17 Athos diplomáciája

D'Artagnan nem is annyira azért feküdi le, hogy aludjék, mint inkább, hogy egyedül legyen, s gondolkozzék az este látottakon és hallottakon.

Természeténél fogva jó ember lévén, s Athoshoz kezdettől fogva ösztönösen vonzódván, amiből végül őszinte barátság lett, most alig győzött eleget csodálkozni, hogy ezt az erőtől és értelemtől sugárzó férfiút találta a züllött, iszákos helyett, kit holmi szemétdombon képzelt el, tökrészegen hortyogva; minden ellenkezés nélkül elfogadta Athos állandó felsőbbségét, s nemhogy féltékenységet vagy csalódást érzett volna, ami megkeserített volna kevésbé nemes szíveket: végeredményben őszinte és igaz öröm járta át, s ez, küldetését illetően, a legrózsásabb remény-ségben ringatta.

Mindazonáltal úgy rémlett neki, hogy Athost mégsem találta minden ponton nyíltnak és világosnak. Ki volt ez az ifjú, akiről azt mondta, hogy örökbe fogadta, s aki-oly feltűnően hasonlít hozzá? Mi ez a visszatérése a társasági életbe, s az a túlzó józanság, melyet az asztalnál megfigyelt? Még egy látszólag oly jelentéktelen körülmény is, Grimaud távolléte, kitől Athos nem tudott megválni valaha, de most még a nevét sem ejtette ki, bár e tárgyban történt némi kezdeményezés: mindez nyugtalanította D'Artagnant. Úgy látszik, barátja bizalmát nem bírja többé, vagy Athos valami láthatatlan lánc rabja, vagy lehetséges, hogy látogatására jó előre figyelmeztették.

Lehetetlen volt Rochefort-ra nem gondolnia, s hogy a Notre-Dame-ban mit mondott volt neki. Rochefort megelőzte volna Athosnál?

D'Artagnan nem vesztegethette az időt hosszas találgatásra. Elhatározta hát, hogy másnap végére jár a dolognak. Athos rendkívül ügyesen álcázott vagyonkája arra vallott, hogy ad a látszatra, s könnyűszerrel felébreszthető ambícióról árulkodott. Szellemi élénksége és eszméinek világossága pedig Athost másoknál gyorsabban lelkesedévé tette. A miniszter tervébe hát annál is buzgóbban kapcsolódhatnék bele, mivel természetes aktivitását a rászorultság tényezője még meg is kettőzné.

Ezek a gondolatok tartották most ébren D'Artagnant, bármilyen fáradt volt is; haditerveit csiszolgatta, s ámbár tudta, hogy Athos kemény ellenfél, támadásának időpontját a reggeli utáni pillanatokra tűzte ki.

Közben persze azt is meggondolta, hogy ilyen új területen óvatosan kell haladnia, s több napon keresztül tanulmányozni Athos ismereteit, figyelni, fölmérni új szokásait, s a naiv Raoultól vívóleckék közben vagy apróvadat űzve megpróbálni kiszedegetni a hézagot betöltő adatokat, melyek híján sehogy se tudta a hajdani Athost a mostanival összeegyeztetni; ez a módszer célravezető lesz, mert hisz a tanítómester alaposan hathatott növendéke szívére s lelkére.

De D'Artagnan, ki maga is rendkívül éles eszű fickó volt, azt is belátta rögtön, hogy micsoda támadási felületet kínálna, ha valami tapintatlanság vagy ügyetlenség folytán hirtelen Athos szeme elé tárulnának mesterkedései.

Azonkívül, kell-e mondani, hogy D'Artagnan, ki oly könnyeden élt csellel Aramis fortélyosságával vagy Porthos hiúságával szemben, D'Artagnan szégyellt Athosszal, a nyíltszívű, őszinte emberrel ravaszkodni. Úgy érezte, hogy míg Aramis és Porthos a furfangosságban mesterüknek ismervén el, csak még jobban becsülnék: Athos szemében viszont csak kisebbednek.

– Jaj, Grimaud, a hallgatag Grimaud mért nincsen itt? – sóhajtotta D'Artagnan. – Bezzeg sok mindent megértettem volna hallgatásából! Grimaud mindig oly beszédesen hallgatott!

Eközben a házban rendre-rendre minden zaj elült; D'Artagnan hallotta, hogy zárják az ajtókat, ablakokat; majd, miután egy ideig feleselgettek egymással, a falusi kutyák is sorban elhallgattak; a végén már csak egy facsoportban rejtőző fülemüle morzsolta egy ideig szépen zengő skáláját, majd elaludt; a kastélyban most már egyéb sem hallatszott, csak lépések egyhangú dobogása a szobája alatt, feltehetően az Athos szobájából.

“Sétál és elmélkedik – gondolta D'Artagnan –, de min? Lehetetlen megtudni. A többit sejtheti az ember, de ezt nem.“

Athos végül kétség kívül lefeküdt, mert az utolsó zaj is elnémult.

A csend s a fáradtság közös erővel D'Artagnant is legyőzte; szemét lehunyta, s szinte azonnal elnyomta az álom.

D'Artagnan nem volt nagy alvó. Alighogy a hajnal a függönyt bearanyozta, kiugrott az ágyból és ablakot nyitott. Az ablaktábla résén át mintha kószálni látott volna valakit az udvaron, zajtalan óvatossággal. Szokása szerint, hogy a közelében mit se hagyjon úgy végbemenni, hogy meg ne állapítsa, micsoda: minden zajt kerülve figyelt, s felismerte Raoul gránátveres mentéjét és barna haját.

Az ifjú, mert csakugyan ő volt, kinyitotta az istállóajtót, .kihozta azt a pej lovat, amelyen azelőtt való nap ült, ő maga felnyergelte s szerszámozta, olyan ügyesen és gyorsan, hogy a leggyakorlottabb lovász se különben, majd a veteményesből nyíló fasoron végigvezetve kinyitott egy ösvényre nyíló kis oldalajtót, újra bezárta, s D'Artagnan még látta a kerítéstető fölött, amint nyílsebesen, a virágos juhar- s akácfaágak alatt meghajolva elvágtatott.

D'Artagnan megjegyezte az előző napon, hogy az az ösvény bizonyára Blois-ba vezet.

“Ejha – mondta magában a gascogne-i –, lám, a fickó már érti a dürgést, s egyáltalán nem úgy viselkedik, mintha osztaná Athosnak a szebbik nem elleni gyűlöletét; nem vadászni megy, mert se fegyver, se kutya vele; nem holmi üzenetet visz, mert lopakodik. Ki elől lopakodik?… Előlem-e, vagy az apja elől?… Mert szentül hiszem, hogy Athos az apja… Az áldóját! Ezt pedig megtudom, mert nyíltan szóba hozom majd Athosnak.“

A nap emelkedett; mindazok a zajok, melyeket este rendre-rendre elnémulni hallott, egymás után éledeztek fel; a madarak a lombban, a kutyák az ólban, a juhok a mezőn. A Loire-on horgonyzó hajók mintha maguktól ébredtek volna, elváltak a parttól, s magukat a víz sodrára bízták. D'Artagnan még sokáig maradt így az ablaknál, hogy senkit fel ne keltsen, majd mikor meghallotta, hogy nyitogatják a kastély kapuit és ablakait, haját még egyszer Végigsimította, bajszát megsodorintotta, kalapja karimáját, szokása szerint, mentéje ujjával körülkefélte, s lement. Alig lépett ki a feljárat küszöbén, megpillantotta Athost a földre hajolva s olyan ember testtartásában, ki például egy pénzdarabot keres a homokban.

– Jó reggelt, kedves házigazdám! – köszönt rá D'Artagnan.

– Jó reggelt, kedves barátom! Jól telt az éjszaka?

– Kitűnően, Athos, mint ahogy az volt az ágy is, a vacsora is, melytől bizonyára ily jól aludtam, vagy amilyen a fogadtatásom is, mikor viszontlátott. De mit néz olyan figyelmesen? Talán nem lett tulipánkertész, vagy mi a csoda?

– Kedves barátom, azért még nem kellene velem gúnyolódjék! Vidéken az ízlés erősen változik, s a végén mindent szeretünk, anélkül hogy tudatosítnók, ami szépet csak Isten tekintete előhívott a föld mélyéből, s amit az ember úgy megvet a városban. Éppen e magam ültette íriszeket néztem itt, a medence körül: valaki ma reggel letaposta őket! Ezek a kertészek a világ legügyetlenebb emberei. Hagyták, hogy a ló itatás után belegázoljon az ágyasba.

D'Artagnan elmosolyodott.

– Ejnye – mondta –, azt hiszi?

És barátját végigvitte a fasoron, hol még jó sok lábnyom éktelenkedett, hasonló ahhoz, amely az íriszeket összetaposta.

– Ihol, még itt is, ha nem tévedek; nézze csak, Athos – mondta közömbösen.

– Bizony, bizony! Méghozzá egész friss nyomok!

– Egészen frissek – hagyta helyben D'Artagnan.

– De hát ki ment ki innen ma reggel? – kérdezte magában Athos nyugtalanul. – Kiszökött volna egy ló az istállóból?

– Nem valószínű – mondta D'Artagnan –, hisz a lépések nagyon egyenletesek és nyugodtak.

– Hol van Raoul? – kiáltott fel Athos. – S hogy lehet, hogy ma még nem láttam?

– Pszt! – mondta D'Artagnan, s egy ujját az ajkára tette.

– Mi történt hát? – kérdezte Athos.

D'Artagnan ekkor elmesélte, mit látott, s közben fürkészte házigazdája arckifejezését.

– Ó, most már mindent értek! – mondta Athos könnyed vállrándítással. — Szegény gyermek Blois-ba ment.

– Miért ment volna?

– Istenem, hát hogy hírt halljon a La Vallière leánykáról. Arról a gyermekről, tudja, aki tegnap kimarjította a bokáját.

– Gondolja? – kérdezte hitetlenkedve D'Artagnan.

– Nemcsak hogy hiszem, de bizonyos vagyok benne – felelte Athos. – Hát nem vette észre, hogy Raoul szerelmes?

– Jó! De kibe? Ebbe a hétéves kölyökbe?

– Barátom, Raoul életkorában a szív olyan teli, hogy álomra, valóságra, de valamire ki kell csordulnia. Nos hát, az ő szerelme ilyen: félig álom, félig valóság.

– Tréfálkozik! Ugyan! Egy kicsi leányra!

– Hát nem nézte meg? A legszebb kis teremtés a világon! Azok az ezüstszőke fürtök! Az a két, máris huncut és sóvárgó kék szeme!

– És mit szól ehhez a szerelemhez?

— Semmit, nevetek rajta s Raoulon is; de a szívnek az első követelőzései oly parancsolok, az ifjaknak e mélabús áradozásai egyszersmind oly édesek és keserűk, hogy sokszor a szenvedély jellegét öltik. Emlékszem, Raoul korában én egy görög szoborba szerettem bele, melyet a jó IV. Henrik király adott volt atyámnak, s azt hittem, fájdalmamba beleőrülök, mikor megtudtam, hogy Pügmalión története csak mese.

– A tétlenség teszi! Raoult nem foglalkoztatja eléggé, keres hát magának elfoglaltságot.

– Erről van szó. Gondoltam is, hogy elküldöm innen.

– Nagyon jól tenné.

– Kétségtelen; de a szíve megszakadna, s épp úgy szenvedne, mint egy igazi szerelemtől. Három vagy négy esztendő óta, mikor ő maga is még gyermek volt, megszokta, hogy díszítgesse és csodálja ezt a pici bálványt, kit a végén imádni fogna, ha itt marad. Ez a két gyermek egész nap együtt álmodozik, s úgy társalog ezer komoly dologról, mint igazi húszéves szerelmesek. A La Vallière leányka szülei sokáig csak mosolyogtak a dolgon, de azt hiszem, már kezdik ráncolni a szemöldöküket!

– Gyermekdolog! De Raoulnak kell valami szórakozás; távolítsa hát el, de gyorsan, különben sohasem nevel embert belőle!

– Azt hiszem – mondta Athos –, Párizsba fogom küldeni.

– Úgy! – mondta D'Artagnan.

S azt gondolta, elérkezett az erőpróba ideje.

– Ha akarja – mondta –, megalapozhatjuk a fiú szerencséjét.

– Úgy! – mondta most Athos is.

– Sőt, éppen beszélni akarok valamiről, ami megjárta az eszemet.

– Rajta.

– Nem gondolja, hogy ideje volna szolgálatba állni?

– Hát maga nincs már szolgálatban, D'Artagnan?

– Aktív szolgálatot értek. Vagy a régi életből már semmi sem kísérti, s ha valódi kedvezések és előnyök várnák, nem kezdené újra örömest, az én társaságomban, meg a Porthoséban, ifjúkorunk kalandjait?

– Ezek szerint ajánlatot tesz nekem? – mondta Athos. -Nyíltat és őszintét!

– Hogy újra harcba induljak?

– Úgy van.

– Ki mellett és ki ellen? – kérdezte gyorsan Athos, s tiszta, jóságos szemét a gascogne-ira szegezte.

– Teringettét, de türelmetlen!

– S főként akkurátus. Ide figyeljen, D'Artagnan. Egyetlen ember, jobban mondva: egyetlen ügy van, amit magamfajta ember hasznosan szolgálhat: a király ügye.

– Pontosan erről van szó – mondta a testőr.

– Igen, de értsünk szót – folytatta komolyan Athos –, ha a király ügyén a Mazarin ügyét érti, vége köztünk az egyetértésnek.

– Nem mondom határozottan – felelte zavartan a gascogne-i.

– Nézze, D'Artagnan – mondta Athos –, ne köntörfalazzunk, hiszen csűrés-csavarása, szófacsarása elárulja, kitől jön hozzám. Ezt a célt csakugyan nem meri az ember fennen bevallani; s aki ennek érdekében verbuvál, fülét lesunyja s hangja bátortalan.

– Jaj, kedves Athos! – mondta D'Artagnan.

– Nagyon jól tudja – folytatta Athos –, hogy nem magáról beszélek, ki a bátor s derék emberek gyöngye, hanem arról a hitvány, cselszövő olaszról, arról a jöttmentről, ki fejére szeretné tenni a párna alól lopott koronát, arról a sehonnairól, ki pártját a király pártjának nevezi, s arra vetemedik, hogy vérbeli hercegeket tömlőébe dugjon, mert megölni nem meri őket, ahogyan a mi bíborosunk, a nagy bíboros tette volt; egy uzsorás, ki aranyait méricskéli és halmokban őrzi, attól való félelmében, hogy ha mégúgy csal is, a másnapi játékon elveszítheti; egy barom, végül, ki sanyargatja a királynét, amint bizonygatják nekem; egyébként úgy kell neki! Három hónapon belül pedig polgárháborút fog kirobbantani, hogy megtarthassa jövedelmeit. Ezt a gazdát ajánlja nekem, D'Artagnan? Köszönöm szépen!

– Hevesebb, mint régente volt, Isten bocsássa meg nekem! – mondta D'Artagnan. – Az esztendők csak tüzesítették a vérét, nemhogy hűtötték volna. De ki mondta magának, hogy ez az én gazdám, s magának is a nyakába akarom varrni?

“Az áldóját – gondolta –, egy ilyen rosszkedvű embernek ne szolgáltassuk ki titkainkat!“

– Akkor hát, kedves barátom – kérdezte Athos –, mik azok az ajánlatok?

– Istenem, mi sem egyszerűbb: maga itt éldegél a birtokán, s úgy látszik, arany középszerűségében boldog is. Porthosnak talán ötven-hatvan ezer frank jövedelme van; Aramisnak mindig tizenöt hercegnője van, kik most úgy kapdossák el egymástól a papot, ahogyan valaha a testőrt kapdosták; a sors igazi elkényeztetett gyermeke ő! De én, én mit csinálok vajon e világon? Húsz év óta viselem páncélomat és pajzsomat, alacsony rangba görcsösödve, se előre, se hátra nem lépve, se nem élve! Egyszóval: halott vagyok. Most pedig, mikor arról van szó, hogy egy kicsikét feltámadhatnám, mind azt mondják nekem: az a jöttment, az a sehonnai gazember, az a rossz gazda! Hát a mindenségit, én is ezt vallom, de találjon valaki jobbat, vagy pedig szerezzen évjáradékot nekem!

135

Athos három másodperéig gondolkozott, s e három másodperc alatt átlátott D'Artagnan ravaszkodásán, ki, túlságosan előresietvén az előbb, most támadásba ment át, hogy leplezze szándékát. Azt világosan látta, hogy az ajánlat komoly, s részletezésére is sor került volna, ha meghallgatja.

.,Jó – gondolta magában –, D'Artagnan a Mazarin embere.“

Ettől fogva rendkívül óvatosan viselkedett.

D'Artagnan pedig kerülni akarta a kockázatot, jobban, mint valaha.

– Egyáltalán, van valami elképzelése? – kérdezte Athos.

– Természetesen. Tanácsot akartam kérni mindhármuktól, s megállapodni a cselekvés módjában, mert mi egymás nélkül sohasem leszünk tökéletesek.

– Ez igaz. Az imént említette Porthost: rábírta hát, hogy újra szerencsét próbáljon? De hisz ő a szerencséjét megalapozta!

– Meg, semmi kétség; de az ember úgy született, mindig sóvárog valamire.

– És Porthos mire sóvárog?

– A báróságra.

– Persze, persze, el is felejtettem! – mondta Athos mosolyogva. “Mi a csoda? – ámult el D'Artagnan… – Hát ezt honnan tudja?

Aramisszal levelezget? Hej, ha ezt tudnám, mindent tudnék.“

A beszélgetés itt véget ért, mert Raoul betoppant. Athos harag nélkül meg akarta pirongatni, de a fiú oly csüggedt volt, hogy nem vitte rá a lélek, s abbahagyta, hogy megkérdezze, mi baja.

– Talán csak nincs rosszabbul a kis szomszéd leányka? – kérdezte D'Artagnan.

– Jaj, uram – felelte Raoul, s szinte fojtogatta a fájdalom –, súlyos az eset, s ha nincs is látható elváltozás, az orvos attól fél, egész életében sántítani fog!

– Ó, az borzasztó volna! – mondta Athos. D'Artagnannak valami tréfa volt a nyelvén; de látván Athos részvevő magatartását, türtőztette magát.

– Jaj, uram – folytatta Raoul –, főként az bánt, hogy ennek a balesetnek én vagyok az oka!

– Hogyhogy maga, Raoul? – kérdezte Athos.

– Bizony! Vagy nem azért ugrott le a farakásról, hogy hozzám szaladjon?

– Csak egy megoldás van, kedves Raoul, éspedig az, hogy engesztelésül feleségül veszi!

– Jaj, uram, úgy látom, gúnyolódik őszinte fájdalmamon: ez nem szép dolog – mondta Raoul.

S ezzel, hogy szemtanúk nélkül kedvére kisírhassa magát, bement a szobájába, s csak a reggeli idején jött elő.

A két jó barát egyetértését egy cseppet se zavarta meg a reggeli összekoccanás; a legjobb étvággyal falatoztak, olykor-olykor a szegény Raoulra pillantva, ki könnyes szemmel, nehéz szívvel alig evett valamit.

A reggeli vége felé két levél érkezett, Athos rendkívül figyelmesen olvasta őket, s nem tudta megállni, hogy össze ne rázkódjék közben-közben. D'Artagnan, ki az asztal másik oldaláról átható pillantásokkal figyelte, hogyan olvas, meg mert volna esküdni, hogy az egyik levélen Aramis apró betűit ismerte fel. A másik női írás volt, szálkás és kusza.

– Gyerünk – mondta Raoulnak, látván, hogy Athos magára akar maradni, vagy, hogy a levelekre válaszoljon, vagy, hogy elgondolkozzék a tartalmukon –, gyerünk, nézzünk körül a vívóteremben, ez majd szórakoztatni fogja.

Az ifjú Athosra nézett, aki ezt beleegyező tekintettel viszonozta.

Bementek egy földszinti terembe, melynek falai kardokkal, vívósisakokkal, kesztyűkkel, mellvértekkel s más vívófelszereléssel voltak teleaggatva.

– Nos? – kérdezte Athos, mikor egy negyedóra múlva utánuk ment.

– Ez már a maga keze, kedves Athos – mondta D'Artagnan –, s ha a maga hidegvérével is rendelkeznék, csak gratulálhatnék neki…

Az ifjú azonban egy kissé restellte magát. Egy vagy két érintéssel szemben, melyet sikerült D'Artagnan karjára vagy combjára bevinnie, emez hússzor is megbökte a felsőtestén.

Ebben a pillanatban belépett Chariot, D'Artagnannak hozván egy igen sürgős levelet, mely futárral érkezett.

Most aztán Athos sandíthatott a szeme sarkából.

D'Artagnan elolvasta a levelet, látszólag minden izgalom nélkül, éppen csak a fejét csóválta:

– Látja, kedves barátom – mondta –, milyen a szolgálat! Biz' isten igaza van, ha nem akarja újra kezdeni: Tréville úr beteg, s lám, a század nem tud meglenni nélkülem; így hát befellegzett a szabadságomnak.

– Visszamegy Párizsba? – kérdezte Athos izgatottan.

– Istenem, hát mit tegyek? – sóhajtott D'Artagnan. – De mondja, nem jön fel maga is?

– Ha felmegyek, boldog leszek, ha találkozhatunk.

– Hahó, Planchet! – kiáltotta D'Artagnan az ajtóból. – Tíz perc múlva indulunk: abrakoltasd meg a lovakat!

Aztán újra Athos felé fordult.

– Úgy érzem, valami hiányzott nekem innen, s igazán keserű a szívem, hogy itt kell hagynom anélkül, hogy Grimaud-val találkoztam volna.

– Grimaud!… Igazán? Magam is furcsálltam, hogy nem is érdeklődik iránta. Kölcsönadtam egyik barátomnak – mondta Athos.

– Aki olvas arcjátékából, mozdulatából is? – kérdezte D'Artagnan.

– Remélem – mondta Athos.

A két jó barát szeretettel megölelte egymást. D'Artagnan Raoultól kézfogással búcsúzott, megígértette Athosszal, hogy ha Párizsba jő, meglátogatja, ha nem, írni fog neki, és lóra ült. A mindig pontos Planchet nyeregben volt már.

– Nem jönne velem? – kérdezte Raoultól nevetve. – Blois-n megyek át!

– Nem, uram – felelte a fiú –, a gróf úrral maradok.

– Akkor hát Isten velük, kedves barátaim! – mondta D'Artagnan, s még egyszer kezet fogott mindkettőjükkel. – S Isten óvjon bennünket! ahogy mindig mondtuk egymásnak, valahányszor a néhai bíboros idejében búcsúzkodtunk.

Athos még egyet intett, Raoul még egyszer meghajolt feléje, s azzal D'Artagnan és Planchet elvágtatott.

A gróf sokáig nézett utánuk, kezét az ifjú vállán nyugtatva, kinek termete majdnem oly magas volt, mint az övé; de mihelyt eltűntek a fal mögött, így szólt:

– Raoul, ma este indulunk Párizsba!

– Hogyhogy? – kérdezte a fiú, s egészen belesápadt.

– Elmehet búcsút venni a nevemben is Saint-Rémyné asszonytól. Hét órára várom.

A fiú fájdalommal s hálával vegyes arckifejezéssel hajolt meg, s indult nyergelni.

D'Artagnan pedig, alighogy kijutott házigazdája látósugarából, elővette a levelet a zsebéből, s újra elolvasta:

Rögtön jöjjön vissza Párizsba.

G. M.

– A levél szűkszavú, száraz – dörmögte –, s ha nem volna postscriptuma, talán meg sem érteném; de szeren-csére van postscriptuma.

És elolvasta a nevezetes postscriptumot, mely a levél száraz hangját elfelejtette:

P. S. – Blois-ban menjen be a király kincstárnokához, mondja meg a nevét, s mutassa meg ezt a levelet: kétszáz arany üti a markát.

– Istenemre – mondta D'Artagnan –, tetszik nekem ez a stílus; a bíboros jobban ír, mintsem gondoltam volna. Gyerünk, Planchet, gyerünk, látogassuk meg a kincstárnok urat, s aztán fel, útra!

– Párizsba, uram! -Párizsba.

S azzal sebes-vágtatva elnyargaltak.