé durva külső alól; csakhogy ezt a talpraesettséget az élet apró-cseprő ügyeire fordította, s nem pedig nagy dolgokra; az anyagi jólétre, ahogyan ezt a katonák értelmezik, vagyis hogy jó szállása, kosztja, gazdasszonya legyen.

S hat esztendeje A Gödölyéhez címzett Tiquetonne utcabeli vendégfogadóban mindezt megtalálta.

Itt-tartózkodása elején a fogadósné, egy huszonöt-huszonhat év körüli szép és üde flamand nő, fülig szerelmes lett bele; s némi turbékolás után, melyet a D'Artagnan által tízszer is karddal fenyegetett kellemetlenkedő férj erősen akadályozgatott, ez utóbbi eltűnt egy szép napon, örökre elbujdosván, miután egy-két hordó bort suttyomban eladott, és árát meg az ékszereket magával vitte. Holtnak hitték; kiváltképp a felesége, kinek hízelgett az elözvegyülés kellemes gondolata, erősítgette bőszen, hogy férje megboldogult. Végül, háromévi kapcsolat után, melyet D'Artagnan nagyon óvakodott megszakítani, mert tanyáját és szeretőjét egyre kellemesebbnek találta, hisz egyik a másik tekintélyét fokozta: a menyecske azzal a lehetetlen igénnyel állt elő, hogy D'Artagnan vegye feleségül.

– Piha! – válaszolta D'Artagnan. – Ez bigámia, drágám! Csak nem gondolja komolyan!

– De hát holtbiztos, hogy megholt!

– Nagy kópé volt, még visszajön, s felakasztat bennünket.

– Hát csak jöjjön! Majd maga megöli; ha már oly bátor és talpraesett!

– A rosseb! Akkor is felakasztanak, életem!

– Tehát visszautasítja a kérésemet?

– De még mennyire! A leghatározottabban.

A szép fogadósné kétségbeesett. Milyen szívesen tekintette volna D'Artagnant nemcsak férjének, de istenének! Oly szép férfi volt, s micsoda büszke bajsza!

E viszony negyedik évében következett be a franche-comté-i hadjárat²⁴. D'Artagnant beosztották, indulásra készült. Volt is bánat, sírás-rívás, ünnepélyes fogadkozás, hogy hű marad, természetesen a fogadósné részéről. D'Artagnan túl agyafúrt volt ahhoz, hogysem bármit is ígérjen; csak annyit ígért meg, hogy minden tőle telhetőt megtesz majd hírnevének öregbítésére.

E tekintetben ismerjük D'Artagnan bátor természetét. Csodálatos módon vitte vásárra a bőrét; egyszer, amint csapata élén támadott, mellét golyó járta át, s egész hosszában elterítette a csatamezőn. Látták lováról leesni, többé fel se kelni, holtnak hitték, s valahányan a rangjára pályáztak, annak is hirdették, vaktában. Az ember könnyen elhiszi, amire vágyik; nos, a hadseregnél, az altábornoktól kezdve, ki a tábornok halálát kívánja, a közlegényig, ki káplárja halálát kívánja, mindenki kívánja valakinek a halálát.

D'Artagnan azonban nem az az ember volt, aki hagyta volna csak úgy megöletni magát. A nappali forróságban ugyan aléltan hevert a csatatéren, az éj hűvösében azonban magához tért; beért egy faluba, bekopogott a legszebb ház kapuján, beengedték s úgy fogadták, mint mindig mindenütt minden franciát, ha sebesült; Franciaországba érve egyenest Párizsba, Párizsban pedig a Tiquetonne utcába igyekezett.

Szobájában azonban tömött férfi utazótáskát talált s egy kardot a falnak támasztva.

“Úgy látszik, hazajött – gondolta –, annál rosszabb, és annál jobb!“

D'Artagnan természetesen egyre a férjre gondolt.

Érdeklődött: új inas, új szobalány, a fogadósné pedig sétálni ment.

– Egyedül? – kérdezte D'Artagnan.

– Az úrral.

– Az úr tehát visszajött?

– Vissza hát – felelte a szolgáló ártatlanul.

“Ha volna pénzem – gondolta D'Artagnan –, továbbállnék; de nincsen, maradnom kell, s követnem fogadósném tanácsát, keresztülhúzván e kelletlen kísértetférj számításait.“

Alighogy befejezte e monológot, ami bizonyítja, hogy nehéz helyzetben mi sem természetesebb, mint a monológ, midőn a szolgáló, ki a kapuban leskelt, hirtelen elkiáltotta magát:

– Oda nézzen! Épp most jő asszonyom az úrral! D'Artagnan pillantása messzire szállt az utcán, s csakugyan, a

Montmartre utca sarkán meglátta a fogadósnét egy hatalmas termetű svájci karján, ki oly hányaveti módon s oly arckifejezéssel lépkedett, hogy régi barátját, Porthost juttatta eszébe jólesően.

“Ez volna a férje? – töprengett D'Artagnan. – Ejha, mintha megnőtt volna, ha nem tévedek!“

S leült a szobában, olyan helyen, hogy rögtön feltűnjék.

A fogadósné, ahogy belépett, azonnal észrevette, s halkan felsikoltott.

E kis sikoltást D'Artagnan felismertetésének tulajdonítván, hozzárohant s gyengéden megcsókolta.

A svájci nagyot nézett, a fogadósné viaszfehér lett.

– Jaj, maga az, uram? Mit akar tőlem? – kérdezte a legnagyobb zavarban.

– Ez az úr az unokaöccse? Vagy az öccse ez az úr? – kérdezte D'Artagnan, egy pillanatra ki nem esvén a szerepéből.

S a választ meg se várva, a svájci nyakába borult, aki dermedten tűrte.

– Ki ez az ember? – kérdezte.

A fogadósné csak hebegett-habogott.

– Ki ez a svájci? – kérdezte D'Artagnan.

– Ez az úr feleségül vesz engem – felelt a fogadósné, egyik ájulásból a másikba esvén.

– Hát az ura meghalt végre?

– Mi köze hozzá?

– Az a közöm hozzá – felelte D'Artagnan –, hogy nemcsak azért nem veheti feleségül az asszonyságot, mert nem kérte a beleegyezésemet, hanem mert…

– Mert?

– Mert nem adom – mondta a testőr.

A svájci olyan veres lett, mint a bazsarózsa; szép aranypaszomántos uniformisában volt, D'Artagnan holmi szürke hacukában, a svájci hat láb magas volt, D'Artagnan alig öt; a svájci otthon érezte magát, D'Artagnant betolakodónak vélte.

– Nem tagarodig inned? – rikácsolta, s nagyot dobbantóit, mint aki komolyan dühbe gurult.

– Én? Eszem ágában sincs! – mondta D'Artagnan.

– Úgy hát karhatalomhoz kell folyamodni – mondta egy inas, ki fel nem foghatta, hogy e kis ember magának követeli az óriás helyét.

– Te – mondta D'Artagnan, kinek a harag kezdett a fejébe szállni, s az inast fülön ragadta –, ha nem maradsz veszteg, kitépem ezt, aminél fogva kezemben tartalak! Maga pedig, dicső Tell Vilmos-ivadék, menjen, csomagolja össze a motyóját ott az én szobámban, mert utamban van, s tüstént lóduljon más fogadót keresni.

A svájci harsány nevetésre fakadt.

– Én lótuljag? – kérdezte. – Utyan mérd?

– Vagy úgy! Helyes – mondta D'Artagnan –, látom, ért franciául. Jöjjön hát, járjunk egyet, mindent megmagyarázok.

A fogadósné, ki tudta, hogy D'Artagnan remek kardforgató, sírásra fakadt, s a haját tépte.

D'Artagnan visszaszólt a kétségbeesett asszonynak.

– Hát akkor adja ki az útját maga!

– Tjű! – toporzékolt a svájci, kinek némi időre volt szüksége, hogy felfogja D'Artagnan indítványát. – Tjű, ki fan maga etyáltalán, hogy ászt montya, járjunk etyet?

– Őfelsége testőrhadnagya vagyok – felelte D'Artagnan –, ehhez képest a maga feljebbvalója, mindenben! Csakhogy itt nem rangról, hanem beszállásolócéduláról van szó, ismeri a szokást. Jöjjön, váltsa ki a magáét! Aki elsőnek tér ide vissza, az foglalja el a szobát!

D'Artagnan elindult a svájcival, a fogadósné akárhogy is jajveszékelt, mert bár szíve a régi babája felé hajolt, nem bánta volna, ha megleckéztetik a büszke testőrt, ki elkövette azt a sértést, hogy kezét visszautasította…

Az ellenfelek egyenest a montmartre-i sáncokba mentek; mire odaértek, beesteledett; D'Artagnan udvariasan megkérte a svájcit, adja át neki a szobát, s ne jöjjön többet vissza; ez azonban tagadólag rázta a fejét, s kardját kivonta.

– Akkor hát itt fog aludni – mondta D'Artagnan –, cudar fekhely, de nem tehetek róla, maga kívánta.

Azzal ő is kardot rántott, s a másikén keresztbe tette.

Markos legénnyel volt dolga, de hajlékonyságával az erőnek fölébe kerekedett. A német vasa sohasem találta el testőrünknek még vasát sem. A svájci két vágást is kapott, mielőtt, a hideg miatt, egyáltalán észrevette volna; a vérveszteség okozta gyengeség azonban hirtelen leülni kényszerítette.

– Lám-lám – mondta D'Artagnan –, nem megjósoltam! Most aztán jól járt, a makacs fejével! Szerencsére két hét alatt kiheverheti. Maradjon itt, cókmókját az inassal ideküldetem. A viszontlátásra! Erről jut eszembe: költözzék a Labdázó Macská-ba a Montorgueil utcában. A koszt ott kitűnő, ha a fogadósné még a régi. Ég áldja!

S azzal vidáman visszatért a Gödölyé-be, a cókmókot valóban a svájci után küldte, kit az inas ugyanazon a helyen talált üldögélve, ahol D'Artagnan hagyta volt, s ahol még mindig ellenfele bátor fellépésén hüledezett.

Az inas, a fogadósné s az egész ház úgy bámult D'Artagnanra, ahogy Herkulesre bámultak volna, ha visszatér a földre, tizenkét hőstettét újra kezdeni.

De mihelyt kettesben maradt a fogadósnéval, így szólt:

– Most már tudja, szép Madeleine, mi a különbség egy svájci s egy nemesember között; egyébként úgy viselkedett, mint egy kocsmárosné. Elég baj ez magának! mert ezzel a viselkedéssel elvesztette megbecsülésemet s vonzódásomat is. A svájcit elkergettem, hogy megalázzam magát; de többet nem lakom itt; hé, inas, holmimat vigyék a Szerelmes Hordó-ba, a Bourdonnais utcába! Isten áldja, asszonyom.

D'Artagnan, úgy látszik, e dörgedelmet tartva, magasztos s egyszersmind megindító is volt: a fogadósné térdre vetette magát előtte, úgy kért bocsánatot, s gyöngéd erőszakossággal tartóztatta. Mit mondjunk még? A nyárs éppen forgott, a kemence duruzsolt, á szép Madeleine sírdogált; D'Artagnan érezte, hogy az éhség, a hideg, a szerelem egyszerre környékezi: megbocsátott, s megbocsátván, maradt.

Nos hát ezért lakott D'Artagnan a Tiquetonne utcabeli Gödölye fogadóban!